A borotva éle

6. FEJEZET A fanatikusok árnyéka

Girin a Lenin Könyvtár széles lépcsőjén találkozott Szimával, és együtt indultak a Könyvmúzeumba. Itt nem volt különleges középkori szoba, “Faust dolgozószobája” gótikus boltívekkel, keskeny ablakokkal és vaskos és sötét bútorokkal, amelyek annyira lenyűgözik a leningrádi közkönyvtár látogatóit. De még ez a teljesen modern helyiség is komornak hatott a vastag bőrkötésű, hatalmas könyvek miatt, amelyek még őrizték a vasfoglalat nyomait abból a korból, amikor a könyveket nehéz láncokkal bilincselték meg. Szima óvatosan lépkedett, mintha kelepcétől tartott volna. Halkan köszöntötték Girin ismerősét, a középkori ősnyomtatványok őrét. Az illető odavezette őket egy külön asztalhoz, amelyen egy fél méternél vastagabb, megfehéredett, sima bőrkötésű, alaposan elrongyolódott könyv feküdt.

— Ez az? — kérdezte Girin kurtán.

— Ez. A Kalapács. Körülbelül az ötödik kiadás, a tizenötödik század végéről.

— Hány kiadást ért meg ez az átkozott könyv?

— Huszonkilencet, a legutolsó 1669-ben jelent meg, az első 1487-ben. Hihetetlenül nagy szám azokban a műveletlen századokban!

Girin komoran hümmögött valamit. A könyvtáros hellyel kínálta őket és eltávozott. Girin lassan odament az asztalhoz, a könyvre nézett és olyan sokáig állt mellette, mintha teljesen megfeledkezett volna az égvilágon mindenről. Szima kíváncsian figyelte, hogyan változott meg jóságos arca, amelyet már annyira megkedvelt. Megkeményedett, rideggé vált. Összeszűkült hideg tekintetű szeme mintha egy kegyetlen gondolkodó gépből nézett volna. Szima arra gondolt, hogy Girin biztosan ilyen arcot vág, ha kudarc vagy vereség éri, amely elkerülhetetlen velejárója az igazi alkotó tevékenységnek.

Girin nem fordult Szimához, hanem némán felnyitotta a vastag bőrkötésű könyvet. Szima megpillantotta a címlap nagy, alkalmasint rajzolt betűit, amelyek még mindig olvashatóak voltak. A gót betűs latin szavak teljesen érthetetlenek voltak Szima számára, ezért kérdő pillantást vetett Girinre. A férfi szép vonalú száját egy pillanatra eltorzította az arcára kiülő undor, amint hangtalanul olvasta a titokzatos könyv címét. Csak akkor kapott észbe, amikor Szima megérintette a karját.

Girin megtörölte homlokát és ekkor megpillantotta Szima kedves, de riadt arcát.

— Mi történt magával? — kérdezte a lány.

— Bocsásson meg, Szima — mondta felegyenesedve Girin. — Túlságosan gyűlölöm az emberiségnek ezt a szégyenét, és sehogy sem tudok felemelkedni az elmúlt korok nyugodt és bölcs tanulmányozásának magaslatára. Azt képzelem, hogy magam, is résztvevője vagyok a gonosztetteknek és felelek értük. Ez az előttünk fekvő könyv, ez a szörnyűség agyonkínzott megszámlálhatatlan embert, főleg nőt. Undorodom megérinteni a lapjait, amelyekről, úgy rémlik, még most is vér csepeg. Ez a Boszorkányok kalapácsa — Malleus maleficarum, amelyet két nagy tudású középkori német szerzetes, Sprenger és Institor írt. Kézikönyv, amely arról szól, hogyan lehet fellelni a boszorkányokat, hogyan kell kínozni és beismerő vallomásra kényszeríteni őket.

— Ezt akarta nekem megmutatni? Miért?

— Hogy még szenvedélyesebben és őszintébben higgyen saját igazában, véleménye helyességében, mert ez a meggyőződés alkotja a művelt ember erejét, és hiányzik gyakran magukból, nőkből. A férfiak által létrehozott kultúrának még a legfelsőbb rendű formái is hibásak itt-ott… még ma is!

— Azért, mert felmenti az erősebb nemet és el ítéli a gyengébbet?

— Igen, nagy vonalakban. De a kezdete a messzi múltba nyúlik vissza, ennek bizonyítéka a Kalapács.

— Valóban csak a nőkre vonatkozott? Hát a varázslók?

– Összehasonlíthatatlanul kisebb volt a számuk. A könyv címe, a Malleus maleficarum is ezt bizonyítja. — Girin olvasni kezdte a latin szöveget és a pattogó szavak úgy hangzottak, mint a kalapácsütések. — “Malleus maleficarum: consequenter haeresis decenda est non maleficorum, séd maleficarum, üt a potiori fiat denominatio.” “Boszorkányok kalapácsa, mivel hogy ez nem a gonosztevők eretneksége, hanem a gonosztevő nőké, ezért így neveztetett!” — Girin átlapozott néhány oldalt, majd folytatta az olvasást, de már a latin szöveg fordítását: “Ha nem volnának a nők megrontva, a világ megszabadulna számos veszélytől. A nők sokkal babonásabbak, bosszúvágyóbbak, hiúbbak, hazugabbak, szenvedélyesebbek és telhetetlenebbek, érzékiebbek, mint a férfiak. A nőnek belső hitványságánál fogva mindig kevesebb a hite, mint a férfinak. Ezért sokkal könnyebben mond le a hitéről, erre épül a boszorkányok egész szektája…” Aztán egy fél oldalon sorolja a női nem ocsmányságait, amelyeket az olyan ókeresztény íróktól vettek át, mint Hieronymus, Lactantius, Aranyszájú Szent János. Sőt még az olyan ógörögöktől is, mint a hisztériában szenvedő Szókratész. Elég volt?

— De mit mond tovább? — kiáltott fel Szima. — Hiszen nem csak azért borzalmas ez a könyv, mert a nőket ostorozza ostobán.

— Persze, hogy nem! Ez mind arra való, hogy felbőszítse a férfi bírákat.

– És?…

— Ezután közvetlen útmutatások következnek. Tessék — Girin fellapozott egy különösen elrongyolódott oldalt. — “Ezeknek a nagyon is rendkívüli dolgoknak a szokatlansága és titokzatossága a rendes bírósági eljárás gyámoltalanságához vezet. Vagy a tulajdon beismerés, vagy a cinkostársak tanúvallomása szolgál bizonyítékul.” A következő elv alkotja az alapját: “haereticus haereticum accusat” — “eretnek vádolja az eretneket”. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a beismeréseket és a bűntársak nevét csak a legkegyetlenebb kínzásokkal lehet kicsikarni: “singularitas istius casus exposit tormenta singularia” — íme látja, a cinóberrel írt sor mintha megalvadt vér lenne: “ezeknek az eseteknek a sajátossága különleges kínzásokat igényel”. Lemondani a kínvallatásokról azt jelentené, hogy a sátán kedvéért “eltussoljuk és eltemetjük az egész ügyet”, mivelhogy itt “a bírák nem az emberrel birkóznak, hanem magával a sátánnal, aki az eretnekek ura”.

A könyv többi része a kínvallatásokat írja le, azt, hogyan kell alkalmazni őket, továbbá a vallatások technikáját, mert mindenáron ki kell csikarni a beismerő vallomást, ez az effajta vizsgálatok természetes feladata. Mennyei dicsfényt ígért az inkvizitoroknak a római egyház VII. Ince pápa nevezetes bullája, valamint sok más korábbi irat. “Domini canes”-nek, vagyis “az úr kutyáinak” veszett buzgalma csak azt eredményezte, hogy tömegméretűvé váltak a hisztérikus lelki zavarok. A besúgások, a rágalmak és a hamis vádak garmadái hegyekké nőttek a kínvallatások során, csökkentve az amúgy is csekély lakosság lélekszámát. Csupán Osnabrück német városkában a tizenhatodik században, egy év alatt négyszáz boszorkányt égettek el és kínoztak halálra, holott csupán mintegy hétszáz nő élt a városban! Az egyház egyáltalán nem értette a lelki betegségeket. A legsötétebb tudatlanság és bárgyúság jellemezte a hiszékeny bírákat: a megkínzott, megfélemlített és meggyötört emberek legképtelenebb kiagyalásait elhitték. De hát mit is mondjunk az egyszerű népről, hiszen iszonyú tudatlanságban sínylődött!

— A nép miért nem kelt a szerencsétlen nők védelmére? — kérdezte Szima egyre jobban felháborodva.

— Nemcsak hogy nem kelt a védelmére, hanem, ami még rosszabb, átkozta, üldözte az elítélteket.

— Mivel magyarázható ez?

— Azzal, hogy az egyházi és világi hatalom kihasználta a rossz életkörülményeket! A hozzá nem értő irányítás, a háborúk, az adószedések, az emberirtás szétzilálták a gazdasági életet, elsősorban a mezőgazdaságot. A földművelésben elkövetett legcsekélyebb hibák, az időjárási kilengések elkerülhetetlenül oda vezettek, hogy az amúgy is rosszul táplált lakosság éhezett. A nép haragját bármi áron le kellett vezetni. Az egyházatyák nem vallhatták be, hogy az isten képtelen megkönnyíteni “gyermekeinek” sorsát, mint ahogy a világi hatalom sem ismerhette be hozzá nem értését a vezetésben.

Nagyon kényelmes: rossz a termés- a boszorkányok műve; a tehenek nem adnak tejet — a boszorkányok tették; kártékony rovar támadja meg a szőlőt — a boszorkányok műve, és ez így volt mindenben. És íme az eredmény: valamennyi kihallgatás! jegyzőkönyv hemzseg a szerencsétlen nők beismerő vallomásaitól, hogy ők okozták az éhínséget, a jószágelhullást, az emberek megbetegedését. Évről évre nőtt a nép haragja a boszorkányok ellen annak arányában, ahogy romlott a középkori gazdasági élet. De az egyház még ezt is kevésnek tartotta: a boszorkányokat olyan iszonyatos ocsmányságokkal vádolták, amelyekről még beszélni is undorító.

— Mégpedig?

— Például olyasmivel, hogy kiássák a sírokból a holttesteket, főleg a csecsemőkét és felfalják… Fel sem lehet sorolni azt a rengeteg fortéimét, amit a tudatlan és aljasul félrevezetett értelem kiagyalhatott, amit naplopók és szadisták feltüzelt képzelete szült. Emlékszik Goya Nincs segítség című rajzára? Egy ördögöket ábrázoló csörgősipkát viselő, agyonkínzott fiatal nő van rákötözve az öszvérre, arccal az állat hátulja felé, nyilván kivégezni viszik. A “boszorkány” szélesre nyitott szeme segítségkérőén, bánatosan tekint a magasba a felbőszült és bárgyú embertömeg fölé.

— Hát nem akadt egy értelmes, művelt ember, aki a védelmükre kelt volna, de nem karddal, hanem tollal?

— Akadtak! Például Weyer, a neves teológus, az inkvizíció híres ellensége. Bebizonyította, hogy mindezek a boszorkányperek a sátán cselszövései, a sátán művei. Ezt írta: szinte szó szerint emlékszem a szövegére, amelyet a boszorkánytörténetek egyik legjobb hazai kutatója, Nyikolaj Szperanszkij fordított le: “A tömeg áll és nézi, hogyan viszik a sintér szekerén a boszorkányokat a vesztőhelyre. Gyakran minden tagjuk össze van tépve-szaggatva a kínvallatásoktól, mellük szétmarcangolva lóg; az egyiknek el van törve a karja, a másiknak átlyukasztva térde, mint a kereszten függő latroké, sem állni, sem menni nem tudnak, mert lábukat szétzúzta a harapófogó. A hóhérok ekkor fahasábokkal körülrakott oszlopokhoz kötözik őket. Az áldozatok panaszosán jajgatnak és üvöltenek kínjukban. Az egyik hangosan szólongatja az istent, a másik a sátánt hívja segítségül és istent káromolja. A tömeg pedig, amelyben magas rangú személyek, szegény emberek, fiatalok és öregek találhatók, nézi mindezt, gyakran gúnyosan felkacag és szidalmazza a szerencsétlen elítélteket…”

Girin elhallgatott. Észrevette, hogy szavai milyen nagy hatással vannak Szimára.

— Azt hiszem, ennyi elég. Csak annyit teszek még hozzá, hogy nem szabad csak a katolikus egyházat vádolni ezekkel a szörnyű gaztettekkel. A protestánsok, a kálvinisták és a lutheránusok legalább ilyen kegyetlenül üldözték a képzelt gonosztevőnőket, és a kínvallatásokkal kapcsolatos hajmeresztő találékonyságuk semmiben sem maradt el a katolikusoké mögött. A maga előtt heverő könyv nem kezdet, hanem következménye a kínzókamrákban végrehajtott évszázados kísérleteknek és a szerzetesi cellákban való fontolgatásoknak!

— Szörnyű! — suttogta Szima. — Én oly keveset tudtam erről.

— Nem a maga hibája. Még ma sem tudjuk igazán jól tanítani a történelmet. Az ókor nagyon szép a tankönyvekben, de kevés bennük az igazi közgazdasági marxizmus, a középkort szégyenlősen elfedik a keresztény érzületű tudósok, mi pedig nem lepleztük le őket alaposan…

— Minden gyanúsított nő valóban beismerte azokat a förtelmes koholmányokat, amelyeket beléjük szuggeráltak? — kérdezte Szima.

— Mit tehettek volna? Már abból is rá lehetett volna jönni, hogy itt valami nincs rendjén, hogy a beismerő vallomások meglepően hasonlítanak egymáshoz. De hát törődtek is ilyesmivel fanatikus hóhéraik?! Ennek ellenére sok kínvallatás! jegyzőkönyv némelyik nő nagyszerű hősiességéről tanúskodik: egészen fiatal lányok és öregasszonyok is voltak köztük. Meghajtom fejemet emlékük előtt, mert nincs a földön magasabb rendű hősiesség, mint az ilyen jellemszilárdság… Íme, egy ártatlan, szilárd jellemű nő vallomása, helyesebben jajkiáltása, amilyentől nemegyszer visszhangzottak az átkozott kínzókamrák: “Nem vagyok bűnös. Uram Jézus, ne hagyj el, légy a segítségemre szenvedésemben… Bíró uram, csak azért könyörgök: ha ártatlanul is, ítéljen halálra engem. Ó, istenem, én ezt nem tettem, ha elkövettem volna, szívesen beismerném. Ítéljen el, ha ártatlanul is! Szívesen halok meg!”…

Girin fordította a szöveget, és észre sem vette, hogy Szima közben össze-összerezzen.

— Aztán meghal a nő, akárcsak egy másik, igen szép fiatal lány, aki meg sem mukkant, jóllehet “ütötték-verték, mint a kétfenekű dobot, deresre húzták, összezúzták a csontjait”…

— Elég! — tört ki Szimából.

– Én is azt hiszem.

— Maga szerint a Nágya szerencsétlensége és a Kalapács közötti összefüggés az a nőgyűlölet, amelyet az egyház nevelt bele az emberekbe…

— Igen, itt van a kutya eltemetve! A keresztény egyház mintegy tizenhét évszázadon keresztül nevelte az európai embert. Nem csoda, ha ennek az erkölcsnek a maradványai fennmaradtak — rejtett, időnként ösztönös formákban — szovjet hazánkban is, amely rég szakított a vallással. Éppen a nőkkel kapcsolatosan sok még nálunk a kereszténységtől származó előítélet, és a Nágya esete közvetlen összefüggésben van mindezzel. Azért hoztam el magát ide, a Boszorkányok kalapácsához, hogy megmutassam azt a mélységes szégyent és romlást, a népbutításnak és kegyetlenségnek azt a csúcspontját, amely semmivel nem mosható le a keresztény egyházról sem most, sem az eljövendő évezredekben. Mint ahogy a fasizmus és a haláltáborok szégyenfoltja sem távolítható el századunk európai kultúrájából!

— Hát a nő féltékenysége és szemérme?

— A kereszténység teljes egészében átvette az óhéber vallásból a nő bűnösségéről és tisztátalanságáról szóló tanítást. Nem nehéz rájönni, hogy az ókori zsidók — a föld legősibb népe, amely túlélte (talán a kínaiak kivételével) minden kortársát — honnan vették, ha figyelembe vesszük, milyen körülmények között éltek a sivatag szélén, szomszédaik szüntelen támadásainak kitéve. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy ezek az erkölcsi elvek teljes egészében bekerültek a keresztény vallásba, majd az egyház tartósan a magáévá tette őket. Pál apostol, a római egyház megalapítója — mai szemmel nézve — nyilván paranoiás beteg volt, aki szüntelenül hallucinált, és aki különösen szigorúan megszilárdította az egyház nőellenes irányvonalát…

…Érdekes, hogy amikor visszatértünk a rendes életkörülményekhez, a humanizmushoz és a nők megbecsüléséhez, nyomban a szépség felé fordultunk és megkezdődött a művészetek nagyszerű újjászületése. Taylor, a neves kutató azt írta, hogy “az egyház sohasem tudta általánosan elfogadtatni szexuális szabályait. Időnként azonban képes volt annyira megszilárdítani a nemi önmegtartóztatást, hogy rengeteg elmezavar lett a következménye. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy a középkori Európa kezdett bolondokházához hasonlítani”.

— Istenem, de keveset tudtam én a középkorról — csóválta a fejét bánatosan Szima.

— Csak maga?! Meghökkentő, hogy hazánkban, a világ első ateista államában nincs semmilyen, a hasonló témákkal foglalkozó komoly irodalom. A középkornak ezt az aspektusát valamennyien alig ismerjük. Véletlen ez, vagy sem? Gondolom, hogy nem véletlen: öntudatlanul is követjük az egyházi személyeket. Lám, maga is, aki kis híján a szovjet állam születésének huszadik évfordulóján jött a világra, az istenhez kiált. Ez csak megszokott felkiáltás, de mégis. Miért csodálkozik, hogy még mindig élnek az egyházi erkölcs maradványai? Olvassa el szovjet íróink műveit, és minden második könyvükben felleli a féltékenységet, a női szemérmességet, a “bukott nő” elítélését… Mindezt jó szándékkal írják, a család megszilárdítása végett, csakhogy nem az elavult egyházi elvek alapján kell harcolni az új családért! És a “bukott hők” kezdik azt hinni, hogy ők nem teljes értékű lények, áldozatok, felelőtlen emberek.

— Most már mindent értek! — kiáltott fel Szima. — Az egyházi erkölcstan szerint mi, nők alacsonyrendű lények vagyunk, szerelmünk és szenvedélyünk bűn, Éva bűnét, átkát minden utóda örökli. De mivel senki, még a legkegyetlenebb vallás sem tudja megtiltani a természetes szükségleteket, a vallásnak meg kellett békülnie a testi szerelemmel, különben hogyan maradhatott volna fenn az emberiség? De a nő csak egy kiválasztotté lehet, ezért “tisztának” kell lennie, vagyis szűznek a házasságig. Ha már szeretett valakit, akkor lehet megalázni, átkozni, gyötörni, így van?

– Így. Mivel azt tartottuk, hogy az egyházzal egyszer s mindenkorra végeztünk, úgyhogy már soha többé nem fog hatni a szovjet emberek értelmére, nem törődtünk a régi erkölcsi normákkal és nem próbáltuk teljesen kiirtani őket. Itt-ott felütik fejüket ezek a lelkünk mélyén rejtőzködő, titokzatos középkori csökevények. Ezért gondolta Nágya pilótája, hogy hitványul becsapták, hogy sérelem érte. Ez az alap, de még sok más következménye is van. Amikor a népbutító erkölcs papjai korlátlan hatalomhoz jutnak, ahogy az a középkori egyház esetében történt, ez lesz az eredmény. — Girin a borzalmas könyvre mutatott, amely békésen hevert az asztalon. — Tudatosan, tudással felvértezve kell harcolni. Ezért is van itt, mielőtt Nágyával találkozna.

Girin elhallgatott, Szima pedig sokáig, merőn nézett rá. Majd elöntötte arcát a pír, előrelépett, felágaskodott, aztán bátran átölelte Girin nyakát és megcsókolta a férfit.

— Köszönöm, Ivan!

— Nincs mit, Szima! Ez is csökevény.

— De ha így van… Volna még másfél órája?

— Ma — igen!

– Én mindig az állatkertbe menekülök, ha elkeseredek. Most hogy kirándultunk a múltba, képtelen lennék mindjárt hazamenni. Elmegyünk?

Girin örül, hogy maga mellett érezheti Szima erős vállát, hogy egy ütemre léphet vele, lépteit a lány gyors és könnyed járásához igazíthatja. Végigmentek a Vorovszkij utcán, ahol zöldes ködfátyol vonta be a fekete fákat. A Szadovaja sarkán Szima, aki az egész úton makacsul hallgatott, hirtelen megállt.

— Olyan jó, hogy maga orvos, fiziológus, elmeorvos, mert kimerítő választ kaphatok egy fontos kérdésemre. Az utolsóra ezen a napon! De még mielőtt kiérnénk az állatkertbe, választ kell kapnom rá.

— Attól függ, mi az a kérdés. Elvégre nem vagyok keleti bölcs.

– Ó, hát — kezdte Szima izgatottan — a következőről van szó. Abban, hogy a férfiak féltékenyek a nő múltjára, azon kívül, amiről maga beszélt, primitívség is rejlik, aztán pedig az egyházi erkölcs hatása. De van még valamilyen — ahogy maga nevezte — pszichofiziológiai alapja is? Valami, ami a pszichikumból ered, de ami mai, mostani?

— Sajnos! Épp azért nem halnak ki az elavult erkölcsi fogalmak, mert megfelelő talajba hullanak.

– És mi ez a talaj?

— Az egyre gyengülő fizikai állóképesség és lelkierő: a fizikai munkát és az edzést nélkülöző városi életmód, valamint a jelentékeny idegmegterhelés következménye. Az eredmény: minden érzés és vágy eltompul, elmosódik, semmi sem biztosítja az egészséges pszichikumra jellemző mély benyomások, élmények teljességét. Ez szüli a saját nem teljes értékűség érzetét, ami viszont elviselhetetlenné teszi a vetélytársnak még a gondolatát is, következésképpen a kedvesnél az összehasonlítás lehetőségét. Ezért oly fontos a testedzés!

— Ezt éppen nekem mondja! — nevetett Szima. — Nekem pedig az az érzésem, hogy túl sok figyelmet fordítottam a test fejlesztésére, szellemi téren pedig elmaradtam.

— Nem így van-jelentette ki Girin tűnődve, de határozottan — minél jobban megismerem magát, annál inkább erősödik a meggyőződésem, hogy magánál minden nagyszerű egyensúlyban van. Az, amit prédikálok és amiről ábrándozok: a borotva éle.

Szima még mindig az előbbi gondolataival volt elfoglalva és hallgatott egészen addig, amíg be nem értek az állatkertbe. Az időpont a lehető legalkalmasabb volt: az iskolások első csoportja már visszament az iskolába, a második pedig még nem jelent meg. A fő látogatók hiányoztak, a felnőttek pedig komoly arccal járkáltak a ketrecek között. Szima átalakult, szeretettel üdvözölte kedvenceit: a ketrec sarkában trónoló, kiálló pofacsontú, apró, de komoly, bandzsa pandamedvét, amelyik olyan képet vágott, mint egy séftett bürokrata, aztán a makrancos és bozontos póni lovakat, amelyek kidugták a rácson meleg szájukat, hogy Szima megsimogassa őket, úgyszintén a szorgalmas farkast, amely mély gödröt ásott a kifutójában. Az állatok figyeltek Szima hangjára, és sokáig nem vették le róla mély tüzű, éber tekintetüket.

Egy csapat fiatal vadkacsa esetlenül totyogott a felázott agyagtalajon az etetőhöz. Szima biztatgatta őket, a kiskacsák el-elcsúsztak a síkos talajon, csetlettek-botlottak, felbukfenceztek, visszahemperegtek és újra meg újra megostromolták a partot.

Girin gyönyörködött Szimában, aki most gyengéd és gondos védelmezőjévé vált mindannak, ami tehetetlen, apró, esetlen. Szima, aki gyengédségét az állatokra pazarolja, olyan remek lány, hogy ezek a percek fontosabbak mindannál, ami vele, Girinnel történt, történik és történni fog.

— Mondja, nem tartja nevetségesnek… hogy ennyire szeretem az állatokat? — kérdezte szokásához híven most is egyenesen Szima.

— Nem, tetszik nekem. Sajnálom, hogy én magam képtelen vagyok rá.

— Akkor jó. A férfiaknál ez másképpen van. Furcsa, de ha egy férfi túlságosan, szinte már szentimentálisán szereti a vadakat vagy a háziállatokat, az gyakran önző, kegyetlen, vagy nem tiszta a lelkiismerete!

— Honnan tudja ezt, Szima?

— Nem tudom. Megfigyeltem, vagy talán olvastam valahol.

Girin és Szima már jó ideje vándorolt egyik ketrectől a másikhoz, sokáig elácsorogtak azok előtt az állatok előtt, amelyek felkeltették az érdeklődésüket.

— Nézze csak, milyen bámulatosán tiszta a ragadozók szeme — szólt Szima egy leopárd megvető pofáját nézve. — Jó volna, ha mi is ilyet kapnánk a természettől.

Girin megmagyarázta Szimának, hogy a látás a ragadozók számára az egész faj fennmaradásának kérdése. Ezért oly rendkívül tiszta a ragadozó madarak és a húsevő vadállatok szeme, amely olykor még azzal a képességgel is rendelkezik, hogy felhalmozza a fényt az alkonyati vagy éjszakai vadászathoz…

— Hosszasan lehetne beszélni az állatok csodálatos világáról, szervezetük bámulatos felépítéséről, amelynek a feltárása az ember jobb megértéséhez vezet.

— Az előbb a szemekről beszélt-szólt elgondolkodva Szima.

– Észrevette, hogy minden állatnak más-más kifejezés ül a szemében? Nézze, milyen lélektelen, hideg a ragadozó madarak tekintete, és mennyire más a kutyáké, farkasoké: töprengő, szomorkás. A kérődzők tekintete ostoba, jámbor és közömbös. De ezt nézze meg! — mutatott a lány egy nagy dél-afrikai barna hiénára, amely elnyújtózva hevert az alacsony polcon. — Látja, milyen eszelős a tekintete? így néz az elmebajos vagy az undorítóan részeg ember. Megfigyeltem, hogy a kengurunak, sőt a görénynek is hasonlóan eszelős a tekintete. Mi ez, ha nem a különböző gondolkodási folyamatok mutatói? Rettegés fog el, ha a hiéna szemébe nézek.

— Nagyon érdekes — bólintott elgondolkodva Girin. — A madarak életfolyamatai valóban a legjobban automatizáltak, már szinte robotok, amelyeket főleg a nemzedékek emlékezete — az ösztön vezérel. A hiéna, a görény, különösen pedig a kenguru pszichikailag alacsonyan szervezett emlős. Ezeket tudat alatti folyamatok vezérlik, amelyeket ősi ösztönök szabályoznak, az emlékezet aktív hatása nélkül, ami az ember számára esztelenség volna. Maga ráirányította a figyelmemet az állatok pszichikai folyamatainak összehasonlító elemzésére. Köszönöm. De mit tudna mondani az oroszlánokról és a tigrisekről? — Girin rámutatott a nagymacskák ketreceire, amelyekhez ismét odamentek, miután elhagyták a hiénát.

Szima nem válaszolt rögtön, elgondolkozva nézte a ketrecében nyújtózkodó oroszlánt. Lomha, büszke tartásában nem volt semmi, ami a madarak közömbös automatikájához, a medve kihívó magatartásához, a kutyák alázatosságához hasonlított volna.

— Nyugodt és könyörtelen erő — szólalt meg végül Szima. — A többi vadállat életének és halálának urai… — Majd elmélázva hozzátette: — Kár, hogy nem ezektől a nemes vadaktól származunk, hanem a förtelmes majmoktól!

— A, hát maga is! Ki nem állhatom ezeket az emberparódiákat, talán azért, mert hozzánk hasonlítanak.

— De akkor miért van a majmoknak ilyen nagy sikerük? — Szima rámutatott a majomház magas üvegfala előtt összeverődött emberekre, akik nagyokat mulattak távoli őseik fintorain és pózain.

— Mert bennünk is maradt valami az ő pszichológiájukból — nevetett Girin. — A nyugati pszichológusok ezt a megalázottság komplexusának neveznék. A majmok agyuk fejlődésével megszerezték az összehasonlítás és az irigykedés képességét. Felismerték saját nem teljes értékűségüket a hatalmas ragadozókkal és az óriási növényevőkkel szemben. És mert irigyek, mindig örömest kigúnyolnak, sértegetnek, kinevetnek másokat — ezzel fejezik ki elégedetlenségüket a fák biztonságos magasságában. A majmok szörnyen irigyek, féltékenyek, önzőek, főleg a páviánok, pedig azok csordában élő állatok.

— Csordában élnek, mégsem közösségiek — szólt közbe Szima.

Girin bólintott.

— Sajnos, a kultúrálatlan és neveletlen homo sapiens is gyakran kineveti az érthetetlen dolgokat, kigúnyolja a gyengéket vagy a betegeket, megalázza az idegeneket. Egyébként a majmok kinevetése szerintem szintén majomtempó. Valószínűleg a szadizmus gyökerei is oda nyúlnak vissza.

— Azért mégis kár, hogy az állatvilág irigy kispolgáraitól származunk, nem pedig a fejedelmi oroszlánoktól vagy a hatalmas elefántoktól. Én még a bikákkal is kiegyeznék! — Szima odament a vastag vasrudakból álló kerítéshez, amely mögött egy hatalmas bölény rázta súlyos fejét.

— Aligha volna jó: nehézfejű állatok — vetette ellen Girin komolyan —, az oroszlánnal és a tigrissel sem járnánk jól.

A természet semmit sem ad ingyen. Az oroszlán azzal fizet az erejéért és az idegenenergiájáért, hogy rövid ideig él, s ez alatt az idő alatt nem tesz szert bölcsességre. Girin észbe kapott, az órájára pillantott.

— Elkésett? — nyugtalanul nézett rá Szima. — Akkor szaladjon! Ne nyugtalankodjék, elleszek itt egyedül, úgyis gondolkodnom kell…

Egy kemény kézszorítás, egy kedves, immár nem idegen, mindent megértő tekintet, és Girin máris kilépett a zajos Grúz utcába, belecsöppent a száguldó, fémesen zörgő gépkocsik világába.

Szima visszatért a szarvaskarámok előtt elvezető néptelen sétányra, és alighogy ujjai hozzáértek a hideg dróthoz, elmerengett. Egy csoport nevető, gitározó fiatal közeledett feléje. Két lány, akik a tornaiskolába jártak, odaszólt neki. A kíséretükben lévő fiúkat is ismerte: a szomszéd gyár műkedvelő csoportjának vidám, zenekedvelő tagjai, három jóbarát, akik gyakran várták a lányokat a foglalkozás után.

— Szerfima Jurjevna, ez a Vologya olyan muris dalt énekelt nekünk! Rajta, ismételd el Szerafima Jurjevnának! — kiáltotta az egyik lány egy szőke, göndör hajú, délceg fiú, jóvágású orosz legény felé fordulva. Az hosszan, merőn ránézett Szimára, és a lánynak nyomban eszébe jutott, hogy ezt a tekintetet mindig magán érzi, valahányszor összetalálkozik a három jóbaráttal.

A fiú makacsul összehúzta szemöldökét és gyorsan bólintott.

— Másikat énekelek! — Huncutul rákacsintott barátaira és mesterkélt énekes pózban Szima elé állt. Szépen csengő hangján rázendített egy régi románcra, amely a szemekről szólt: olyanok mint a tenger, semmi jót sem ígérnek, sötét mélyükön furcsa árnyékok hullámzanak.

A fiú énekelt, tekintetében valóban az elérhetetlen utáni sóvárgás tükröződött. Minél jobban élvezte Szima a dalt, annál jobban belehevült a fiú a nótázásba, majd eltépte a gitár húrjait. A fiúk mosolyogtak, a lányok pedig, akik női ösztönükkel megsejtették a szituáció értelmét, elcsendesedtek.

A fiú ekkor bolondos jókedvében térdre esett Szima előtt, szélesre tárta karjait és hátradőlt.

Dalolta tele torokból és jól kihangsúlyozta a “meghalok” szót.

Szima lehajolt az énekeshez és halkan így szólt:

— Miért, Vologya? Hát szabad ilyen rossz tréfát űzni, megaláznia magát és azt, akinek énekel? Hiszen maga derék, komoly ember, nagyszerűen muzsikál, énekel. Soha ne igyekezzen kifigurázni saját érzéseit, ezzel nem szabadul meg tőlük, csak… — Szima elharapta a szót.

— Csak? — kérdezte halkan a fiú, aztán felugrott és gépiesen leporolta a térdét.

— Csak tönkresilányítja őket. Mások és saját maga előtt. És nincs annál rosszabb, ha az ember elkótyavetyéli az életét.

— Ezt megkaptad. Vologya! — kacagott fel az egyik lány, de Szima szemrehányó tekintetétől nyomban elhallgatott.

— Isten áldja, Vologya, és legyen mindig az, aki — mondta Szima, és kezét nyújtotta a fiatalembernek, aki erősen megszorította.

Szima kedvesen rámosolygott, elköszönt a tanítványaitól és elindult. Érezte, hogy öt szempár szegeződik a hátára.