A borotva éle

3. FEJEZET Tibeti erőd

Hegyomlás távoli döreje hallatszott a szakadékból. Válaszul a lefelé gördülő kövek dübörgésére peregni kezdtek az imadobok.

A kolostor előtt húzódó durva homokkőlapokkal burkolt terasz néptelen volt és hideg. Hosszú rudakon fekete jakfarkak libegtek a szélben.

A Csorten-Dzong kolostor a hegycsúcshoz tapadt, mint a mesebeli madár fészke. Ám a hegy, amely kevélyen és elérhetetlenül magasodott a völgy nedves és homályba burkolózó mélye fölé, csak egy jelentéktelen dombocska volt, amely elveszett a Karakorum igazi urai között: ezek óriási félkaréjban égig nyúló sorokban övezték északnyugat felől a Nubra folyó völgyét. Fölöttük trónolt a Karakorum óriása, a legalább huszonötezer láb magas hegycsúcs. Gleccser nyakéke és hókoronája innen nem is látszott, mert túl alacsony szintű volt a Himalája királyához szorosan tapadó hegy. Viszont nyugaton, közvetlenül a kolostor előtt, amelytől egy mély szakadék választotta el — abban veszett el mérhetetlen lába —, teljes pompájában ott magasodott a Hatha-Bhóti.

A magashegység áttetszőén tiszta levegőjében jól látszott mindenegyes kiszögellés a vas színű, kopár hegyoldalon. Ez a meredek hegyhát felfelé szökött a tiszta ég elé, de még annál is magasabban és messzebb csillogott a letompult havas csúcs. A hegycsúcsrengeteg visszaverte a magasan járó nap sugarait, fényerejével egész környezetét elárasztotta, és szikrázóan tiszta ragyogással telített végtelen térben lebegett. Az örök hó vakító fehér csillogása felfelé emelkedett, az ég felé, s emiatt komorabbnak hatottak a meredek, szürke, hegylábak és a sötét szakadékok.

Dajárám Rámamurti, a lesoványodott, mogorva szobrász lehunyta szemét és még szorosabbra fogta össze magán a durva nemezkaftánt.

Messze lent a mélyben teherhordó karaván látszott. A bogárnyi lovak libasorban kígyóztak egy maroknyi apró emberke kíséretében. A lovak alig észrevehetően tántorogtak a málhák súlya alatt, botladoztak, olykor elestek az omlatag lejtőkön, amelyekről szétmállott palák csúsztak lefelé széles kőáradatként. Karavánok nagyon ritkán jártak erre. A lovak görcsös rángatózása a kőomladékon, a hajcsárok izgatott óbégatása: a kapkodás és a mindennapos problémák innen fentről jelentéktelennek és haszontalannak látszottak.

A nagyon régóta itt álló kis kolostor a megközelíthetetlen kő- és jégsivatagnak, az iszonyatos hegycsúcsok legnagyobb torlódásának legszélén húzódott meg. Alig száz kilométernyire észak-nyugatra magasodott a Gaserbrum négy óriási kúpja és maga a Csogo-Ri, amely csak az Everest-Csomolungmánál alacsonyabb, de annál sokkal fenségesebb, magányosabb és megközelíthetetlenebb. Több tucatnyi “nyolcezres” és a világ leghatalmasabb gleccserei övezik, például a Baltoro… Délnyugatra és délre, a Ladakh-hegygerincen túl a hegyek fokozatosan lejtettek Kasmír virágba borult völgyei felé. Ott, a deodárfaligetekkel tarkított lejtők alatt se vége, se hossza nem volt a gyümölcskerteknek, az áttetsző zöldes vizű tavat pedig vérvörös paradicsomokkal bevetett földek övezték…

Rámamurti felnézett, hallgatta a völgy fölött köröző ragadozó madarak átható kiáltásait. A szél csontig hatolt. A szobrász fintorgott, aztán óvatosan megfordult. Sérült bordáinak megszokott fájdalma leszűkítette a táj messzeségét. A szobrászban felmerült a közelmúlt eseményének emléke, és gondolatban máris odalent India forró rónáin járt. Az emlék végtelenül hatalmas ereje pillanatok alatt elhomályosította a délnek vezető utat elzáró, csipkézett, sziklás hólepte falak képét.

Csupán két hete érkezett a kolostorba, eleget téve régi tanítómestere, a műtörténész professzor óhajának. A professzor négyévenként egyszer bátorkodott hosszabb szabadságra menni és olyankor elutazott Kis Tibetbe, hogy megtalálja lelki egyensúlyát és mély gondolatokba merüljön. Itt mindenki Vitarkánanda néven ismerte és jóginak tartották. Bizonyára az is volt, mert hiszen mi egyéb maga a művészet, ha nem a jógák egyike. És ha az ember hosszú ideig szolgálja a tudást, ugyancsak jógi lesz!

Vitarkánanda az alláhábádi sebészeti kórházban talált rá a szobrászra. A rendőrségről hozták ide irgalmatlanul összeverve, és ami még ennél is rosszabb: lelkileg is össze volt törve, s rejtőzködött hozzátartozói és barátai elől. A professzor azt ajánlotta neki, hogy menjen vele a magányos Ladakh-kolostorba, és Rámamurti örömmel ragadta meg azt a szilárd lelki támaszt, amelyet mindig érzett öreg tanítómesterében. Megteremtették egymás közt az ősidők óta megszentelt guru-csela, vagyis lelkiatya-tanítvány kapcsolatot.

Rámamurti, aki hozzá volt szokva hazája forró éghajlatához, kegyetlenül fázott a szeles himalájai éjszakákon, fulladozott a ritka levegőtől, rémüldözött a hatalmas görgelékköveken hömpölygő, féktelen folyók látványától, reszketett, ha meghallotta az állandó hegyi kőomlások dübörgését Már a Nagy Himalája első nagy szakadékai is hihetetlenül zordaknak tűntek a kellemes Szrinagar után, amely tele volt pompás tavakkal és csatornákkal, árnyas ligetekben álló apró templomokkal és tágas kertekben díszelgő faragott faházikókkal, amelyek még a nagymogulok idejéből maradtak meg. Itt egy-egy völgy lapos fenekén szabadon folydogált a hegyi patakok kiöntött zavaros vize, alámosva a kiugrások meredek szélét, és kövek potyogtak azokból a mély barázdákból, amelyek keresztül-kasul szabdalták a hasadékok majdnem függőleges sziklafalait. A mindig árnyékban levő, sötét meredélyek fölött a magasban a hegyes fogak, kúpok, agyarak és piramisok olyan káosza trónolt, amilyet még egy beteg képzelete sem szülhetett volna. A hegygerincek, ormok szikláit mintha düh torzította volna el.

A keskeny fennsíkon apró falucskák bújtak meg szinte a földhöz lapuló fűzfák karéjában a szelek elől. Szánalmas, alacsony növésű sárgabarackfás kertek és grimmel, tibeti árpával bevetett földek váltakoztak a száraz köves sivatagokkal; ezeken kemény csomós fű susogott mintegy aláfestve a keselyűk átható kiáltásait, amelyek dögökre lestek a karavánösvények mentén, különösen a hágókon. Ott állandóan pusztultak a lovak, mert megszakadtak az erejüket meghaladó emelkedőkön. Csak a dzók, vagy mongolul hajnikik, a jak és a tehén keverékei, a szörnyű külsejű fekete szarvasmarhák érezték magukat jól, mert hosszú a szőrük és hatalmas a tüdejük.

Ilyen nagy magasságban élni sok erőfeszítésébe- került az embernek, és a helybeli parasztok leleményességét megirigyelhetnék a bombayi mérnökök. A parasztok egyszerű szerszámokkal hidakat építettek a zabolátlan folyókon fűzfakéregből, kenderkötélből, bőrszíjakból vagy kőlapokból. Mennyi munkába került és mekkora leleményesség kellett ahhoz, hogy elkerítsék a gyümölcsöst vagy erős töltéssel vegyék körül a falut; hogy megfogják a vékony talajréteget a meredek lejtőkön; hogy megépítsék a faluban a malmukat, mert a szállítás itt óriási erőfeszítéseket igényel.

A hegyek jeges ridegsége bátorrá edzette az embereket, akik nem elégedtek meg saját házuk felépítésével, a kősivataggal dacolva mindenütt kolostorokat, bálványtemplomokat, csorteneket építettek, póznákat szúrtak le zászlókkal és jakfarokkal, vagy egyszerűen egy rongydarabbal a tetején, amely ugyanolyan büszkén lengedez a szélben, aztán kőrakásokat hordtak össze és kör alakú obókat, vagy hosszúkás mani-falakat képeztek belőlük minden hágón és minden ház előtt.

A nagy karavánutak mentén a mani-falakat gránit vagy homokkő darabokkal rakták körül. Ezeken a kődarabokon akkurátusán kivésett tibeti betűk ugyanazt a szent mondatot ismételték “Om mani padme hum”. A sokszáz ilyen, gyakran élénk színűre — fehérre, kékre, vörösre, sárgára — festett betűkkel ékesített kő felejthetetlen látványt nyújtott, és a szobrásznak elakadt a lélegzete a büszkeségtől, amit az ember iránt érzett, aki mindenütt és bármilyen ürüggyel, törhetetlenül igyekszik érvényesülni a művészet segítségével.

A nagy és kicsi, szürke, barna, vörös kövek visszatükröződtek az apró, hideg tavacskák őstiszta vizében. Lecsiszolt kőtömbök torlaszolták el a kis folyók medrét. Ezek a patakok éjjel befagytak és csak déltájt folytatták futásukat, a sors kifürkészhetetlen akaratából délnek, az Indus felé siettek, majd annak vizével tovább az óceánba, a nirvána mintaképe felé, ahol megszűnik az élet minden baja és izgalma.

Rámamurti lassacskán akklimatizálódott a Karakorum magas hegyei között s már kezdte ésszel felérni a Himalájának, az örök hó birodalmának lélekemelő és a világtól elidegenítő szépségét. Úgy érezte, mintha a szíve hideg folyadékkal telt volna meg, áttetszővé vált és megkeményedett volna, mint egy kristályserleg.

A megközelíthetetlen, csillogó hegyormokról fenyegető nyugalom áradt.

Rámamurti égett a vágytól, hogy szoborba öntse a leggyönyörűbb indiai nő alakját, feltárja az Anupamaszundartának, a Sri és Rati, a szerelem és szenvedély, Laksmí és Nandí, a szépség és a báj eszménypárokat magában egyesítő szeretett szépségnek titkát, amely ugyanolyan érthető volna mindenki számára, mint az ókori alkotások, de amely még közelebb állna mai emberhez, mint a Mahábhárata és a Rámájana legendás hírű hősei.

Miért éppen a nőt és a női szépséget? Ezt a kérdést tették fel rendszerint az európaiak az indiai képzőművészeti kiállításokon, mert meglepte őket, hogy a festészet milyen sokat foglalkozik a nővel, a gyönyörű, szerelmes, büszke lánnyal, a gondos és a jövőn töprengő anyával.

Egy indiai számára ez nem jelentett problémát. Az indiai nő a család alapja, akinek a türelme és hősi erőfeszítése segít leküzdeni az élet nehézségeit és aki jámbor, emberséges, rendes embereket nevel fel.

Mit eredményezett a több éves keresés, igyekvés, az álmatlan éjszakák számtalan töprengése, a sok ezer vázlat, rajz és modell? Már harmincéves és most itt van, kitaszítottan, kegyetlenül megbántva, fizikailag megalázottan… Igaz, nyugalma van, és erőt gyűjt. Ám az idő is múlik szükségszerűen és tántoríthatatlanul, az ősi ázsiai, lassú idő, amely rég megszokta, hogy az ember hiába próbál többet produkálni annál, amit a sors előírt a számára: ezt írja Allah könyve, a muzulmán, ezt predesztinálja az előző élet, a karma az indiai ember számára.

Sietős, könnyű léptek hangzottak fel a terasz kőlapjain. Megjelent a tanítómester jól ismert alakja: fején kerek nemezkalap, vállán hanyagul felkapott köpeny. A rendszerint rövidre nyírt ősz szakálla itt alaposan kinőtt, és mellig értek göndör fürtjei.

Bizonyos távolságra mögötte hat láma lépkedett sárga köpenyben, piros sapkában és a Kis Tibetben uralkodó “Szaszkjapa”, “Öregek” szektájának csuklyájában.

Rámamurti felállt és lehajtott fejjel eléjük ment. A jövevény a fiatalemberhez fordult és a büszkén megtört ívű fekete szemöldöke alól ráemelte látszólag szigorú és figyelmes tekintetét, amelyben most melegség csillogott.

– Örülök, hogy látlak, Dajárám — mondta hindi nyelven, majd a monoton tibeti nyelven folytatta: — Ma lungta, a boldogság lovainak áldozati napja van, Buddha tisztelőinek szép szertartása. Mélyen tisztelt házigazdáink engedelmével szeretnék veled együtt részt venni az ünnepségen.

A legfőbb láma dörmögött valamit, ami udvarias meghívásnak hangzott.

A kis létszámú menet rövidesen elindult a keskeny ösvényen a hegynek egy távoli, a völgy fölé nyúló kiszögellése felé.

Az oly meredek, hogy szinte már ledőlni látszó sziklás hegyoldalak itt nagyon sötétek, majdnem feketék voltak. Széles, ferde repedések barázdálták a kőtömböket. De a kiszögellés immár évek óta épségben maradt. A Hatha-Bhóti hegyoldalai felől érkező egyenletes és erős szél a hágó irányába és még annál is tovább lefelé, a kékségbe vesző messzeségbe, a meleg ország felé száguldott. A lámák felajánlották a professzornak, hogy elsőnek végezze el a szertartást, de az indiai férfiú tagadóan rázta a fejét. Ekkor kilépett maga a rendfőnök, egy magas, hatalmas, katonásan energikus és zord arcú férfi.

A láma a köpenye alá rejtette meztelen jobb karját és bátran a szakadék szélére ment. A szél tépdeste egyszerű kötéllel összefogott sárga köpenyét. Meghajolt mind az öt buddhista világrész felé. Halkan mormolta a megfelelő szövegeket, s közben előrenyújtotta összekulcsolt kezét.

– Ó, ti hatalmas és kimagasló buddhák és bódhiszatvák! Ti, akik kegyes szemetekkel követitek a föld nehéz útját! Legyetek irgalmasak a vándorokhoz, minden gyaloglóhoz és utazóhoz, mindenkihez, aki keres és kutat, mindenkihez, aki örömre vágyik.

Ezek a lovak, amelyeket felkap a szent hegyek négy szele, repüljenek messzire a dombokra és síkságokra! Ó, legfelsőbb rendű szent istenek, a ti erőtöktől a boldogság élő lovaivá válnak valamennyi ismeretlen vándor számára… Csa-szo-szo! csal-csal-lo!…

A rendfőnök köpenyének bő ujja előrelendült és egy maroknyi, kemény papírból kivágott lófigurát ragadott magával a hatalmas erejű szél. Felrepültek a magasba és elszálltak messze délnek, majd hamarosan eltűntek az emberek szeme elől.

A szerzetesek egymás után dobálták le a szikláról a fehér figurákat. A professzor is útra bocsátott néhány lovacskát.

Rámamurti oldalt állt és szomorúan nézte a fehér játéklovacskáknak, a jókívánságok hírnökeinek röptét. Vitarkánanda ekkor átnyújtotta neki az utolsó lovacskát. Dajárám engedelmesen szétnyitotta ujjait. Balra, a szakadék fölé nyúló kiszögellésen, a fekete sziklák között bíbor csillagokként virító kora tavaszi piros virágok bokra hajladozott. Rámamurtinak összeszorult a szíve: a piros virágok Tillottama kékesfekete hajfonatai közt élénkebben virítottak, úgy lobogtak, mint az élő bűbáj tüze. Rámamurti felnézett a csipkézett hegygerincre, amely eltorlaszolta előtte a kilátást délre, a messziségbe; felsóhajtott és szétnyitotta ujjait.

— Neked, Amrita, neked, Tillottama! — suttogta.

Egyetlen lovacskája sebesen felröppent a magasba, pörögni kezdett és eltűnt a völgy egyre sűrűsödő homályában.

A nap hamar lenyugszik a Himalájában. Alighogy befejeződött a szertartás, a szakadékban máris sötét lett. A hókoronák a lenyugvó nap sugaraitól megpirosodva továbbra is ragyogtak. A fekete, hegyes árnyékok gyorsan kúsztak felfelé a sziklameredélyek hajlatain és vízmosásain.

A hegyek lábát borító kékes pára sűrűsödött, felfelé szállt, mint a föld méhében születő titokzatos tűzfény füstje. Nyomában fekete köd úszott, amely már elárasztotta a mély szakadékokat.

Észrevétlenül elcsendesedett a szél, a levegőt furcsa alkonyi ragyogás járta át, amely minden színt megváltoztatott. A vörös palák feketék, a szürke hegyoldalak kékesen ezüstfehérek lettek, a lámák sárga öltözéke selymes malachitzöld árnyalatot öltött. Megváltozott a táj, és nyugalom szállta meg.

Aztán kihunyt a levegő ragyogása, a színek megfakultak, az egész földet az árnyalatok és átmenetek nélküli vasszürke szín borította el. Csak a lilásvörös ég kezdett zöldülni, majd egyre sötétedett, egymás után gyúltak ki a csillagok, és az éjszaka fekete falai összecsukódtak a vándor feje fölött.

A lámák előresiettek. Vitarkánanda és Dajárám lassan bandukolt az ösvényen, és lábuk alól szerteszét gurultak a kavicsok. Ott, ahol a kolostor felé kanyarodó ösvény a tábla alakú kiszögellésre ért, a professzor megállt és a Hatha-Bhótira mutatott.

A havas hegyormok elszakadtak megfeketedett aljuktól, Valahonnan vörösesen arányló fény hullt rájuk, és ekkor még jobban eltávolodtak az alacsonyan fekvő szakadékok, hágók, és emberi lakóhelyek sötét világától. A hihetetlenül gyönyörű, kegyetlen, ragyogó, lenyűgöző, irgalmatlanul meredek hegy az eget támasztotta.

— Lám, ezért töltöm néha a szabadságomat a Himalájában — szólalt meg halkan Vitarkánanda.

— Bizonyára ilyen a Sambhala, a Rigden-Dzsapo gyönyörű országa — kiáltott fel Dajárám — a buddhisták álma! Lehet, hogy ez volna az?

A professzor elmosolyodott.

— A szerzetesek nincsenek a közelünkben, így hat nem bántok meg senkit. A Sambhala név nem takar semmiféle országot. Sambha vagy Dzsambha — Buddha egyik megtestesülése, a la pedig hágót jelent. Egyszóval ez a képzeletbeli ország Buddha hágója, más szóval felemelkedés, tökéletesedés. Oly magas, hogy aki elérte, többé vissza nem tér a születés és a halál körfolyamatába, nem ereszkedik alá az alvilágba. Ezért a Sambhala tisztára filozófiai fogalom: nem létezik a mi világunkban, tehát hasztalan keresték több ezer éven keresztül.

— De az olyanok számára, akik bölcsek, mint te, guru, létezik a Sambhala?

— Létezik, de mindenütt! A Himalája áldott országáról szóló legenda a rendkívül tiszta és szép ég és a havas hegyek szüleménye. Ha egy bármely kaszthoz és bármely néphez tartozó ember azt hiszi, hogy van ilyen ország, az csakis itt lehet…

Dajárám mozdulatlanul állt lesütött szemmel, aztán hirtelen térdre esett guruja előtt.

— Paramahamsza!

Vitarkánanda elhárító mozdulatot tett.

— Ne nevezz engem az ég hattyújának, kellemetlen ez nekem. Mégpedig nemcsak azért, mert nem érdemlem meg ezt a magas rangot. Azokat, akik megállnak az úton, az eredmény megelégedéssel tölti el. És ekkor már azt hiszik, hogy a többiek fölött állnak, ennek pedig a következménye, hogy hódolatra vágynak. Az, aki halad, mindig kívülről lássa magát, gondolkodjék és vegye tudomásul, mennyire jelentéktelen az, amit elért, milyen végtelen a világ és az eltelt idő. Ez nem gyermeki szégyenlősség, hanem szerénység.

Vitarkánanda elindult jellegzetes könnyed lépteivel, s egyetlenegyszer sem botlott meg a kövekben. Dajárám követte: botladozva, óvatosan tapogatózva lépkedett a sötét ösvényen.

Az új hold keskeny sarlója rég elbújt a hegyek mögött. Az éjszakai sötétség itt nem volt olyan bársonyosan fekete, mint délen. A megszámlálhatatlan, sokszínű, mereven fénylő csillag miatt az ég zöld színben játszott. Az Ákásgangá, a tejút a magasban húzódott, feketészöld mélységből csillagfény áradt, és láthatóvá váltak a sziklák meg a mélyedések. A kolostor magas falai mintha vasból lettek volna. Egyetlen kis fény sem pislákolt ennek a hegyormon épült erődnek a falaiban.

Vitarkánanda lassított.

— Nem tudod elfelejteni, Dajárám? — kérdezte váratlanul és a szobrász összerezzent.

— Képtelen vagyok, guru, és soha nem is felejtem el. Beleszerettem, de ez még mind semmi. Ő a szépségről alkotott minden elképzelésem, gondolatom és vágyam megtestesítője.

— Akkor menj vissza és keresd meg. Azt hiszem, meggyógyultál, legalábbis fizikailag. Lelki sebeid persze még nem hegedtek be, és nem is gyógyulnak be egyhamar.

Dajárám baráti együttérzést és gyengéd figyelmességet érzett tanítómesterének szavaiban.

— Bocsásd meg, guru, ha szavaim hosszúra nyúlnak és gondolataim zavarosak lesznek. Harmincéves vagyok. Tizenegy esztendeje keresem a szépségideált és próbálom megérteni, miért is szép? Mit jelent a nő közérthető és lebilincselő szépsége? Ezt szeretném továbbadni az embereknek. Csak a szépség segíthet bennünket az életben, nyújthat vigaszt, ha fáradtak vagyunk és kudarcot szenvedtünk, az csökkentheti a megismerés és a győzelem kínjait. Ezért lesz szolgálat, sőt esetleg hőstett is Anupamaszundartá alakjának megalkotása népem számára. De hiányzott belőlem az ihlet, a lelkierő feszültsége, amely egy ilyen alkotáshoz szükséges. Én, a szánalmas és öntelt kőfaragó nem tudtam hasonlóvá válni a szépség igazi alkotóihoz, az ókor szobrászaihoz. Elvégeztem a képszerű összpontosítás ősi ritmusait — a megtisztulás szertartását, hogy végigjárjam a művész számára előírt utat. Elmélkedtem az ürességen, hogy a fekete szakadék elképzelésével leromboljam az öntudatnak mind az öt illúzióját. De még a kép megjelenéséért mondott ima után sem jelent meg előttem a Szeretett Szépség modellje. Megismerkedtem a Vátszjájana mind a hat törvényével, külön gondot fordítottam a Lavanja Jódzsanam, a “szépséggel és bájjal való felruházás” negyedik törvényének megértésére.

Három éjszakán át feküdtem kinyújtózva a benáreszi Visvanátha-templomban, ahol az este óta szóló nagy gong azt az őshangot küldte felém, amely felélesztette a gyaloglónak és céljának egységét… — Dajárám elhallgatott. A “Visvanátha” szó felidézte benne ugyanannak az istenségnek egy másik templomával kapcsolatos emlékét. Mostani baja is az abban a templomban történt találkozással kezdődött.

— Feladatod nem könnyű, Dajárám — felelte Vitarkánanda —, nagyon nehéz, mert a szobrászat ezer éve az indiai művészet gerince, és a női téma úgyszintén fő eleme a művészetünknek.

Felvenni a versenyt az eddig elért csúcseredményekkel, majdnem lehetetlen, a sok évszázaddal ezelőtt történteket nem szabad megismételni, mert ez másolás. De ha nem a már bevett csúcsokat akarod meghódítani, hanem egy másik területet keresel, ahová ember még nem tette a lábát, akkor megtalálod azt, amit keresel, és az se baj, ha az általad meghódított csúcs nem lesz olyan lenyűgöző, mint a korábbi óriásoké.

Az élet — szüntelen változás, Dajárám. A szobrásznak az ókortól a középkorig változtak a nevei: szádhak, mantrin, jogin, ami — ha szanszkritból lefordítjuk — teremtőt, varázslót, látót jelent. A művészeti alkotások első létrehozóit tehát teremtőknek tartották. Aztán ezek az alkotók a közönségest a nem művészek számára elérhetetlen, varázslatos módon széppé formálták. Később az emberek rájöttek, hogy semmit nem alkotnak és semmit nem alakítanak át, hanem egyszerűen látnak. Emlékezz vissza a Mahábháratának arra a szakaszára, amely a “bátran teremtett Urvasi” megjelenéséről szól, abban úgy látod meg a festészet céljáról és értelméről alkotott elképzelést, akár egy tükörben.

— Már nem emlékszem rá.

— Pedig ismerned kellene. Röviden elmondom a tartalmát: “Nárájan (a Legnagyobb Létező) éppen elmélkedett, amikor a féktelenül vidám és kihívóan viselkedő mennyei táncosnők, az apszaraszok megpróbálták elcsábítani: kacérkodtak vele, hízelegtek neki. Az istennek eszébe jutott egy módszer, amellyel kigyógyíthatja a lányokat hiúságukból. Lecsapolta a mangófa nedvét és azt festékül használva, megfestett egy képzeletbeli nimfát, aki törékeny volt és nagy szemű, kemény mellű, széles csípőjű, és teste olyan gyönyörű, hogy sem az istennők, sem a nők nem vehették fel vele a versenyt sehol a három világon. Amikor az apszaraszok megpillantották Urvasit, elszégyellték magukat és csendben távoztak, a nimfa pedig, akibe az isteni művészet az élet arany lelkét lehelte, a női szépség eleven ideálja lett.” Ez arra a korra vonatkozik, amikor az emberek még nem ébredtek tudatára saját szépségüknek és nem tanulták meg látni.

Az ókori mesterek elképzelték az eszményképet, s olyasmit alkottak, amit nem láttak, a középkor emberei pedig mivel nem találtak eszményképet, azt tökéletesítették, amit láttak, a sokkal későbbi képzőművészek viszont láttak, de képtelenek voltak alkotni.

— Miért, guru?

— Az ókori művek alkotói igyekeztek általános képet alkotni, elvükké tették a szépséget, és meg akarták valósítani mindazt, ami gyönyörű a világon, így az adzsantai freskók, Urvasihoz hasonlóan, sokáig eszményképek voltak. Hogy a buddhista művészek modelljei nagyon eszményiek lettek volna? Az érzékeny és finom lelkű, elkényeztetett és gőgös udvarhölgyek az akkori mantrinok jóvoltából istennőkké magasztosultak, de nem mint külön egyéniségek. Abban a korban, amikor általánosan esett a művészet színvonala, vagyis a számtalan háború után, szobrászaink a múlt felé fordultak. Mivel képtelenek voltak a korszellemének megfelelő gyönyörű műveket alkotni, másolni kezdték a régieket, az alkotóerő hiányát pedig díszítésekkel pótolták. A szeszélyesen vésett diadémok, nyakékek, övek, függők és hóbortos frizurák leple alatt eltűnik a test szigorú és tiszta szépsége, amelyet a szobrokon a hatodik század felé a legnagyobb tökéletességig fejlesztettek. Abban az időben a szobrász úgy cselekedett, mint a vadember, aki csillogó drótokkal cicomázta fel a testét.

A guru elhallgatott. Megérkeztek a kolostor magas kapujához. A patak felől idehallatszott a kis imamalmok csilingelése. A csilingelőssel jelzett kerékfordulat azt jelentette, hogy a rávésett ima elmondatott.

A felső templomból a radongok, a nagyon hosszú kürtök elnyújtott, mély hangja hallatszott. Ugyanilyen szomorkásán és lassan kezdtek peregni a nagy és a kis dobok. Idegesítő pergésükbe belevegyültek a fúvós hangszerek éles, magas hangjai és az üstdobok ritka dörömbölései. Dajárám eleinte disszonánsnak és durvának tartotta ezt a muzsikát. Aztán lassan megszokta és már-már kivette a furcsa zenekar játékának fő motívumát, amely barátságos, megnyugtató volt és mintha gátat akart volna szabni az emberi gondoknak és bajoknak.

Éjszakai istentiszteletet tartottak.

Vitarkánanda és Dajárám felért a harmadik teraszlépcsőre, ahol a szerzetesek cellái sorakoztak. Ott lakott a szobrász is, a professzor pedig az egy lépcsőfokkal magasabban álló kis bálványtemplom derűs felső részében.

Dajárám elindult a fal mentén, az átjáró felé, ahol az apró cellák sorakoztak. Bármennyire szűk volt is a kolostor, a buddhista vallásoktatók végakaratát szigorúan megtartották: magány nélkül elérhetetlen mindenféle tökéletesedés. Mindenki egy különálló helyiség csendjében köteles tölteni az éjszakát és végezni az elmélkedést.

Egy szál lámpa himbálózott a terasz fölött. Sápadt világánál száraz hószemcsék szállingóztak.

A szobrász Vitarkánanda után nézett, aki fellépett a feketén ásító templomajtót megkerülő meredek lépcsőre. A templomból aromás füvek, füstölőszerek és imasajt csípős illata áradt kifelé.

— Guru, nem voltam túl elbizakodott? Szerinted nem tudok igazi műalkotást produkálni, nem tudom megalkotni Anupamaszundartá Paramratit?

— Ezt én nem mondtam, fiam! Csak azokról a nagy nehézségekről beszéltem, amelyek a feladat megoldása előtt tornyosulnak, amennyiben egy mai alakot akarsz az ókori mesterek színvonalán ábrázolni.

— De hiszen azok is csak emberek voltak! És nem is láttak olyan sokat! Nekünk ma rendelkezésünkre állnak nemcsak India, hanem az egész világ műkincsei. A régészek oly sok mindent hoztak vissza a nemlétből.

— Az ókoriaknak viszont még valami egyebük is volt, ami igen fontos a művészethez vezető úton: idejük! Idejük, Dajárám! Hihetetlenül elmélyülten töprengtek sok éven át, azok után, hogy megismerték mind a hatvannégy művészetet és megtanulták a hajszálat harminckét részre hasítani, ahogy ezt az ősi közmondás tartja. És ezek nem üres szavak, te tudod, mit jelent a muzsika és a tánc az indiai számára. Csupán a mudrák tánca vagy hatszáz kézmozdulatból áll… A dobpergés egyszerű ritmusát sokszáz árnyalattal gazdagítottuk, amelyek kettősek, mint a hangjegyeink és mint minden a természetben. De bocsáss meg, engem is elragadott a hév. Az időhiány miatt nem tudsz felemelkedni elmélkedéseidben és képzeletedben az elmúlt korok mestereihez. Következésképpen segítségre szorulsz. Ezt a segítséget jelenti számodra a modell, ha megtalálod!

Rámamurti odaugrott a guruhoz.

— Már megtaláltam, mester! De…

— Beleszerettél? Ez jelenthetne boldogságot is számodra, de én most nem a közönséges örömre gondolok, hanem arra, hogy együtt keresnétek Anupamaszundartát, vagyis a művész boldogságáról beszélek. Tudom, hogy bajod esett. — Vitarkánanda megállította kinyújtott kezével a válaszolni készülő Dajárámot. — Most már késő van, de holnap el kell mondanod nekem mindent. Majd gondolkodom rajta, mivel segíthetnék rajtad, milyen kerékvágásban haladj, hogy jóságos házigazdáink kifejezését használjam.

— Köszönöm neked, guru!

A professzor eltűnt a lépcsőfordulóban, Rámamurti pedig tapogatózva eljutott a cellájához, amelyben a kőfalakba és döngölt padlóba évszázadokon át beivódott avas vajszag érződött.

Odakint, a keret nélküli apró ablakon túl, jeges szél süvített. Dajárám tudta, hogy a bal sarokban, az alacsony asztalkán ott a szokásos vacsorája: egy maréknyi pörkölt árpából készült liszt, és a rongyba bugyolált teáskanna, abban zöld teából, tejből, vajból és sóból összekevert folyadék. Eleinte undorítónak találta ezt az italt, de most már annyira megszokta, hogy el sem tudta képzelni, hogy lehetett meg nélküle azelőtt. A magashegyvidéki árpa — amely abban különbözik a lapályi árpától, hogy csupasz a magja — rendkívül tápláló és jóízű.

A szobrász kibontotta a rongyot és észrevette, hogy a gondos öreg láma megtoldotta a vacsorát egy marék szárított sárgabarackkal — ez idefönt csemegének számít, a kasmíri szegény falvakban pedig a legolcsóbb táplálék. A szobrásznak nem volt étvágya. Ideges remegés fogta el, és levetette magát az ágyra, a fakeretre, amelyen keresztben bőrcsíkot; voltak kifeszítve, és beburkolódzott a köpenyébe. A sötét cella kegyetlenül hideg volt, a szél szemtelenül és közömbösen süvített.

Dajárám gondolatban visszatért a guruval folytatott beszélgetésre, sorra vette és megpróbálta értelmezni a bölcs öreg szavait.

A szobrász mérhetetlen vizuális emlékezetébe alaposan bevésődött minden vonás, szín, mozdulat, forma. És most egyre világosabban, összefüggőbben merültek fel benne és elevenedtek meg a cella sötétségében a kutyatej mérgező nedvénél sokkal égetőbb, a sivatagi szomjúságnál kínzóbb, a dekkáni fekete felföld fölött tűző napnál izzóbb képek és élmények…

Dajárám harmadízben kapta meg a Művészeti Akadémia ösztöndíját, harmadszor járta végig India múzeumait és templomait, tanulmányozta a múlt hatalmas szobrászati örökségét.

Ezúttal a kalingai iskola érdekelte, amely több mint ezer évvel ezelőtt keletkezett a kelet-indiai Oriszában, később hatása elterjedt az egész országban. Rámamurti felkereste a konáraki Szúrja-templomot, a Nap-templomot, amely befejezetlen maradt a tizenharmadik század óta, a legnagyszerűbb építőművészeti és szobrászati műemlék, amilyet valaha is építettek Indiában. A templom a Napszekér tizenkét pár háromméteres kerekének szobraival díszített magas talapzaton nyugszik, óriási elefánt- és lószobrok övezik, a vakítóan izzó égbolt felé tör kocka alakú tömege, amelyet piramisszerű magas tető koronáz. A természeti jelenségek szobrai, a testi szerelmet ábrázoló, meglepően életszerű, szép emberszobrok egy egészet alkotnak a templom falaival. Szinte beleolvadnak az épület körvonalaiba s elválaszthatatlan részévé válnak.

Dajárám mégis Vindhja Pradesbe, Khadzsuráhóba igyekezett, ahol az oriszai stílus három évszázaddal korábban, mint Konárakban, rendkívül tiszta, kecses, csiszoltán szép szobrokban és épületekben csúcsosodott ki. A Kelet-Málava egykori székhelye, Bhilva közelében fekvő Száncsi falucskában fennmaradt egy kétezeréves, félgömb alakú buddhista templom. Dajárám felkereste a Khadzsuráhótól délnyugatra fekvő templomokat, mielőtt még ócska kocsiján kijutott volna a széles, poros, bozótos síkságra, ahol Khadzsuráhó harminc temploma állt.

A szobrászt megmagyarázhatatlan izgalom fogta el, amikor megpillantotta a szentélyek fölött magasodó tornyokat, melyeknek csoportja mögött kékes táblahegyek húzódtak a szürke síkság fölött rezgő forró levegő poros szárazködében. A különböző hindu felekezeteket képviselő Siva-, Visnu-templomok magas téglaemelvényen álltak, hol egészen közel egymás mellett, hol pedig bozótokkal, alacsony fácskákkal elválasztva egymástól. A piramis alakú Kandárija-Mahádéva templom, amely rakétaként szökött az ég felé, hallatlanul magasnak látszott, holott hasított tornyának teteje csupán negyven méternyi magasságba nyúlt.

A templom falát alkotó világossárga, derűs homokkő semmit sem vesztett színéből a bemélyedésekben és az ablakfülkékben, de valamennyi kiugró rész megfeketedett az eltelt tíz évszázad alatt. A kő tarkasága nem rontotta, inkább kiemelte az épület látszólagos szoborszerűségét. A háromszoros, körülbelül egy méter magas szoboralakok a függőleges kiszögelléseken vagy az erkélyek közti homlokzat két oldalán álló három széles és két keskeny oszlopon sorakoztak. Egy-egy szoborsort a rossz idő ellen védő vízszintes kiszögellések választottak el egymástól.

A magas dombormű minden egyes faragott szobra páratlan műalkotás volt, amely isteni legendahősöket, katonákat, mondái lényeket ábrázolt…

Dajárám ráérősen végigjárta a templomokat, jegyzeteket készített, összeállította a vázlatkészítés, a tartós szemlélődések és elmélkedések tervét. A nap már lenyugvóban volt a poros síkságon, amikor Dajárám a Visvanátha-templomhoz ért, amely oly nagy szerepet játszott a sorsában.

Az időszámításunk 1002. évében épült Visvanátha-templom különösen finom kiképzésével tűnt ki. A rövid ismertető szerint harminckilenc méter magas tornyának teteje egy amritás edény volt. A torony, amelyet mintha hosszirányú bordás sávokra szabdaltak volna, meredeken szökött a magasba, az izzó kék égbolt felé. Az erkélyek sokkal élesebben és erőteljesebben ugrottak ki, mint a Mahádéva- és Káli-templomokon, vaskos oszlopaik tetején pedig fekvő daliák, atlaszok feje és válla látszott. Az erkélyek közti függőleges oszlopok sarkokat alkottak. A rajtuk lévő faragott figurák kétfelé néztek, s nem félkörben álltak, mint a Kandárija-Mahádéva-templom esetében.

A szentély belső karzatán mélyen lenyűgözte a fiatal szobrászművészt egy faragott, mennyei táncosnő — keskeny falpilléren állt, amely szárdula-szobrokkal zsúfolt két ablakfülkét választott el egymástól. A szobroknak ez a sorrendje jellemezte az egész sötétbe merülő és titokzatos szentélyt, de ez az apszarasz sokkal tökéletesebb volt az összes többinél.

A szárdulák — szarvas oroszlánokra emlékeztető mondabeli állatok — foglalták el a Visvanátha-templom valamennyi ablakfülkéjét, a külső és a belső szoborövezetben. A szárdulák a saktit, a természet aktív erőit jelképezték. Ellenük emberek küzdöttek, akik a vadállatok mancsai alatt hevertek és azok farkába csimpaszkodtak. Más, kisebb emberi alakok a szárdulák hátán ültek, s azt jelképezték, hogy az ember le tudja igázni az elemi erőket.

A csak övet, karperecet és nyakéket viselő meztelen táncosnő szinte lebegett a szörnyetegek fölött, mint a kegyetlen harc utáni vigasz, mint az öröm ígérete. Az apszarasz a jobb oldali fenevad pózát utánozva lehajtott fejjel a vállán keresztül nézett vissza, de lehetetlenül kifordulva a test függőleges tengelyéből. A szobor sérült volt, lábai térden alul teljesen hiányoztak, ennek ellenére Dajárám nem tudta levenni tekintetét róla: olyan volt, mintha nem is szobrász vésője, hanem maga az anyatermészet alkotta volna.

A szentély amúgy is gyér nappali világossága gyorsan halványodott. Rámamurti végre felocsúdott és indulni akart. Búcsúzóul zseblámpájával jobb felől még megvilágította a szobrot. A tündöklő szépségű apszarasz a vállán keresztül nézett le rá, úgy, mintha élne: csábítóan és magabiztosan, a szobrász izgalomtól remegő kezében levő lámpa fényének árnyjátéka pedig furcsa módon elevenszerűvé varázsolta az égi táncosnő csillogó testét. A szobrász állt, és a legendás hírű apszaraszokra gondolt, akiknek ereiben napfény csordogált és akik olykor halandó férfiak szeretői lettek-vitézségük magas jutalmaképpen. Egy ilyen kőben testet öltött apszarasz volt előtte, aki immár ezer éve áll itt a templom félhomályában. Nem kell többé keresnie, mert a legszebb, amit India ókori művészete létrehozott, itt volt karnyújtásnyira tőle.

Dajárám szíve áhítatos félelemmel telt meg, mintha az Anupamaszundartáról szőtt álmaival és azzal, hogy célul tűzte maga elé: megörökíti a gyönyörű indiai nőt, istenkáromlást követett volna el azokkal a mesterekkel szemben, akik hajdanában oly tökéletes szobrokat tudtak alkotni, hogy azokhoz képest az ő álmai szánalmasnak látszanak.

De szégyenérzete és félszegsége hamar elmúlt.

Előre, vándor!

Rámamurti összetette kezét és meghajolt az apszarasz szobor előtt és ezt suttogta: “Örök szépség”. Mély sóhajhoz hasonló furcsa hang hallatszott a szentély kettős falai között húzódó sötét átjáróból. A szobrász hátranézett, de az átjáróban már áthatolhatatlanná vált a sötétség. Dajárámnak úgy rémlett, mintha könnyű légmozgás hullámzana tova a templom központi csarnokának irányába: valószínűleg egy alkonyat! szélfuvallat. Rámamurti a kijárat felé indult, leballagott a lépcsőn és a falu felé lépkedett. Úgy döntött, hogy inkább ott száll meg, mint a szállodában, ahol folyton cserélődtek az izgága turisták. A szobrász gondolataiba mélyedve elhatározta, hogy kora reggel és késő este látogatja majd a templomokat, amikor sem turisták, sem imádkozok nem tartózkodtak bennük. A helyi lakosság számára túl sok volt az egykori Dzsahoti királyság fővárosához tartozó rengeteg hatalmas templom.

Ezért voltak mindig néptelenek a templomok magas emelvényei, lépcsőjüket benőtte a fű, amely kemény csomókban meredezett elő a repedésekből, és a szobrászt rendszerint forróság és némaság vette körül a hatalmas épületekben.

Dajárám szerette ezt a néptelenséget, amelyet csak ritkán zavartak meg turistacsoportok, de ezek sietve körbeszaladták a templomokat, hogy minél hamarabb visszatérjenek a hűvös szállodába és a jégbe hűtött italokhoz.

A szobrász, aki meg akarta érteni az ókori szobrok alapgondolatát és nyelvét, a templomok néma homályában négyszemközt volt az időtlenné vált szobrokkal, valósággal belemerült a múltba, magába szívta az ismeretlen nagy mesterek szellemét, szívébe zárta alkotásaikat.

Dajárám futó pillantást vetett az alacsony fákkal takart, nyitott szállodaajtó felé, és amikor észrevett előtte néhány gépkocsit, újfent megörült annak az elhatározásnak, hogy a faluban vesz ki szállást. Jó gyalogló volt, úgyhogy a napi hat kilométer meg se kottyant neki.