A borotva éle

5. FEJEZET Két lépcsőfok a szépség felé

A Kropotkinszkaja utcai kisterem a várakozás ellenére zsúfolásig megtelt, főleg fiatalokkal. A művészvilág idős és elaggott “fejeseit” — unott vagy szándékosan megvető arckifejezésükről — rögtön fel lehetett ismerni az első sorokban. Girin már nemegyszer találkozott olyan emberekkel, akik magukra öltik a szovjet társadalomtól oly idegen, ostoba kevélység álarcát. Fürkésző tekintetét végighordozta a termen, és az ő figyelmét sem kerülte el semmi, akárcsak egy naturalista festőét — ekkor a hatodik sorban meglátta Szimat, aki magasan feltartotta gömbölyű, kemény állat, hogy átnézhessen a fejek fölött. Az öröm halvány szikrája lobbant fel Girinben és ez elárulta, mennyire vonzónak találja ezt a lányt.

…Girin elfojtotta mosolyát és fellépett a katedrára, de közben le nem vette a szemét Szimáról, akinek arcát őszinte öröm ragyogta be.

Az elnöklő férfiú bejelentette, hogy kezdődik az előadás.

— Beszédemet nem nevezném előadásnak — kezdte lassan, jól hallhatóan Girin. — Amikor végigjöttem a termen, hallottam néhány megjegyzést, amelyeket énrám és az előadásomra tettek. Némelyek, a legfiatalabbak, azt mondták, hogy szívesen meghallgatják, hogyan vesézik” ki a nagyképű és ködösítő embereket. Mások, az idősebbek, kijelentették, hogy élvezettel készítik ki a doktorocskát, aki fejébe vette, hogy kioktatja a képzőművészeket. Biztosíthatom önöket, nem azért jöttem ide, hogy kioktassak, kivesézzek bárkit is, vagy hogy engem kikészítsenek.

Ez nem gyűlés, amelyen politikai ellenfelek mérik össze erejüket, nem ítélőszék és nem stadion. Értelmes és tudásra szomjas emberekkel együtt szeretnék eltöprengeni az emberi természet igen-igen nehéz kérdésein. Lehet, hogy a tudomány az emberiség egész eddigi történelme folyamán először teszi lehetővé e kérdések megoldását.

A hallgatóság lecsendesült — felkeltette érdeklődését a szokatlan előadás. Girin így folytatta:

— 1908-ban az Égei-tenger fenekén, Thíra sziget közelében a búvárok egy i. e. első századból származó ógörög hajó maradványaira bukkantak. Az időpont nincs pontosan megállapítva. A hajóból számos egyéb tárgyon kívül kiemeltek egy furcsa bronzgépezetet: a fogaskerekek bonyolult szövevényét, amely bizonyos mértékben a koloncos órára emlékeztet. A tudósoknak egy fél évszázadig nem sikerült megfejteniük ennek a gépezetnek a titkát. Csak most derült ki, hogy sajátságos számológép, amellyel a bolygók mozgását számították ki: ez igen fontos volt akkoriban a csillagjóslások szempontjából.

De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket. Évezredek óta állunk értetlenül nem egy primitív gép előtt, hanem az igen tökéletes és bonyolult biológiai gépezetek előtt, amelyeket ugyanazok a fizikai, kémiai, mechanikai törvények irányítanak, mint bármely általunk létrehozott gépet. Csak a legutóbbi években — századunk negyvenes-ötvenes éveiben — szárnyalt hallatlanul magasra a tudomány, és szélesedett ki határtalanul látóhatára. Az egész emberiség meggyőződhetett hatalmáról, amely tőlünk függ, hogy gonosz-e, vagy jó.

A tudomány lendülete erőt ad nekünk ahhoz, hogy hozzáfogjunk a természet legbonyolultabb alkotásának, a gondolkodó lénynek, az embernek a tanulmányozásához. Már korábban is tanulmányoztuk az embert, de naivul azt hittük, hogy egy közönséges műtőkés, egy mérleg és holmi primitív vegyi elemzés megoldhat olyan kérdéseket, amelyeknek a megértéséhez kvantummikroszkóp, elektronikus analizátorok és számítógépek szükségesek. A biológia és az emberről szóló összes tudomány számára lehetővé vált, hogy feltárja a szervezetnek számunkra azelőtt hozzáférhetetlen sajátosságait.

Girin beszélt az állatok történelmi fejlődésének mérhetetlen hosszú útjáról, amely végül az ember kialakulásához vezetett. Beszélt a sok millió igen finom kapocsról, amelyeknek a külvilággal összekötő szálai át- meg átszövik a szervezet valamennyi sejtjét, amelyek a fény, a hő, a hang körülöttünk száguldó és vibráló áramlataira és különböző molekuláris és mágneses kisugárzásokra reagálnak. Beszámolt az öröklési mechanizmusokról, amelyek nemcsak az új ember létrejöttéhez szükséges összes információt adják tovább, hanem a letűnt nemzedék rengeteg emlékét is, amelyek az ösztönökben és az agy tudatalatti működésében tükröződnek…

…Az ember tudatalatti területe igen nagy. Még elképzelnünk is nehéz a benne rejlő ösztönös emlékezet befogadóképességét. A vadember életében a tudatalatti pszichikai folyamatok elsőrendű szerepet játszanak a fajfenntartásban, és az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, “robotizáltak”, mint ahogy azelőtt képzeltük…

— A szépről, az esztétikáról, az erkölcsről alkotott fogalmaink alapjai mélyen a tudat alatt nyugszanak, és ahogy a gondolkodás folyamán érintkezésbe lépnek a tudattal, alakulnak át értelmes képekké és érzésekké. Elnézést, tudom, hogy nem eléggé világos a magyarázatom. Ezzel be is fejezhetném hosszúra nyúlt előadásomat. Csak még azt szeretném hozzátenni, hogy a szép érzékelése, az esztétikai élvezet és a jó ízlés mind a sok millió előttünk járt nemzedék tudat alatt elsajátított élettapasztalata, amely arra irányul, hogy kiválasszuk azt, ami a legtökéletesebben van felépítve, ami a leguniverzálisabb, a legelőnyösebb a létért való küzdelem és a fajfenntartás szempontjából. Ez a lényege elsősorban az ember vagy az állat szépségének, mivel számomra, a biológus számára ez könnyebben megfejthető, mint a hullámvonalak tökéletessége, az épület arányai vagy a hangok harmóniája.

Girin elhallgatott. A terem felmorajlott, és abban a pillanatban felállt egy rövid kecskeszakállas kövér férfi.

– Úgy látom, hogy ön az esztétikánkat holmi tudat alatti érzések szintjére süllyeszti. Ez kegyetlenebb, mint az egész Freud! — Aztán a hallgatóság felé fordult, mintha meg akarná osztani vele felháborodását.

Girin nem hagyta, hogy kimondja a következő, nyilván alaposan előkészített mondatát.

— A süllyesztés kifejezés nem felel meg a valóságnak. Ne játsszunk üres szavakkal. Azt hiszem, hogy a szép érzékelésének alappillérei a tudat alatti emlékezetünkben gyökereznek és nem holmi természetfölötti sugallat következményei, hanem számtalan nemzedék nagyon is reális, rendkívül hosszan tartó tapasztalatainak szülöttei. Ami pedig Freudot illeti, itt valami félreértésről van szó.

Freud és követői ugyanazt az anyagot használták fel, amelyet én, vagyis az ember pszichikai tevékenylégét. De Freud, aki lemerült a lélek mélyére, be akarta bizonyítani cselekedeteink állati, primitív motívumait. Freud azzal, hogy a pszichikum alapjait négy-öt érzékre egyszerűsítette le, a legprimitívebb módon eltorzította a valóságot. Elvetette az öröklődési információ egész roppant bonyolult kapcsolatát és teljesen figyelmen kívül hagyta a társas ösztönök nagymérvű befolyását, amelyet sok millió éves kiválasztódás rögzített. Ez amellett, hogy gondoskodott az utódlásról, lerakta pszichikumunkban az önfeláldozás, a gyengédség és az altruizmus szilárd alapjait, amelyek megzabolázták a sötét állati önzést. Freud és követői miért feledkeztek meg arról, hogy az ember már ősember korában ki volt téve a társadalmi jellegű természetes kiválasztódásnak? Hiszen főként azok a közösségek maradtak fenn, amelyeknek a tagjai szilárdabban kiálltak egymásért, képesek voltak a kölcsönös segítségnyújtásra. A freudisták az ember egész tényleges őstörténetét elhagyták, és megmaradt nekik — akárcsak a porig leégett ház kéményei — néhány elemi ösztön, amelyek inkább a bárgyú puhányokra, semmint a gondolkodó lény igazi pszichológiájára vonatkoznak. Nekem mint dialektikus materialistának, szovjet biológusnak az a feladatom, hogy rájöjjek: az érzések és a gondolkodás primitív alapjaiból hogyan képződik, válik reálissá és anyagivá mindaz a nagyszerű, szép és magasrendű, ami az embert emberré teszi és ami megkülönbözteti a freudi iskola szüleményeitől, a szörnyetegektől. Világos?

— Lehetséges — felelte homlokát elégedetlenül ráncolva a szakállas művész. — Csak nem azt akarja mondani, hogy a szépség, különösen az ember, a pompás emberi test szépsége csupán az anyatejjel magunkba szívott érzés, amellyel tisztázzuk, hogy a berendezés szabályos-e és alkalmas-e a fajfenntartásra? Ez már afféle állattenyésztés, és sértő, különösen a nőkre nézve!

— Tegye még hozzá, hogy embernek lenni is szégyen, mert vannak belei, azokkal együtt meg bizonyos szükséges funkciók, és hogy mindennap enni kell — válaszolta Girin nyugodt hangon és — ahogy azt Szima látta — egy kissé szomorúan. Szavai hangos nevetést fakasztottak a teremben.

Ez a felfogás nem új — folytatta. — Századunk elején a tudósok körében divatban volt szemére vetni az embernek a tökéletlenségét, a természetet pedig, amely létrehozta, ostobának tartani. Az emberi szem tanulmányozása közben például még Helmholtz is így kiáltott fel: “De rossz optikus az Úristen! Én sokkal jobb szemet alkottam volna!” A nagy tudós csak a formális gondolkodásmódja miatt mondott ostobaságot. Helmholtz még távolról sem ismerte a természet dialektikáját, különben rájött volna, hogy a szemnek többféle rendeltetése van, amelyek olykor teljesen ellentétesek, mint például a fényérzékenység és a látásélesség, ugyanakkor csodálatosan ki tudja egyensúlyozni ezeket az ellentéteket. Mi pedig, akik nagy utat tettünk meg Helmholtz óta, még mindig nem rendelkezünk olyan műszerekkel, amelyek a fénynek csupán két-három kvantumát érzékelik, mint a szem. A szem optikai tökéletlenségét pedig a látás tapasztalatával maga az agy csodásan korrigálja. Tehát az emberi szervezet igen bonyolultan és nagyszerűen van felépítve, de annak az anyagi világnak alkotása, amely kettős, dialektikus felépítésű. A szervezet maga is sok ellentmondásból áll, amelyeket kolosszálisán hosszú fejlődés útján küzdött le. A szervezetnek semmilyen lehetősége sincs arra, hogy túljusson az anyagi világ határain, ezért valamennyi érzésünk, fogalmunk, ösztönünk- reagálás a nagyon is anyagi dolgokra, így van ez a szép érzékelésével is: az a nagyon reális és fontos dolgok visszatükröződése, ha a nemzedékek öröklődési, tudat alatti emlékezetében rögződött és világszemléletünk egyik alappillérévé vált — másként ez nem lehet, különben visszasüllyednénk az idealizmus állóvizébe. Ha pedig így van, akkor a szép érzékelésének alapvető törvényszerűségei alávethetők a tudományos kutatásoknak. Azelőtt ez lehetetlen volt, de most eljött az ideje!

— Hihetetlenül nehéz! — kiáltott közbe valaki a hátsó sorokból.

— Persze, hogy nehéz! Minden, ami új és ismeretlen, nehéz. Nem kétséges, hogy ha önök, a szépség alkotói és felhalmozói összefognak a tudósokkal, közös erőfeszítésük hamarosan a szépnek alapos megismeréséhez vezet.

— De minek? — kérdezte hunyorogva és egy kissé gebeszkedve egy magas nő, aki közvetlenül a katedra előtt ült.

— Valóban, minek is? — kérdezték egyszerre többen. — Hányan állították, hogy az ész a beavatkozásával megöli az alkotói ihletet.

– Önöket, művészeket talán nem érdekli, önöknek nem fontosak azok az okok, amelyeknek alapján az egyik tárgyat szépnek tartjuk, a másikat meg nem? Önöknek talán nem kell tudniuk, hogy mi is a szépség, a jó ízlés kritériuma, min alapszik az esztétikai élvezet? Önök nem szeretnék tudni éppen ezt, hogy elkerüljék a középszerűséget, az egyéni tévedéseket; hogy még jobban felvértezzék magukat a művészet újabb, magasabb csúcsainak eléréséért vívott harcban?… — Girin körülhordozta tekintetét a termen és összerezzent, amikor meghallotta Szima izgalomtól csengő hangját:

— Elég, ne vesztegesse az idejét, beszéljen nekünk ezekről a törvényekről. Akit nem érdekel, elmehet, vagy aludjon…

A lány utolsó szavait elnyelte a helyeslő moraj, nevetés és taps. Girin is elmosolyodott, amikor Szimára pillantott. A lány zavarba jött, és gyorsan lehúzódott két zord külsejű férfi háta mögé, akik az előadás kezdete óta moccanatlanul ültek a helyükön.

— Rendben van! — Girin hangja váratlanul harsant fel. — Akkor állapodjunk meg, hogy önök nem szakítanak félbe, bármilyen furcsának is találják a mondanivalómat. A végén majd az önök rendelkezésére állok, kérdezhetnek, kételkedhetnek, bírálhatnak.

Tehát a szervezetünket csakis valami nagyon is reális dolog hozhatja mozgásba, csakis anyagi talajon állhat. Önök, művészek például szemre állandóan összehasonlítgatják a vonalak kölcsönösen összefüggő hosszúságait, de hogyan csinálják ezt? — A beállott csendben Girin úgy folytatta: — Nem azért tettem fel ezt a kérdést, hogy megalázzam önöket és szemükre vessem, hogy nem tudják, én meg a bölcsességemet fitogtassam. Kevesen tudják elképzelni az igazi mechanizmusát egy olyan egyszerűnek látszó folyamatnak, mint két vonal összehasonlítása. Szemünkkel előbb az egyik vonalon, majd a másikon futunk végig. A hosszabb vonalon a szem hosszabb ideig fut. A szemünket mozgató izmokban több tejsav — fáradtságtoxin halmozódik fel, s ez agyunk és idegrendszerünk tapasztalata alapján a viszonylag nagyobb hosszúság benyomását kelti. A pontosság itt meghökkentő, mert a fáradtság-toxin mennyisége közti különbség elenyésző, jóformán alig néhány molekulányi. De ugyanakkor tökéletes anyagi alap, amely felhasználja a test izommunkájának vegyi folyamatát.

Az egész magasabb rendű állatvilágból az ember rendelkezik a legfejlettebb formaérzékkel, és e formát arányítani és érzékelni az említett szemizmok segítenek. Ezt az érzéket a természet felhasználja egy igen fontos feladat végrehajtásához: a különböző nemek kölcsönös vonzalmához. A legősibb földi gerinceseknél, a hüllőknél és a velük rokon madaraknál a legfontosabb érzék a látás, amelynek élessége néha meglepő: a kondorkeselyűk majdnem száz kilométernyi távolságból észreveszik a síkságon heverő dögöt. Igen élesen látnak a krokodilok és az apró gyíkok, általában, az összes “gyíkszabásúak”, a Sauropsidák, ahogy a zoológusok nevezik őket. A pikkelyek, a tollak tarkasága, furánál furább színezete vagy finomnál finomabb színárnyalatai a felismerés, a megkülönböztetés és a csalétek jelzései náluk. A madaraknak sokkal fejlettebb az agyuk, mint a hüllőknek, a hím színpompás tollöltözéke elbűvöli és meghódítja a nőstényt. Minél értelmesebb az egyed, annál hatékonyabb eszközöket kell alkalmaznia ahhoz, hogy rákényszerítse a másik nem egyedeit, főleg a nőstényeket, hogy alávessék magukat a természet akaratának. A színek meghatározott skálája valósággal hipnotizálja az erre érzékeny állatot.

Menjünk feljebb a fejlődés lépcsőjén. A magasabb rendű gerinceseknél — az emlősöknél, amelyekhez mi is tartozunk, a legfontosabb érzék a szaglóérzék lett, amely a vadállatok fő érzéke, jóllehet náluk a látás is elég fontos szerepet játszik a külvilág érzékelésében. A szag a legfontosabb eszköz, amellyel a különböző nemű állatok elbűvölik egymást. Az ember, akinek sokkal gyengébb a szaglóérzéke, ezt a hiányt tárgyi, binocularis látással pótolta, amellyel élesen érzékeli a mélységet és a formát. Számos ragadozó és a majmok rendelkeznek hasonló látással: ahhoz, hogy iszonyatos magasságban egyik ágról a másikra ugráljanak át, nagyon pontosan kell látniuk, akárcsak a zsákmány üldözése közben. Az emberi agy magas fokú pszichikai ereje még jobban kiélezte a látás tárgyiasságát. A forma érzékelése az embernél nagyon fontossá vált, és ezt a természet azonnal felhasználta ismét csak a fajfenntartás céljára. Mivel élesen érzékeljük a formát, a színek, a hangok és a szagok érzékelésén kívül hozzájutottunk azoknak az érzeteknek egész skálájához, amelyekből a szép érzékelése tevődik össze. A természetnek, miután felhasználta a forma érzékelését a nemek kölcsönös vonzódására, biztosítania kellett az önműködően helyes választást, ezért a formában, a színekben, a hangokban és a szagokban rejtjelezte a legtökéletesebbnek az érzékelését. Az embernek a fejlődés igen alacsony, állati fokán álló őse ekkor kezdte helyesen kiválasztani a legkülönb nőket vagy férfiakat. A nemi kiválasztás nemcsak intenzívebb lett, hanem a helyes irányba is kezdett hatni, egyszóval minden úgy ment, ahogy kellett a gyors előrehaladáshoz a történelmi fejlődésnek, a szervezet egyre nagyobb tökéletesedésének lépcsőjén. Később, amikor gondolkodni kezdtünk, ez az ösztönös választás, amely úgy volt rejtjelezve, hogy örömet szerezzen nekünk, a szépség érzékelése, vagyis esztétikai élvezet lett. A valóságban pedig ez olyan tapasztalat, amely milliónyi nemzedékben halmozódott fel annak meghatározásakor, hogy mi tökéletes, mi szabályos felépítésű anatómiailag, mi felel meg a legjobban hasznos, funkcionális rendeltetésének… Mechanizmus-igen! De ebbe a mechanizmusba a hosszantartó történelmi fejlődés betáplálta a szükségszerű tökéletesedés, a szebb, a jobb felé haladás programját. Ezért oly nagy jelentőségű a szépség az ember számára.

— Hát ilyen egyszerű volna az egész: csupán anatómiai célszerűség?! — tört fel egy aranyszőke hajú, de fekete szemöldökű szép hölgy szájából, aki a katedra közelében ült.

— Igaza van — felelte Girin. — Egyáltalán nem olyan egyszerű. Ezek az érzékelésnek csupán azok a fundamentális vázai, alapjai, amelyekre pszichológiánk és immár az egyéni alkattól, vérmérséklettől, tapasztalattól függő egyéni ízlésünk egész bonyolult skálája épül fel. De ezekből az alapokból kell kiindulni, és ha megtaláltuk bennük a szál végét, fokozatosan, óvatosan, lassan le kell gombolyítanunk az egész gombolyagot. Ez elképzelhetetlen a képzőművészek segítsége nélkül.

— De hiszen a képzőművészek ősidők óta foglalkoznak a szépség törvényeinek megismerésével, nem értem hát, miről is beszél — vágott közbe ingerülten a szakállas férfi.

— Ezek szerint semmit sem tudtam megmagyarázni — felelte Girin alig észrevehető gúnnyal. — Sajnálom, hogy nem hangsúlyoztam már a legelején: a képzőművészet sok ezer éves létezése óta egyetlenegy valóban tudományos kísérlet sem akadt a szépség érzékelésének magyarázatára. Szabályok, felmérések, áltudományos, álantropológiai német könyvek születtek, a műtörténészek, akik a művészet nyelvéből racionális fogalmakat faragtak, olyan szavakkal zsonglőrködtek, mint “térfogat, összefüggések, törvények”. Az emberi test arányait a tizenhetedik században ezerszer felmérte egy tudós apát. Fejet kell hajtanunk az előtt a titáni erőfeszítés előtt, amellyel az ókori Indiában, az ókori és újkori Európában, Kínában és Japánban próbálták megérteni a szépséget! De észre kell vennünk ezeknek a próbálkozásoknak teljes eredménytelenségét is, mivel a magyarázatot az emberen kívül keresték. Ma már teljesen világos, hogy a szépség érzékelése lényünk legmélyén rejlik. Tovább kell lépnünk és meg kell állapítanunk azokat az okozati törvényszerűségeket, amelyeknek alapján a meghatározott formák, vonalak, színek “gyönyörű szépség” gyanánt tükröződnek tudatunkban…

Miből induljunk ki, amikor feltesszük a kérdést: szép ez az ember? Fényes, sima és feszes bőr, sűrű haj, világos, tiszta szem, élénkpiros ajkak. Csakhogy ezek az általános egészség, a jó anyagcsere, a kitűnő élettevékenység közvetlen mutatói. Szép, egyenes testtartás, kihúzott váll, figyelmes tekintet, magas fejtartás, amelyet büszkének nevezünk. Ezek az aktivitás, a tetterő, a jól fejlett és szüntelenül tevékenykedő vagy edzésben lévő test — ahogy a fiziológusok mondják — az alertitás jelei. Nem véletlen, hogy a színészeket, különösen a filmszínésznőket, a táncosnőket, a próbakisasszonyokat, tehát mindazokat, akiknek fontos, hogy elbűvöljék a másik nemhez tartozókat, külön tanítják az alertre, vagyis hétköznapi nyelven feszes tartású járásra, állásra vagy ülésre. Megfigyelték már, hogy az állatok — a kutyák, a lovak, a macskák — milyen testtartásban a legszebbek? A legmagasabb fokú álért állapot pillanatában, amikor az állat magasra felágaskodik, fülét hegyezi, izmait megfeszíti. Miért? Mert az ilyen pillanatokban domborodnak ki a legélesebben a test aktív tetterejének jelei!…

De ez a szépségnek csak az első, jóllehet fontos lépcsőfoka. Menjünk tovább. Mi az, ami kétségtelenül szép az emberen? Mondjuk a nagy szemek, amelyek egymástól távol helyezkednek el, nem túl dülledtek, nem túl bent ülnek. Minél nagyobb a szem, annál nagyobb a recehártya, annál jobb a látás. Minél távolabb vannak egymástól a szemek, annál nagyobb a látás térhatása, annál mélyebbek a síkok. A legjobb, ha a szem a szemgödör közepén helyezkedik el. Szép az egyenes, sűrű, szabályos ívelésű fogazat, amely mechanikailag a legtartósabb és a legalkalmasabb a kemény növényi eleség vagy a nyers hús megrágására. A szép hosszú szempillák jobban védik a szemet. Még szebbnek tartjuk a szempillákat, ha felfelé görbülnek. Helyes a meglátásunk, mert a végükkel felfelé görbülő szempillák nem ragadnak vagy fagynak össze.

Igen kifinomult a belénk táplált anatómiai érzék. Tudat alatt rögtön megkülönböztetjük és érzékeljük a két nem ellentétes vonásainak szépségét, sohasem tévedünk abban, melyik nemhez mi illik. A bőr alatt erősen kidudorodó izmok szépek a férfiaknál, de a nőknél már nem tartjuk előnyösnek. Miért? Mert egy normális alkatú, egészséges nőn mindig jobban kifejlődik a zsírréteg, mint a férfin. Ez köztudomású, de vajon azzal ugyanígy tisztában van-e mindenki, hogy ez nem más, mint egyhónapos élelemtartalék arra az esetre, ha váratlanul beköszönt az éhínség? Nézzük csak meg, hol helyezkednek el a nő testén ezek a bőr alatti táptartalékok. Az alhason és a medence körül, következésképpen ez a tartaléktápréteg ugyanakkor hő és ütés ellen szigeteli az anyaméhben lévő magzatot. Ez a bőr alatti réteg egyúttal biztosítja a női testnek, a természet legszebb alkotásának lágy vonalait…

És végül a nemek közötti egyik legfontosabb ellentét: a széles csípő, amely a férfinál kifejezetten csúnya, a női testnek pedig egyik legszebb vonása.

— Réges-régen volt így! Ma már minden megváltozott, ez bizonyítja az ön tévedését. A szépségnek nincsenek örökérvényű törvényei! — szólt közbe kihívóan a szavakat elnyújtó, lomha mozgású nő, aki az imént azt kérdezte: “De minek?”

— Már vártam ezt az ellenvetést. Valóban: az emberiség történetében sok olyan időszak akadt, amikor az egészséges szépségideálokat átmenetileg egészségtelenek váltották fel. Valamennyi kultúra legnagyobb virágzása és jóléte idején a szépségideál az egészséges, a mai szempontból talán túlságosan is egészséges test volt. Ilyenek például azok a nők, akiket Kréta anyajogú társadalma, az ősindiai, dravida civilizáció vagy az ókori és középkori India szült. Érdekes, hogy nálunk Európában a középkorban a művészek, amikor először ábrázoltak meztelen testet, angolkóros nőket festettek, akiken erősen látszottak a betegség tünetei: nyúlánk, magas termet, keskeny csípő, lapos mell, lógó has, kidudorodó homlok. És ez teljesen érthető: a feudális városokban bezárkózva élő nők voltak a modelljeik, akik jóformán soha sem láttak napot, a táplálékuk pedig kevés vitamint tartalmazott. Gyakori volt a ritkás haj, a kopaszodó fej; majd éppen divatból szabaddá tették a homlokot a hajtól. És ez így tartott több mint két évszázadon át. A nők abbéli igyekezetükben, hogy a legangolkórosabb külsejű városi arisztokráciához hasonlítsanak, leborotválták a hajukat a homlokuk fölött…

A mai divat szerint szép a meghosszabbított, mintegy megnyújtott emberi test, különösen a női test; ezek a nők városiak, törékenyek, gyengék, nem alkalmasak a fizikai munkára, a sikeres gyermekszülésre és kevés erőtartalékkal rendelkeznek.

— Egyszóval ósdi az ízlése! — vágta oda epésen az előbbi nő.

– Én nem beszélek itt semmit az ízlésekről, és nem is tudom megítélni, helyesek-e azok vagy sem. A rengeteg városi típusú, edzetlen alkatú nő megjelenése, akik soha nem végeztek hosszú ideig fizikai munkát, szükségszerűen hatással van korunk ízlésére. Ejtsünk még pár szót a széles csípőről, felejtsük el szépségét, jóllehet a hellének gyakran mondták szenvedélyesen a nőknek: “Legyetek büszkék a csípőtökre!”…

Az anyának széles csípőjűnek kell lenni ahhoz, hogy minél csekélyebb legyen a csecsemő agyának károsodása, akárcsak ahhoz, hogy a legjobb állapotban hordhassa ki. Amint az emberek letelepedett életmódot kezdtek folytatni — Dél-Európa, Észak-Afrika, Ázsia barlangjaiban — megkezdődött az erős, széles csípőjű anyák kiválasztódása, akik azokat az egyedeket adták az emberiségnek, akik joggal kiérdemelték a homo sapiens, az értelmes ember elnevezést. Ez így zajlott le a világ minden részében…

…Bármit mondanak is a divat diktátorai és a mindenfajta “eredetiség” kiagyalói, amikor önök, művészek a férfiakat meghódító csábító nőt akarják ábrázolni komoly vagy mókás, bidstrupi formában, kit festenek meg, ha nem a széles csípejű, telt keblű, darázsderekú nőt? Nézzék meg a balerinák, tornászlányok, műkorcsolyázónők alakját, vagy az egészséges, a mindenféle munkához szokott falusi lányokat, és azt tapasztalják, hogy esztétikai érzékünk itt is hibátlanul rátapint a legmagasabb fokú célszerűségre.

Ezzel tehát megvizsgáltuk a szépség második fő fokát — a látszólag káros ellentmondások harmonikus megoldását, az egyetlen tökéletes lehetőségét, amely mint a borotva éle, mint a mutató hegye, az ellentmondások között ingadozik. Úgy látszik, ennek a vékony vonalnak megkeresésén keresztül jutunk el a szép megismeréséhez; ez a vonal a hosszú történelem folyamán alakult ki, és azt a tökéletességet jelenti, amelyet az élő gondolkodó lény, az ember ért el a természetben való fennmaradásával járó óriási nehézségek sokoldalú leküzdése során. Engedjék meg, hogy ezzel befejezzem!

Egy ideig néma csend uralkodott a teremben, aztán először az utolsó sorokban, majd mindenütt felhangzott a taps, a közönség helyeslőén felmorajlott, itt-ott közbekiáltások hallatszottak: “Nagyon érdekes!”, “Köszönjük, doktor!” Girin meghajolt, amikor lelépett a dobogóról, fiatalok tömör gyűrűje vette körül. Szima oda szeretett volna menni Girinhez, de kénytelen volt megállni és csak messziről hallgathatta a vitát.

A rövid szakállú férfi nagyon nekiveselkedett, és Girin csak hatalmas termetének köszönhette, hogy a felizgatott képzőművészek nem rohanták le.

— Régen, maga még kisfiú volt akkor — harsogta a szakállas —, élt Leningrádban egy Nyemilov nevű biológus professzor! írt egy könyvet “A nő biológiai tragédiája” címmel, amelyben azt bizonygatta, hogy a gyermekszülés oly végzetszerűen nehezedik a nőre, hogy soha sem emelkedik fel a férfi színvonalára. Nem érződik a maga minden kijelentésén Nyemilov bizonyos ö… ö hatása?

– Ítélje meg saját maga. Én semmilyen tragédiát nem látok a nőnél. Ellenkezőleg, mi férfiak sok tekintetben irigyelhetjük a nőt. A nemek közti eltérés nagyon is reális, tehát okvetlenül számolnunk kell vele. Itt rejlik ugyanis minden félreértés gyökere. Nem követelhetjük meg a nőtől azt, amire képtelen, vagy ami káros neki, de minden másban felveszi a versenyt a férfival napjainkban, amikor sok száz szakma áll előtte nyitva, köztük a tudomány is…

— Nos, ez halomra dönti az ön összes szellemes érveit! mondta kihívóan az a festőművésznő, aki szüntelenül sértegetni próbálta Girint, és egy tapasztalt csábító nő magabiztosságával mutogatta karcsú és csupasz lábát, amelyen tűsarkú cipőt viselt. — Az egész világ női — folytatta —, bármilyen is a divat és az ízlés, magas sarkú cipőjükben egyre korrigálja a fölöttébb bölcs természetet. És próbálja letagadni, hogy ez kevésbé szép, mint a mezítláb járás!

— Dehogyis próbálom, hisz valóban szebb — felelte Girin vidáman. — De tudnunk kell, hogy miért? Ön mit tud azon kívül mondani, hogy a magas sarok meghosszabbítja a lábat, és magasítja az apró termetű nőt? Csakhogy a magas nők is jobban mutatnak magas sarkú cipőben. Miért oly fontos a láb meghosszabbítása? A sarok lényege: nem egyszerűen a meghosszabbítás, hanem a láb arányainak megváltoztatása. Meghosszabbodik a lábszár: hosszabb lesz, mint a comb. A sarok megemeli a lábfejet. A magas lábfej pedig könnyíti a járást, akadályozza az elfáradást.

Ekkor egy széles vállú fiatalember, aki egy percre sem vette le szemét az orvosról, odanyomakodott Girinhez.

— Szeretném megkérni, hogy mondjon még egy példát arról az ellentmondásról, amely a történelmileg kialakult ember felépítésében fordul elő.

— Nem merem feltartani a jelenlevőket. Inkább keressen fel a lakásomon, ott majd elbeszélgetünk.

A fiatalember idegesen gyűrögette a noteszát.

— Ha lehetne, inkább most. Nekem még ma be kellene számolnom róla a fiúknak…

— Rendben van — engedett Girin. — Az emberi test függőleges helyzetével a gerincoszlopra helyeződött át a súlya egész elülső részének, amely most a felső része lett. A csigolyák, különösen a derékcsigolyák vették át a függőleges megterhelés súlyát, és ez a megterhelés igen nagy, amikor nehéz terheket cipelünk vagy emelünk fel. Ennek következménye az egyik legjellegzetesebb emberi betegség — a mindenféle kóros elváltozások a derékcsigolyákban, például az úgynevezett spondylosist. Érdekes, hogy ugyanilyen betegségben szenvedett a kihalt kardfogú tigris is: felső állkapcsában hatalmas kardszerű agyarak fejlődtek ki, amelyeknek csapásai alighanem igen erős, ebben az esetben nem függőleges, hanem vízszintes, de ugyancsak nagy megterhelést jelentettek a gerincoszlop tengelye számára. A kaliforniai aszfalttócsákban talált sok száz csontváz közül igen sokban fedezték fel a kardfogú tigris spondylosisának jeleit.

– És mi egyenlítette ki ezt az ellentmondást?

— Az, hogy kifejlődött a hasprésizom, amely a haránt bordaközi izmokkal együtt újabb támasztékot jelentett a törzsnek. A szobrokról ítélve, az ókori görög atlétáknál fejlődtek ki a legjobban ezek az izmok. Az embernek okvetlenül fejlesztenie kell ezeket az izmokat, mert minden esetben életbevágóan fontosak…

— Elég! — Egy magabiztos, piperkőc férfi nem éppen udvariasan félretolta a noteszos fiatalembert. — Nem foglalhatja le ennyi ideig Girin doktort. Mindenkinek sok kérdése van. Mi az oka annak, doktor, hogy nekünk esztétikai élvezetet szereznek a vonalak, a formák, a színek absztrakt kombinációi? Hogyan függ ez össze azokkal az érzetekkel, amelyekről az imént beszélt?

— Sehogyan. Én a szépérzékünknek csak egy részével foglalkoztam. Aztán meg figyelmeztettem is önöket, hogy csak az emberi test szépségének érzékeléséről lesz szó.

— Elnézést, de nem voltam itt az előadás elején. De hát mégis mi a véleménye az absztrakt művekről? Csak nem akarja tagadni bizonyos esztétikai hatását.

— Persze hogy nem. De szerintem — hangsúlyozom, hogy csak mint biológus és pszichológus beszélek- az absztrakt tárgyak hatásának lényege az, hogy azok emlékeztető jelek. Vagyis az emlékezet támpontjai, kiinduló pontjai, mint amilyenek gyakran az illatok.

— Tehát megyünk az utcán, egyszer csak enyhe füstszagot érzünk, és agyunkban máris egy egész jelenet rajzolódik ki…

– Ön teljesen pontosan magyarázta meg az emlékeztető jel lényegét. Ilyen jelekből pedig rengeteg lehet. Egy részük a nemzedékeknek ugyanahhoz a tudat alatti emlékezetéhez tartozik. Például a tűz alakja, a méz színe, sebesen folyó víz hangja. Még több az ösztönös jel, amelyeket az egyedi élettapasztalat, néha elemzés nélkül, a gyerekkor óta halmozott fel.

— Hadd kérdezzek valamit-szólt közbe egy rikácsoló hangú nő. — Tehát az emberi test szépségének érzékelése — hogy úgy mondjuk — a fiatalságra épül? Igaz?

— Tökéletesen!

— De hát mi legyen az idősebbekkel? — A kérdés nem tartozott éppen ide, de őszintén hangzott.

— Maradjanak minél tovább fiatalok — válaszolta elmosolyodva Girin. — Az embernek erre minden lehetősége megvan. A fiatalság nemcsak egy életkor privilégiuma: a testszövetek erősségét és keménységét jelenti. Különösen a feszes, sima bőr fontos. Mindezek a nagyszerűen beszabályozott szervezet kitűnő fizikai állapotának mutatói, s ez a szervezet még öreg korban is meglepően fiatal tud maradni. A helyes és szigorú életrend, az edzések…

– Életrend, edzések! — kiáltott fel megvetően a hosszú lábú nő. — Hát a szabadság és a pihenés? Az ember boldogságra született, ön pedig életrendet ír elő neki!

– Én írom elő?! — tiltakozott Girin. — Az ember a fejlődés során súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül és győztesként került ki belőlük. De ennek a győzelemnek a másik, az árnyoldala, hogy szervezete igényli a megpróbáltatásokat és a nagy megterheléseket. És ha nem kényszerítjük munkára, s időnként nem korlátozzuk a táplálkozását, elkerülhetetlenek a rendellenességek és a megbetegedések. Ha ön egészséges és kemény életet élt, őseitől kitűnő szervezetet örökölt, az elkerülhetetlenül leromlik gyermekeinél vagy unokáinál, ha nem gondoskodik rendes tevékenységéről. Vagyis dolgozni kell, fizikai munkát is végezni, sportolni, diétázni. Mindezért cserébe kapjuk a szépséget és az egészséget, hát ez kevés? Gyakorlatilag mindenki elérheti, hogy teste szép legyen, olyan rugalmasan korrigálódnak fogyatékosságaink, ha még nem nagyok, és ha idejében hozzálátunk a kijavításukhoz. A példa itt áll önök előtt. A polgárháború idején árvaságra jutottam, sokat éheztem és nagyon girhes gyerek voltam. Ma pedig, láthatják… Girin kihúzta hatalmas vállát.

A hátsó sorokból előrefurakodott Girinhez egy vastag, fekete keretes szemüveget viselő, fekete képű fiatalember.

— Egy pillanatra, kérem! Ön arról a vékony határról beszélt, amely két ellentétes rendeltetés vagy folyamat között húzódik és azt képletesen egy mutatóhoz hasonlította, amely két ellentétes jel között rezeg. Csakhogy ez akkor matematikailag nulla, a szépség pedig mint tökéletesség, szintén matematikailag nulla. Avagy más szóval, a szépség célszerűség és életenergia együtt. A nulla kettősségét zárja magában.

Girin hirtelen megtorpant.

— Tudja, ez nagyon mély gondolat! Valóban, ez eszembe sem jutott. Az indiai matematikusok, akik sok évszázaddal az európai gondolkodók előtt felfedezték a nullát, abszolút tökélynek, olyan számnak tartották, amelyben az ő kifejezésük szerint “kettősség jön létre”. A szépség mint az ellentétek közötti nullavonal, mint egy dialektikus probléma legbiztosabb megoldásának vonala, mint olyasmi, ami egyszerre két oldalt, két lehetőséget tartalmaz — igen pontos dialektikai megfogalmazás. Maga remekelt, fiatalember!

Girin elővette kis noteszát, gyorsan felírta telefonszámát, átadta az örömtől elvörösödő fiatalembernek, aztán végképp hátat fordított a hallgatóságnak, nem törődött többé senkivel, egyenesen Szimához ment, aki zavarba jött, amikor észrevette, hogy az általános figyelem középpontjába került. Girin a leeresztett szempillái alá nézett.

— Ha nincs egyéb elfoglaltsága, akkor menjünk gyalog. Amikor előadást tartok, csupa izgalom vagyok, és ez sok idegi energiámba kerül.

— Nekem meg néha úgy tűnik, hogy maga olyan sokat bír és olyan higgadt, mint egy gondolkodó gép — felelte Szima. — Persze hogy menjünk gyalog, szabad vagyok egész nap.

Az utcán szél kavarta az esőt. Szima lehajtott fejjel lépkedett és oldalról rá-rápillantott Girinre. Közben fintorgott, mert az esőcseppek csiklandozták. Vízcseppek csillogtak sűrű, hullámos haján.

— Hát a szépség két lépcsőfoka nem rémítette el? Egy szép hölgy… — kezdte Girin.

– Észrevettem. Úgy nézett magára, mint valami Mefisztóra, vagy legalábbis mint egy hivő az istenkáromlóra. De engem a saját tudatlanságom ijesztett meg. Ez legalább olyan félelmetes, mint egy szakadék.

Girin elnevette magát, Szima pedig elpirult.

— Tudom, hogy nem jól fejeztem ki magam. Maga el sem tudja képzelni, hogyan is élhet valaki, aki ilyen keveset tud az életről és a világról. Tudja, mire emlékeztetett engem? — Szima már-már szomorkás, halk szavaiba váratlanul gúnyos árnyalat vegyült. — De nem haragszik meg rám?

— Nem. Csak előbb még hadd mondjam meg, hogy félreértette a nevetésemet. Gyakran fog el az az érzés, hogy keveset tudok, és a képzettségben tátongó szakadékok is ismerősek előttem. Igen, igen, látom, hogy nem hiszi el, pedig így van. Nos, mihez hasonlítottam?

— Egy kutyák által bekerített medvéhez vagy vadkanhoz. Az egyik kutya máris ugrik, egy villámgyors fordulat, csattognak az agyarak, és a kutya máris messzire repül, aztán a másik ugrik, és megismétlődik az előbbi jelenet.

— Szereti az állatokat? — kérdezte nevetve Girin. — Általában, vagy csak a kutyákat?

– Általában szeretem az állatokat, de a kutyákat nem mind. A fasizmus, a háború, a koncentrációs táborok óta nem szeretem a rendőrkutyákat. Förtelmesek: gonosz kutyák, üldözik, kiszimatolják, szétmarcangolják az embereket. Ha erről olvastam, vagy erről szóló filmet láttam, mindig sajnáltam, hogy az ember már nem olyan ügyes, mint az őskorban volt, amikor akár egy tucat ilyen förtelmes bestiát is könnyűszerrel szétkergetett…

Girin kíváncsian hallgatta a lány határozott szavait. Szima, úgy látszik, ha meggyőződés fűtötte, egy kissé szaggatottan beszélt.

— Menjünk el egyszer az állatkertbe. Szeretek ott csatangolni, nézegetni az állatokat és közben a biológiai törvényeken töprengeni.

— Menjünk el, okvetlenül! Kár, hogy rossz az idő, mert akár most is kimehetnénk. Felszállunk a trolira, és az ötödik megálló máris a Kudrinszkaja. Úgy látom, még nem nagyon ismeri ki magát Moszkvában?

— Több év is kell ahhoz, hogy az ember otthonosan mozogjon Moszkvában, ha csak nem lesz sofőr. Én annyira megszoktam már Leningrád szimmetrikus utcahálózatát.

Szima elgondolkodva nézett végig a szemerkélő esőtől homályos ködbe vesző Szadovaja körúton, amely a robogó teherautók dübörgésétől visszhangzón.

— Ha kedve tartja, jöjjön fel hozzám. Kap egy jó teát, minőségét garantálom. Nevelőanyám nagyon jó teát főzött, tőle lestem el a főzés fortélyát.

— Főzött? — hangsúlyozta a szót Girin.

— Meghalt ötvenhatban.

— Maga hány éves volt akkor?

— Huszonkettő. 1934-es születésű vagyok.

— Soha sem hittem volna! Azt gondoltam, hogy huszonkéthuszonhárom éves, márpedig én, a hivatásos orvos, ritkán szoktam tévedni.

— Pedig bizony huszonnyolc vagyok.

— Férjnél van?

Szima hirtelen Girin felé fordult.

– Úgy látom, kezd leszállni a magasból a földre!

— Ez nagyon jó, mert nem vagyok alkalmas égi lakónak. De miért mondta ezt?

— Gondolja, hogy egy férjes asszony sétálgatna magával az utcán ilyen rövid ismeretség után? Mi több: meghívná teára a lakására?

— Mi ebben a furcsa?

— Az én szempontomból semmi. Ezért is hívom meg. De én egyedül élek. Képzeljen el egy férjet, aki abban a kispolgári szemléletben nevelkedett, hogy férfi és nő között semmiféle barátság nem lehet; hogy ha egy ilyen pár megy az utcán, az csakis kivételes esetekben fordul elő. Nálunk még a híres nóta szerint is csak a férfibarátság önzetlen. Hát a női?

— Ez bizony így van — bólintott rövid hallgatás után Girin. — Rossz pszichológus vagyok én.

— Pszichológusnak biztosan jó maga, csak az a kár, hogy a tudománya olyan keveset foglalkozik az erkölccsel és etikával.

— Már megint igaza van, Szima, és nem is tudja, mennyire. Mi lesz a teával?

— Jöjjön. Itt lakom a közelben, abban a mellékutcában, jobbra.

Az út hátralévő részét időnként egymásra pillantva, némán tették meg. És Girinnek minden egyes alkalommal nagyot dobbánt a szíve, tudtára adva, hogy milyen jó, hogy ebben a számára még idegen nagyvárosban él ez a csodálatos lány, akivel a jó szerencséje hozta össze. Csodálatos? Látszólag semmi rendkívüli nem volt Szimában. Nagy szürke szeme? De hiszen van épp elég nagy szemű nő, jóllehet az olyanok, mint Szima ritkaságszámba mennek. Gyönyörű alakja? A divatmajmolók bizony kiselejteznék. A fekete haj, a szürke szem és a nagyon sima, barna bőr kombinációja? Nem, ez nem az igazi… Talán a legcsodálatosabb a nem szembetűnő vonások összessége, amely egészében véve sokkal szebb, mint a leghatásosabb külső… “Meg kell hagyni — mosolygott magában Girin —, józanul gondolkodom”. “Megfoghatatlan tökély”: talán ez volna Szima legbiztosabb meghatározása. Nem, helytelen, nem megfoghatatlan, hanem annyira szemmel látható, hogy valószínűleg nincs olyan férfi, sőt nő sem, aki ne követné Szimat kissé meghökkent tekintettel, bár eleinte semmi különöset nem lát a lányon. Hát igen, a szépség teoretikusa belezavarodott. Ó, megvan! Matematikai kifejezés, ugyanaz, amelyről a fiatal matematikus beszélt: “dialektikus kétoldalú harmónia, nullavonal”. Szima és a “nulla” — Girin ezt komikusnak érezte, és elmosolyodott.

— Eszébe jutott valami? — kérdezte Szima.

— Magára gondoltam, a vonzerőre általában és a magáéra különösen.

— Milyen lehet az a vonzerő, amely nevetséges?

– Én vagyok a nevetséges, nem pedig a vonzerő.

Szima vállat vont, s ezzel az egy mozdulattal jelezte, hogy nem érti sőt egy kissé komikusnak tartja a dolgot. Odaértek egy padlásszobás kis családi házhoz: szűk udvarban állt, ahol néhány csenevész fácska bóbiskolt. Vörösesbarna színe megkopott helyenként a vakolat is lehullott, alóla előtűnt a félig elkorhadt ferde farácsozat. A kis házzal, amelyet valószínűleg hamarosan lebontanak, nem sokat törődhetett az ingatlankezelő vállalat.

— Az én lakásomba erre kell menni — mondta Szima zavartan s elindult a kinti vaslépcső felé, amely az udvarra néző félemeletre vezetett. Kulccsal kinyitotta a fekete viaszosvászonnal borított ajtót.

— Nem valami takaros ház, de nekem gyakorlatilag különálló lakásom van. Itt vegye le a kabátját. — Szima felgyújtotta a villanyt és Girin egy szekrény nagyságú előszobában találta magát A gyakorlatilag különálló lakás” padlásszoba volt. Egy része le volt választva és apró konyhává alakítva, amelynek sarkában zuhanyozó volt elkerítve. De a moszkvai normákhoz képest Szima lakása mégiscsak tágas volt: szobája nagyobb, mint a Giriné.

Szima leültette vendégét a díványra, és eltűnt a konyhában. Girin kíváncsian körülnézett. Semmi sem fedi fel annyira egy ember természetét, mint a lakása. Széles pamlag, súlyos, sötét tölgyfából készült kisasztal, durva szőnyeg a padlón — minden rendesen le volt törölve-söpörve, és tökéletes tisztaság uralkodott a lakásban. A tisztaság kellemes meglepetés volt Girin számára, mert a mennyezeten látható, beázott tetőről árulkodó foltokból ítélve a szobát nem volt könnyű ilyen ragyogóan tisztán tartani.

A széles tükör a szoba szabadon hagyott végében és ugyanott a falhoz erősített gömbölyű rúd meghökkentette Girint de aztán eszébe jutott a művészi torna. Az egyetlen értékes bútordarab a pianínó volt, amely nyitva állt itt, és tartója kottát támasztott. A falon két reprodukció függött egyszerű keretben: az egyik Boriszov-Muszatov akvarelljét ábrázolta, a másik Andrej Szokolovnak egy távoli bolygóról festett fantasztikus és színpompás tájképét.

A berendezés leplezetlen szegénysége és egyszerűsége meghatotta Girint, aki maga is spártai módon élt. Felállt, a pianínóhoz lépett, s megnézte a kottát. Rahmanyinov Elégiája — lágy, csengő dallamok. Girin észre sem vette és ujjai már végigfutottak a billentyűkön. Magas hangok trilláztak, majd mélyebbre ereszkedtek.

Girin megérezte Szima jelenlétét, és megfordult. A lány örömteli csodálkozással nézett rá. Szeme elsötétült és még nagyobbra kerekedett. “Olyan, mint egy marsbeli királykisasszony” — futott át Girin agyán, majd így szólt:

— Rahmanyinovot nagyon szeretem.

— Ez nem az én kottám, hanem a Ritáé — felelte Szima. — Előadásra készül. Az Elégia nagyszerűen illik könnyed és szinte kígyószerű mozdulataihoz, mert annyira dallamos, és hangjai valósággal hömpölyögnek.

— Rita a barátnője? Ó, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe: Rita Andrejeva! Régóta ismerem, helyesebben az apját.

— Igazán? ö a legjobb barátnőm.

— Valóban kicsi a világ. És milyen zenét választott a maga számához?

— Az adagiót az Egle, a siklók királynője című balettből.

— Soha nem láttam és nem hallottam.

— Balsis litván zeneszerző legújabb alkotása. Ha akarja, eljátszom, de csak később, mert kihűl a tea. Üljön ide. Az az érzésem, hogy maga szereti az erős teát.

— Eltalálta, jóllehet nem jellemző egy otthon ülő emberre.

— De hiszen maga harcolt? Az is “vándorlással” jár.

— Megint csak igaza van.

…Szima teát töltött a tarka színű csészékbe és leült a pamlagra, Girin széke mellé.

— Tegye fel a polcra, legyen szíves, több helye lesz az asztalon. — Szima átadott neki két fehér papírral borított könyvecskét.

Girin mellett a sarokban egy festetlen fapolc húzódott, amelyen rengeteg könyv sorakozott. Girin a szeme sarkából a polcra pillantott és megállapította: “Egyetlen életmű sorozat sincs”. Aztán átvette a könyveket, amelyek ismerősnek tűntek, aztán felkiáltott:

— Skapszkaja! Szereti?

— Nagyon. Maga is? Furcsa…

— Miért?

— Női versek, sokan azt tartják róluk, hogy is mondjam csak…

— Tudom. Megénekli a primitív, szinte már állati érzéseket. Mint minden rosszindulatú vélemény, ez is túloz. Automatikusan eltúlozzuk azt, ami nem tetszik nekünk, de ezzel kevesen vannak tisztában. Különben kevésbé figyelnénk arra a rosszra, amit az emberekről mondanak. Nem tudom, észrevette-e, hogy a rossz véleményt mindig súlyosabbnak tartjuk, mint a jót, holott a legcsekélyebb okunk sincs rá. Ennek alapja ugyanaz a pszichológiai hatás, amely arra kényszerít bennünket, hogy megijedjünk a váratlan hangtól: ez a vadak világában élő állatnak, vagy a civilizált világban élő tulajdonféltő individualistának félelme és óvatossága… De térjünk vissza Skapszkajához. Én azt mondanám, hogy tudományos hitelességgel ábrázolja a nemzedékek kapcsolatát, jelene a múltat tükrözi. Hogy is van ez nála:

— Ez az egyik legszebb verse — örvendezett Szirma. — De nekem még ennél is jobban tetszenek ezek a magasztos sorok:

— Az anya jövőbeli mindenhatóságának tudata. Ami azt illeti, hamarosan eljön az idő, amikor a nő felismeri igazi erejét, és minden nő boszorkány lesz.

— Ugyan már! — nevetett Szima, és Girin megint elgyönyörködött rendkívül szabályos fogsorában.

– Én nem tréfálok. A “boszorkány” szó az oroszban a “tudni”, ismerni szóból ered és azt a nőt jelölte, aki többet tudott, mint a többiek, és aki emellett tisztára női intuícióval volt felvértezve… Én mindig kész vagyok, képletesen szólva, poharamat emelni a boszorkányokra, az éleslátású, vidám, bátor nőkre, akik egyenrangúak a férfiakkal!

Szima rátette meleg, száraz kezét Girin ujjaira:

— Nem is tudja elképzelni, milyen szép ez! — Hirtelen fülelni kezdett, sőt felkelt a pamlagról és ügyesen kikerülte az asztal sarkát.

Girin is meghallotta a sietős, inkább szaladó lépteket a lépcsőn. Szima kinyitotta az ajtót, cuppanós csók hallatszott. Aztán egy magas, vöröses hajú lány a mindennapos vendég magabiztosságával rontott be a szobába a háziasszony kíséretében. Amikor megpillantotta a vendéget, megtorpant.

— No nézd csak, Ivan Rogyionovics? Maga az — és éppen itt Szimánál? Miért?

— Rita, miket beszélsz? — szólt zavartan Szima. — Még azt gondolod…

— Semmit sem gondolok, csak éppen bolond vagyok! Én ugyanis régóta ismerem Ivan Rogyionovicsot, és apa sokat beszélt nekem róla. És most egyszerre… — Mosolyogva bámult Girinre — itt van Szimánál. Hi! Hi! De ne haragudj rám, és ne hegyezd a füledet. Azért szaladtam fel hozzád, kalifám, hogy megosszam veled a felháborodásomat. Egész csoportunk segített egy építkezésen, ahol alaposan összevesztem valakivel. Még most is tombol a düh bennem!

— Előbb ülj le. Kérsz egy teát?

— De még mennyire. De én megzavartalak benneteket. — Rita felkapta a teáskannát és kiszaladt vele a konyhába. Girin az órájára pillantott.

— Hová siet? — kérdezte Szima csalódottan, aminek viszont Girin megörült.

— Mennyi idő alatt lehet innen eljutni a Lenin sugárútra?

— Pontosan melyik részére? A Lenin sugárút nagyon hosszú.

— Az Építők harmadik utcájába.

— Hát legalább negyven perc.

— Akkor van még húsz percem. Azt ígérte, hogy eljátssza nekem Eglét, a siklók királynőjét.

— Miért érdekli ennyire?

— Szeretném tudni, milyen zenét választott a leendő szerepéhez.

Szima engedelmesen leült a pianínóhoz s fellapozta a kottát. Szépen játszott, legalábbis Girin műkedvelői fogalmai szerint. Rita, vigyázva, nehogy zajt csapjon elhelyezkedett a pamlagon és egyik teát a másik után itta. A magas hang hirtelen megszakadt, és Szima a forgószéken Girin felé fordult. A férfi megdicsérte az adagiót.

— Azt hittem, nem fog tetszeni magának — mondta a pamlagon ülő Rita. — Modern alkotás. Maga biztosan a klasszikus műveket kedveli, mint a legtöbb magakorú ember.

Szima Girin háta mögött a fejét csóválta. De a férfi, akárcsak az imént, őszintén nevetett.

— Maga aligha ismeri ezt a spanyol közmondást: “A férfiak csak színlelik, hogy szeretik a száraz bort, a vékony lányokat és Hindemith zenéjét. Valójában mindnyájan az édes bort, a telt nőket és Csajkovszkij muzsikáját kedvelik.”

— Valóban nem ismertem! — nevetett Rita.

— Tréfán kívül, nagyon szeretem Csajkovszkijt és általában a dallamos, melodikus műveket…

— Megértem — mondta Szima.

— Ismerőseimnél egyszer végignéztem a televízióban a műkorcsolya-világbajnokságot. Két pár szerepelt, mind a kettő kanadai és mind a kettő kiváló versenyző volt. Nem emlékszem már, hogy hányadik helyen végeztek, de közel az elsőhöz.

— Láttuk! Tudjuk, kikről van szó! — kiáltott fel Szima és Rita szinte egyszerre.

— Nagyon rokonszenves lányok voltak! — folytatta Rita —. Hasonlítottak egymáshoz, alacsonyak, feketék, igazi franciák voltak. Alakra meg majdnem olyanok, mint a Szima.

— Jól van, ne szakítsd félbe Ivan Rogyionovicsot.

— Ha emlékeznek rájuk, nincs is mit magyaráznom. Az egyik pár valamilyen klasszikus zenerészletre végezte a gyakorlatát, és minden egyes finomra csiszolt mozdulatuk simán, elegánsan, bravúros könnyedséggel olvadt össze a muzsikával. Nagyszerűek voltak! De aztán kifutott a másik pár, és lendületes, gyors, pattogó ritmusú táncba kezdett. Nem értek hozzá és nem tudom, melyikük tudása volt magasabb színvonalú. De valami azt súgta nekem, hogy a pattogó, gyors ütemű tánc a szebb.

— Ez remek — jelentette ki Rita. — Mert akkor Szima is tetszeni fog magának. Mi egymás ellentétei vagyunk. És közülünk éppen Szima az, aki lendületes, gyors, csupa pattogó ritmus. Ezért választotta ezt az adagiót.

– Én Rahmanyinov szimfonikus táncait szerettem volna — mondta Szima —, van azokban egy rész, amely roppant tetszik nekem… Elnézést, Ivan Rogyionovics, mi csak beszélünk, beszélünk, magának pedig már menni kellene.

– Ő maga az oka, hisz olyan érdekes dolgokat mond — jegyezte meg Rita.

— Nagyon szívesen maradnék, de vár egy betegem. Beteghez nem szabad késve érkezni, se régi orvosetikai szabály.

— Maga praktizál, gyógyít is? — kérdezte Szima, miközben kikísérte Girint a szekrényszerű előszobába.

– Ó, nem! Így is alig van időm a kutatásra. Ennek ellenére előfordul, mert stafétabotként adnak át az egyik súlyos beteg hozzátartozói a másik beteg rokonainak. Arról van szó, hogy jó diagnoszta vagyok. Mikor látjuk egymást.

— Ha akarja, holnap. Nincs telefonom, de fel tudom hívni. Mondja meg, hogy mikor.

Másnap Girin éppen lefelé ballagott a sötét lépcsőházban az intézet alagsorába, amikor úgy érezte, hogy aznap valami kellemes meglepetés éri. Ez nem volt kapcsolatban a monoton kísérletsorozattal. Nem volt napirenden semmiféle érdekes tudományos vita, az újabb “áldozatokat” — Szergej így nevezte a kísérleti alanyokat — csak a jövő héten rendelik be a laboratóriumba. Verocskát már két napja elengedte valami tanulmányi beszámolóra, ma Szergejjel rendbe raknak mindent, ő meg… Szima telefonját várja.

A telefon nem este szólalt meg, ahogy Girin várta, hanem akkor, amikor éppen benyitott a laboratórium vaskos ajtaján. Szima hangja a visszafojtott türelmetlenségtől idegesen csengett. Nagyon komolyan azt kérdezte Girintől, mennyire van elfoglalva ezen a héten, majd miután megkapta a választ, így folytatta:

— Ma csütörtök van. Szabaddá tudja tenni magát péntekre és szombatra? Elutaznánk!

— Akár a világ végére is! — felelte Girin tréfásan, de Szima nem vette tréfára a dolgot.

— Tudtam, így hát egyedül utazom.

— Maga semmit sem tudott — vágott közbe Girin. — Valóban szabaddá tudom tenni magam két napra és még vasárnapra is. Hová és mikor utaznánk?

— A repülőgép éjjel indul, és én máris megyek megvenni a jegyeket. Szeretek éjszaka utazni, repülni, úszkálni, amikor minden oly titokzatos, szokatlan és sokat ígérő.

— De mégis…

— Mégis találkoznunk kell, várni fogom az utcájukkal szemben, az emlékműnél. Maga ötkor végez — Szima szokásához híven félig kérdezve, félig állítva fejezte be a beszélgetést, és visszaakasztotta a kagylót.

Girin meglepődött, de ugyanakkor örült is, és csak áldhatta a sorsát azért, hogy Szima meghívása akkorra szólt, amikor munkájában bizonyos fokú pangás állt be. Öt órakor ott állt az emlékműnél, és tekintetével Szima fekete kabátját kereste a padon ülők között.

— Maga igazi lovag — szólalt meg a háta mögött lágy hangon Szima —, és ez is van olyan szép, mint a maga boszorkány pohárköszöntője. De attól tartok, hogy még egy megpróbáltatás vár magára. — Aztán elmesélte Girinnek, hogy tegnap Ritával megnézték négy sorsjegyüket. Kiderült, hogy Szima egy százhúsz rubel értékű szőnyeget nyert. — Maga is látta, hogy nincs szükségem szőnyegre — mondta nevetve Szima, Girin pedig nyíltan gyönyörködött lázasan csillogó szemében, kipirult arcában. — És ekkor hirtelen eszembe villant — folytatta Szima, és arca még jobban kipirult —, hogy ez nem tárgynyeremény, hanem talált pénz, és elkölthetem egy ábrándomra. Arra, hogy találkozzam a tengerrel, amelynél hat évvel ezelőtt a távúszó verseny idején jártam. Manapság a technika jóvoltából hamarabb érhetünk a Krímbe, mint az Isztrára. Nekem óriási örömet jelent és úgy gondoltam — Szima lesütötte a szemét és egy szuszra mondta ki —, hogy magának is kellemes időtöltés lesz és… annyira szerettem volna, hogy velem együtt legyen a tenger mellett. Erről van szó! — Merőn Girinre szegezte tágra nyitott szemét, amelyből a férfi oly gyermekien naiv reményt olvasott ki, hogy nem tudott nemet mondani, pedig már a nyelve hegyén volt a lelkében megérlelődött férfias visszautasítás.

— Tehát jön, jaj de jó, én meg már úgy féltem!

— Hogy nemet mondok, mert maga fizeti a jegyeket? Pedig éppen azt akartam mondani! — vallotta be Girin.

— Nem, nem azért, hogy az utazásunk füstbe megy. Más miatt!

— Hogy csalódik bennem?

— Igen! — suttogta Szima és mind a két kezét Girin felé nyújtotta. Így jutott el Girin — életében először — a tavaszi Krímbe. A három nap olyan gyorsan telt el, mintha filmszalagon pergett volna le, ugyanakkor tele volt benyomásokkal, amelyek mélyen bevésődtek emlékezetébe. Szima mellett ült a kényelmes karosszékben, a halvány világítású repülőgépen. Itt kezdődött az a nagyszerű közös magányuk, amely oly széppé varázsolta az egész utazást. Sem Szima, sem Girin nem beszélt magáról; nem is kérdezősködtek semmiről, örültek a meleg krími tavasznak, a hegyeknek és a tengernek, a friss, szinte kemény levegőnek.

Az első napot az Aj-Petri lejtőin töltötték, a fenyőfák oszlopcsarnokai és az élénklila virágú bokrok között, a szél és az apró vízesések dallamos zúgásában, és olyan muzsikáló hangulat kerítette hatalmába őket, amilyen a Krímben, Görögországban, a Földközi-tenger partvidékén fog el minden embert, aki ősi rokoni érzéseket táplál a meleg tenger száraz, sziklás partjai iránt.

Szima ezután elvitte Girint Szudakba, ahol a génuai erődtől két kilométernyire a part teljesen kopár lejtőjén terült el “saját” kertje: egy rég ültetett borókaerdő. A széles tisztás, amelyen szabályos rendben — akárcsak egy gyümölcsösben — sorakoztak a borókafenyők, meredeken le, a rendkívül áttetsző vizű apró öböl felé ereszkedett. Vize ugyanolyan zöldeskék volt, akárcsak az Új Világ öbölben. Szima természetesen engedett a kísértésnek és megfürdött, majd pedig hogy felmelegedjen, a szabadgyakorlatok egész sorozatát mutatta be Girinnek.

Az utolsó napot a Nyikitai kertben töltötték. (Miután kigyönyörködték magukat a cédrusokban és a széles, sötét lombú deodarfákban, a “szent” ginkgófákban és a délszaki, hosszú tűlevelű fenyőfákban.) Leültek egy padra az óriás platánok alatt, a teraszosan elhelyezkedő apró tavacskáknál: csobogó vizük apró vízeséseket alkotott, mögöttük pedig hangosan susogott a tavalyi pampafű, amely semmit sem vesztett magasságából. Szima elcsendesedett és elmélázott, majd kissé szomorkás arccal Cvetajeva-verseket mondott Girinnek — emlékezetből.

Girin már tudta, hogy Szima nagyon szereti az orosz múltat, művészetet és szokásokat. A sztyeppéi utakat és a hullámzó mezőket, a kunhalmokat és a magányos gránittömböket vagy a régi emlékoszlopokat. Ezeken a ma már teljesen megváltozott tájakon ott érződik a kapcsolat távoli őseink nemzedékeivel és saját lelkünk titkaival. Girin számára közömbös volt a régi Oroszhon, de most Szima hatására felébredt érdeklődése az orosz múlt iránt, és magáénak érezte az ősök életét.

Girin azelőtt nem szerette és nem is értette Cvetajeva költészetét, de Szima feltárta ragyogó verseiben a gazdag orosz érzelemvilágot, amely szoros összefüggésben van történelmünkkel és földünkkel.

Szima — ahogy szavalt — egyre közelebb hajolt Girinhez, aki észrevette, hogy a huncut fények egyre sűrűbben villannak a lány elsötétülő szemében… Ingerlőén hajlítgatta testét és arcát a Girinéhez közelítette, mintha bele akarna pillantani a lelke mélyébe.

— Tenger, fák, fű és mi — mondta Szima mély, tompa, idegenszerű hangon.

Girin a lányból áradó varázserő hatása alá került, megszédítette közeli, forró lehelete, átható tekintete. Megfeledkezett az óvatosságról és ráparancsolt Szimára, hogy engedelmeskedjen. A lány szempillái lecsukódtak, feje lekonyult, és a férfi mellére simult. Girin átölelte, magához szorította és szájon csókolta. Szima testén végighullámzott a remegés, aztán megkeményedett, mint a fa, de Girin máris kijózanodott és elengedte a lányt. Szima felugrott, arcát elöntötte a pír, zavarában ujjait a halántékára szorította, majd lehorgasztott fejjel ismét leült, de már kissé távolabb Girintől.

— Jaj de bután viselkedtem — préselte ki magából a szavakat Szima. — Nem értem, hogyan történhetett. Nagyon restellem!

— Mi ebben a rossz? — mosolyodott el Girin. — Szerintem minden nagyon jó volt! Jobb nem is lehetett volna!

— Félreértett! — kiáltott fel haragosan Szima. — Ezt nem szabad, hiszen én még nem egészen vagyok tisztában önmagámmal. Csak incselkedni akartam magával, de aztán mintha teljesen megbénult volna az akaratom, és olyan engedelmessé váltam, mint egy… egy rabnő. Ilyesmiről Rita ábrándozik, de én… képtelen vagyok rá.

— Bocsásson meg, Szima — jelentette ki komolyan és szomorúan Girin és kezébe fogta a lány kezét —, egyszer majd rájön, hogy ebben én voltam a hibás. Felejtsük el. Vegye úgy, hogy nem történt semmi!

Szima halványan elmosolyodott, de egy kissé tartózkodóan viselkedett egész úton, míg csak be nem értek Szimferopolba, sűrűn el-elmélázott. Csak a repülőgépen tért vissza régi bizalma, édesdeden szendergett Girin vállán, aki oly mozdulatlanul ült, mint egy szobor, hogy minél tovább érezhesse útitársnőjének oly kellemes közelségét.