A borotva éle

1. FEJEZET A Csontváz-part

Szokatlanul zord januári hideg volt Nápolyban. A sarló alakú, azúrkék öböl megsötétedett. Vékony felhő vonta be az eget, amely siváran szürkének látszott. A város fázott, kékes kéményfüstbe burkolódzott.

Cesare Pirelli festő a fotelban kuporgott és nyirkos cigarettát szívott. Arckifejezése komor volt; ettől idősebbnek látszott; a térdét borító gyapjútakaró miatt beteg ember benyomását keltette.

— Elég legyen, Cesare, különben nem hiszem többé, hogy huszonhat éves vagy! — hallatszott egy csengő hang.

A széles pamlagon megmozdult a köntösök és takarók halmaza. Egy zilált külsejű fiatal nő ugrott a szoba közepére, aztán lábujjhegyre állt és rugalmas testét hátrahajlította, úgy, hogy majdnem hátraesett. Majd gyors táncoló lépésekkel végigment a szobán, leült Pirellivel szemben és kért egy cigarettát.

— Azelőtt más voltál — mondta a nő és hunyorgott a füsttől — vagy csak olyannak láttalak? Azóta, hogy visszatértél Rómából… Mos, nem kaptad meg a nagy megrendelést! Majd csak kihúzzuk valahogy tavaszig.

— Tavaszig kihúzzuk valahogy, de aztán mi lesz? Olyan vagyok már, mint egy iparos, aki még el sem készítette a terméket, máris az eladásán jár az esze. Egy művész a maga elé tűzött feladatot hajtja végre, de ezt a fényűzést nem az én számomra találták ki.

— Tavasszal mindig történik valami. Ezúttal is találtunk valami kiutat. Végy példát rólam.

— Példát? Miről? A könnyelműségről?

— Caro mio, el kellene helyezkedned. Például titkárnak egy professzorhoz. A legjobb az volna, ha egy városunkba érkezett régész felfogadna. Egyszerű munka, főleg ha megtanulsz koponyákat rajzolni. Kicsi, de biztos kereset. Tíz év múlva veszel egy kétszobás lakást, egy “millecento” Fiatot, és meg is nősülhetsz.

— Talán téged vegyelek el?

— Kedvesem, én huszonkét éves vagyok, és még nem vágyom a csendes boldogságra. Úgy tizenöt-húsz év múlva visszatérek majd hozzád!

— Koponyákat rajzolni?! Lea, te buta csitri vagy. Itt az ideje, hogy végre már valami komolyat, nagyot alkossak! És meg is tudom csinálni! Torkig vagyok már a reklámcélra festett képekkel meg a szép olasz nők portréival…

Lea felugrott és kihívóan kiegyenesedett.

— Ha kettőnk közül valaki ostoba, az csak te lehetsz, Cesare! Én is konyítok valamit a művészethez. Valami komolyat, nagyot akarsz alkotni? Kisfiam, hol találsz olyan főnököt, aki ilyen munkát ad neked? Harminc évig is eldolgozhatsz azon, amit te semmiségnek nevezel. Aztán koplalsz, hogy átvészeld valahogy az éveket, amikor majd azt festhetsz, amihez kedved van, ami igazi művészet. De hamarabb visznek kórházba vagy ki a temetőbe…

A festő meghökkenve bámult Leára. Elnyomta a cigarettavéget a hamutartóban, ledobta magáról a plédet, és kezét tördelve a lány lába elé omlott. Lea meglepetésében felkiáltott, aztán elnevette magát és megsimogatta Cesare lehajtott fejét.

— Jobb ez így, ahogy van. Egyelőre fesd a képeket. Ha meg kimelegszik az idő, majd meglátjuk, hogy mit csináljunk; van egy-két tervem. De előbb még leutazunk Calabriába, a Jón-tengerre. Csodálatos napokat töltöttünk ott, amikor búvárúszásra tanítottál!

Lea visszaült a fotelba, s előhúzott egy cigarettát az összegyűrt csomagból. Odakint üvöltött a szél, és ez nyomasztóan hatott rájuk.

Cesare leült a fotel karfájára és átölelte Lea vállát. A lány némán cigarettázott, tekintetét a sötét ablakra szegezte.

— Ne búsulj, carissima — szólt halkan a festő, s ajkával hozzáért a lány illatos hajához.

— Cesare, kedvesem, ne sajnálj engem — kacagott fel váratlanul Lea. — Én nem búsulok, csak elgondolkodtam. Tudod, eszembe jutott valami!… Ó!

— Ha neked eszedbe jut valami, az csakis valami nagyszerű lehet — felelte a festő kedvesen és felállt. — Beszélj, én addig járkálok egy kicsit, fázom!

— Nemrég voltam a nagynénédnél… Cesare gúnyosan felnevetett.

— Várj, ne siettess, kivered a fejemből! Hallgass és gyújts meg nekem egy cigarettát!… Volt nála egy öreg tengerész, neked valami távoli rokonod.

— Aglauco Calegari? Hogy tévedt oda az istenfélő nénikémhez?

— Magam sem tudom. Rossz hangulatban volt. Aztán kimentünk az előszobába rágyújtani. Mesélt nekem a Csontvázpartról. Mamma mia, de érdekes!

– És te erről nem szóltál nekem egy szót sem!

— Kiment a fejemből. Teljesen átfagytam.

— Különös…

— Hallgass már végre! Figyelj, mert különben neked megyek és megcibálom a hajadat, te csibész! A Csontváz-part valahol Dél-Afrikában fekszik, egykori német gyarmat, amelyet bekebelezett a Dél-Afrikai Köztársaság. Azért kapta ezt a nevet, mert sok hajószerencsétlenség történt ott, sivatagos vidék, nagyon veszélyes: nyílt terep az egész part és iszonyú a hullámverés. És nincs víz, ötszáz mérföld csupa homok és alacsony dombok. Tilos terület, mert a parton gyémánt található, de a dél-afrikai pénzeszsákok nem termeltetik ki, hogy ne zuhanjanak le a monopóliumok szabta árak. De a sivatagban lehetetlen állandó őrséget tartani, legfeljebb csak őrjáratok cirkálnak arra. A bátrabbja pár nap alatt egy egész életre megszedi magát… Arra gondoltam…

— Hogy odautazzunk? Ez rád vall! Aglauco bácsi nem beszélt arról, hányat fogott el közülük a rendőrség…

— Cesare! Kezd elegem lenni belőled! Beteg vagy? Csak nem a nénikédtől örökölted ezt a nyafogást?

— No, beszélj, beszélj — mosolyodott el békülékenyen a festő.

— Hát szóval Calegari kapitány Angolában összebarátkozott egy portugál tengerésszel, aki néhány évvel ezelőtt részt vett egy tengerkutató expedíción. Tagjairól aztán kiderült, hogy gyémántvadászok. Partra szálltak a Csontváz-parton és egy teljes hetet töltöttek ott. Megjelent a rendőrség. Egy egész tevés osztag! A súlyosan megsebesült kalandorfőnök belevetette magát a hullámverésbe és valahogy sikerült elúsznia a jachthoz, de aztán kezdett elmerülni. Ekkor a portugál tengerész beugrott a jachtról a tengerbe és kimentette. De hiába mentette ki, a kalandor belehalt sebesülésébe. Mielőtt azonban meghalt volna, elmondta megmentőjének, hogy egy olyan helyre bukkantak, ahol nagy szemű gyémántok találhatók. Sikerült álcázniuk a helyet és elrejteni a már összegyűjtött gyémántokat a rendőrség elől. A haldokló felvázolta a helyszínrajzot és átadta a portugálnak, az meg odaadta Calegari kapitánynak, hogy készíttessen róla másolatot. Csak a biztonság kedvéért, mert ő maga már nem reménykedett abban, hogy elkerül oda.

— Honnan veszed, hogy az a térkép valódi? — kérdezte Cesare kíváncsian. — Ilyen gyémánttérképek vannak Angolában és Dél-Afrikában is, minden kikötőben százával kínálják a hiszékeny bolondoknak.

Lea diadalittasan elmosolyodott.

— Onnan, hogy a portugál nem akarta eladni és nem beszélte rá a kapitányt, hogy utazzék oda. Barátságból adta oda neki, nem kért érte cserébe semmit. Ez igaznak hat. Aztán meg ez nem is olyan fontos!

— Megint titokzatoskodsz!

— Ugyan már! Arra gondoltam, hogy búváröltözékben kellene ott megjelenni, a hullámverés alatt kutatni, bárhol kilépni a partra és rögtön eltűnni a tengerben, mihelyt a kapzsi emberek rendőrkutyáikkal feltűnnek a távolban.

— Van benne fantázia! És ezt elmondtad a kapitánynak?

— Természetesen, hiszen nem tudtam volna magamba fojtani. A kapitány meg hadonászni kezdett a kezével és sajnálta, hogy nem ismer olyan embert, aki finanszírozná az akciót.

— Mindez érdekes, de mi közünk van nekünk, neked és nekem hozzá?

— Tegnap bemutattad nekem neves barátodat, akivel együtt érkeztél Rómából. Hát már elfelejtetted, hogy meghívott bennünket egy jachtkirándulásra? Holnap együtt ebédelünk vele.

— Csak nem gondolod… Ezer ördög és pokol, minden előfordulhat. Ivo panaszkodott, hogy vége a karrierjének, kettétört a pályája. Valóban cefetül áll a dolga, egy évig nem kap szerződést! Megrohanják a hitelezői, és búcsút mondhat a jachtnak, a villának! El akar szökni előlük a tengerre.

— Elfogadhatjuk a meghívását. Aztán meg rábeszéljük, hogy hajózzon le velünk a Csontváz-parthoz… Calegari bácsi pedig fizetetten kapitányként jönne velünk.

— Kislányom, ez egy komplett terv! Legyőztél! Én lemegyek és felhívom az öreg Aglaucót. Ha megállapodok vele a ma estében, rá kell szánnunk egy kis pénzt taxira meg egy üveg italra. Nem vészes, holnap Flaiano fizeti az ebédünket, egyelőre még futja rá a pénze!

Az idő nem javult meg másnap estére sem, amikor Cesare és Lea az öreg Calegari kapitány társaságában a vendéglői asztalnál ültek. Ivo Flaiano egy kicsit késett, így hát a magas, jóképű férfi most sietve vágott keresztül a termen. Minden szem rászegeződött. Erősen dekoltált estélyi ruhát viselő fiatal hölgy ment mellette.

A nő vállra omló haja bronzosan csillogott és természetes hullámokba csavarodott. Napbarnított meztelen válla is bronz árnyalatú volt. Kissé ferde vágású szemével áthatóan és fölényesen nézett szépen ívelő fekete szemöldöke alól. Szívélyesen rámosolygott a bemutatott férfiakra, egy mustráló pillantást vetett a festő barátnőjére és lassan leereszkedett az alája tolt székre. Ivo eltűnt, hogy beszéljen a főpincérrel: mint minden “filmsztárnak”, neki is mindenütt voltak barátai.

— Hát szóval maga a Lea? — kérdezte a hölgy hanyagul. — Én meg Sandra vagyok. Ivo nagyon dicsérte magát.

— Hiszen tegnap látott először!

— Akkor hát a maga… Cesaréja beszélt neki magáról.

— Cesare nem szokott engem magasztalni. Titkos szerelme Zizi Jeanmaire!

— Honnan veszed ezt? — kiáltott fel Cesare.

— Manapság a kissé züllött lányok a divatosak — szontyolodott el képmutatóan Lea — én mindig túl erényes és túl rendes voltam a számodra!

— Ahogy így hallgatlak, arra gondolok, hogy ha behunynám a szemem, egy fenséges istennőt képzelnék a helyedbe — nevetett Cesare —, holott a valóságban olyan vagy, mint egy kisegér! Persze, nem felelsz meg a divatos típusnak.

Lea elpirult.

— Megdöbbent a férfiak képmutatása. Londonban él egy gyönyörű nő, a televízió bemondónője és a walesi herceg színházának a művésznője: Sabrina. Imádni való! Az újságok szerint valóságos csoda, pazar szépség! Még azt is megengedték neki, hogy gépkocsijának rendszámához hozzábiggyessze az “S-49”-et, ami azt jelenti: “Sabrina, 49 hüvelyk, ennyi a derékbősége. A képeken meg nádszálvékony, nyurga lányokat ábrázolnak!

Sandra barátságosan elmosolyodott. A nők semlegessége kölcsönös rokonszenvvé fejlődött. Beszélgetni kezdtek a legfrissebb római hírekről. A kapitány, akit zavart a két csinos hölgy és a filmsztár jelenléte, nagyokat hallgatott. De a kitűnő bor hamar tűzbe hozta az öreget. Az asztalon megjelent egy kopott másolóvászon-darab. Lea izgatottan kezdte ecsetelni a pórul járt gyémántrablók regénybe illő kalandját és a saját tervét. Sandra előrehajolt; az előbb még ábrándos, szórakozott tekintete megkeményedett. Ivo immár a harmadik cigarettáját szívta. A jachttulajdonos végül hátradőlt a székén és lassan beszélni kezdett, mintha félt volna, hogy kikottyant valamit.

— Az ördög tudja, talán érdemes volna megpróbálni. Könnyűbúvár-felszereléssel már nem annyira kockázatos. Angolában harcok dúlnak. Mire a hírünk eljut odáig, mi már túl vagyunk a nehezén, ha csak véletlenül nem üt rajtunk a cirkáló őrjárat. A legnagyobb baj, hogy az az expedíció negyvenhatban járt ott. A kövekből már egy sem maradt.

— Azokkal nem is érdemes törődnünk — szólt közbe Lea.

— Ismerjük a helyet, ahol keresni kell. Ez óriási előny mindazokkal szemben, akik találomra kutatgatnak. A tervet minél előbb végre kellene hajtani: egyre több a könnyűbúvár, és nem csak mi lehetünk találékonyak. Ha meg így van, a dél-afrikai harácsolók-idejében felkészülhetnek.

— Ha ugyan eddig fel nem készültek — bólintott Flaiano.

— No de ezt majd megtudjuk, ha már nekivágtunk. Egy régi délvidéki közmondás szerint a csók és a csípés nem ejt sebet.

— De a rendőrök géppisztolya igen — nevetett Cesare.

Lea elpirult mérgében. De félelme alaptalan volt. A filmszínészt már magával ragadta a veszélyes hazárdjáték és a nyereségvágy, amely már sok millió ember sorsát tette tönkre. Ivo odahajolt Sandrához.

— Tiéd a szó! Elvégre New Orleansba akartunk hajózni a március hatodiki húshagyókeddi karneválra. De itt úgy látszik, azonnal kell cselekedni, amíg a déli féltekén még nyár van…

— Pokolba a húshagyókeddel, mondaná egy amerikai nőfelelte Sandra az izgalomtól rekedtes, mély hangján. — Kezet rá, próba szerencse. — Sandra felállt és mind a két kezét a kapitány meg Cesare felé nyújtotta. — Induljunk, amíg be nem temet a hó itt Nápolyban. Irány dél, a trópusi tenger!

— Mindnyájan felálltak és kezet ráztak. Ivo megérintette a kapitány vállát és így szólt:

— Engedjék meg, hogy bemutassam az Aquila jacht parancsnokát!

Az öreg tengerész meghajolt, a többiek tapsoltak.

Cesare belekarolt Ivóba és Leába, majd Ivót utánozva ünnepélyesen bejelentette:

– Én pedig bemutatom az expedíció három könnyűbúvárát. Különben lehet, hogy négyen leszünk? Mi a véleménye, Sandra?

– Ó, nem! Nekem kell majd a konyhával törődnöm. De a mosogatást nem vállalom, azt mindenki, maga csinálja, különben lázadás tör ki a nyílt tengeren!

Calegari kapitány köhentett, majd higgadtan így szólt:

— Csak még egy szót, uraim. Önöknek bizonyára fogalmuk sincs annak az ellenségnek az erejéről, amellyel összeakadhatunk. DTC — gyémántkereskedelmi társaság, amelynek élén a De Beers cég áll. Ez a cég kegyetlen harcot vív monopolhelyzetéért. A gyémántszindikátusnak sikerült harminc év alatt több mint a háromszorosára emelni az ékszergyémánt árát: a karátonkénti hetven angol fontról kétszázharmincra. Ez az alatt az idő alatt pedig annyi új lelőhelyet tártak fel, hogy ha mindet megmunkálnák, a gyémánt féldrágakővé válna. Következésképpen az ő feladatuk nemcsak az, hogy megakadályozzák a lelőhelyek kitermelését, hanem az is, hogy minden módon harcoljanak a gyémánt illegális bányászata, felvásárlása és csempészése ellen. A De Beers cég öt évvel ezelőtt megszervezte a nemzetközi gyémántügyi titkosrendőrséget, a nagy kereseti lehetőség megcsillogtatásával Anglia legjobb detektívjeit csábította át magához. Bérbe vették a dél-afrikai rendőrség gyémántügyi nyomozó osztályát, kapcsolatban állnak a nemzetközi rendőrséggel. Valóban hosszú a kezük s elér Afrika minden zugába. A férfiak ezt értik, de a hölgyek… tudnak-e hallgatni, míg ki nem futunk a nyílt tengerre? Senkinek az égvilágon nem mondhatnak semmit! A hír mindig is gyorsabban járta be a világot, mint a leggyorsabb hajó, de ma már a villámnál is sebesebben. És sorsunk már abban a pillanatban megpecsételődött, amikor felszedjük a horgonyt Nápolyban!

— Soha, semmit, senkinek! — A vidám és felajzott nők elkomolyodtak.

— Még egy kérdés — folytatta a tengerész. A jachtot már ismerem, de ki lesz a legénység?

— Egytől egyig az én embereim. A gépészek: egy régi mérnök barátom és a sofőröm, a matrózok: két hűséges calabriai fiú. A navigátor: flottánk szolgálaton kívüli hadnagya.

— Velük is osztozkodunk?

— Nem tudom. Elvégre ők csak egy sétahajózáson vesznek részt. Mi aztán tovább folytatjuk utunkat Fokvárosba, Ceylonba, Japánba.

— Ajaj, Fokváros nagyon veszélyes! Ha ott megtudják, hogy mi a Csontváz-part mentén hajóztunk el, előfordulhat, hogy rajtaütnek a hajón és átkutatják. No de ezeket a kérdéseket még megbeszéljük útközben. Gibraltárig, majd a Zöldfokig elég vihart kapunk…

– Ó! — kiáltott fel bosszúsan Sandra.

— Hát bizony, signorina, ez a hajóút nem lesz könnyű — hangzott a kapitány komoly figyelmeztetése.

De sem Calegari kapitány, sem a lelkes fiatalemberek csoportja nem gondolta volna, mennyi nehézséggel találják magukat szemben e fantasztikus vállalkozás során, amelybe Lea ötlete alapján fogtak bele.

Csontváz-part — így nevezik a tengerészek a délnyugat-afrikai Namib-sivatag tengerpartját, amely a Bálna-öböl és az angolai Portó Alexandre között húzódik. A helyi nomád herero lakosság “elhagyatott partnak”, a gyémántkereskedők pedig ezenkívül még “gyémánt-, és halálpartnak” is nevezik. Az Angolától a Bálna-öbölig nyolcszáz kilométeren húzódó, kétszáz kilométer széles tengerparti, sivatagi terület szinte teljesen víztelen és lakatlan. Ez kapóra jött a nagy tőkéseknek, a Dél-Afrikai Köztársaság főkolomposainak: mandátumot kaptak erre az egykori német gyarmatterületre és annyira a “gondját viselik”, hogy senki sem teheti be oda a lábát az ő külön engedélyük nélkül, amit viszont igen nehéz megszerezni. Ennek igen egyszerű a titka: a Namib-sivatag déli részében a tengerparton rengeteg a gyémánt. Az egész vidéket tiltott övezetté nyilvánították, majd nagyfeszültségű drótkerítéssel vették körül és állandóan őrzik. Röntgennel átvilágítanak mindenkit, aki el akarja hagyni, még a rendőröket is, és csak ezután kapja meg az engedélyt a távozásra. Mindezek az intézkedések arra valók, hogy megakadályozzák a gyémánt árának zuhanását, mert ezek a gyémántok világmonopóliumot és óriási jövedelmet biztosítanak (helyesebben biztosítottak addig, amíg fel nem tárták a szibériai gyémántmezőket) a bányák tulajdonosainak. Ott nem termelik ki a gyémántokat, de a Dél-Afrikai Köztársaság biztos benne, hogy ott vannak. Ezért aztán nyugodt lélekkel hagyja sivatagnak ezt a mandátumterületét, megtilthatja mindenkinek a belépést oda, beleértve a tudományos expedíciókat is, csak hogy a gyémántok örökre ott pihenjenek haszontalan kincsként a Csontváz-part homokjában. Lehet, hogy a polgári erkölcs szempontjából a tilos területre merészkedő orvvadászok bűnösek. De minden szabadelvű ember inkább az ő pártjukra áll, mint a hatalmat bitorló gazemberekére, akik megakadályozzák, hogy a világ hozzájusson ezekhez a technikában oly fontos és egyébként oly szép gyémántkövekhez. Silány kifogás az a mendemonda, hogy a gyémántok olcsóbbodása tönkreteszi a dél-afrikai ipar felét. Az olyan ipar, amelyet nagyfeszültségű drótkerítésekkel és tiltott övezetekkel kell fenntartani, süllyedjen a pokol fenekére!

A gyémántkereskedők szerencséjére a Csontváz-part túlságosan nagy és sivatagos. De ennek a szerencsének van egy másik oldala is: a nehézségek leküzdése halálos veszélyekkel jár a magányos keresők számára, a szervezett expedícióktól pedig akkora konspirációt igényel, amilyennel a felkészületlen emberek nem rendelkeznek.

A kincseket rejtő területet magas versenytevéken ülő, autón, repülőgépen, őrnaszádokon cirkáló gyors járőrök őrzik. De a legfélelmetesebb őrszem maga az óceán, amely az antarktiszi viharok utórezgéseivel ostromolja a tájat. Hatalmas hullámverés csapkodja kitartóan és szüntelenül az Atlanti-óceánnak ezt a teljes hosszában nyílt, óriási partvidékét. Ez őrzi csak igazán a valóságos és a vélt kincseket, amelyeket a Csontváz-part fehér homokja rejteget. Lehet, hogy gyémánt kevesebb van ebben a homoksivatagban, mint ahány hajó roncsa és ahány matróz csontváza található ott; ezek a matrózok valaha az ókori gályákon és a mai óceánjárókon szolgáltak. A part nemcsak azért veszélyes, mert nincs öble, amely bizonyos védelmet nyújtana az ezen a vidéken sűrűn előforduló, nagy erejű viharokkal szemben. És nemcsak azért, mert hiányoznak a pontos térképek. Az új légifényképezés már megoldotta a brit admiralitás számára egykor megoldhatatlannak bizonyuló feladatot.

A Csontváz-part- a földkéreg ősi afrikai kitüremlése, amely már sok millió év óta szüntelenül emelkedik. Ezért vannak itt elmosva az összes felszíni takarórétegek egészen a földkéreg alapját képező legősibb kőzetekig. A geológusok nemrégiben öt milliárd évben határozták meg e kőzetek korát, ami nagyon közel jár egész Galaktikánk korához. Itt kitüremlenek a gránitkéreg alatt rejlő mélyrétegek, a nyomástól elpalásodott, a gránátkő egy különleges fajtájából, az eklogitból álló súlyos kőzetek. A föld méhéből a repedéseken keresztül óriási nyomás alatt izzó és maximális sűrűségű gázsugarak törnek fel, amelyek a szétrombolt eklogittel együtt értékes gyémántokat juttatnak a felszínre. Az egész ősi dél-afrikai partvidéket át meg átszövik a gyémántcsatornák, akárcsak a minden valószínűség szerint hozzá hasonló ősi közép-szibériai területet.

A partvidék emelkedik és szüntelenül nyomul befelé a tengerbe, mintegy félresepri útjából, visszaszorítja az óceánt. A mélységek szüntelenül változnak, a tengerből váratlanul szirtek bukkannak ki, a mélyvízi sziklafokok egyszer csak víz alatti sziklagerinceket alkotnak. És egyre szaporodik az emberi csontvázak száma a homokban, amely talán a világ legalattomosabb partvidéke.

A gyémántkereskedők egyszer felástak egy homokdombot a parttól tizenhét kilométernyire és egy nagyon régi portugál vitorláshajóra bukkantak. A hullámveréstől simára csiszolt kavicsok sávjai húzódnak a parttól tíz kilométernyire, jelezve, hogy ott valamikor az Atlanti-óceán hullámzott.

A múlt század derekán a Frio-foktól délre egy kis öbölben a tengerészek a szárazföld belsejébe vezető ősi köves utat fedeztek fel. Ma már nyoma sincs.

1909-ben a Csontváz-parttól északra hajótörést szenvedett egy német utasszállító óceánjáró. Ma is ott áll egyenes gerincén egy kilométernyire a víztől, épek az árbocai és a kéménye, bokrok veszik körül. A sivatag fölött lebegő forró szárazködben úgy rémlik, mintha a hatalmas hajó méltóságteljesen úszna az alacsony bozótosban. Onnan nem messzire egy rézbánya működik, és a bányászok gyakran rendeznek gyűlést vagy szórakoznak a hajóban. Olyankor a hajóablakok világítanak az éjszakában s életre keltik a halott hajót.

1942-ben egy angol óceánjáró az éj sötétjében ráfutott egy nemrég kiemelkedett sziklára és kivetődött a Csontvázpartra, körülbelül az Angola és a Bálna-öböl, Walvis Bay városka közötti szakasz közepén. Az utasok egy része, főleg nők, gyerekek és betegek mentőcsónakokon túljutottak a hullámverésen és kiszálltak a homokos parton. Kiderült, hogy nem lett volna szabad partra szállniuk, mert kis híján elpusztult az egész csoport. A parti sziklák közé tartósan beékelődött hajón maradt utasokat másnap megmentették a segítségükre siető hajók, de minden erőfeszítésük kárba veszett, hogy a partra szállt utasokat a hullámverésen keresztül visszahozzák a tengerre. A mentőcsónakok összetörtek, és hatvanhárom utas a parton maradt egészen kevés víz- és élelemkészlettel. Kudarcba fulladt minden olyan kísérlet, hogy vizet és élelmet szállító tutajokat juttassanak át a hullámverésen. Segítségükre kifutott egy — tengeri vontatógőzös és egy aknarakó hajó. Windhoekból, a legközelebbi városból, vasúton azonnal útnak indítottak két teherautóoszlopot, azzal a paranccsal, hogy éjjel-nappal folytassák útjukat a sivatagon keresztül. A teherautóknak, amelyeket önkéntesek és busman kísérők vezettek, iszonyú nehézségek árán a számítás szerinti egy hét helyett csak két hét múlva sikerült elérniük a hajókatasztrófa színhelyét. Szerencsére ezalatt két bombázógépnek, amelyeknek pilótái a bátorság csodáját produkálták, sikerült eljuttatni élelmet és minimális vízkészletet a tehetetlen utasok táborába. Miután leszálltak gépükkel a keskeny dombháton, az egyetlen szilárd helyen, ahonnan fel tudtak szállni, megkezdték a gyerekek és a nők berakodását. A bombázógép nekifutásához mintegy ezer méter kellett, a kis dombhát hossza pedig alig érte el a nyolcszázat. A pilóták mindent, amit lehetett, kidobáltak a gépből, háromszor emelkedtek a levegőbe és szálltak vissza. Az egyik repülőgép végérvényesen elmerült a homokban és csak az autóoszlopnak köszönhette megmenekülését, de később mégis pozdorjává tört a parton. A vontatógőzös meggondolatlanul vágott neki a hullámverésnek, és elsüllyedt, legénységét ki kellett menteni. Az emberek elhamarkodott kirakása a félelmetes Csontváz-partra százezer fontnyi kárt okozott: megsemmisült a tengeri vontatógőzös, egy repülőgép és több teherautó. Két ember életét vesztette. A mentési akcióban részt vett néhány száz ember határtalan bátorságról és szívósságról tett tanúbizonyságot. S mindez amiatt, hogy pár tucat utas átkelt a hullámverés végzetes vonalán, a part természetes védőgátján!

A hajótörést szenvedett óceánjáró utasai a parton kóboroltak és az élelmiszeres tutajokat keresték, amikor egy hajó favázára bukkantak, amelynek az árbocai épségben maradtak. Később kiderült, hogy ezek az árbocok fél évszázadon keresztül ismertetőjelként szerepeltek a hajózási térképeken. Köröskörül fahordók, kötelek, csizmák hevertek szanaszét. Ezek a holmik az első érintésre szétporladtak. Kissé távolabb, félméternyire a homokban, kettesével átölelve egymást tizenkét emberi csontváz feküdt — valami oknál fogva koponya nélkül.

A mentési akció után megpróbálták kideríteni, miféle hajó lehetett Jelentkezett egy nagyon öreg ember, egy manentali német aki 1883-ban egy herero kísérővel és négy szamárral végigment a Csontváz-parton. Az öreg emlékezett rá, hogy látott a hullámtörésben állni egy négyárbocos vitorlást. Legénysége az utolsó szálig mind meghalt — holttestük a parton hevert. Rengeteg hiéna és sakál csődült a katasztrófa színhelyére így hát a két ember sietve odébbállt, hogy meg az éjszaka beállta előtt minél messzebbre jusson onnan. A hajót és elpusztult legénységét továbbra is az ismeretlenség homálya fedte.

A fiatal olaszok nem ismerték a Csontváz-part sötét erejét. Bíztak a sikerben, és fűtötte őket a vágy, hogy függetlenek legyenek ne kelljen hosszú éveken át dolgozniuk a szőrszálhasogató nagy igényű főnökökre, s úgy iparkodtak a félelmetes Csontváz-part felé, mintha az ígéret földje volna. A januári tenger egyáltalán nem jelentett számukra zavartalan, sima utat A folytonos ringástól elcsigázott és a dízelmotorok füstjétől kormos viharvert gyémántkeresőtársaság a Zöld-foki-szigeteken tartotta első pihenőjét. Meg kellett vizsgálni a hajtóműveket egy-két dolgot megjavítani, és főleg megtanulni a búvármesterséget. Az időjárásjelentések tartós, csendes időt jósoltak A három könnyűbúvár Sandra és a hadnagy segédletével megkezdte a felszerelés kipróbálását. Praiától dél-nyugatra felfedeztek egy elhagyatott kis partszakaszt, ahol a víz gyorsan mélyült Itt akárcsak Észak-Afrika egész nyugati partjánál, rendkívül áttetsző volt a tenger. A víz a motorcsónak alatt olyan volt mint a kékes színű folyékony kristály, a csónak pedig, úgy tűnt mintha magasan a fenék fölött, a levegőben lebegne. Elsőnek Lea öltözött be. Félig a társai felé fordulva, mosolyogva állt a fedélzetről leeresztett kis pallón, bokáig a vízben, és remekül egyensúlyozott. Szorosan kontyba kötött hajának csillogása, akárcsak bőrének a tavalyi napozás emlékét őrző barnasága összhangban volt fürdőruhájának aranybarna színével A fehér oxigénpalackok súlya lehúzta vállát, de Lea egyenesen állt, nyakán a bordázott levegővezetékekkel. Kissé alacsonyan álló, erős melle erőteljesebben rajzolódott ki a készülék hevederei között, hosszú, kék uszonyai alaposan meghosszabbították lábfejét. Az övén függő nagy kés harciassá tette külsejét.

— Légy óvatos, Lea! — szólalt meg gondterhelten Cesare. — Már ami a cápákat illeti. Jóllehet megnyugtattak bennünket, hogy errefelé ritkán fordulnak elő, de minden megeshet.

Lea bólintott és csókot dobott a festőnek. Egy ügyes mozdulattal az arcára húzta a búvárálarcot, szájába vette a gumilégzőcsövet, aztán belecsúszott a lassan felkavarodó, hullámzó víztömegbe. Teste mintha szétfolyt, elmázolódott volna a mozgó, folyékony kristályban. Egy kis idő múlva már megint jól látszott és olyan volt, mint egy irreálisan kék nagy hal. Cesare és Ivo követték a lányt, hajtotta őket a, türelmetlenség, hogy minél előbb élvezhessék az első lemerülés örömét: a könnyűbúvárnak talán legnagyobb örömét. Egy pillanat, és már nem is érzik a palackok súlyát, sőt a saját súlyukat sem. Az ember madárrá változik. Minden erőfeszítés nélkül lebeghet vagy lemerülhet, keze szárnnyá válik. Minél áttetszőbb a víz, annál erősebb a lebegés érzése, az ember messze maga alatt látja a tenger fenekét, mégsem fél, hogy lezuhan. Ez egy más világ; olyan ahol röpköd az ember. Csendes némaság veszi körül a víz alatt úszó embert, csak a kilélegzett levegő sistergését és a szabályozóból kicsapódó levegőbuborékok halk sziszegését hallja. A földi hangok eltűnnek, és ez még ünnepélyesebbé teszi a furcsa víz alatti birodalmat.

Sandra kettesben maradt a hadnaggyal az egyenletesen himbálódzó csónakban.

— Nem irigyli őket? — kérdezte a tengerésztiszt. — Én egyszerűen szégyellem magam, hogy nem tudok…

— Irigylem őket, de nem szégyellem magam — felelte lenézően Sandra, s felkapta fitos kis orrát. — Tudok úgy úszni, mint ők!

— A japánok szerint az a lány, aki nem szeret táncolni és úszni, a szerelemre sem alkalmas.

— A férfi talán igen?

— A férfiakról nem szól a fáma. De én tudatában vagyok a szégyenemnek. Mit tegyek, háború, aztán internálás Egyiptomban, aztán… de túl sok az aztán.

— Maga még kisfiú lehetett a háború alatt — mondta egy kissé megenyhülve Sandra.

– Így van. Tizenhat éves haditengerészeti tiszti iskolai növendék voltam…

Leültek a lépcsőre, belelógatták meztelen lábukat a vízbe, amely a kis palló fölött hullámzott, cigarettáztak, együtt ringtak a csónakkal és komótosan beszélgettek. A trópusi tengerekre jellemző könnyű szellő remegtette a csillogó kékséget, halványezüstre fodrozta a hullámokat és a távoli afrikai partok felé űzte a déltengeri nedves, forró párát. A távolban feltűnt egy kis gőzhajó. A hadnagy egy hosszú rudat dugott a csónak orrába és felvonta rá a fehér-piros lobogót, ami a nemzetközi szabály értelmében azt jelezte, hogy itt könnyűbúvárok működnek, és nincsenek összeköttetésben a hajóval.

Sandra összehúzta magát a bikinijében — két keskeny, kék nyloncsíkból álló fürdőruhájában — és aztán beugrott a vízbe. Könnyedén és gyorsan körülúszta a csónakot, pörgött, bukfenceket csinált, mint egy delfin.

Eltelt vagy félóra. A búvároknak már vissza kellett volna térniük első gyakorlatukról. És valóban, kék árnyék villant a mélyben, aztán gyorsan felfelé emelkedett. Lea, akit a boglyaként tornyosuló haja és az álarc miatt nem igen lehetett felismerni a vízben, a pallóhoz úszott, belecsimpaszkodott a szélébe, aztán a hadnagy felhúzta a deszkára.

— Hát a fiúk? — kérdezte Sandra.

— Mindjárt felbukkannak. Találkoztunk egy pörölycápával, vagy másképp kalapácshallal.

A “fiúk” máris kibukkantak a vízből és azzal hencegtek, hogy összefutottak egy cápával.

— Remek példány volt! — kiabált Cesare lelkesen, miközben segített Ivónak lehámozni a hevedereket és az övet. — Volt vagy öt méter!

— A víz alatt minden másfélszer akkora, mint a valóságban, tehát három méter volt — javította őt ki szenvtelenül Lea —, ez az igazság! Ivo, maga miért hallgat?

A filmszínész nem felelt, mert még mindig a cápakaland hatása alatt állt. Leának nem volt igaza. Ivo még soha életében nem látott ekkora cápát. A mélyvíz színéhez hasonló, kékesszürke test hatalmas erejű, lassított torpedóként úszott. A valószerűtlenül széles feje nem is pörölyre emlékeztetett, hanem inkább lapos gerendára, amely mintha keresztben helyezkedett volna el a teljesen áramvonalas, szivar alakú testen. A cápa szemeit és orrlikait alig lehetett észrevenni a gerenda alakú fej szélein. Sokfogú szája élesen szembetűnő széles fekete résként húzódott törzsének alsó, majdnem fehér részén. A hatalmas mellső uszonyai a magas és éles hátuszonnyal együtt háromágú csillagot alkottak. Az óriás, aszimmetrikus faroklapátok közelében, a hátán és a hasán, háromszögletű uszonyok meredeztek, amelyek kisebb méretűek voltak, de mértanilag ugyanolyan pontosak. A rengeteg mechanikailag szabályos uszony miatt a cápa áramvonalas teste hajlékony fémből készült gépnek hatott, amely nesztelen, mint a kísértet, és automata irányítja. Ivo szerint a pörölycápa egy uralkodó magabiztosságával úszott, ő meg arcátlan, hívatlan betolakodónak érezte magát, akit bármely pillanatban megbüntethetnek. Ivo senkinek sem árulta el, mekkora kő esett le a szívéről, amikor az előtte úszó Lea hirtelen visszafordult. Most, itt a biztonságos motorcsónakban, a nap és a tenger ragyogásában hihetetlennek látszott, hogy odalent, alattuk fenségesen úszik ez a kékesszürke kísértet és lesi a prédát. Hát bizony a cápák — a búvárok a “tenger árnyainak” nevezik — az óceánok igazi urai voltak, és sok száz millió évvel ezelőtt vívtak ki uralmukat, amikor a szárazföldön az élet még csak alig pislákolt a part menti mocsarakban. Kész tökély — ez az igazi benyomása az embernek a cápáról, bármennyire undorító is ez az ostoba és kegyetlen ragadozó, ez a gyilkos és zabáló automata.

— Istenem, de szép! — kiáltott fel Cesare, a vállát vonogatva, s bőréről csillogva peregtek lefelé a cseppek. — Most rágyújtunk!

Sandra felállt a padról és odanyújtotta neki az öngyújtót meg a cigarettát. A festő elragadtatott pillantást vetett rá.

— Maga rendkívül jól fest bikiniben, amit kevés nő mondhat el magáról! Most látom csak, mennyire hasonlít A béke oltárának Gaeájához.

— Kétértelmű bók: Gaea az ikrekkel! Köszönöm szépen!

— Maga ismeri A béke oltárát? — csodálkozott a festő.

— Ha megengedi, még egyszer bemutatkozom: Sandra Citti, az antik kultúra szakértője. Mivel nincs munkám, három nyelvű idegenvezető vagyok, római kori nevezetességeket mutogatok a turistáknak. Borravaló: kétszáz líra csordánként! A pásztorok többet kapnak!

— Szegény kislány! Megértem magát és most boldog vagyok, hogy egyelőre nem kell hallgatnom elamerikaiasodott főnököm prédikációit. — És mire oktatja magát?

— Hogyan kell nőket festeni a reklám számára! Engem tanít!

— Bocsánat — szólt közbe a hadnagy —, ami Gaeát illeti… azt akarom mondani… Nem értek egyet. Maga sokkal szebb!

Cesare széles mosollyal Leára kacsintott, Ivo pedig helyeslően oldalba bökte a hadnagyot és így szólt:

— A tengerészek mindig jobban értettek a nőkhöz, mint a festőművészek. Sandra — ritka példány! Az ő méretszámai — amerikai mértékegység szerint — 38-22-38 hüvelyk, nagyon szexis, Gaea elbújhat mellette!

— Utálom a hollywoodi zsargont! — robbant ki magából Sandra. — Közömbös, durva, embertelen! Minden rendező, fényképész, nem is beszélve a producerről, a második mondat után már feljogosítva érzi magát, hogy megkérdezze: mellesleg, milyen a mell, a derék és a csípő életbevágóan fontos mérete.

A hadnagy őszinte csodálattal hallgatta Sandrát. A haditengerészeti iskola zárt nevelés, később pedig az egész élete azt a gondolatot plántálta a fiatalemberbe, hogy minden nagyon szép lány okvetlenül férjvadász: gold-digger. Sandra, aki olyan hajlékony volt, mint egy balett-táncosnő és szabadosan viselkedett, a hollywoodi ”nősténytigrisekhez” hasonlított, mert sokak véleménye szerint Hollywoodban külön tanítják, hogyan csavarható el szexis külsővel a férfiak feje.

– Én nagyon megértem magát, Sandra! — kiáltott fel Cesare. — Isten látja a lelkem, én már csak tudom, mi a szépség. Rodin, amikor már vén bolond volt, egyszer csak kijelentette: ”Azt hiszem, soha sem fogjuk pontosan tudni, miért szép egy tárgy vagy lény.” Ez szolgált támpontul az összes ”istának” és eredetieskedő fényképész-üzletembernek. De én azt szeretném elérni, hogy lehetőleg minél több ember megismerje a szépség törvényeit, és kifejlődjék benne az igazi művészi ízlés!

— Cesare, te mit prédikálsz itt? — állt fel a padra Lea. — Azt nézd, az a szép! — Lea a kristályosan kék tengerre és a vakítóan fehér felhőuszályba burkolódzó távoli acélszürke hegyekre mutatott.

— Meg ti ketten! — kiáltott fel a festő, miközben Sandra és Lea vállára tette két kezét.

– Én badarságnak tartom ezt a magasztos locsogást a szépségről — szólt közbe Ivo, s a tengerbe hajította a cigarettavéget. — Én bármilyen szerepet eljátszok: nyugati cowboyt, vámpírt, fasisztát vagy gengsztert, aki erőszakos és jobbra-balra gyilkol, csak jól fizessenek, szép legyen a partnernőm és hangzatos a reklámom! Ki mindenkit nem alakítottam én már, és higgyék el; egyáltalán nem izgatott!

Cesare a barátjára pillantott, hunyorgott és nem válaszolt. Sandra elfordult, Lea pedig halkan megjegyezte:

— Most már értem, miért fejeződött be a karrierje…

— Mit mondott? — fordult feléje hirtelen Ivo.

— Arra gondoltam, hogy az ember bármit hajlandó végrehajtani, azt jelenti, hogy nincs saját életérzete, saját célja, vonala, nem is tudom pontosan kifejezni, hogy mije. Minél inkább a kedvében jár a gazdáinak, annál kevésbé becsülik és elkerülhetetlenül kidobják az utcára… — Lea hirtelen elhallgatott, mert Cesare figyelmeztetően megbökte.

— Szép kis elmélet! — kacagott fel hangosan Ivo, s szemében alig leplezett harag villant.

— Hát úgy nézek én ki, mint egy teoretikus?

— Ezt még soha senki nem mondta nekem, senki az ezernyi jó barát közül — felelte a filmszínész durcásan, mint egy kisfiú.

A hadnagy, hogy eloszlassa a feszültséget, megpendítette: ideje volna visszatérni a jachtra és megebédelni.

Beindították a motort, a csónak nekivágott a tengernek és a lomha hullámhegyeken bukdácsolva száguldott tova.

— Kíváncsi vagyok, hogy Calegari bácsi szerzett-e friss gyümölcsöt? — szólalt meg Cesare. — Mert akkor folytathatjuk utunkat.

— Gyümölcs nélkül is elérjük a célunkat! — jegyezte meg Sandra.

— A gyümölcs, drága hölgyeim, nektek kell, hogy gyönyörű maradjon az alakotok — negédeskedett Flaiano.

— Nem tulajdonítunk mi túlságosan nagy jelentőséget a vitaminoknak? — kérdezte Lea.

— Milyen igaza van! — felelte Sandra. — Ami az evést illeti, a mi kultúremberünk éppoly vad, mint barlangi őse volt. A rengeteg babona, áltudományos elmélet elkábította az értelmet. Mintha az étel biztosítaná az egészséget, a harmóniát és a szépséget az ember mindennemű részvétele nélkül.

— Diétázzatok és karcsúak lesztek — csattant fel Lea. — Nézzétek csak meg azokat a ráncos nyakú, roppant vékony lábú sovány macskákat!

— Nagyon kegyetlen vagy! — vetette oda Cesare lustán. — Kíváncsi vagyok, hogyan fogsz beszélni, majd ha túl leszel a harmincötön.

— Lehet, hogy igazad van — hagyta rá engedelmesen Lea —, de most még nem gondolok és nem is akarok gondolni erre. Egyáltalán túl sokat foglalkozunk az öregséggel, azzal, hogy mi lesz velünk az élet alkonyán, s ettől öregszünk már fiatalon!

— Elég a filozofálgatásból, itt a kikötő! — szólalt meg Flaiano. — Mindjárt vadul nekiesünk az ebédnek, búvárkodás után mindig remek az étvágyam.