A borotva éle

8. FEJEZET Tillottama, az apszarasz

Cesarét teljesen váratlanul érte a támadás. Este a szálloda közvetlen közelében, egy mellékutcában négyen vetették rá magukat, hátracsavarták kezét és vonszolni kezdték valahová. Cesare kétségbeesetten próbált ellenállni és segítségért kiáltozott. Ekkor fejbe vágták. Három hétig feküdt kórházban erős agyrázkódással. Úgy látszik, ez nem Treizis bosszúja volt, mert el akarták hurcolni valahová.

Az olaszok joggal tételezték fel, hogy a támadás összefüggésben van a fekete koronával. Kibéreltek egy házat: nemsokára megérkezett Calegari kapitány. Andrea Montuori hadnagy kivételével most már az egész társaság együtt volt.

A jó barátok otthonosan érezték magukat Madrászban, a forróságot megszokták. Sandrának és Leának tetszett, hogy az itteni nők mezítláb, csupán száriban jártak, tetszett nekik a tamilok és más dél-indiai nemzetiségek sötét, markáns arcéle. Maga a város tisztább volt, mint azok a városok! amelyeket eddig láttak…

Cesare sebesülése után azonban az olaszok már nem érezték magukat biztonságban, nem volt többé nyugtuk… Lea vett egy automata pisztolyt, gyorsan megtanult lőni vele, és állandóan magánál hordta a táskájában. Calegari kapitány erre nagyon okosan megjegyezte, hogy a fegyver édeskeveset ér, ha az ember nem tudja, hogy kitől és mikor kell félnie, mivelhogy az, aki először üt, mindig helyzeti előnyben van — ebben rejlik minden rabló ereje.

A kapitány szerint ideje volna elutazni, ha nem is Indiából, de Madrászból mindenesetre. Sandra és Lea egyetértett vele, de addig, amíg Cesare teljesen fel nem épül, nem tehetnek semmit.

Egy nappal Cesarénak a kórházból való hazatérése előtt Dajárám látogatta meg az olaszokat azzal az örömhírrel, hogy végre sikerült megkapniuk minden szükséges okmányt és tanúvallomást. Tillottama, miután újsághirdetése nem járt eredménnyel, összeállított egy tervet, ennek alapján utcáról utcára, házról házra bejárták a várost. Tillottama végül megtalálta a nagybácsijának, egyetlen életben maradt madrászi rokonának a házát. Ugyanabban a kis családi házban lakott, mint a végzetes 1947-es esztendőben.

A napokban tartják a bírósági tárgyalást, amelyen Tillottama visszakapja állampolgári jogait, és akkor összeházasodhatnak.

– És elutazhatnak innen! — kiáltott fel Lea örvendezve.

— Most még nem. Hiszen már belefogtam a munkába: Tárnát mintázom meg.

– Ó, ez nagyszerű! Akkor elmegyünk, megnézzük.

— Még korai. De meg akarom hívni magukat hozzánk, mert a napokban megérkezik Szálemből az én orosz geológus barátom. Emlékeznek: Kasmírban találkoztam vele? És akkor már Pirelli úr is el tud majd jönni.

— Okvetlenül elmegyünk — ígérte meg Lea —, szeretném megismerni azt az orosz tudóst. De… — Lea elhallgatott, majd így folytatta: — Maga szobrot alkot, az viszont nagyon hosszadalmas munka. Mi addigra elutazunk. Maguk meg itt maradnak Tárnával egyedül ebben a nagy városban. Lehet, hogy egyszer csak Treizis felkutatja magukat. Talán a Cesarét ért támadás miatt van, de én ezt veszélyesnek tartom.

Rámamurti elnézően mosolygott, aztán — szokása ellenére — makacsul tiltakozni kezdett. Látszott rajta, hogy annyira leköti a munkája, hogy nem akar, helyesebben nem képes másra gondolni.

Lea dühbe gurult és egész szóáradatot zúdított Dajárámra, mivel időközben alaposan feljavult angol nyelvtudása.

Dajárám zavarba jött ettől a támadástól és csak széttárta karjait.

— Vagyis maga azt hiszi, hogy Tillottama a fogság magányában és bánatában bárkibe beleszeretett volna, aki a külvilágból betoppan hozzá?

— Egyáltalán nem! Maga túl szerény, gyakrabban nézzen tükörbe — vágott vissza dühösen Lea. — No de nézze, Tillottama szépsége annyira szembetűnő, mint az a behemót autó, amelyen Bombayből megszöktünk. Ahogy egy “starfire”-t is csak egy dúsgazdag ember tarthat, ugyanúgy egy rendkívül szép nő mellett sem olyan egyszerű az ember élete. Vagy nagy hatalommal rendelkezik, vagy bezárva tartja a nőt. Ami Tillottamát illeti, megértem a muzulmánokat.

— Maga szerint én…

— Nincs elég hatalma, nem eléggé félelmetes és kegyetlen ahhoz, hogy meg tudja védelmezni gyönyörű feleségét, mert maga egyszerű, hétköznapi életet élő ember, nem pedig vérbeli herceg vagy multimilliomos. És én féltem magát is, Tillottamát is, értse már meg végre, Dajárám. Mert mik vagyunk mi, akiknek nincs hatalmuk, akik mögött nem áll semmilyen erő? Semmiség megölni magát, összekötözni és elhurcolni Tárnát, pontosan úgy, ahogy Cesaréval tették. Fokváros óta fenyegető veszély leselkedik ránk. Nem tudjuk, mi az, és védekezni sem tudunk ellene. Nehéz a sorsa a Szeretett Szépségnek ebben a mai kegyetlen világban, de hát menekülni, bujdosni sem lehet örökké, mert az ember végül megcsömörlik ”az élettől! Ha csak rágondolok, mindenem tiltakozik az ilyen élet ellen. Tama legyen filmszínésznő… és akkor az egész indiai nép, az egész világ oltalma alatt áll!

Dajárámnak minden vér az arcába szökött, és néhány percig némán nézett Leára. A lány érezte, hogy fonák helyzetbe került és gyorsan rágyújtott.

– Én magam is sokat gondolkoztam ezen — szólalt meg lassan Dajárám —, és arra az eredményre jutottam, hogy mihelyt Delhibe érkezünk, a jó barátok segítenek majd megvédeni Tillottamát. Mi, indiaiak a sorsra szoktuk áthárítani magunkról a felelősség terhét, 3 történteket általában úgy fogadjuk, hogy nem érzünk bűntudatot semmiért, csak az igazságért — önmagunk előtt.

Lea tehetetlenül körülnézett.

— Nem ismerek rá Dajárámra. Olyan, mint akit elkábítottak. Vagy minden művész ilyen, amikor elkapja az alkotás láza?

— Lea, hagyd már békén Rámamurti urat! — szólt rá a kapitány. — Miért avatkozol bele állandóan mások dolgába, méghozzá idegen országban? Nincs szükség még egy bombayi kalandra! így nem viselkedhetsz!

— De ha a beavatkozás jó szándékú! — makacskodott tovább Lea.

— Nem könnyű dolog idegen emberek és szokások közepette meghatározni, hogy mi jó és mi rossz.

– Én meg azt gondolom, hogy ha azt, ami idegen, hozzánk közel állónak tekintjük, minden érthetővé válik — szólt közbe Sandra. — Egy távoli országban is otthon érezhetjük magunkat, és lehetünk idegenek a vérrokonaink között is. Kedves kapitányunk tengerész módra gondolkodik, számára minden part távoli.

Calegari nem válaszolt semmit, hanem előhúzta zsebéből a pipáját. Lea pedig összevissza csókolta Sandrát: mindig így fejezte ki elragadtatását.

Dajárám Rámamurti sokáig kóborolt Madrász déli elővárosában, ahol Tillottamával egy tengerparti új bungalót béreltek. Már estére járt, amikor hazaérkezett.

Szobája háló és műterem volt egyszerre. Alacsony és nagyon széles ablaka az óceánra nézett. A szobrász kitárta mind a két szárnyát. Egyszeriben nedves tengeri szél, a hullámok és a parti pálmák zúgása, a madarak esti csivitelése áramlott be a szobába. Az ablak előtt állt a festőállvány, rajta szén- és krétavázlatok, továbbá két szoborállvány — azokon befejezetlen szoborvázlatok agyagból. Az alacsony kisasztalon rajzmappák, bennük vastag papírokon Tillottama arcáról és testéről készült különböző skiccek. A másik ablakkal szemben a falnál — nedves lepedőbe gondosan bebugyolálva — egy életnagyságú, befejezetlen szobor magasodott.

Dajárám leült az ablak elé és rágyújtott. Túl sok esemény történt vele az utóbbi időben, túl sok feladat elé állította az élet, amelyek fontosak és amelyek gyors megoldásra várnak. Talán mégsem alkalmas erre a szerepre, mivel olyan sokat töpreng? Pedig a guru azt mondta, hogy minden leiek csak saját maga képes véghez vinni a tökéletesedés és a felemelkedés hőstettét!

Ő, Dajárám Rámamurti pedig a guru pénzén él most, és az egyetlen dolog, amivel visszafizetheti tetemes adósságát tanítómesterének és mindazoknak, akik a nehéz időkben melléje álltak, hogy igazi értéket, szépet alkot.

Csakhogy ez a feladat nagyon nehéz!

Dajárám úgy dolgozott, mint egy megszállott, mint akit az ihlet, a hála és a szerelem fűt. Egy szinte már természetfölöttien tökéletes modellt kapott ajándékba a sorstól. Hát akarhat még ennél többet?

De az ihlete minduntalan szertefoszlik, mintha egy tömör, síkos, makacs falba ütközne. Ezért sohasem tud feljutni az ihlet legmagasabb fokára, képtelen eggyé olvasztani Tiltottaménak szüntelenül és gyorsan változó, ezer darabra szétforgácsolódó vonásait, megörökíteni, ugyanolyan élővé varázsolni agyagban, aztán kőben vagy bronzban. Már-már rossz szobrásznak tartotta magát, aki erejét meghaladó feladat megoldásával kínlódik.

Rámamurti szégyenkezve gondolt vissza a munka kezdetén történtekre. Már számtalan vázlatot készített Tillottama fejéről, igyekezett megmintázni a legkülönbözőbb fejfordulatait, arckifejezéseit, és már hozzáfogott, hogy skicceket készítsen ruhába öltözött egész alakjáról, mert ennél többre nem merte kérni a lányt. De azt, amit oly könnyedén és egyszerűen közölt a maharadzsalánynak vélt Tillottamával ott, Khadzsurahóban, most, miután megtudta a lány élettörténetét, már elképzelhetetlennek tartott. Így hát ruhában rajzolta a lány testének vonalait, amelyeket csak sejtett a vékony szári alatt. Tillottama feszülten figyelte mozdulatait, aztán vállán keresztül belepillantott a rajzokba. S egyszer, amikor Dajárám éppen azon gyötrődött, hogy megörökítse vallanak utolérhetetlen vonalait, Tillottama megkérte, hogy forduljon el. A halk ruhasuhogás elárulta szándékát. A lány levetette magáról vékony száriját, és ott állt a férfi előtt kiegyenesedve, meztelenségének teljes pompájában, arca sápadt volt a feszült várakozástól.

Dajárám egyik vázlatot a másik után készítette, és csak ritkán kérte meg a lányt, hogy változtasson a pózán.

A szobrász mindaddig rajzolt, amíg észre nem vette, hogy Tillottama majd összeesik a fáradtságtól, akkor észbe kapott és félbeszakította a munkát.

— Te is ülj le, kedvesem — mondta a lány és nagyon gyengéden ejtette ki a “kedvesem” szót, amelyet ritkán használt. — Mondd meg az igazat, de csakis az igazat magadról és rólam. Mi van itt neked? — tette kezét a lány Dajárám mellére, ott, ahol a szíve dobogott. — Látom, hogy szenvedsz, hogy elbizonytalanodtál, szomorú lettél. Mintha elhagyna az erőd. Azt is látom, hogy nem én vagyok az oka. Mi egészen közel kerültünk egymáshoz. Most már tudom, mi az igazi szerelem, amely addig tart, ameddig maga az élet, és ez olyan, mint amikor minden pillanatban mámorban akarok úszni veled. És ez bekövetkezik: mámorban úszunk mind a ketten. Mert én tőled ittasulok meg, te pedig tőlem, és a vágyunk kimeríthetetlen, mert az érzések árnyalatainak se szeri, se száma, és a szerelemtől csak egyre élénkebbek lesznek. Hát ez oly rossz neked, kedvesem?

— Hogy lehetne rossz az istenek ajándéka: a nagyszerű boldogság?

— Hát akkor mi gátol az alkotómunkádban?

— Meg kell hogy érts, Tama! Találkozásom veled boldogság, amely olyan, mint a kés szörnyen éles, és nagyon vékony éle. Mindkét oldalán pedig sötét szakadékok tátonganak. Az én bűnöm, hogy gyengébbnek bizonyultam, mint ahogy hittem, és egyelőre nem tudtam végigmenni a kés élén. De te vagy, én látlak, hallak, erezlek, és nincs oly erő, amely beárnyékolhatna, elragadhatna téged az életemből! Mihelyt újra és újra tudatára ébredek ennek, megnövekszik erőm és magabiztosságom, a művész magabiztossága. A művészeten keresztül jutok el teljesen és örökre hozzád, ha addig méltónak tartasz még erre.

— Miért éppen a művészeten keresztül? Nem jobb az egyenes út? Itt vagyok előtted teljes mivoltomban, amilyen vagyok!

— Amikor újraalkotlak agyagban és kőben, legyőzök minden sötét erőt, amely bennem jelenik meg és talán benned is. Ha fel tudok emelkedni az alkotás hőstettének erre a szintjére, akkor átlépek minden máson és elindulok veled együtt a tantrák útján.

— Nem volna jobb, ha elmennék… ha elhagynálak? — Tillottama az utolsó szavakat már alig hallhatóan ejtette ki.

— Isten őrizz! Nem téphetlek ki a szívemből, mert ez annyi, mintha megfosztanának a lelkemtől. De ha ez neked jobb volna, az más!

A lány válasz helyett feléje nyújtotta mindkét kezét. Dajárám megragadta és kitörő örömmel, szerelmesen magához vonta Tillottamát. Minden csepp vér kiszökött a lány arcából, ajkai szétnyíltak, lélegzete elakadt.

A férfi felkapta Tillottamát, akiből halk sóhajtott fel, amikor teljes erőből átölelte Darjárám erős vállát.

És ekkor Rámamurti felocsúdott. Újra megszólalt benne egy hang, az útravalóul kapott két szó: “Ne feledd!” “Más, más, minden más lesz…” — hajtogatta magában, miközben a műterembe vitte Tillottamát. Majd nagyon gyöngéden leengedte a ládára, amely emelvényül szolgált a modellnek. Tillottama a csodálkozástól tágra nyitotta a szemét: a férfi arcán feszült figyelem ült, ettől egy kissé komornak, kétségbeesettnek látszott.

— Itt az idő, csillagom — mondta Dajárám —, nehéz dolgod lesz! Bízol bennem?

A lány nagy-nagy szeme felragyogott.

— Kedvesem, én régóta várok erre a pillanatra! A tiéd vagyok, mint az agyag, amely ujjaidnak engedelmeskedik!

A tengerparti ház a két remete menedékhelyévé vált.

Dajárám és Tillottama egész napokat töltöttek a műteremben, gyakran még éjszakákat is. A munka és az alkotás hallgatag házában korlátlanul uralkodott a szigorú, magába mélyedt, türelmetlen szobrász.

Lassan megvilágosodott előtte, hogy mit kell kifejeznie Anupamaszundartá szobrában, de az embertelenül nehéz feladatnak látszott. A nő alakja sugározta magából a szenvedély, az egészség és anyaság ősi erejét, az állat hajlékonyságát, mozgékonyságát és a legmagasabb rendű emberi átszellemültséget. Milyen igaza volt a gurunak, amikor azt mondta, hogy az állati test és az emberi lélek között óriási az ellentét!

Ha majd az állati jelleg kerekedik felül, az kudarc! Paramrati alakja csábító lesz, ragyogó szépsége mindenkit vonz majd, de ugyanakkor hitvány módon a sötét vágyak szakadékába taszítja az embert. De ha a szobráról a természetet leigázó ész sugárzik, a kudarc legalább akkora, mert Anupamaszundartá nagyszerű lelkű nő, és másának a természet legmagasabb rendű, harmonikus és tökéletes célszerűségét kell megtestesítenie.

Istenek, mi legyen hát a megoldás?!

Dajárám nem is sejtette, hogy ugyanazt a célt tűzte maga elé, mint az ókori Hellász szobrászai: a kalokagathiát, a lelki és testi szépség egységét. Ez a cél hatotta át az alkotói felfogást a különböző országokban, az emberiség története során mindenütt, ahol az emberek eljutottak odáig, hogy ráeszméltek a tudásszomjtól sugárzó állati természetük erejére és szépségére.

A szobor pózát már rég kitervelte a szobrász. Egyszer térdelő helyzetben látta Tillottamát a tengerparton: kagylókat keresett. Egyik térde a földet érintette, a másik lába az ujjaira támaszkodott. A tarkójához emelt bal kezével lefogta a szélben lebegő haját, kinyújtott jobb keze szétterpesztett ujjaival a homokba fúródott. Dajárám rákiáltott, Tillottama feléje fordította arcát, és szélesre nyitott szemén látszott, hogy mélyen elgondolkodott. Arcát egy pillanatra sajátságos, kimondhatatlanul kedves mosoly ragyogta be. Tillottama egy kissé megemelkedett lábujjain, és rugalmasan kihúzta testét. A szobrász ekkor látta meg benne Paramratit, aki egy kissé meghajolt, hátrahúzta vállát és még mindig a tarkójánál fogta a haját. Előrenyúló jobb kezét oldalt tartotta, mintha félretoló mozdulatot tenne, a szorosan zárt lába térdben kiegyenesedve megfeszült. A test lendületes és könnyed ívelése összhangban volt az elgondolkodó, szomorkás arc eszmélésével — a következő pillanatban már az öröm ragyogta be. A szobrásznak sikerült megragadni és emlékezetébe vésni a testi és lelki átalakulás egyetlen pillanatát. Keresve sem találna ennél jobb pózt a szobor számára.

Ez a külső forma egybevágott Dajárám legfontosabb gondolatával: megörökíteni az eszmélő lelket, amely a fiatal test minden erejének és érzésének együttes megfeszítésével törekszik a csillagok felé.

Rámamurti nagyon hamar elkészítette a szobor első vázlatát.

De óriási szakadék tátongott a sikeres vázlat és a szobor teljes elkészítése között. Ezernyi apró, de fontos részlet, habozás és rejtély nehezítette munkáját. A nehézségek leküzdésében a modell is segített neki, néha a testének és arcának sokat sejtető rezdüléseivel, amelyek ismeretlenek voltak Dajárám számára. Tillottamát, akárcsak Dajárámot, annyira kimerítette a szoborkészítés irama, hogy a több órás munka után ott a műteremben elaludt. Nemegyszer előfordult hogy amikor a kudarctól elkeseredett Dajárám korábban szakította félbe a munkát és elaludt, Tillottama felébresztette, mert hirtelen eszébe jutott a helyes megoldás. Vagy pedig Dajárám ugrott oda Tillottamához — aki tenyerét az arca alá téve, békésen aludt, mint egy gyermek —, felkeltette és siettette, nehogy elszálljon fejéből az éppen felderengő gondolat.

Az idő múlt, és minél jobban közeledett a szobor befejezésének pillanata, annál jobban aggódott Dajárám. A győzelem biztos tudata, amely a munka kezdetén eltöltötte, napról napra foszladozott. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem.

Az ablakban megjelent Tillottama feje. A lány fürödni indult. Amikor látta, hogy Dajárám az ablak előtt cigarettázik, hívó mozdulatot tett indiai módra az ujjaival, távol tartva magától tenyerét. Dajárám kiugrott az ablakon, és kettesben elindultak a füves lejtőn. Feljött a hold, ezüst fénnyel vonta be az óceánt és a nedves, felmelegedett földből felfelé szálló, könnyű párafüggönyt. A part néptelen volt, és az egyenletes hullámverés szinte nem is zavarta az ősi csendet. Az egész világon nem volt semmi más, csak Tillottama, Dajárám és az óceán. Rámamurti a karjaiba kapta a lányt, bement vele a vízbe és akkor engedte le, amikor odaért hozzájuk a hullám. Tillottama úszni kezdett. Dajárám mellette úszott és úgy érezte, hogy kétségei mind elszállnak, mintha feloldódnának az óceánban. Túl sokat töpreng, bizonytalankodik. Dolgozni kell, összeszedni magát, minden akaratát. Ilyenek voltak az ókori mesterek, akik ismerték a győzelem legfőbb titkát: a töretlen és csillapíthatatlan alkotni akarást!

Hát Tillottama? Anupamaszundartá megalkotásával Dajárám számára végetért a nép szolgálata, Tillottama szépsége pedig majd tovább él a képeken vagy a filmekben, ami teljesen mindegy. És akkor majd Dajárámon a sor, hogy a segítségére legyen, mint ahogy Tillottama most neki segít. De mindig együtt, kettesben, amíg tart a szerelmük, amelyet nem árnyékol be a múlt, szemben az eljövendő bajokkal és örömökkel vagy veszélyekkel!

Kimentek a partra. Ködpára takarta a messzeséget és a partot kísérteties palotává varázsolta, amelyben ezüstösen csillogott a falak labirintusa. A bronztestű Tillottama úgy állt ebben az elmosódó, érzékelhetetlen világban, mint egyetlen élő valóság, lenyűgözően plasztikusan, mint egy szobor, Dajárámnak a lélegzete is elakadt, amikor a lány szemébe nézett: ragyogott, mint a csillag! Igen, mint a csillag, és Dajárám csak most fogta fel az elcsépelt hasonlat értelmét, hiszen mélyén a végtelenség csillogott, mint ahogy a csillagok ragyogása is elüt minden más fénytől, mert az űr végtelenségéből érkezik hozzánk.

Tillottama Dajárámot nézte s most olyannak látta, mint legelső alkalommal a Kandárija-Mahádéva templomban.

— Tama!… — Dajárám térdre omlott a lány előtt.

Tillottama mondani akart valamit, de elakadt a szava. A hosszú epekedés, Dajárám féltékenykedése és a megvalósulatlan álmok miatt támadt kétségbeesések után végre elfogta a vágy öröme és átjárta egész lényét. Szaggatott, visszafojtott” zokogás tört fel belőle.

A testnek ezt a tiszta örömét és a léleknek ezt a tiszta ragyogását csak ritkán, tánc közben, olyan pillanatokban érezte, amikor magával ragadta a tánc szenvedélye, ó, aki már megszokta a szobrász munka közben hidegen méregető tekintetét, hűvös zárkózottságát olyan pillanatokban, amikor ő vágyakozott utána, most úgy érezte, hogy a megvalósult álmok világába röppent. Tillottama sohasem hitte volna, hogy a szenvedély ilyen nagyszerű lehet; hogy szerelme ölelő karjaiban egészen különlegesen zeng-zsong teste-lelke lángolva ég és felmagasztosul kedvesének imádatától.

Tillottama, az apszarasz és az élő Tillottama Dajárám szemében olyan örömet, erőt kifejező egyetlen reális alakká olvadt össze, amelyet szépségnek neveznek.

A táncosnő fekete haja szétterült a homokban, arca lángolt, duzzadt ajkai szerelmes szavakat és köszönetet suttogtak. Az az akadály, amely hosszú ideig elválasztotta őket egymástól, és amely erősebbnek látszott egy vasfalnál, szertefoszlott, mint a jelentéktelen köd, amikor lángra lobbant az igazi szerelem.

“Ez a mi sorasi-púdzsánk” — gondolta Tillottama, és a feje alá tette a karját.

“Lehet, hogy letértünk a tantrák útjáról?” — villant át Dajárám agyán, ahogy a lányban gyönyörködött.

A köd eloszlott, a tenger kékesszürkévé, a homok pedig rózsaszínűvé vált a hajnal első sugaraitól. Tillottama teste ezen a homokon sötét vasszínűnek, ősanyagból faragott szobornak hatott, szeme a titkok kútja, félig nyitott szájában gyöngyszemek gyanánt csillogtak az egyenletes fogsorok. Szemöldökének fekete vonala emelte a szemhéjak kékségét, mozgékony karja keresztbe volt téve a tarkója alatt, melle magasan domborodott, a teste közepén hosszirányban húzódó mélyedés még mélyebbnek látszott. A szenvedély csiszolta vonalai még tisztábbak és plasztikusabbak lettek. Ezt az újfajta szépséget ő maga is fizikailag érzékelte, és ekkor átfutott az agyán, hogy most kellene őt megmintázni.

Dajárám leült és átkarolta térdét.

Tehát a tantrák útja az ő számukra nem a sorasi-púdzsa szertartásain keresztül vezetett, amelyek ugyan felfedték egymás előtt testüket, de nem hozták közelebb őket egymáshoz? ők a közös alkotómunka lázában forrtak össze és életüket a szerelem meg a visszafojtott szenvedély hatotta át.

Most már nem féltek az “alantas” lelki gyötrelmektől: vonzalmuk nem az ősködben született, hanem a szívük mélységei fölött átnyúló kés csillogó pengéjén érkezett, a szerelem diadalmas virágaként bomlott ki a sejtelmes és hatalmas természet ölén.

Mintha az örökkévalóság végtelen óceánjának szele legyintette volna meg a szobrászt. És ekkor ráeszmélt, hogy ebben az időtlen messzeségben csak a szerelem és a tudás, csak az öröm és a jóság, csak a tisztaság és a világosság csillog…

“Istenek, mennyire szeretem őt!”

A nap hirtelen, boldogan bukkant fel a tengerből és szétterítette sugarait a lapos hullámok apró tarajain. Tillottama és Dajárám egyszerre csak az egész világ szeme előtt állt a magasban ívelő kék égbolt alatt. De nekik nem volt mit rejtegetniük egymás és mások elől, nem akarták eltitkolni azt az új érzést, amely teljesen a hatalmába kerítette őket. Lassan visszaballagtak a házba.

Éjjel-nappal szünet nélkül dolgoztak, alig aludtak, alig ettek valamit. Tillottama boldog türelmetlenséggel nézte saját mását. Ő volt és mégsem ő: Dajárám látnoki érzékkel egyesítette benne a test tökélyét az átszellemült gondolattal.

Teltek-múltak a napok. Dajárám jóformán nem evett, nem aludt, a munka lázában égett, és ez olykor már veszélyes extázissá fajult, amely hasonló ahhoz, amit a jógik és a szádhuk érnek el.

Tillottamát annyira aggasztotta Dajárám állapota, hogy megfeledkezett saját fáradtságáról. Könyörgött a férfinak, hogy hagyja abba a munkát, legalább néhány napot pihenjen, de ez csak dühkitörésre ingerelte Dajárámot.

A szobrász úgy érezte, hogy mindazt beleadta a munkájába, amit esze, szíve, szerelme diktált, amit keze adni tudott.

Tillottamának furcsa érzése támadt. A szobor nem olyan volt, amilyennek elképzelte, holott arra vágyott, hogy egyszer majd bátran odaállhasson Anupamaszundartá befejezett szobra elé. S ez a pillanat bekövetkezett. A szobor remekül sikerült, de amikor felnézett rá, nem érzett örömet. Tillottama még nem jött rá, hogy amikor részt vett a legapróbb részletek kimunkálásában, elsikkad felőle az egész mű.

Dajárám sem volt megelégedve a szoborral. Órákon át javítgatott valami hibát, amit senki másnak a szeme nem fedezett volna fel. Izgult és öntudatlanul halogatta a szobor befejezését, mintha félt volna beismerni a kudarcát, azt, hogy nem tehet semmi többet. Mindazonáltal ez a pillanat beköszöntött.

A szobrász állt és figyelmesen vizsgálgatta a nyers anyag minden apró ráncát. Tillottama lélegzet-visszafojtva figyelte és moccanni sem mert. Dajárám arcán kegyetlen félelem tükröződött. A szobrász hátralépett, felsóhajtott és így szólt:

— Vége! Sok hibát látok rajta, de képtelen vagyok jobbat csinálni. Nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna, ahogyan elképzeltem. No de mindegy! — És e szavakkal a ládához ment, amelyen Tillottama ült, kinyújtotta feléje karjait, aztán eszméletlenül a lány lábai elé omlott.

Tillottama ijedten felugrott, lehajolt és megpróbálta felemelni a férfi elnehezedett testét. S ebben a pillanatban vörös köd homályosította el a szemét, és a földre zuhant Dajárám mellé, a diadalmas szépséget, erőt és életet kifejező szobor lába elé.

A némaság a műterembe csalta a szolgálólányt, aki aztán sikoltozva rohant a szomszédban lakó és ebben a kora reggeli időpontban szerencsére még otthon tartózkodó orvosért.

— Mit művelnek maguk? — kérdezte korholó, szigorú hangon az idős orvos. — Erősek, mint a tigris, mégis tönkretették magukat. Igyanak egy kis bort, táplálkozzanak bőségesen és három napot feküdjenek ágyban, de külön, külön! Ezt az altatót pedig vegyék be!

Dajárám Tillottamára nézett, gúnyos szikra lobbant fel szemében. A lány ekkor döbbent rá, minek tulajdonítja az orvos az ő rosszullétüket, elpirult, majd kezébe temette arcát, és csak úgy rázta a visszafojtott nevetés. Az orvos morgott valamit, aztán rosszalló tekintetet vetett rá és távozott. Dajárám felugrott és egy vizes ronggyal bebugyolálta a szobrot. Amikor végzett ezzel a munkával, kénytelen volt ismét ledőlni, mert újabb gyengeség fogta el.

A betoppanó orosz geológus, aki Dajárám hallgatásából arra következtetett, hogy a szobrásznak valami baja esett, azt látta, hogy mind a ketten sápadtak és le vannak soványodva.

Rámamurtinak, amikor megpillantotta a geológus vékony, pirosbarnára lesült arcát, meghallotta elnyújtott, lassú, angol beszédét, eszébe jutott repülőútjuk az ismeretlen vidék fölött, közös kirándulásuk és meghitt beszélgetésük, s végtelenül megörült Ivernyovnak. Az ablakon beáramló szél meglobogtatta az orosz férfi lágy, kifakult lenszínű haját, le-lefújta a hamut hosszú orosz cigarettájáról. Ivernyov vidáman mosolygott. Aztán felállt, izgatottan végigment a szobán és újra elmosolyodott.

— Most pedig lássuk az elrabolt menyasszonyt. Szabad?

Dajárám behívta Tillottamát, aki az indiai parasztnők fekete szárijában jelent meg — karján üvegkarkötők. A geológus valósággal megdermedt, aztán megdörzsölte a szemét és halkan felnevetett. A szobrász kérdő tekintetére tartózkodóan így felelt:

— Az apszaraszok nem szorulnak bókokra. Maga pedig, Vidjádevi, pedig igazi apszarasz! Tillottama, szabad nekem is így szólítanom?

Tillottama, aki európai módra fedetlen arccal jelent meg az elragadtatott tekintetű vendég előtt, indiai módra összetette a tenyerét és szégyenlősen meghajolt.

— Tehát itt rejtőzködnek! — hallatszott be az ablakon Lea csengő hangja.

Tillottama az örömtől repesve rohant ki eléjük és ekkor megpillantotta Sandrát, a sovány, beesett szemű Cesarét, aki mellett egy pirospozsgás, tengerész egyenruhát viselő, ősz férfi lépdelt.

— Mi meg már azt hittük, hogy Treizis cinkostársai rajtaütöttek magukon! — mondta Cesare. — Aggódtunk és ezért vagyunk most itt. Mért tűntek így el?!

— Dolgoztunk — mosolyodott el bűnbánóan Rámamurti és bemutatta az orosz geológust az olaszoknak.

Lea rögtön melléje telepedett azzal a szándékkal, hogy kielégítse mohó kíváncsiságát.

— Mit alkotott? — kérdezte Cesare a bebugyolált szoborra pillantva. — Meg kell mutatnia. Jóllehet én csak reklámfestő vagyok, azért még kollégák vagyunk.

Dejárám felpattant, elsápadt és remegő kézzel letekerte a leplet a szoborról. A szobában síri csend támadt. Lea tátott szájjal, megkövültén állt, így hát a szobrász nagy-nagy megkönnyebbüléssel ráébredt, hogy alkotása ezek szerint nem mindennapi mű.

Félrehúzta a függönyt, a napsugarak megcsillantak a nedves agyagon, s úgy tetszett, mintha Tillottama eleven bőre ragyogna ott. Mintha a nap törpéi szálltak volna le az égből és most csillogva, nevetgélve, játszadozva futkároznának a szobron. Vidám fénytáncuktól valósággal életrekeltek a leheletfinom vonalak a halandó férfiak égi barátnőjének, az apszarasznak testén.

A fiatal nő merész lendülettel meghajolt, tarkóján fogja súlyos hajfonatát, másik kezével a földre támaszkodik. Rugóként megfeszülő lábain nyugszik széles, domború csípője. Vékony törzse hátrahajlik, és az ég meg a nap felé tör magasan gömbölyödő melle. Felfelé ívelő, hosszú erős nyaka egyenesen tartja a büszke fejet. A szerelemtől megittasult méla arcon valahol a szem és a száj körül ábrándos bánat, töprengés bujkál.

Tillottama úgy nézett a szoborra, mintha most látná először.

Cesare egy kissé ijedt pillantást vetett indiai kollégájára

– Átkozottul jó! — És a lobbanékony olasz festő megölelte az indiai szobrászt.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni. A műterem visszhangzón az olasz és angol beszédtől. Tillottama kiszaladt, de futás közben lopva az orosz geológusra pillantott. Ivernyov fesztelenül a kisasztalra könyökölve ült és a szobrot nézte.

— Mi a szándéka vele, Dajárám? Bronzba önti vagy kőből faragja ki? — kérdezte Ivernyov.

— Nem tudom — vallotta be őszintén a szobrász. — Dekkáni bazaltból szeretném kifaragni, ugyanabból a kőből, amelyből Kárle és Elúru ókori szobrai is készültek, de attól tartok, hogy nem lesz hozzá sem erőm, sem időm. Balszerencsémre, nagy buzgalmamban itt készítettem el a szobrot, nem pedig Delhiben, ahol le szeretnék telepedni. Meggyorsítaná a dolgot, ha másológéppel munkálnám meg a követ és utána szállíttatnám el, de sok időbe telik az anyag felkutatása és… pénz kell hozzá. Emiatt nem tudom kiönteni egy különleges bronzötvözetből, amelyhez ezüstöt és kadmiumot is kevernék, mint az ókori mesterek. Ez az ötvözet nem zsugorodik, pontosan kiadja a formát, tartós, kemény és szinte Tillottama bőréhez hasonló. De lehet, hogy kölcsönt veszek fel és közönséges bronzból öntőm ki.

A cigarettafüst kifelé úszott az ablakon, és mindnyájan az elkedvetlenedő szobrászra meredtek, aki le nem vette szemét alkotásáról.

Az orosz geológus törte meg a csendet.

— Dajárám, figyeljen rám! Én itt nagy összeget kapok a kormányuktól. Maga tudja, hogy nem szoktam különböző vásárlásokra elkótyavetyélni a pénzemet, hogy egy szál egyedül vagyok. Várjon! — Az orosz geológus hangja parancsolóan csengett. — Következésképpen, ha bizonyos összeggel hozzá tudnék járulni a szobor elkészítéséhez, az amolyan ajándékféle lenne a részemről annak az országnak, amelyet annyira megszerettem. Máris kiállítok egy kétezer dollárról szóló csekket. Nem, nem szabad visszautasítania. Egy alkotás sorsáról van szó, amely már nem a maga tulajdona. Én tisztában vagyok azzal, hogy itt is hozzá tudna jutni pénzhez, de az idő! Nem kockáztathat semmit! Fogadja el ezt tőlem, az orosz embertől, a közös törekvések, a közös érzések jegyében.

— Bocsánat, de magának gyorsabban vág az esze, mint nekünk! — szólt közbe Cesare. — Higgye el, már éppen én is fel akartam ajánlani a segítségemet. Én a legutóbbi időkig szegény festő voltam. Ki érti meg magát, Dajárám, ha nem én?! A véletlennek köszönhetem, hogy egy halom pénzhez jutottam. Mi mindnyájan: Lea, én, Sandra, mégpedig a kedves kapitányunk jóvoltából. Tőlünk is el kell fogadnia a pénzt.

Dajárám arcán gyötrő tétovázás tükröződött.

— No, ez nagyszerű! — szólalt meg az orosz geológus, hogy feloldja a feszültséget. — Akkor hát közösen járulunk hozzá az ügyhöz, a közös barátság és a legmagasabb rendű művészet egységének nevében. Higgyék el, ha Rámamurti úr nem a Szeretett Szépséget alkotja meg, hanem valamiféle absztrakt “remekművet”, egyetlen fillért sem adnék, bármennyire rokonszenves is nekem Tillottama és Dajárám!

Cesare gúnyos pillantást vetett a geológusra, de az már a csekkfüzete fölé hajolt.

— Tehát két-kétezer és Tillottama apszaraszt abból az ötvözetből öntsék ki, amely a vidzsajanagari kohászok találmánya! Sok? Hát a maradékot legfeljebb visszaadja majd nekem és Pirelli úrnak. De gondolnia kell a szállításra is! Itt a csekk!

— Maga ismeri a vidzsajanagari ötvözetet? — kérdezte Rámamurti.

— Rossz geológus volnék, ha nem tanulmányoztam volna India technikájának történetét, azét az országét, amelybe dolgozni jöttem! India ókori mesterei nagyszerűen értettek a fémekhez.

— Minden ötvözetet ismer? — érdeklődött Cesare.

— No persze nem mindet — mosolyodott el az orosz geológus. — Rengeteg van a világon!

– Én csak azokra a fémekre gondolok, amelyeket az ókoriak használtak.

— Ezen a téren egy és mást ismerek. De a régészek majd minden évben feltárnak valami újat. Kiderült, hogy az ókori kohászok sokféle adalékanyagot kevertek az ötvözetekbe. Talán olyanokat is, amelyeket mi még nem ismerünk. Márpedig ahhoz, hogy megfejtsünk egy ilyen vagy olyan ókori rejtélyt, nekünk magunknak kell a tudásnak ugyanarra vagy még magasabb fokára emelkednünk.

— Ezek szerint mi még nem szárnyaltuk túl az ókort? — kérdezte Sandra.,

— Attól függ, miben! Az ókori módszerek nem a mi módszereink, az ókoriak sok mindent — hogy úgy mondjam — kerülő úton értek el. Például: a wolframacélét megközelítő keménységű, ritka fémekből álló különleges ötvözetű “fekete bronzból” készült borotvák, amelyek a mükénéi ásatások során kerültek napvilágra, háromezer évvel ezelőtt élt mesterek alkotásai. Vagy a tengerfenéken talált és egy elsüllyedt hajóról származó kard olyan ötvözetből készült, amely vanádiumot és mangánt is tartalmaz.

— Istenem, de érdekes! Ezt én nem is tudtam! — kiáltott fel Sandra. — Itt vannak például a víz alatti leletek… — és elharapta a szót, mert észrevette a kapitány figyelmeztető tekintetét.

De Cesare megbízott az orosz geológusban. Az olyan ember, aki önzetlenül felajánlja pénzét egy idegen ország műalkotásához, nem lehet rossz ember. Ez nem póz nála, mert miért akarna imponálni az olaszoknak — akikkel a véletlen hozta össze —, vagy a befolyással nem rendelkező, szegény indiai szobrászművésznek?

— Vajon miből lehet az a fekete ötvözet, amely több ezer évig hevert a tengerfenéken anélkül, hogy a legcsekélyebb károsodást szenvedte volna? — kérdezte határozottan Cesare.

— Hogy is mondjam csak? Attól függ, mit készítettek belőle. Vegyük például a híres delhi vasoszlopot, amely másfél ezer évvel ezelőtt készült fekete, nem rozsdásodó fémből Kumára Gupta uralkodása idején. Méretei — nyolc méter magas, a súlya hat tonna — önmagukban is a nagy tudás bizonyítékai, a fémről nem is beszélve. Lehet, hogy az említett fekete fém is ugyanaz a vasötvözet.

Ekkor Cesare rászánta magát és beszámolt Ivernyovnak a fekete koronáról.

Mindnyájan észrevették, hogy az orosz geológust szokatlan izgalom fogja el.

— Egyszóval maguk azok az olaszok?! — kiáltott fel, amikor a festő lélegzetvételnyi szünetet tartott. — Micsoda véletlen! Akkor nekem is van egy érdekes történetem a maguk számára!

Bármilyen röviden számolt is be Ivernyov az emlékezetes leningrádi eljegyzéséről, még be sem fejezhette, amikor az olaszok máris elhalmozták kérdéseikkel. Végül Sandra vetett véget a nagy hangzavarnak.

— Ezek szerint létezett egy történészek és régészek által ismert legenda. Most már értem, mit akart Deragazi professzor!…

Ivernyov elvesztette szokott nyugalmát és felugrott.

— Elnézést kérek, miss Citti, Deragazit mondott? Hol találkozott vele?

— Fokvárosban — felelte Cesare. — Ez a furcsa professzor óriási összeget ajánlott fel nekem a koronáért. Maga is ismeri?

Ivernyov nem válaszolt, hanem felállt és járkálni kezdett a szobában.

— Fekete korona szürke kövekkel — mormogta —, szürke kövek, hol is hallottam a szürke kövekről? Megvan! — kiáltott fel váratlanul és szemlátomást felélénkült. — Egy leningrádi ásványkutató barátom beszélt a szürke kövekről. A köveket ellopták a múzeumból… ellopták! Írnom kell neki! Maga szerint a korona okozta felesége megmagyarázhatatlan betegségét? — kérdezte és megállt Cesare karosszékénél.

– Én semmit nem tudok, de más oka aligha lehetett. Feltevésemet senki sem igazolta. Szeretnék beszélni egy neves tudóssal, de nem szakemberrel, hanem egyetemes műveltségű tudóssal.

– Írok a tanítómesteremnek, Vitarkánandának — szólalt meg Dajárám. — Ismeri az ókori művészetet, nagy felkészültségű férfiú. Talán segít tisztázni a korona eredetét?

— Ha a koronával kapcsolatos feltevése igaz, akkor már érthető, miért akarják némelyek megszerezni. — A geológus újabb cigarettára gyújtott, elfogadta a Tillottama kínálta teát, majd így folytatta: — Én is ismerek egy egyetemes műveltségű tudóst, orvosbiológus, doktor Girinnek hívják. Ha Delhibe érkezik a pszichofiziológusok kongresszusára, találkozhatnak vele — hátha segít megoldani a rejtélyes esetet. Mennyi ideig maradnak még itt?

— Madrászban vagy Indiában?

— Madrászban, hogy addig megkapjam a választ az ásványkutató barátomtól. De Indiában is, ha Delhiben is meg akarnak fordulni.

Az olaszok egymásra néztek.

– Úgy gondoltuk, hogy még egy hétig maradunk, vagyis október derekáig — felelte mindnyájuk nevében Calegari kapitány —, aztán Kalkuttába és Oriszába utaznánk.

— De utazhatunk egyenesen Delhibe is! — tette hozzá Lea és Cesaréra kacsintott. — Kalkutta várhat!

— Kezd hát kedvezően alakulni a dolog — mondta Ivernyov. — Adják meg a címüket, nekem pedig erre a címre írhatnak. — Átnyújtotta névjegykártyáját Cesarénak.

— Hogy tetszik Madrász? — kérdezte a geológustól Lea.

— Nagyon. Nankingra, Kína volt fővárosára emlékeztet. Az is ilyen nagy területen szétszórva fekszik, úgyszintén bevetett földek zöldéinek a város belterületén, ugyanilyen rossz a közlekedés, és ugyanilyen nagyok a távolságok a városon belül.

– És mit csinál itt? Ha esetleg szakmai titok, elnézést kérek.

— A geológiában vannak olyan titkok, amelyeket a meghívó ország érdekében meg kell őriznünk. De nem az adott esetben. Szélemben jártam, amely délkeletre fekszik innen, különleges kőzeteket, az úgynevezett charnockit gnejszeket tanulmányoztam.

— Olyan érdekesek?

— Nagyon! Ezek olyan kőzetképződmények, amelyek a dél-afrikai, ausztráliai, sőt az antarktiszi kontinens alapját alkotják. Az, hogy előfordulnak India fundamentumában is, közös eredetről tanúskodik. Sok milliárd évvel ezelőtt India és Afrika egy kontinens volt, és ma…

— Hasonló ásványi kincsek találhatók bennük? Ivernyov csodálkozó pillantást vetett Leára.

— Magának vág az esze. Pirelli asszony!

— Szólítson csak egyszerűen Leának! Azt jelenti ez, hogy Indiában ugyanolyan nagy kiterjedésű gyémántmezők találhatók, mint Dél-Afrikában? És fel kell kutatni őket?

— Magát meg kellene hívni India geológiai tanácsába!

— Ne kerülje meg a választ! Lehetséges?

— Lehetséges! És kell is! De ez még a jövő zenéje. Indiában még sok a probléma a legfontosabb ásványokkal, amelyek minden nagy ország technikai ellátásának alapját alkotják. De erről majd a legközelebb beszélgessünk, mert nekem most mennem kell. Attól tartok, hogy kifárasztottam a háziakat. Már jó ideje visszaélek a türelmükkel. Várom az értesítését, Dajárám, a szoboröntésről. Mert hisz itt akarja csinálni, ugye?

Ivernyov indiai módon köszönt el mindnyájuktól, aztán egy másodpercre megtorpant az apszarasz szobra előtt, az előtt is meghajolt, hadart valamit, aztán elment.

— Mit mondott? — kérdezte Tillottama és hosszan nézett a távoli és hideg országból, Oroszországból érkezett vendég után.

— Azt mondta, hogy “virág hajnalban” — felelte Sandra. — Én viszont másként nevezném a szobrot, így — “hajnalpír a virágon”.

— Mind a kettőjüknek igaza van! — kiáltott fel Tillottama. — Az apszarasz teste valóban olyan, mint a virág hajnalban, de a lelke: hajnalpír a virágon. Vagyis egyik és másik is igaz!

Cesare tapsolni kezdett.

Tillottama és Dajárám a világos kőből készült, széles lépcsőn ment fel a képzőművészeti kiállítási terembe. Ez a helyiség a modern stílusban épült múzeumpalota bal szárnyában volt.

Hatalmas, levegős, világos termek, kék lépcsők és padlók, ezüstösen csillogó alumínium korlátok. Hol kristálytisztán átlátszó, hol opálosan csillogó, fal nagyságú ablakok.

“Vajon hogyan fogadják bronzban megálmodott Szeretett Szépségemet?” — futott át Dajárám agyán.

A kiállításon kevesen voltak. De az oldalsó alkóv állandóan megtelt látogatókkal. A közönség halkan morajlott: elismerő és elutasító vélemények csaptak itt össze, mint mindig, amikor igazi művészetről folyik vita.

A szobor lilás árnyalatú vörösesbarna fémanyaga kiemelte a test valamennyi vonalát. Szerény felirat: “D. Rámamurti: Apszarasz”, szürke vászonnal bevont fatalapzat, körülötte kopár fakószürke falak. Semmi több! Álmok, a keresés, a szenvedés évei, kíméletlen munka… Tillottama segítsége, a távoli országokból érkezett és véletlenül összefutott jó barátok támogatása!

Az izgatott, zavart Tillottama a szolgálati lépcsőt eltakaró függöny mögé rejtőzött, ahonnan jól látott és hallott mindent, ami a szobor körül történt vagy elhangzott. Mintha önmaga ködbe burkolva állna, meztelenül és védtelenül a tömeg ítélőszéke előtt. Az elcsípett bíráló megjegyzések fájtak neki, mert úgy érezte, hogy szerelmesét bántják, kettejük titkos álmait gyalázzák meg.

Különösen fájdalmasan érintették az éles hangú, komoly megjegyzések. Akik tették, valószínűleg a szépség elismert szakértői lehettek. Ezek az emberek közvetlenül a szobor előtt álltak és úgy beszéltek róla, mint a rabszolgakereskedők egy rabnőről — minden szavuk, minden mozdulatuk sértő volt.

— Csúnya test — mondta utálattal egy európai ruhás, sovány nő. — Nézzék ezt a csípőt, valószerűtlenül vékony derék. Mintha a Káma-szutrából került volna ide.

— A női alak erotikus értelmezése — szólalt meg egy nagyhangú férfi. — Visszatérés az ókori primitivizmushoz!

— Nem tudni, mit akart kifejezni a szobrász, habár van benne valami dinamikus lendület.

— Nincs ebben semmi, egyszerű ókori utánzat!

— Túl sok állati erő sugárzik belőle! Majd elolvad a vágytól!

Tillottama hátratántorodott és befogta a fülét. Legszívesebben kirohanna a terembe, testével fedné el a szobrot és rájuk kiáltana: “Nem igaz! Hát nem látják?”

Dajárám erősen, ugyanakkor mégis gyengéden megszorította a karját: ő is mindent hallott.

— Ne félj tőlük. Tama!… Bárkik legyenek is, ne hallgass rájuk. Látszólagos tudásuk valójában gyalázatos műveletlenség.

Rámamurti megfogta Tillottama karját és levezette a lépcsőn.

A látogatók csalhatatlanul felismerték Tillottamában a modellt, és Dajárámban a szobor alkotóját. A lány elpirult és sáljába rejtette arcát. De Rámamurti nem jött zavarba. Fesztelenül és vidáman meghajolt azok előtt, akik őszintén fejezték ki elragadtatásukat az “Apszarasz” és Tillottama iránt.

Tillottama leküzdötte félénkségét és körülpillantott. Csak a szobor közelében álltak bosszús, elégedetlen alakok. Több tucatnyi férfi és nő távolabb állt és le nem vették rajongó tekintetüket az “Apszaraszról”.

— Hajnal, de még nagyon sötét — mormogta maga elé egy tudós külsejű férfiú, aki nagy aranykeretes szemüveget viselt — de feltétlenül hajnal!

“Milyen igaz — gondolta Dajárám. — Sok még a sötétség Tillottamában is, bennem is. A szépség ősi alakja elkerülhetetlenül összeolvad a sötétséggel a természetben, annak női megtestesülésében. És másképpen nem győzhető le, csak úgy, hogy keresztülhatolunk rajta, mint ahogy én átmentem a néma sötétségen a föld alatti sziklaüregben…”