A borotva éle

5. FEJEZET A sötétség ösvénye

Mihelyt alábbhagyott a hőség, Rámamurti összeszedte a Khadzsurahó szobrairól készített vázlatait, és elindult a templomok környékén fekvő telepre Anaréndrához és annak tanítómesteréhez. A híres gurut egy szőnyegen ülve találta a szálloda lefüggönyzött ablakú szobájában.

Sarangupta Dzsanah, a hatha-jóga tanítója inkább szelíd bivalyhoz, mint bölcshöz hasonlított. Külseje némi csalódást okozott a szobrásznak. A simára borotvált kerek fej, az iszonyatos nyakizmok, amelyek közvetlenül a fül alól indultak ki és a váll csúcsánál végződtek, sehogyan sem keltették benne a szellemiség benyomását. Ugyanolyan hatalmas izmok feszültek a teljesen modern, vékony ing alatt is. Sarangupta az átlagosnál magasabb volt, de masszív törzse miatt alacsonynak hatott. Csak amikor Dajárám jobban megnézte ennek a legalább negyvenöt éves embernek a csillogó, gyermekien tiszta szemét, csak akkor vette észre, mennyi értelem, humor és megfigyelőképesség rejtőzik benne, amelyet teljesen elhomályosított a túltengő fizikai erő és egészség.

Sarangupta felajánlotta elfüggönyözött medencéjét Rámamurtinak a lábmosáshoz, majd gyümölccsel, tiszta vízzel kínálta. A beszélgetés hamarosan Dajárám kutatásaira terelődött, és a hatha-jógi érdeklődését nagyon felkeltette az ókori testi ideálról alkotott elképzelése. Sarangupta meg volt győződve arról, hogy például Mathura és Száncsi szobrai élő modellekről készültek, nem pedig az ókori mesterek képzelete szülte őket. Azt mondta, hogy réges-régen a testfejlesztés nagyon bonyolult és szigorú volt, mivel a nehéz életkörülmények miatt kiváló egészség és erő kellett a siker eléréséhez. Ezért a hatha-jóga számos módszerét akkoriban mindenütt alkalmazták. Csak a muzulmán hódítások, de főleg az angol uralom után vált a kevesek tudományává, akik ráadásul aztán ezt a nagyon is földi tudományt a titokzatosság és misztikum leplébe burkolták. Sarangupta megmutatta Dajárámnak, mely gyakorlatok segítették elő az “erő szépségének” fejlesztését — így nevezte a középkori szabályt.

Már két óra is eltelt, amikor Dajárám megnézte az órát, és megrémült saját neveletlenségétől. Anaréndrával együtt jöttek ki a hatja-jógitól, és a fiatalember egy percre behívta a szobájába, hogy megbeszéljék a holnapi találkozást. Dajárám még nem mondhatta el barátjának sem az Amritával való találkozását, sem a tervét, amikor kopogtak az ajtón. Egy vállas férfi lépett be egy maharadzsa magabiztosságával; külföldi lehetett, de jól beszélt urdu nyelven.

— Csak üdvözölni akarom, Kinkar úr, s egyúttal meggyőződni, hogy kényelmes-e a szobája. Most érkeztem Bombayből. Á, elnézést, ön nincs egyedül!

Anaréndra bemutatta a szobrászt “főnökének”, az amerikai portugálnak, Steven Treizis filmproducernek.

– Úgy látszik, szerencsés csillagzat alatt születtem — jelentette ki a jövevény. — Épp egy képzőművészre van szükségem, aki ismeri a templomokat. Ó, csak egy kis tanácsadásról van szó. Csak azért, hogy teljesen biztos legyek: helyesen választottam-e ki a hátteret a forgatáshoz. Egyszóval, uraim, mi üzletemberek szeretünk összebarátkozni a velünk egyívásúakkal. Jöjjenek át hozzám. Iszunk, elbeszélgetünk… Egyébként, elnézést, tudom, hogy az ilyesmi az indiaiaknál nem szokás, de pompás teám és limonádém is van. Maguk mind a ketten művészek, így aztán a megbeszélésünk rövid lesz. Különben holnap este kezdjük forgatni a maguk jeleneteit, rendben van?

Dajárám, akit egy kissé meghökkentett a szapora szóáradat, kérdő pillantást vetett a barátjára. Anaréndra kedvesen mosolyogva közölte, hogy most nem ér rá, mert beszélnie kell még a tanítómesterével. Ekkor az amerikai Dajárámhoz fordult. A szobrász már nagyon szeretett volna közelebbről megismerkedni Tillottama gazdájával.

Dajárám bólintott.

Treizis, amikor megtudta, hogy Dajárám a faluban lakik, meginvitálta a lakosztályába, és a szobrász épp hogy meg tudta beszélni barátjával a holnapi találkozójukat.

Treizis két egymásba nyíló szobában lakott, amelyek szőnyegekkel és “mogul stílusú” alacsony asztalkákkal voltak berendezve. Ez “Kelet” illúzióját keltette a külföldiekben. A szalonnak berendezett szobában fülledt volt a levegő. A két ventillátor falapátjai sem tudták szétkergetni a dohány, szesz és erős parfümök illatától terhes meleg levegőt. Egy sötétpiros fezt viselő, ráncos képű, afgán típusú, nagy fejű férfi felállt az üdvözlésükre.

— Magára várok, uram. — A rekedtes harsány hang nyomban felidézte Dajárámban a Visvanátha-templomban átélt szörnyű jelenet emlékét. — A holnapi terv nem változik?

— Miért változna? Minden rendben megy. Ismerkedjenek meg — vetette oda hanyagul a producer —, Rámamurti képzőművész és Hazrud, neves rendező.

— Pakisztáni? — kérdezte Dajárám túlzott kedvességgel. Hazrud leolvashatott valamit a szobrász arcáról, mert gyanakvó pillantást vetett rá.

— Ha jól emlékszem, több kiállításon is láttam a képeit.

— Kár megerőltetnie az emlékezetét, mert szobrász vagyok — magyarázta Dajárám és maga is csodálkozott, miért sértegeti a pakisztáni férfit.

– Á — mondta elnyújtva a rendező és ezzel a legteljesebb közömbösségét nyilvánította ki a világ valamennyi szobrásza iránt.

Treizis, hogy véget vessen a feszült hallgatásnak, felkérte vendégeit, foglaljanak helyet a mély európai fotelekben.

— Megkérjük Rámamurti urat, adjon tanácsot olyan expozíciókra és tervekre, amelyek művészi és történelmi szempontból a legérdekesebbek.

— Ehhez ismernem kellene filmjük célját és tartalmát. Egyébként pedig az indiai kormány filmstúdiója néhány évvel ezelőtt filmet készíttetett Khadzsurahóról. A film első díjat nyert egy nemzetközi filmfesztiválon. Azt hiszem, Manilában.

— Látja, ez már tárgyilagos megnyilatkozás, nem csalódtam magában! — kiáltott fel elégedetten a producer és megveregette Dajárám térdét. — Természetesen ismerjük Vadhvani filmjét, éppen annak nagy sikere ösztönzött bennünket arra, hogy Khadzsuráhakát válasszuk. Cigarettát? Limonádét?

Rámamurti csak a limonádét fogadta el. Treizis folytatta:

— A mi filmjeink nem India, hanem a Nyugat és Pakisztán számára készülnek. Én a legkifizetődőbbnek a kalandos, romantikus filmeket tartom. Biztos piacuk van, nagy a kereslet irántuk. De ma már a néző értelmesebb, igényesebb, úgyhogy nem lehet rászedni Tarzan- vagy King Kong-féle olcsó fércművekkel. Nem, mi be akarjuk mutatni az igazi Indiát a templomaival, dzsungeleivel, romjaival…

– És mit ért romantikán?

— Hát, istenkém, mire vágynak a nézők tömegei, amelyeknek elegük van a háborús veszélyből, a politikából, az ingadozó keresetből és a bizonytalan jövőből? Át kell vinni őket egy teljesen más világba, ahol ismeretlen országok, föld alatti rejtekhelyek vannak, ahol csodatevő fakírok, gyönyörű nők, bátor és hős hercegek élnek. De ma az utazások, a sugárhajtású repülőgépek, a televízió és a műholdak korában már nehéz elhitetni a nézővel, hogy ezek a dolgok valahol a földgömbünkön történnek. Tehát a film legyen vagy történelmi, vagy vigyen magával a világűrbe, távoli bolygókra. Engem nem érdekel a világűr, de a történelmi filmek reális üzletet jelentenek, azonkívül a legmerészebb fantázia, az elképesztő kalandok lehetőségét kínálják. Ez a mostani filmünk is történelmi slágerfilm lesz. Egy templomi táncosnő, devadászi kalandjairól szól. A lányt elrabolják a muzulmán hódítás során lerombolt templomból és eladják háremhölgynek, végül egy indiai herceg szabadítja ki a háremből.

Nem fukarkodunk majd a templomokról és a föld alatti menedékhelyekről készített felvételekkel, leutazunk Elúruba és Adzsantába, de előtte még egy hónapot töltünk Ríva maharadzsánál. Ott, ahol a hatalmas fehér tigriseket tenyésztik. Fogtak néhány darabot, és a maharadzsa most az egyik elhanyagolt palotájában tenyészti őket. Micsoda nagyszerű látvány: tigrisek egy palotában! Aztán fakírok! Hiszen már találkozott a barátjával…

Dajárám elmosolyodott: éles eszű, művelt barátja aztán egyáltalán nem hasonlított holmi ravasz és szemfényvesztő kóbor fakírhoz. A producer észrevette a szobrász mosolyát és cinkosán rákacsintott.

— Persze, nem vagyok ostoba, tehát nagyon jól tudom, hogy a maga barátja és annak tanítómestere művelt emberek, akik bizonyos cél érdekében vállalták szerepük eljátszását. Nos, hát ez megfelel nekik is, nekem is, hozzá még jól meg vannak fizetve a nehéz produkciójukért. Maguknál, indiaiaknál, úgy látom, más értéke van az időnek, mint nálunk, európaiaknál, de különösen az amerikaiaknál.

— Ez nem egészen így van. Mi csupán másképpen fogjuk fel az élet eseményeit, mint maguk, és sok minden, aminek maguk jelentőséget tulajdonítanak, bennünket nem érdekel.

— De pénzre mindnyájunknak szükségünk van. Igaz?

Rámamurti vállat vont. Értelmetlennek tartotta, hogy vitába bocsátkozzon az üzletemberrel. Sorolni kezdte, mit volna érdemes filmre venni, templomokról készített vázlatokat, fotókat és tervrajzokat mutatott. A rendező, aki eleinte kétkedve hallgatott, ujjaival elismerően kezdett kopogni az asztalon és bólogatott; szájában szüntelenül füstölt a cigaretta. A főnök valami erős italt öntögetett neki és saját magának. A rendező időnként sietve feljegyzett valamit a forgatási tervébe és még valamilyen papírokra.

— Ez remek! — kiáltott fel Hazrud, amikor Dajárám befejezte szavait. — Nagyszerű, száhib, hogy talált egy okos művészt. De én, engedelmével, távozom.

Dajárám is felkelt. Treizis erélyesen közbeszólt:

— Még nem számoltunk el!

— Nem fogadok el semmit. Számomra ez nem okozott nehézséget, az időnek pedig a mi szemünkben nincs értéke — mondta őszinte mosollyal a szobrász.

— De legalább hadd kínáljam meg teával! Ne utasítsa vissza, mert sértésnek veszem. Elvégre én elfogadtam a segítségét!

Treizis megrántotta a csengettyűs zsinórt és halkan mondott valamit a belépő szolgának.

— Mindjárt megismeri sztárunkat, aki a devadászi szerepét alakítja. A neve: Tillottama, ami persze álnév, de jó… Mi van magával? Fél a nőktől?

Dajárám már úrrá lett magán.

— Semmiség, néha belenyilallik a szívembe. De hamar elmúlik!

— Garantálom, mindjárt úgy belenyilallik, hogy nem múlik el egyhamar — nevetett harsányan a főnök már egy kissé kapatosán.

A szobrász, akinek egész belseje remegett, cigarettát kért. Treizis feléje nyújtotta a tárcáját, de aztán meggondolta magát, visszatette a tárcát és sietve felállt.

— Megkínálom magát a legjobb fajtával — és a producer elővett az asztalfiókból egy japán lakkdobozt, amely tele volt pirosaranysárga cigarettákkal. Dajárám mélyen leszívta az illatos füstöt, amelynek a rendes dohányétól eltérően csípős íze volt.

A szobába belépő Tillottoma elsápadt és meglepetésében kővé meredt. A főnök bemutatta neki a vendéget, Dajárám pedig esetlenül meghajolt, közben le nem vette tekintetét a lányról. Treizis fürkésző pillantást vetett mind a kettejükre és harsányan felkacagott.

— Először látom vakmerő leánykámat zavarban! Hogy a szobrász első látásodra megsemmisült, ez törvényszerű. De hogy te Tillottama!…

Tillottama magához tért a meglepetésből és gyorsan hadarni kezdett malajálam nyelven, közben dühösen nézett a szobrászra:

— Hogy kerül ide? Semmi esetre se bízzék benne! Nagyon veszélyes ember, jusson eszébe, Dajárám!

A szobrász bátorítóan rámosolygott. A producer elkapta a lány derekát és a tulajdonos mozdulataival magához ölelte. Rámamurtiban forrni kezdett a méreg.

— Becsületszavamra, ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt hinném, hogy maguk régi barátok. Aztán meg miféle viselkedés ez: holmi bükkfanyelven beszélni az én jelenlétemben? Mit titkolóztok? Igyuk meg már a teát, amit másfél órával ezelőtt ígértem Rámamurti úrnak. Üljetek már végre le!

Tillottama kereken visszautasította.

Treizis közömbösen vállat vont.

— Azt hittem, kellemesen elcsevegsz velünk. Menj! Tillottama meghajolt, de a küszöbről rémülten visszanézett a szobrászra.

— Dajárám, ezek az emberek egészen mások, mint mi vagyunk, mint maga. Ne bízzon benne!

Tillottama megrázta a cigányos kék fülbevalókarikákat, és máris becsukódott mögötte az ajtó.

— Hogy tetszik? — kérdezte az amerikai portugál, aztán elküldte a boyt, és maga töltögette ki a teát.

— Hát kell ezt kérdezni?

– Én nem a női tulajdonságaira gondoltam — mondta szárazon Treizis —, azokat én ismerem a legjobban. Mi a véleménye, neki való a devadászi szerepe?

— Az egész Indiában nem talál alkalmasabb lányt nála — felelte őszintén a szobrász. — A ragyogó nő megtestesülése, aki fizikai értelemben a legszebb a négy kategória közül, amelyekbe ősi irodalmunk a nőt sorolja. Azt hiszem, a legalkalmasabb a filmezésre. Nem hiába tartották mindig az e kategóriába tartozókat a művészek és a muzsikusok barátnőjének.

Treizis elégedetten hümmögött.

— No látja! Igaz, hogy nem volt olcsó mulatság, egy szép jachtom ára ment rá. Mihelyt megpillantottam ezt a lányt az éjszakai klubban, nyomban láttam, hogy ritka kincs… Engedelmével, egy kis rumot teszek a teámba. — Treizis magához húzott egy széles poharat.

Rámamurti furcsa izgalmat és bosszúságot érzett. A producer hátradőlve, mellkasát kidüllesztve ült és le nem vette a szobrászról összehúzott sötét szemét. Arcáról, erős alléról, egy kissé hajlott orráról, nagy szájáról és magas, sima homlokáról csak úgy sugárzott a nagyfokú magabiztosság, amely már a pimaszsággal vetekedett. Rámamurti kivett egy újabb cigarettát.

— Nem egészen értem az olyan kifejezéseket, mint “nem volt olcsó mulatság” és az “ára” — kezdte a szobrász és megpróbált közömbös hangnemben beszélni. — Manapság még vannak rabszolganők? A törvény nem bünteti az emberkereskedelmet?

— Kedves fiatal barátom, maga naiv ember. Még Európában és Amerikában is dívik az effajta kereskedelem. Kilopni egy szép lányt az isten háta mögül és eladni egy távoli nyilvánosháznak. Mit számít az egy ilyen elvadult országban, mint ez. Különösen a negyvenhetes mészárlások idején húztak hasznot sokan az ilyesmiből. No persze csak tréfálok, nekünk, amerikaiaknak jó a humorunk, és ezt meg kell érteni! — tette hozzá Treizis, mert észrevette, hogy vendége szemében ellenséges láng lobban fel. — Éppen fordítva történt. Kimentettem ezt a lányt a nyilvánosházból, az éjszakai klubból és filmszínésznőt csináltam belőle.

— Aki pornográf filmekben szerepel?

– Úgy látszik, maga többet tud, mint gondoltam! A vesékbe látó emberek veszélyesek, ha-ha-ha! De hiszen ez csak maguk szerint, az indiai, meg ha jól tudom, az orosz cenzúra szempontjából pornográfia. Az indiai filmcenzúra-bizottság elnöke nyilatkozott az újságban és kijelentette, hogy az indiaiak szerint nemcsak a nő meztelensége, hanem még a nyilvános csókolódzás is megengedhetetlen.

A mi nyugati nézeteink szerint a szex, a szép meztelen nő nélküli film olyan, mint az ének és tánc nélküli indiai film. Hisz maguknál is csak a muzulmán hódítás óta van így! Azelőtt meg — az indiaiak voltak a világon a legmerészebbek a szex dolgában! Nézzen ki az ablakon a Khadzsurahó templomaira! Ugye pontosan az, amiről beszéltem? Aha, meztelen lány, és a film máris pornográf! Az ördögbe, a zártkörű vetítések iránt mégis nagy a kereslet! Maga nem tud róla, de nálunk a magánszemélyek részéről majdnem akkora az érdeklődés az ilyen filmek iránt, mint a filmszínházak részéről. A kölcsöndíj viszont sokkalta nagyobb, egyszóval jövedelmező üzlet!

— De hiszen maga mégiscsak művészember — vetette ellene Dajárám. — Kell, hogy legyen annyi lelkiismerete és ízlése, hogy tudja, meddig mehet el a tisztesség határain belül. Meg lehet mutatni a nőt teljesen meztelenül, mégis kristálytiszta és nemesen szép marad. Lehet a szenvedélyt úgy ábrázolni, hogy nem lesz erkölcstelen, nézze csak meg jobban a khadzsurahói szobrokat. Vagy maguk európaiak másként látják őket?

A producer ismét bort töltött magának, a szobrásznak pedig teát.

— Ami Khadzsurahót illeti, igaza van. Csak egy szexuálisan túlfűtött képzelőerő vagy egy tízéves kisfiú tarthatja őket erkölcstelennek. De hát kedves barátom, épp erről van szó. A szép modellek fényképészei mind tudják, hogy a teljes meztelenségnek nincs sex appealja — mi ezt így nevezzük. Ahhoz, hogy legyen, ügyesen le kell mezteleníteni a nőt, de nem teljesen. Éneikül nem lesz kereslet a fénykép iránt, következésképpen nem lesz sikere. Ugyanígy van a filmnél is: bennünket egyáltalán nem érdekel a meztelenség és a szépség, csakis a sex appeal! Még ha csúnya is! Mindennek megvannak a maga törvényei, és higgye el, mi ismerjük őket.

— Szívesen elhiszem! — kiáltott fel Dajárám és felháborodásában ökölbe szorította kezét. — Ismerik, de nem értik, hogy bűncselekményt követnek el? Vagy tudatosan csinálják?

— Nagy szavak! Hol itt a bűncselekmény?

— A maga és a magához hasonlók bűne az, hogy-azzal üzérkednek, ami az életben a legszebb: a szépséggel, amely megnemesít és felemel bennünket, embereket, megszépíti korántsem vidám életünket. Maguk nem arra tanítják az embereket, hogy megértsék és becsüljék a szépet, hanem arra nevelik őket, hogyan kell sárba tiporni, hogy csak a hím és a nőstény állati ösztöneit lássák mögötte. Nagy istenek! A szépség olyan eszköz, amellyel az ember felemelkedhet és messze kerülhet az állattól; olyan cél, amelynek elérésére törekszik. Maguk pedig a megismert törvények alapján arra használják fel, hogy megalázzák, lezüllesszék az embereket. Maguk rosszabbak, mint a politikusok! Azok hazudoznak, becsapnak bennünket, saját csoportjuk érdekében úgy kiforgatják az olyan fogalmakat, mint kötelesség, szabadság és jog, hogy az ember beleszédül. De amikor rájön, hogy becsapták, többé nem hisz a szavakban. Ám a szavak — még csak hagyján. Maguk aláássák a szépségbe vetett hitet, márpedig ez nagy baj a jövő, tehát azok szempontjából, akiket már fiatalon megmérgeznek a maguk álnok filmjei, s így indulnak neki az életnek!

Treizis egyre összébb húzott szemekkel, cigarettája füstjébe burkolózva hallgatta Dajárámot. Amikor a szobrász elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, az amerikai a térdére tette a kezét és barátságos, bizalmas hangon így szólt:

— Gyönyörű szentbeszéd! Ne higgye, hogy én semmit sem értek. Ám maga művész, aki szívében a szépség kultuszával, biztos szépérzékkel, jó ízléssel megáldva született. De mit csináljon az, akiből mindez hiányzik, akiben csak a férfinak a szép nő iránti egészséges vonzódása van meg? Csak ez és semmi több.

— Meg kell és meg is lehet tanítani a szép érzékelésére. Maga mondta: a szép nő iránti vonzódás. Tehát minden ember jól tudja, hogy a nő szép? Vagyis érzékeli a szépséget, csak még nincs egészen kifejlődve benne ez az érzés?

— Az ördög vigye el, minden kuli tudja, mi a szép, de átkozott legyek, ha csak sejtem is, hogy honnan tudja. Valamiféle ösztön!

— Lehet, de az teljesen mindegy. Ha pedig mindenkiben megvan ez az ösztön, miért kell hát közönséges szemét alá rejteni? És ezt még elő is segíteni?

— A nemjóját, maga ügyesen vitatkozik, és már kis híján meggyőzött engem. Legyen hát igaza. De ahhoz, hogy taníthassunk, rá kell kényszerítenünk az embert a tanulásra, az ember viszont természeténél fogva lusta. A szex meg torkon ragadja, az arcába kergeti a vért, egész testét megreszketteti, olyan nagyon, hogy mindenről teljesen megfeledkezik. Ebben van a filmjeink ereje, s ez az erő a legfontosabb érv. Ezt egyébként a nagy kereslet is igazolja.

— A Khadzsurahóról szóló dokumentumfilm iránt is óriási volt az érdeklődés!

– Össze sem lehet hasonlítani a kettőt! A Khadzsurahót szabadon vetítették mindenütt. De adjon cenzúramentes, szabad utat bármelyik filmemnek, és az százszoros nyereségével minden más filmet zsebrevág!

Dajárám megvetően legyintett.

— Azelőtt engem is felháborított filmcenzúránk szűklátókörűsége, de most, hogy beszéltem magával, már látom, hogy ez nem megy másképpen. Egy kis rést sem szabad hagyni, mert maguk rögtön beledugják a mocskos kezüket. Azért nem engedhető meg a tiszta és egészséges szexualizmus, mert maguk abban a pillanatban az alantas ösztönök szennyes felcsigázásává változtatják, mire észbe kap az ember! Csak most értettem meg, hogy éppen maguk és a magukhoz hasonlók miatt vezették be a cenzúrát, és maguk akadályozzák az emberi test szépségével és a nemi erkölccsel kapcsolatos normális szemlélet kialakulását.

— Ide hallgasson! — gurult dühbe a producer. — Mindezt csak azért mondja és azért tetszeleg itt ebben a pózban, mert ebben a gyönyörű országban egyetlenegy ilyen filmet sem vetítenek. Mindjárt levetítem magának az egyik filmemet, az Éjszakai klubot, de ismerje be, ha nem kelt undort magában, sőt ellenkezőleg: megnyerte tetszését és lekötötte figyelmét! Szeretem ezt a filmet és magammal hordom a kópiáját. Sokszor segít az üzleti tárgyalásaimon. Nem, ne utasítsa vissza, ez nem sportszerű. Maga provokált engem, és én elfogadom a kihívást!

— Néhány évvel ezelőtt láttam az Éjszakai klubot. Nulla! — legyintett a szobrász, aki bár érezte, hogy nyersen viselkedik, nem tudott uralkodni magán.

Most a producer kacagott fel megvetően.

— Tudom, mire gondolt!… Arra az indiai limonádéra, amelyet a bombayi Varma Stúdió készített. Egy Káminí nevű filmcsillag játszik benne, aki először merte mutogatni a lábát, ez aztán falrengető valami! Igaz, a lába nem rossz, de ezzel kész is. Egyetértek magával: nagy nulla!

A szolga egy bőröndben behozta a hordozható vetítőgépet, egy másik ember meg a filmszalagokat dobozokban. A zord külsejű, magas termetű, rövid szakállú férfi Tillottama kísérőjére emlékeztette a szobrászt.

A producer elnézést kért, hogy a film hang nélkül pereg majd — a vetítőberendezés meghibásodott, és ma már nem lehet megjavíttatni. Ha szükséges lesz, majd magyarázatokat fűz a film egyes jeleneteihez.

Halkan duruzsolni kezdett a készülék, elaludt a villany, a kis vetítővásznon megjelent a hullámzó kék tenger és a rózsaszínű parti homok.

Dajárám, miközben összeszedte a rajzait, elejtett két papírlapot. Amíg az asztal alatt kereste és visszatette őket a mappájába, a filmfeliratok már lementek. Ilyesmi még sohasem fordult elő vele, hiszen mindig jó egészségnek örvendett. Zúgott a füle, és minden hang fantasztikusan felerősödött. A vetítőgép halk duruzsolása úgy hangzott a szobában, mint egy nagy teljesítményű autómotor dübörgése. Fejét furcsa módon könnyűnek érezte, a filmszalag színei bántották a szemét sűrűségükkel. Dajárám kihúzta magát a fotelben, megpróbálta legyűrni rosszullétét, és ekkor megpillantott egy nőt, aki szembe jött vele a parton. Volt valami bizsergetően ismerős ebben a magányos nőben, akinek szétbomlott fekete hajrengetege úgy lobogott a szélben, mint a nőiesség győzelmi lobogója. Ó, hisz ez Tillottama! A testére szorosan rásimuló, ezüsttel hímzett fekete bársonymellénykét és áttetsző, világoskék fátyolszövetből készült buggyos nadrágot viselt.

Dajárám megkövültén ült a fotelban, küszködött a rosszulléttel, és közben be-behunyta a szemét.

Csak akkor fordult a producer felé, amikor megszűnt a készülék zúgása és felgyulladt a villany. Aztán kényszeredetten rámosolygott az amerikaira.

— Nos? — kérdezte a producer és közben áttekercselte a filmszalagot.

— Semmi! — felelte a szobrász a lehető legközömbösebben.

— Semmi! — üvöltötte felháborodottan Treizis. — Hiszen Tillottama játszott benne, ember!

— Vettem észre! — Dajárám gúnyosan elhúzta a száját. A producer széttárta karját.

— Hát akkor lássuk a legjobb jelenetet: a lány a kikötői csapszékből a város egyik fényűző klubjába kerül és elbűvöl egy milliomost! Figyeljen, én maga mellé ülök, hogy megmagyarázzam a lényeget, mert úgy veszem észre, hogy elsiklott fölötte.

Dajárám ezúttal a szem behunyásával nem ment semmire, mert Treizis állandóan odahajolt hozzá és a fülébe sugdosta a magyarázatokat. Dajárám olyan gyakran elfordította a fejét — úgy hallgatta a producert —, hogy az elhallgatott. A szobrász ekkor cselhez folyamodott: szemével oldalra sandított, az ellenkező irányba, mint ahogy házigazdája ült. De még így is látta a film cselekményének egy részét.

Dajárám alacsony, tágas, fényűző és egymástól szobakeretekkel elválasztott termeket látott, amelyek kinyúltak a parkba, ahol nagy tó csillogott. A főszereplő, egy fekete szmokingos, jóvágású, arab típusú férfi sietett át a termeken egy előzékenyen mosolygó és hajlongó kövér ember társaságában. A sötétvörös selyemtapétás teremben úgy sorakoztak a bűbájos lányok, mint egy parádén: különböző színű, de egyforma ruhát viseltek, ha egyáltalán ruhának nevezhető az a kis kelmedarab, amely szorosan simult alakjukra és alig takarta testük közepét, hátukon pedig három nagy masniba végződött. Rámamurti nyomban felismerte Tillottamát abban a vörösarany selyemjelmezes, fekete szalagos lányban, aki a többitől egy kissé oldalt állt.

Mennyire szembetűnő még ebben a csokorban is! — jegyezte meg vidáman a producer. — Rendkívüli a sex appealja, igaz? A mi hollywoodi szexbombáink sápkóros bakfisok mellette! Az öreg, aki kiváltotta és átengedte nekem, jó tanítómester volt. Garantálom, hogy Tiltottam a az egyetlen olyan táncosnő Pakisztánban, aki a Rati rítusnak csaknem valamennyi figuráját ismeri, pedig van vagy ötszáz belőle, ha nem több. Nagy ostobaság volna utcalánynak hagyni egy ilyen kincset. Pedig azt mondják, hogy egy kitanult, tehetséges és szép prostituált legalább annyit jövedelmez, mint egy kisebb szálloda vagy húsz teherautó. De mi filmjeink sztárja… ki sem merem mondani a számot, nehogy elfogja az irigység.

“Ha nem hallgat el azonnal, odacsapok neki” — gondolta a szobrász és megpróbált a sötétben kitapintani egy eléggé súlyos tárgyat. Treizis elhallgatott, mert rágyújtott. A vásznon Tillottama és a főhős visszavonult egy kis nyolcsszögletes terembe, amelynek mind a nyolc falán nagy, ezüstkeretes tükör függött, és a falak mentén széles pamlagok húzódtak.

— Miért állt fel? — kérdezte a producer. — Máris bekapcsolom a magnót, és végighallgathatja az egész enyelgést.

— Gazember! A leghitványabb alak, akivel találkoztam életemben! — Dajárám már nem tudta visszatartani indulatát. Belekapaszkodott az asztal lapjába, hogy legyűrje szédülését és megrántotta a vetítőkészülék vezetékét. Treizis fel kattintottá a villanyt, megint rágyújtott és hidegvérrel megjegyezte:

— Nem hagyom, hogy sértegessen! Ki innen, részeg disznó, amíg nem késő! Én meg még azt hittem, hogy férfival van dolgom! Maga impotens korcs!

A szobrász furcsa állapota mentette meg Treizist a nagyobb bajtól. A producer nem tudta, hogy a látszatra ösztövér Dajárámban nagy testi erő lakozik, mert rendszeresen sportol, méghozzá többféle sportot űz. De a szobrász most alig állt a lábán. Magánkívül volt a dühtől, a tehetetlenségtől és felordított, de nyomban meg is bánta elhamarkodott szavait:

— Most mar mindent tudok magáról, maga rabszolgatartó, lélektipró, üzér! Kormányunk nem fogja megtűrni a maga aljas bandáját, India szívében. Gondom lesz rá! Eltűntek a fafejű elnyomók, megjelentek a gyarmatosítók, aztán azok is eltűntek. Most meg egy másfajta söpredék settenkedik be az országba: a szépség sárba tiprói. Gyűlölöm magukat!

Dajárám megfordult és tántorogva elindult az ajtó felé. Treizis ökölbe szorított kézzel utána ugrott, de aztán megtorpant, majd belevetette magát a fotelba és pimaszul felröhögött:

— Gyerünk kifelé, mákvirág! Nem bírta megállni és teleszívta magát hasissal! Ilyenek maguk mind, széplelkű értelmiségiek…

A producer káromkodott még egyet, de Dajárám azt már nem hallotta, mert sietett, hogy minél hamarább elmenjen erről a förtelmes helyről. Ez a hitvány féreg tehát kábítószeres cigarettával kínálta! Miért? Hogy kiröhöghesse? Eleinte még őszinte volt… Ó, istenek, milyen nehéz egyenesen menni! Nem, ilyen állapotban nem jelenhet meg Anaréndra előtt! A szobrász a lábát lassan emelgetve vánszorgott a falu felé, és végtelenül hosszúnak érezte az utat a templomfalig. A bokrok mögött leereszkedett a földre és a fejét nyomkodta. Azt hitte, menten szétrobban az iszonyatosan felerősödött hangoktól, azoktól a groteszk képektől, amelyek egymásra torlódtak, aztán furcsán eltorzultak, eltűntek, majd újból megjelentek: Tillottama, Anaréndra, Treizis, aztán Khadzsurahó minden temploma.

Treizis pedig eközben gyors tanácskozást tartott két segédjével: a pathan Ahmeddel, Tillottama örök kísérőjével és a sárga szemű baltisztánival, aki karakul kucsmáját félrecsapva viselte a fején.

— Száhib, én négy nappal ezelőtt láttam a lányt ezzel a szobrásszal! — mondta a pathán férfi.

— A sátánfajzat! Most már értem. Megjátszottá az ostobát, összevissza fecsegett mindent — dörmögte a producer angolul és széles léptekkel rótta a szobát. — Én meg azt hittem, hogy egy közönséges, együgyű indiaival állok szemben.

— Indulhatsz, Ahmed, Te pedig Ghalib, maradj itt- mondta az amerikai főnök urdu nyelven.

Alighogy Tillottama kísérője eltávozott, a producer elővette a pénztárcáját és átadott Ghalibnak egy tíz rúpiás bankjegyköteget. Ghalib várakozóan és hűségesen nézett a főnökére.

— Tegyem el láb alól a szobrászt, főnök?

— Nem, nem! Semmi esetre sem, hallod? Másképpen kell elintézni, de egy percet sem szabad késlekedni, mert az a kába bolond mindjárt hazaér.

— Hajnalig fog gyalogolni, uram. Túl erős volt neki a pamíri cigaretta.

A producer kinyitotta a bárszekrényt és átnyújtott Ghalibnak egy lapos whiskys üveget. Aztán összedugták a fejüket a kis asztal fölött és úgy sugdolóztak, mint valami összeesküvők. Ebben a pillanatban úgy hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek volnának: orruk horgas, vékony ajkuk fölött keskeny bajuszka húzódik, szemükben kegyetlenség csillog…

— Itt a kocsim slusszkulcsa. De vigyázz, mert a gyilkosság nyomozást von maga után, az összevert részegre viszont mindenki fütyül!

Dajárám egy fa alatt ült és várta, hogy teste végre leküzdi a méreg hatását, és túlfűtött képzeletében megszűnjön a világ ringása. Ekkor vette észre a leoltott lámpákkal közeledő gépkocsit, és homályosan látta, amint a falu felé száguld, majd befordul a településre. Aztán újra felhangzott a motorzúgás, a letompított hangok- már itt is van! — fájdalmasan visszhangzottak a fülében. Milyen mulatságosán lopakodik előre ez a két ember, sűrűn körülpislantgatnak, mint a rabló-pandúrt játszó suttyók, ha, ha! Dajárám harsányan felkacagott, könnyei csurogtak az arcán. Ujjával mutogatott a közeledő emberekre: ni, a csodabogarak!…

Gallérjánál fogva megragadták, talpra állították, durván megrázták és a kocsihoz vonszolták. Nagy sebességgel, sokáig robogtak.

Sűrűsödtek a szembejövő autók szirénázásai, és a szaggatott fékezések: közeledtek a nagyvároshoz. Még néhány éles kanyar, aztán a lámpák kialudtak, a kocsi pedig még gurult csendesen néhány métert, aztán megállt. A Dajárámon ülő férfi leugrott áldozata hátáról, kiszállt, és lazítani kezdte elzsibbadt lábait. A szobrász feltápászkodott. Ekkor súlyos ütést kapott a halántékára, és vörös tengerbe merült előtte az egész világ. Dajárám már nem érezte, milyen vadállatian és módszeresen ütik, verik, rugdossák, ahol érik.

Aztán az eszméletlen Dajárám száját szétfeszítették és whiskyt öntöttek a torkába. A szobrász magához tért, köhögés fogta el, forgatta a fejét, de támadói erősen fogták és beleöntötték az egész üveggel. A szobrász nyögve próbált felkelni, de újra és újra összeesett. A kocsi megfordult és eltűnt az éjszakában.

Dajárám csak az alláhábádi kórház rendelőszobájában tért magához. Kiderült, hogy eltörött a bordája és a karja. Feldagadt arcát úgy eltorzították a véraláfutások, hogy amikor odahoztak neki egy tükröt, a szobrász keserű undorral félretette. A részeg “csavargót” a rendőr csak a harmadik napon hallgatta ki: dühösen és türelmetlenül hallgatta végig vallomását és azt követelte, hogy nevezze meg bandájának tagjait. Mit mondhatott volna neki Dajárám?

Miután begipszelték, pokoli fájdalma ellenére azt kérte, hogy engedjék ki a kórházból, amikor pedig az orvosok megtagadták kérését, az osztályvezető főorvossal akart beszélni. Teltek-múltak a napok, és Dajárám rettenetes aggodalommal számolgatta, vajon mennyi ideig tartózkodhat még a filmes banda Riva fejedelemségének területén. Kért, könyörgött, üvöltözött mindaddig, míg ki nem tették a folyosóra. Itt végre meglátogatta a főorvos, de végig sem hallgatta Rámamurti kérését, kijelentette, hogy Dajárám még pontosan két hetet tölt itt, utána magával viheti a rendőrség és azt csinál vele, amit akar. Rámamurti dühösen rikácsolta, hogy még az éjjel megszökik ebből a pokolból. A főorvos fáradt hangon utasította embereit, és a következő pillanatban markos ápolók áttették a szobrászt egy erős rácsos ágyba, felülről pedig acélhálót borítottak rá. Rámamurti rájött, hogy tehetetlen a sorsával szemben, így hát megadta magát.

A folyosón valamivel jobb volt feküdni, mint a forró kórteremben. Az ütések nyomai lelohadtak, és Dajárám arca ismét visszanyerte eredeti férfias szépségét. Ez máris nagy szolgálatot tett neki: az ápoló hitt neki és hajlandó volt saját költségén feladni egy táviratot. Dajárám először Anaréndrának akart táviratozni a forgatócsoport címére, de aztán rájött, hogy a táviratot minden bizonnyal Treizis veszi majd kézhez. Értesítse a hozzátartozóit? Semmi esetre sem! Tavasz van, és ilyenkor esetleg nem találják otthon a barátait, márpedig nem kockáztathatja egyetlen esélyét. Dajárám úgy döntött, hogy az acrai egyetemre küld értesítést, ahol tanítómestere, a professzor a tavaszi fakultatív tanfolyamot tartja Mathura művészetéről. Vitarkánanda a keleti expresszel öt óra alatt tette meg az Ágra és Alláhábád közötti távolságot. Egy csapásra minden megváltozott, mintegy varázsütésre. A professzor egyik gazdag tanítványa kölcsönadta az autóját, és a szobrász az orvosi tilalom ellenére a szövetségi rendőrség őrmesterének társaságában Rivába robogott. De a forgatócsoport már továbbállt egy házzal.

Dajárám betért Khadzsurahóba a holmijáért, főként abban a reményben, hogy hátha megtud valamit Tillottamáról. A faluban úgy tudták a szobrászról, hogy sietve el kellett utaznia, úgyhogy megőrizték holmiját, csak a rajzokkal teli mappája tűnt el, mert otthagyta a producer asztalán. Nem maradt más hátra, mint visszatérni Alláhábádba, ahol atyai aggódással Vitarkánanda várt rá. Dajárám felszakadt sebei begyulladtak, a professzor befektette egy jó kórházba és visszautazott Agrába, hogy befejezze a tanfolyamot, aztán magával vitte a beteget Kis Tibetbe egy buddhista kolostorba.

Rámamurti felkelt és leült, fogai vacogtak a hidegtől. A hó hajnali visszfénye behatolt a cellába. Odakint a szél bánatosan süvített, fütyült. A szobrász a fejére húzta a kaftánt, hogy felmelegedjen. A hosszú kürtök átható visítása és a nagy imadobok dübörgése azt jelezte, hogy a szerzetesek második csoportja ébredjen fel, mert fel kell váltania azokat, akik éjszaka imádkoztak. Sok száz mély hang zengte fenségesen a kardalt. Kerek huszonnégy órán át énekelték megállás nélkül a varázsigékre emlékeztető rengeteg imát, mert a lámák zöme nem ismerte értelmét. Tompa ütés hangja úszott tova a hegyek között: rácsaptak a tíz láb átmérőjű fődobra.

A tanítómester és a szobrász visszavonult a kolostor legmagasabb tornyába, amely a durva kőlapokból emelt fal mögött állt. Napkelte után a szél elült, és Dajárámnak úgy tetszett, hogy az örök hó egész ragyogó birodalma hallja tanítómesterének halk beszédét.

— Sokat gondoltam rád, Dajárám — kezdte Vitarkánanda. — Lehetsz a tanítványom, de csak a szó nyugati értelmében. Tiszta ember vagy, az élet célját abban látod, hogy az emberek javát szolgáld, megismerted törekvéseid határát. A mértéktartás és a cél szüli az élet értelmét és rendjét…

A toronyban — összemaszatolt, tépett téli gúnyában — megjelent egy szerzetesjelölt. A fiú tiszteletteljesen meghajolt Vitarkánanda előtt.

— Hozd ide a szénserpenyőt, a korsót, meg egy csészét a rizsnek — szólt a guru és várakozóan elhallgatott.

— Mester, én elvesztettem életem értelmét és rendjét. Már nem az vagyok, aki voltam: csak egy szánalmas roncs, akit felszedtél a Dzsamna partján. Beszéltem neked egy lányról, aki Paramrati élő megtestesítője volna, egy modellről, akit szüntelen keresések közepette én álmodtam meg és én adtam neki értelmet. Ez a lány, mint minden, ami él, ezerszerte szebb a megálmodottnál. Csoda-e, hogy beleszerettem abban a minutában, amikor megpillantottam? Már-már kezdtem kiszabadítani az én Paramratimat az őt behálózó szennyes pókhálóból, és… ó, nem, a velem történt ostoba baleset semmit sem változtatott a dolgon. Másról van szó: az elvesztett Tillottama utáni vágyakozásom napról napra jobban keveredik össze a legalább olyan gyötrő féltékenységgel. Sohasem hittem volna, hogy ez valamelyest is fontos lesz nekem. Mi több, jól tudom, hogy a tökéletes női szépség csak az erős és tartós testi szerelem tüzében keletkezhet. De nem tehetek semmit. Ha eszembe jut a lány, elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy valaki már sokszor magáévá tette és még mindig… Bocsáss meg nekem, guru! Szívemet keserű bánat emészti, de nem tehetek semmit — és a szobrász hangja megremegett a fájdalomtól. — Talán hamarabb gyógyulnék meg, és találnék magamban elegendő erőt ahhoz, hogy elinduljak és megkeressem őt akár Pakisztánban is, ha nem gátolna ez az alantas, de leküzdhetetlen érzés, így nem állíthatok be hozzá, hogy magammal vigyem és mindazt a szépet, jót nyújtsam neki, amit megérdemel. Ó, az átkozott Treizis! Mintha csak tudta volna, mivel mérgezzen meg engem! A hasis elbújhat mellette!

Rámamurti elhallgatott: az izgalomtól nehezen lélegzett. Hallgatott a tanítómestere is.

Dajárám ekkor Vitarkánanda lábai elé omlott és naiv, esdeklő tekintettel nézett fel jóságos arcára.

— Mester, én tudom, hogy te sok olyasvalamire vagy képes, amiről sohasem beszélsz nekem. Láttam, amikor egyetlen szó nélkül rábírtál egy szrinagari félőrült embert, hogy felejtse el szeretett édesanyja elvesztését. Láttam, amikor szemed parancsoló tekintetétől a tolvaj a földön hason csúszva szánta-bánta és üvöltötte világgá gonosztetteit. Itt azt hallottam…

— Mit akarsz tőlem? — szakította félbe Vitarkánanda.

— Sásztri, kényszerítsd rám akaratodat, hogy elfelejtsem őt, elfelejtsek mindent, és újra az a vidám, egyszerű szobrász legyek, aki annak idején felkeresett. Hajlandó vagyok örökre itt maradni, a fény birodalmának lábánál, távol a világtól és az élettől!

A szobrász határozott elutasítást olvasott ki tanítómesterének jóságos és bánatos szeméből.

— Nem vagy hajlandó rá? — kiáltott fel Rámamurti.

— Egy földművessel talán megtenném… nem, még azzal sem!

— Mester! Miért?

— Hát elfelejtetted, hogy te magad építed a karmádat: lassan és szívósan haladsz felfelé a tökéletesedés végtelen lépcsőfokain? Csak maga a lélek felel önmagáért ezen az úton, amelynek megtétele alól nem menthetnek fel egyetlen atomot sem a világon. Ó, a tökéletesedés nagyszerű útja! Tudod-e hogy a ronda szörnyetegek, a hínár- és dögevők számtalan nemzedékében, az ostoba, kérődző állatokban, a bősz és örökké éhes ragadozókban milyen lassan és gyötrelmesen vándorolt az anyag kalpáról kalpára, hogy szellemileg gazdagodjék, megszerezze a tudást és a hatalmat a természet vak erői fölött? És hogy ebben az áramlásban, mint cseppek a Gangeszben, mi ketten is benne vagyunk és mindenki, aki létezik?

Vitarkánanda szélesre tárta karját a hegyek felé, mintha egy csomóba akarná összefogni őket.

— Még végtelenül sok a félresikerült, holt anyag a világegyetemben. Mindenfelé apró forrásokként bugyognak és kis patakokként csobognak az egyes karmák — a földön, a számtalan csillag bolygóm. A gondolatnak, az akaratnak, a tökéletesedésnek ezek az apró cseppjei, a szellemnek e kis patakjai a világlélek hatalmas óceánjába torkollnak. Ennek szintje egyre nő, mélysége egyre mérhetetlenebb, és hullámverése eléri a legtávolabbi csillagokat is!

Dajárám, lelki szemeden még erősen tart a Mája kötése, de már látod, hogy a karma lehetővé tette számodra a tiszta és rendes életet. Mája minden béklyója ellenére: Hát kitéphető erőszakkal bármi is a lelkedből? És az, ami megmarad, te leszel, a változás pedig a felemelkedésed? Mire való ez, fiam?

Vitarkánanda megsimogatta a fiatal szobrász lehajtott fejét, és érintésétől mintha érthetőbbé vált volna szavainak végtelen igazsága.

Visszatért a szerzetesjelölt.

Vitarkánanda átvette tőle a magas rézkorsót, ráállította a lapos csészét, amelybe beletette a serpenyőből kiszedett izzó szénparazsat.

— India bölcsei régóta ismerik az emberi lélek struktúráját, és ez a képlet fejezi ki: “Óm mani padme hűm” — gyöngyszem a lótuszvirág kelyhében; íme a lótusz — ez a csésze a lélek drága tüzével — mondta a guru és valamiféle szemekből csipetnyit szórt a parázsra.

Illatos füst csapott fel a csészéből és szétolvadt a levegőben.

– Így születnek — folytatta a tanítómester —, úgy lobbannak fel és szállnak a magasba a magasztos gondolatok, nemes törekvések, amelyeket a lélek tüze ihletett, aztán eltűnnek. Lent pedig, a lótusz alatt, a rézkorsóban a lélek mély és sötét alapja van, látod: lefelé szélesedik és erősen tapad a földhöz. Ilyen a lélek: a tiéd és minden emberé, látod, milyen sekély a lótusz kelyhe és milyen mély a korsó. Ebből az ősi alapból indul ki minden homályos gondolat, ösztön és öntudatlan reakció, amelyek az állati lélek vak tökéletesedésének sok millió éve alatt fejlődtek ki. Minél erősebb a láng a csészében, annál hamarabb tisztítja meg és olvasztja át ezeket az ősi mélységeket. De a világon mindennek két oldala van: erős tűz erős testben lobog, amelyben hatalmasan zeng a lélek ősi hívó szava. És ha a karma nem mélyítette el a lótusz kelyhét így — Vitarkánanda a csésze szélére tette tenyerének élét —, akkor a korsó mélyéről időnként olyan váratlan és erős dolog szállhat fel, amelyet a tűz nem tud átolvasztani, sőt maga is elalszik. Te, Dajárám, erős vagy, forró tüzed ott lobog a lótusz kelyhében, de erős kötelékek fűznek az élet ősi alapjaihoz. Szorosan be vagy bugyolálva Mája leplébe, ezért érzed oly élesen és élénken annak a lepelnek minden redőjét, minden színét. Kundalini kígyó — az erős test középpontja — kezdetben kutatásaid hatása alatt állott, ám a karma befejezetlen maradt. A jutalmat az általad választott út hozta meg számodra: a test szépségének megalkotása. Mája összes erőinek megtestesítése a nő alakjában. Ezért győzted le Kundalinit, ezért különbözik a nő iránti lelkesedésed az egyszerű vágytól. De ebben van a gyengeséged is! Az alkotásból szerelem, a szerelemből szenvedély lett. Kundalini kígyó hatalmas erejűvé fejlődött, a szenvedély pedig a szerelem boldogsága helyett rettenetes féltékenységgel mérgezett meg.

Vitarkánanda elhallgatott. Dajárám lélegzet visszafojtva hallgatta, hogy egyetlen szó se kerülje el figyelmét. Az volt az érzése, hogy az öreg tanító egyszerű ecsetvonásokkal, hallatlan éleslátással vázolja fel lelkivilágának képét.

— Beszámoltál nekem Paramrati modelljéről — folytatta a professzor —, és én már tisztán láttam, hogy teljesen a Mája hatalmában vagy. A szépség és a féltékenység az ősi leiekből származik, innen — kopogtatta meg a guru a korsót, amely tompán kongott —, de a szépség lehetővé teszi a felemelkedést, a féltékenység viszont lesüllyedést okoz.

Eszményképed minden egyes vonása és vonala már korábban kirajzolódott, pontos rendeltetése van, és hibátlanul érzékeli az ősi ösztön. Réges-régen Rati és Káma, vagyis európaiasan Asztarté és Erósz ereje sokkal nagyobb volt. Van egy ma már elfelejtett törvény: minél erősebb a szülők szenvedélye, annál szebbek és egészségesebbek a gyermekeik. Olyan nemű lesz a gyermek, amilyen nemű volt a szenvedélyesebb házastárs…

Vitarkánanda felállt és kihajolt a torony mellvédjén, hogy széjjelnézzen a messze odalent húzódó völgyön. Dajárám meg sem moccant.

— Minél nagyobb lesz a szerelmed, annál erősebben tekeri körül a lelkedet a Kundalini kígyó, annál vadabbá válik a ” féltékenységed. Csak egyedül te veheted fel ellene a harcot. Vagy pedig lelked minden ősi maradványát sok-sok erőfeszítéssel átformálod rádzsa-jóga vasfegyelmévé… — A guru egy pillanatra elgondolkodott. — Nem, számodra, a szobrász számára a lemondás a Májáról, lemondás magáról az életről, vagyis egyenlő az öngyilkossággal. Csak az marad számodra, hogy az ősi törekvéseket a szolgálat hőstettévé, az alkotás örömévé fejleszted.

Vitarkánanda elhallgatott. Úgy látszott, hogy megfeledkezett mindenről és elmélyülteti szemléli a Ladakh-hegygerinc távoli csúcsait.

Dajárám nézte az öreget és először fogta fel gondolatainak értelmét, erejét. A guru valóban nem képes kivezetni őt a bölcsesség ösvényére, kiszabadítani a “rézkorsó” szenvedélyeinek égető fogságából? A szobrásznak eszébe jutottak a gyermekkorában hallott és olvasott elbeszélések az emberben végbemenő hatalmas átalakulásokról, amelyek itt, a tibeti hegyek tiszta és jéghideg világában, a félelmetes sziklacsúcsok között, távol a földtől, az ég közelében megbúvó, az örökkévalósággal egyesülni akaró, menedéket jelentő kolostorokban történtek. Az elgyötört és legyengült Dajárám minden porcikája rettenetesen áhította a nyugalmat és békességet. Csak már megnyugodna, bölccsé válna és megszabadulna a kínzó képzelgésektől, a kielégítetlen vágyakozásoktól, a veszteség miatt lelkét marcangoló bánattól. Elvisel bármilyen megpróbáltatást, csak hogy olyan derűsen jóságos lehessen, mint tanítómestere… hogy ha csak egy keveset is, de őhozzá hasonlíthasson.

— Mester — fordult Vitarkánandához —, hallottam a sötétségpróbáról, amely gyorsan és biztosan megváltoztatja az ember lelkét, kivezeti az útra, emberfölötti ellenállóképességet és bátorságot ad neki. Segíts végigmennem ezen az úton, hogy mint a múltam semmitmondó kacatját elhagyhassam mindazt, ami erős kötelékeivel béklyóban tart. Azt mondják, hogy itt még mindig vannak föld alatti sziklaüregek, amelyekben éveket töltenek a buddhista vallás legbuzgóbb aszkétái. Én nem vagyok buddhista, sem vallási fanatikus, ezt jól tudod, de ennek a próbának a révén talán én is visszanyerem a nyugalmamat.

Vitarkánanda szokatlanul hirtelen fordult a szobrászhoz.

— Csak annak tulajdonítom ezt a gondolatmenetedet, hogy teljesen járatlan vagy a lelki edzéssel kapcsolatos dolgokban! Hát illik egy modern, művelt, kifinomult képzelőerővel és emlékezőtehetséggel rendelkező, ideges és edzetlen emberhez az a próba, amelyet a múltban a hegyek nehézfejű, tökéletes egészségű fiai számára írtak elő? A pszichikumra ijesztő nyomás nehezedik, amely tudathasadást idéz elő. Látomások, félelmek gyötörnek, végül megszáll a legfelsőbb rendű összpontosításnak tetsző boldog nyugalom, miután felbomlott az összes normális lelki kapcsolat — ez a sötétség útja… — Vitarkánanda elhallgatott, arca egy kissé elkomorult, mintha önmagát ítélné el ezek miatt a túlságosan is emocionális szavak miatt.

Dajárám lehajtotta fejét.

Az emberek mindig hittek a csodákban, a varázsszerekben, a bűvös helyekben, a pásztortűz mellett melegedő barlanglakó éppúgy, mint a rakétában ülő űrhajós. Hogy kívülről jön valami, ami megszünteti a fáradtságot, kétségbeesést és a csalódást, a test betegségét.

Vitarkánanda átható tekintettel méregette a szobrászt: a gondolataiban olvasott. Aztán felemelte nagy, széles tenyerét és megsimogatta hullámos szakállát.

— Különben lehet, hogy neked van igazad abban, hogy a próba megmutatja neked az utat, amelyet nem látsz, jóllehet én igyekszem megmutatni. Ám a lelki szemed be van hunyva, és a csodába, az azonnali megmenekülésbe vetett gyermeki hited akadályozza meg, hogy felnyisd. Legyen úgy, ahogy mondod! Csak még hadd figyelmeztesselek: nézzél fel a Hatha-Bhótira. Fején nincs olyan pompás hókorona, mint a többi szomszédjáén. Sziklás oldalai túl meredekek. Azt a jéggel borított meredélyt, amelyen nincs élet, amely nem csillog szivárványosan, hanem szürke összevissza vájt sziklái komoran sötétlenek, hallatlanul nehéz megmászni, márpedig ez vár rád. Mersz-e rá vállalkozni?

Dajárám fenyegető komolyságot érzett ki a guru hangjából, és szíve hevesen kezdett dobogni. De aztán megnyalta kiszáradt ajkát és makacsul leszegte fejét. A guru átvetette vállán köpenyének végét és többé egy szót sem szólva, elindult lefelé a toronyból.

A szomszédos nagy kolostorba átszalajtott szerzetes-futár még aznap visszatért, másnap reggel pedig a guru, Darájám és négy kalauzuk útnak eredtek. Két napig haladtak lefelé a völgyben meredélyek és bömbölő patakok fölött, míg el nem érték a Sjokot, az Indus nagy mellékfolyóját. Tibet tavaszi időjárása igen változékony, és még most, májusban is hirtelen lehűlt a levegő. Alkonyatkor a dél óta szemerkélő eső havas esőbe ment át, később pedig a hópelyhek megkeményedtek és szúróssá váltak. Dajárám olyan kegyetlenül fázott, hogy nem is emlékezett rá, hogyan jutottak el a kis faluba, ahol jakvajjal és zsíros jaktejjel ízesített forró teát ittak. Már csak néhány órai út volt hátra rendeltetési helyükig, a szaszkjapa szekta kolostoráig, de a guru, alighogy pitymallott, már felkelt. Az éjszakai fagy sűrű ködöt eresztett, amely ellepte a szakadékot. A sötétszürke falak hirtelen bukkantak ki a szakadék kanyarulataiban lebegő fehéres-rózsaszínű ködből. A szobrásznak az volt az érzése, hogy egy óriási lepel alatt rejtőzködő elvarázsolt országba hozták.

Dajárám sehogy sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy örökre elszakítják a világtól és az élettől; hogy többé nem lesz semmi, csak a jeges hideg, a köd és a zabolátlan patak bömbölése.

És a patak, mintha csak igazolná sejtését, egyre erősebben zúgott és bömbölt. A tajtékzó, kavargó fehér víz hatalmas erővel csapkodta a medrét eltorlaszoló óriási görgelékköveket, és nyomában több méteres fürtös vízoszlopok fröccsentek a magasba. Az ösvény sima köveit üvegszerű, vékony jégkéreg borította. Egy vigyázatlan lépés — és a vándor máris a szakadékba zuhan. Jóllehet hideg volt, Rámamurtit kiverte a ragadós veríték, annyira erőltette a gyaloglást, hogy le ne maradjon az ügyes hegyilakóktól, és barátjától, a professzortól.

Amikor beértek a szakadék kiszélesedő torkába, Vitarkánanda pihenőt rendelt el. Itt már nem voltak görgelékkövek, a patak sem dübörgött, nem tekerődzött, hanem sietve igyekezett tovább és szinte görcsös erőfeszítéssel duzzasztotta fel vizét. A nap feljött a hegyek fölé, fakó fény zuhogott a magasból és meghátrálásra késztette a ködfalat. Napsugarak játszottak a víz színén suhanó tajtékos hab számtalan buborékában. A gondolataiba merült Vitarkánanda Dajárámhoz fordult és a vízre mutatott.

— De sokszor is eltöprengtem a hegyi patakok partján ülve, hogy egy ilyen patak mennyire hasonlít az emberek életéhez. Nézd csak: a buborékok olyanok, mint az életünk, az egyik nagyobb, a másikra több napfény hull és csillogóbbnak hat, a szivárvány minden színében pompázik. A harmadik meg eljutott a napfényes sáv közepéig, ezalatt pedig sok ezer más buborék szétpukkadt és örökre eltűnt… Így vagyunk mi is, van, akinek sikerül messzebbre úsznia, élénkebben csillog, és mindegyik megismételhetetlenül más azon a rövid úton, amelyet megtesz. Megváltozik a víz folyása, a tűző napsugarak szöge, a sziklák visszaverődése és sok minden egyéb. A néhány pillanatig élő buborékok végigsuhannak a vízen egyik ködfaltól a másikig, ilyen a mi egyéni életünk is. Szívünk csordultig megtelik bánattal, ha ezeket a pusztulásra ítélt buborékokat nézzük. Megfeledkezünk arról, hogy csak egy részét alkotják a hatalmas víztömegnek, amely a hegyeken áttörve sok ezer mérföldön száguld a meleg óceán beláthatatlan térségei felé. A buborék, amikor eltűnik, nem válik semmivé, hanem egyesül a nagy víztömeggel. Meg kell tanulnunk, hogy mindig a vízáramlat egy részének érezzük magunkat, noha egyénileg megismételhetetlenek vagyunk. Ez a bölcsesség elengedhetetlen feltétele! De nézd csak tovább: minél dühödtebb a víz küzdelme, amint keresztültör az akadályokon, minél gyorsabb a futása, annál több buborék születik, és annál rövidebb a létük. Lentebb pedig, ahol nyugodtabb a víz, ritkák a buborékok és tovább élnek.

— Viszont a víz lassabban fut, és a buborékok útja egyforma hosszú — jegyezte meg Dajárám, aki figyelmesen hallgatta.

— Te bizonyára szívesen lennél buborék egy sebes sodrású patakon? — mosolyodott el a guru. — Ez helyénvaló is, hiszen te fiatal vagy. De ideje indulnunk!

A folyó zúgását túlharsogták a hosszú kürtök és a kagylók éles kiáltásai. Az oldalt húzódó völgyből kitörő jeges szél úgy hatolt át Dajárámon, mint kés a vajon. A szobrász hirtelen megtorpant és megkövült a csodálkozástól: a friss hó borította sziklás földnyelven, amely háromszögben ékelődött a folyóba, négy teljesen meztelen ember állt mozdulatlanul a hóesésben, és még víz is loccsant rájuk. Ha leheletüknek szél cibálta párája nem gomolyogna a levegőben, sárga kőből faragott szobroknak vélhetné őket az ember. De mégsem azok, mert egyikük most lehajol, bemárt a vízbe egy fehér rongyot és jeges szél csapkodta hátára borítja.

A megkövültén álló szobrász nem akart hinni a saját szemének, míg csak Vitarkánanda meg nem fogta a kezét és nem vonta maga után a balra kanyarodó ösvényen.

— Még soha nem hallottál a reszpákról? — kérdezte csodálkozva a guru, mintha egy közismert jelenségről volna szó.

Mivel Dajárám tagadóan rázta a fejét, Vitarkánanda beszámolt a szobrásznak arról a Tibetben dívó ősi szokásról, hogy kiválasztják a legedzettebb és legszívósabb embereket, hogy a hideggel szemben ellenálló szentekké váljanak. Ekkor Dajárámnak is eszébe jutott, hogy látott egy fényképet, amelyen meztelen lámák hóban álltak a szent Kailásza-hegyen.

A tibeti misztikus tanítás szerint ezek az emberek a saját spermájukból tumónak nevezett energiát tudtak felszabadítani, amely számtalan csatornán szétterjed a testben és melegíti. Ezt a csatornarendszert manapság újra felfedezték a koreai biológusok és Kenraknak nevezik.

A gondosan kiválogatott újoncokat lassan és fokozatosan készítették elő, gyakorlatokat és légzési tornát végeztettek velük a fagyban, eleinte vékony gyapotruhában, később pedig teljesen meztelenül. A reszpa cím elnyeréséhez különleges próbákon kell átesni. A jelöltek szeles, fagyos, holdfényes éjszakán leülnek a földre egy tó vagy patak partján, testükre vízbe mártott törülközőket csavargatnak, amelyeket testük melegével kell megszárítaniuk. Régen legalább három törülközőt kellett ily módon megszárítaniuk. A reszpák tizenkéthuszonnégy órát képesek állni a fagyban. Testüket olykor kiveri a veríték, annyira melegük van! A reszpa lemond a meleg ruháról és a tűz melletti melegedésről, mások, a legaszkétábbak pedig csupán egy pamutvászonba bugyolálva a havas hegyek barlangjaiban töltik a telet.

— Hogyan lehetséges ez? — álmélkodott Dajárám, és kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott a jeges folyó partján álló négy élő szobor.

— Az emberek nem ismerik eléggé saját képességeiket, és még kevésbé bíznak önmagukban — mosolygott a guru. — Ha meggondoljuk, a reszpáknak a hideggel szembeni ellenállóképességében nincs is semmi megmagyarázhatatlan. Ne felejtsd el, hogy ezek tibetiek, akik az örökké hideg fennsíkokon, hideg jurtákban születtek, és meztelenül mászkáltak a pislákoló tűz gyér melegében. Jusson eszedbe, hogy a hegyi levegő igen száraz, tehát csökkenti a fagyot. Gondolj a hatha-jóga gyakorlatára: az ember a hőségtől elbágyadva felidézi képzeletében a Himalája hegyi patakjait és hótömegeit, hogy hűsítse magát. A reszpa fordítva cselekszik: 6 is autoszuggesztiót alkalmaz, csakhogy ő a tűz vagy a naptól átizzott szikláktól körülvett forró völgy melegének érzését szuggerálja magába. Már a nyugati tudósok is értek el hasonló hatást. Olvastam Hadfield angol orvos kísérleteiről. Egy francia orvos pedig a fasiszta haláltáborban hasonló önszuggesztióval mentette meg az életét, amikor napokon át kint hagyták a fagyban és közben vízzel öntözték. Az orvos, akit az élni akarás és a gazembereken való bosszúállás gondolata fűtött, azt szuggerálta magának, hogy a Riviéra strandján napkúrázik. Legnagyobb meglepetésére rövid idő múlva melege lett, és minden baj nélkül megúszta a kínzást… No de meg is érkeztünk!

A napfényben fürdő kolostor egy függőleges hegyfal alatt, széles padkán terült el. Délről magas fal védte, a völgybe nyúló domb viszont védtelen maradt — azon állt a fő templom és a kincsesház. A falakat és az épületeket élénk színű, függőleges fekete, vörös és fehér csíkok tarkították. Ez azt jelentette, hogy a kolostor a szaszkjapa szektához tartozik, vagyis ugyancsak a piros sapkás lámák tulajdona.

— Nézd csak, itt még él az ősi művészet- mutatott Vitarkánanda a tömör falakra és a kocka alakú épületekre; ezeket megmagyarázhatatlan könnyedség jellemezte, ami hiányzik a modern építészet dobozformáiból. — Látod, a falak észrevétlenül összeérnek a magasban, és a mértani pontosságú vonalak egy kissé homorúak, de mindez oly szigorú mértékkel készült, hogy a durva anyag és a falak vastagsága ellenére a nemes forma hatását kelti.

Dajárám már ismerte a tibeti dzongok általános felépítését. A falakon belül, a kolostor alsó és elülső szintjén helyezkedtek el a gazdasági épületek. Itt voltak a műhelyek: a szövödék, a műtermek, az asztalosműhelyek, a kórház és a patika. Még beljebb a hegy sík padkáján az iskola és a könyvtár, az emlékkápolnák. Ebben a kolostorban a fal közepén egy metszett csúcsú meredek szirt magasodott, amely három templom alapját alkotta.

A kolostorban bömböltek a kürtök, áthatóan sírtak a kagylók, tompán, fojtottan dübörögtek a dobok: ünnepi istentisztelet folyt. A tibeti betűkkel tarkított papírhalmazok fölé hajló szerzetesek szándékosan mély hangon kántálva kiabálták az imákat. A túlbuzgók úgy ordítottak, hogy berekedtek; erre a főláma csengettyűje szünetet jelzett. A mennyezet füstös gerendáiról lógó szenteket ábrázoló lepedők, burhánok lobogtak a meg-meglóduló hideg huzatban, amellyel senki sem törődött.

A templom négyszögletes udvarán rengeteg szerzetes ácsorgott: valószínűleg a kolostor valamennyi lakója ott volt. Fiatalok, kisfiúk, öregek vegyesen tolongtak a sűrű tömegben. A magas, bozontos tarajú sapkák kiemelték a főbb rangú szerzeteseket.

Mindnyájan leplezetlen érdeklődéssel nézték a négy jövevényt, akik lassan kapaszkodtak felfelé a függő folyosón a templom legfelső emeletére. Itt a főlámák vártak rájuk: a rendfőnök, az asztrológusok, az orvosok és a felszentelt magas rangú szerzetesek. Dajárám lopva lenézett a sűrűn összeverődött, avas vajtól és mosdatlan testektől bűzlő tömegre, és akaratlanul is az ember pazarlási szenvedélye jutott eszébe. Számtalan egészséges férfit zárnak be ide és ítélnek tétlenségre és pihenésre! Méghozzá olyan országban, ahol oly nagy szükség lenne a földművesek és állattenyésztők ügyes kezére, ahol gyér a lakosság és zord a tél… Lehet, hogy az ősök, a társadalom alapítói azért zártak be a kolostorba és ítéltek nőtlenségre ennyi férfit, hogy ösztönösen megakadályozzák a lakosság elszaporodását az országban, amely oly szegény, hogy csak korlátozott számú lakosságot képes eltartani? Ha ez így van, akkor még értelmetlenebb dolog ekkora tétlen tömeget eltartani!

A rendfőnök nyájasan Vitarkánanda elé sietett: a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben halandó részesülhet. Bátorítóan rámosolygott Dajárámra. A szobrász jellegzetes indiai arca, a várakozástói és félelemtől lázasan égő szeme, összehúzott szemöldöke és élesen kirajzolódó szája megnyerte az öreg láma tetszését. A rendfőnök a kolostor összegyűlt vezetői felé fordult és tibeti nyelven szólt hozzájuk, mert tudta, hogy a szobrász nem érti a nyelvüket.

— Tisztelt vendégünk, a pandita és szvámi Vitarkánanda arra kér bennünket, hogy tanítványát, Rámamurti szobrászt vessük alá a magánypróbának. Maga a szobrász kérte ezt abban a levélben, amelyet öt napja vettünk kézhez. Mi nem látunk okot arra, hogy megtagadjuk tőle az utat, amelyet választott.

Amikor elhallgatott, a jelenlévők megértőén bólintottak: úgy legyen!

— Vezessétek tiszteletreméltó vendégünket és tanítványát a cellába és avassátok be a szertartás titkába. Mi pedig addig odalent mindent előkészítünk.

Amikor Dajárám ruhátlanul, csak egy szál, feje búbját is bebugyoláló, bő lepelben megjelent a folyosón, az immár nem kusza tömegben tolongó, hanem szabályos sorokba rendeződött szerzetesek bánatos, monoton éneklésbe kezdtek.

Lassú ritmusban feldübörögtek az üstdobok és dobok, s ütemükre himbálózni kezdtek az egyforma vörös ruhát viselő emberek sorai, elnyújtott hangjuk egy szólamba olvadt össze, majd elvékonyodott és elmélyült, mint a zenei hangok ütemes hullámverése. Dajárám, bármennyire is túl voltak feszítve az idegei, a himbálódzó és éneklő embertömeg hipnotikus hatása alá került. Érzékei eltompultak, már nem volt képes figyelemmel kísérni, mi történik körülötte. Egymás után szakadtak el a szobrászt a külvilággal összekötő szálak, ezért lassan és furcsa módon, valószerűtlenül kezdte érzékelni az eseményeket. A tömeges autoszuggesztió kipróbált eszközei mindig a segítségére voltak a vallásnak, a spiritizmusnak és az állítólagos természet fölötti erők valamennyi hasonló megnyilvánulásának.

A szerzetesek sorai egyre lassabban himbálóztak, az éneklés fokozatosan csendesült. A köpennyel elfedték Dajárám szemét és kézen fogva lefelé vezették. Az ünnepi menet leért egy sziklába vájt föld alatti templomba.

Mécsesek imbolygó fénye táncolt a falakon, amelyek tele voltak pingálva a pokol dühöngő szellemeinek színes ábrázolásával. A templom tele volt zsúfolva oltárokkal, sokkarú szobrokkal, polcos állványokkal, amelyeken bóddhiszatva szobrocskák sorakoztak. Az oszlopokon félelmetes álarcok, koponyák füzérei, bűnösökről lenyúzott bőr utánzatai lógtak.

A templom mögött széles, de rövid alagútfolyosó kezdődött, amely vak kőfalnak futott.

A menet megállt. A kísérők némán gyülekeztek a zsákutcában és magasra tartották a mécseseket. Dajárám arcát szabaddá tették, és a szobrász elszoruló szívvel körülnézett. A kőfalban kétoldalt egy-egy nyílás sötétlett: annyira szűkek voltak, hogy csak oldalt fekve lehetett becsúszni rajtuk. Ezek a keskeny nyílások föld alatti kamrákba vezettek. Azok, akik kitették magukat ezeknek a próbáknak, évekre befalaztatták magukat az odúkba, és a magányban a legmagasabb rendű tökéletességet érték el. Mind a két sötét odú üres volt: már évek óta nem akadt olyan ember a kolostorban, aki ilyen félelmetes módon akarná elérni a tökéletességet.

Dajárám elborzadt, amikor a fekete nyílás mellett megpillantott egy jól körülfaragott, súlyos kőlapot, amely pontosan beleillett a nyílásba.

Ezt a lapot bemázolják agyaggal, aztán élével bepréselik a nyílásba, és a kőlap fölött csupán egy szűk nyílás marad, amelyen épphogy befér az ember keze. A lap felső széle afféle polcot alkot — arra teszik a mindennapi étel- és vízadagot. A rab kezével eléri az ételt, de a kar számára hagyott nyílásnak belül volt egy kiugró része, és emiatt derékszögben megtört. Még az a gyér világosság sem juthatott el a fogoly kamrájába, amely esetleg behatolt a föld alatti alagútfolyosóba, ha valaki mécsessel lépett be az altemplomba.

A rendfőnök odalépett Dajárámhoz és levette róla a leplet. A szobrász teljesen meztelen maradt. Testéről a szőrzet teljesen le volt borotválva, átesett a lélektisztító mosdatáson. A föld alatt nem volt nagyon hideg, de Dajárám reszketett. Lehajtott fejjel lépett oda egymás után a kísérő lámákhoz. Az első szerzetes valami imát suttogott, és amikor befejezte, gyengéden lökdösni kezdte Dajárámot a sötét odú felé. Utolsónak a rendfőnök következett. Meghintette a szobrászt a Manaszarovár nevű szent tó vizével, aztán váratlanul felkiáltott, elfordította arcát és mindkét kezével eltávolító mozdulatot tett. A szobrász, akit előre figyelmeztettek, térdre ereszkedett: elkövetkezett a szörnyű pillanat. Ijedten körülnézett, mint aki keres valakit, aztán tekintete találkozott a tanítómesterével. A Vitarkánanda szeméből sugárzó buzdító erő fokozta Dajárám elszántságát.

A lámák mély bömbölő hangjukon rázendítettek egy himnuszra és mindnyájan egyszerre nyújtották feléje a kezüket. A guru alig észrevehetően intett. Dajárám szomorúan és ijedten végignyúlt a padlón, oldalára fordult és bepréselje magát a keskeny nyíláson. Fejlett izomzatú, domború mellkasa azonban sehogy sem akart átférni a résen. Ki kellett eresztenie tüdejéből a levegőt és összébb húzni a vállait. Ahogy csúszott befelé a vaksötét odúba, iszonyatos csapdának rémlett a sziklabejárat szorító ereje. Dajárám megfordult és a világos háromszögletű nyílást olyan hihetetlenül szűknek látta, hogy azon aligha tudna kijutni innen. Állati, vak félelem homályosította el Dajárám tudatát. Legszívesebben felordított volna. De összeszorult torkából csak tagolatlan nyöszörgés tört fel, mintha csak lidércnyomásos álomban hangzana.

Dajárám az oldalára fordult, hogy esztelen kísérletéről örökre lemondva kimásszon az odúból. Hogy volna képes ő, szánalmas, gyönge ember, felvenni a versenyt a lélek óriásaival, akik éveket töltöttek ebben az odúban? De vajon valóban voltak-e ilyen emberek? Lehet, hogy az egész csupán legenda?

A világosság eltűnt. Dajárám mind a két kezével matatni kezdett, hogy kitapogassa a búvónyílás szélét, és ekkor enyhe ütést érzett a feje búbján. A nehéz kőlap beljebb csúszott és ezzel elvágta a kijutás minden lehetőségét. Dajárám nekivetette magát a kőnek, de az éppolyan moccanatlannak bizonyult, mint a körülötte levő sima falak. Dajárám egész testét az élve eltemetett ember leírhatatlan félelme járta át. Agyán keresztülvillant a gondolat: a guru semmit sem mondott a próba tartamáról! Vajon tanítómestere — bármennyire bölcs is — tudja-e, mikor kell őt kiszabadítani? Hátha majd hosszú éveket tölt ebben a kelepcében és meghal anélkül, hogy megpillantaná a napvilágot. Ez a gondolat valósággal megőrjítette a szobrászt, görcsösen levegő után kapkodott, mert úgy érezte, hogy megfullad ebben a kősírban. Végül a kimerültségtől félholtan lerogyott, és elvesztette eszméletét.

Amikor magához tért, hosszú ideig feküdt dermedten a földön. Aztán megint folytatta a tapogatózást sötét odújában.

Sok időbe telt, amíg sikerült meghatároznia a kamra formáját: vízszintes tojás, falait nagyon gondosan simára csiszolták. A homorú padlózat közepén lefolyó: szűk nyílás volt. A tojás felső részén valószínűleg szellőzőcső lehetett, mert a kamra levegője eléggé friss volt, és nem érződött benne semmilyen szag. A szobrász a sötétben kitapogatott egy gyékényt, aztán sokáig csúszkált a padlón, amíg nem talált egy olyan helyet, ahonnan — ha lefeküdt — nem gurult le a lefolyóhoz. Az agyagszag után igazodva megtalálta a kéz számára hagyott nyílást, de majdnem az egész vizet és a campából való híg kását kiöntötte, míg be tudta húzni a könyöknyíláson a csészét és a lapos réz teáskannát. Mielőtt visszatette volna az edényeket a polcra, sokáig próbálgatta úgy behúzni őket, hogy ne ömöljön ki belőlük a folyadék.

Dajárámot állati félelem fogta el, és hallucinációk gyötörték. Megint félig öntudatlan állapotban feküdt, amikor egyszer csak felugrott, mert valakinek a hangját “hallotta”. Néha a múltjából bukkantak fel emberek és szólongatták, ám a leggyakrabban távoli, de a vastag sziklafalakon is áthatoló üvöltéseket és segélykiáltásokat “hallott”. Fülelt, aztán hirtelen rémület fogta el, mert azt hitte, hogy a kolostor lángokban áll és őt örökre betemeti a tűzvész hamuja. Aztán muzsika hangjai kínozták: a vína húrjainak halk pengetésével vagy a sötét odú sarkában felcsendülő csendes énekléssel kezdődött. A zene egyre hangosabb lett: már egész zenekar játszott a föld alatti üregben, és muzsikája egy pillanatra sem hagyta nyugton Dajárámot. Lehet, hogy most olyan hangokat hall, amelyek betöltik az étert, de amelyeket közönséges halandók nem hallhatnak?

Mindenféléket kiabált, összevissza beszélt vagy énekelt, hogy túlharsogja a muzsikát. De ahogy telt a sötétben és az abszolút csendben semmivel sem mérhető idő, egyre furcsábbnak hallotta tulajdon hangját. Többé nem beszélt magában, erre valahogy észrevétlenül abbamaradtak a hallucinációk is. A szobrász kezdett rájönni a kegyetlen fogság céljára. Meg kellett szabadítani a külvilággal szoros kapcsolatban álló embert az agyát betöltő valamennyi érzéskeltéstől. Már az idő múlását sem tudta követni: a másodpercek, az órák, a percek, a nappalok és az éjszakák semmiben sem különböztek az előbbiektől, amelyek már feloldódtak az alaktalan sötétségben. Megállt az idő! És a bezárt embernek úgy rémlett, hogy a lét szélén áll és átpillantgat azon a fura mintás függönyön, amelyet Mája, az élet káprázata szőtt a természettel egységet alkotó ember valamennyi érzéséből. Az ókori aszkéták elgondolása szerint a fogolynak meg kell tisztulnia mindattól, ami megakadályozta abban, hogy búcsút mondjon a hajszás életnek, mégpedig úgy, hogy a tükörfényesre tisztított leiek visszatükrözhesse a mindenség valamennyi mélységét.

Sajnos, ez csak illúzió volt. Az ember és a környező világ — egy! Mesterséges szétszakításuk nem eredményezett semmiféle magasztosságot, nem adott emberfölötti erőt senkinek, mert a részek sohasem lehetnek nagyobbak az egésznél, és a szilánk, bármilyen kemény is, szilárdságban sohasem múlja felül az egész kristályt. A fogság kezdeti szakaszai bizonyára az önfegyelem és az elmélyült elmélkedések nagyszerű iskolái voltak. De kérdés, hogy mennyi ideig tarthat ez a kezdeti szakasz anélkül, hogy kárt tenne a pszichikumban?

A tibeti sötétségpróba nem szüntette meg a test természetes érzéseit: a nehézkedés érzetét, a fenthez és a lenthez igazodást, az izom-erőfeszítéseket, az érzékeléseket, ezért Dajárám tudott összpontosítani, és a végsőkig fokozta képzelőerejét.

Ahogy múlt a félelme, a hangok és a testi érzések káprázatai, egyre jobban világosodott belső látása, ugyanakkor minden aggálya és reménye tovább élt a szívében. Látomásaiban Tillottama foglalta el a legnagyobb helyet.

A lány, aki olyan fürkésző és elővigyázatos volt, mint egy dámszarvas az erdőben, ott állt fekete szárijában a napfényben fürdő oroszlános pavilon előtt. Csak szemével válaszol neki; tekintete szomorú ugyan a múlt miatt, de örül a találkozásuknak.

Vagy mint önfeledt istennő, apszarasz, a szentély félhomályában, a magasba szökő sötét oszlopok között lejti az élet rejtelmes táncát. Hajlékony karjának finom mozdulatai hívogatóak és igazságért könyörögnek. Fekete hajfonata kígyóként tekerődzik a padlón, teste hajlataiban, csillogó bronzszínű — bőre alatt szenvedélyes remegés fut át, nagy-nagy szeme az ismeretlenbe mered.

“Táncol és sír az élet igazsága!” — mondta neki Tillottama, és táncának minden egyes finoman csiszolt mozdulata valóban hamisítatlanul tükrözte az élet minden árnyalatának mélységes átérzését.

Keserű bánat fogta el a szobrászt. Igyekezett elhessegetni ezeket a féltékeny gondolatokat de gazdag képzelőereje szolgálatkészen rajzolta eléje Tillottama alakjait: a rabszolganőét, akinek legalább két gazdája volt, egy muzulmán és egy amerikai. Egy filmjelenet, amelyet azon a végzetes estén látott, végtelen költeménnyé terebélyesedett és kegyetlenül gyötörte Dajárámot, aki már-már gyűlölni kezdte a nőt, mert annyi szenvedést okozott neki. Kis híján elátkozta azt a forró déli órát, amikor Khadzsurahóban összetalálkozott vele.

Mit akar hát? Ritka boldogság jutott neki osztályrészül: találkozott vele itt a földön, és a lány reményekre jogosította fel, viszonozta a bizalmát! Ám közbejött az a szörnyűség! Márpedig a múlttal szemben mindenki tehetetlen; ő, a lány, a mindenható istenek. De hát nem mindegy? Ami elmúlt, elmúlt, és még sok minden elmúlik nyomtalanul, ha egyszer őrá nagyszerű boldogság vár! Mi az oka annak, hogy ha szerelmes szívvel gondol a lányra, egy félelmetes démon nyomban beleereszti fullánkját, és olyan fájdalmat okoz, hogy legszívesebben világgá futna, csak hogy mindent elfelejtsen? Mindenáron el akarta felejteni, és ezért van most itt, ebben a kőketrecben!

Dajárám nem tudta, mikor hozzák neki az ételt: nappal, este vagy éjjel, ezért fogalma sem volt, mennyi idő telt el ebben a sötétségben és ebben a süket csendben. Lehet, hogy mindörökre itt marad, soha többé nem látja újra a napvilágot, a virágokat nem hallja az élet hangjait nem érzi majd a küzdelem és az alkotómunka örömét? És Tillottama?

Ez váratlan felfedezés volt. Először történt meg vele, hogy nem a saját maga, nem a szerelme és féltékenysége tükrében látta a lányt, hanem úgy, mintha ő maga volna Tillottama helyében. Ez az új gondolat nem tűnt el végleg, hanem újra meg újra visszatért — most már tudta, hogy érzései és gondolatai új irányba terelődtek, és ez az önmaga legyőzéséhez vezet.

Eddig úgy tekintett a lányra, mint leendő tulajdonára, akit el kell venni egy másik tulajdonostól, mégpedig úgy, hogy szerelmesének — múltjával, jelenével és jövőjével együtt — kizárólagos és abszolút tulajdonosa legyen. És mint tulajdonost határtalanul felbőszítette az a tudat, hogy nem birtokolhatja a múltját. De Tillottama nem tárgy, ő a maga útját járja. Segí-3ni kell rajta, meg kell szabadítani a szenvedésektől, a megaláztatásoktól, amelyekből bizonyára bőven kijutott neki nem mindennapi élete során… Ha nem győzi le alantas érzéseit, nem lesz a lány szerelmese, és akkor magára vessen! De abban az ég és a pokol összes erői sem akadályozhatják meg, hogy úgy szeresse Tillottamát, mint a művész saját örömét!

Dajárám felugrott. Amióta ide van bezárva, először fordul elő, hogy nem nyomja a reménytelenség, mint a meredeken felfelé kapaszkodó vándort a terhe. Meztelenül, tehetetlenül befalazva állt a sötét, föld alatti üregben, de szemével, amely nem látott, reménykedve meredt maga elé. És egyre világosabban, megalázóbban rajzolódott ki előtte cselekedetének határtalan ostobasága.

Megszökött, akár egy kiskölyök és elrejtőzött a tiszta és szabad hegyek között, a lányt pedig otthagyta a durva és kapzsi kalandorok karmaiban, akik számára csak a nyerészkedés eszköze, érzéki szórakozásuk prédája.

Alantas szenvedélyének megvetett rabja ő. Mi a csudát talált benne a bölcs Vitarkánanda, aki annyi időt vesződött vele, hogy megtanítsa arra, amire neki saját magának kellett volna rájönnie már felgyógyulásának első órájában?!

Új erőt érzett magában. Keserű szégyen fogta el, amikor eszébe jutott, milyen sokat foglalkozott csakis saját magával, az élményeivel. Félelme egyre növekedett. Vajon mi történik most Tillottamával? Vajon mit gondolta lány őróla? Mert ki ő: egy szánalmasan gyáva ember, aki oly sok mindent megígért, de semmit sem tett, hanem hitványul elmenekült!… És még ő hasonlította magát az ókori hősökhöz Khadzsurahó igéző holdfényes éjszakáján!

Amrita-Tillottama, akit elraboltak hazájából… Dajárámnak eszébe jutottak a travankúri települések tükörsima lagúnái, az óceán azúrkék vize fölé hajló hatalmas pálmák, a Kardamon-hegység kék sziklái, a tengeri szél vidám süvítése és a malabári halászok férfibánattal teli dalai. A nők lenge és fehér öltözéke, vidám és őszinte arcuk.

Tillottama pedig Lahorban van! Ez a filmforgató gengszterbanda aligha ütötte fel sátrát a széles Mail sugárúton. Sokkal inkább az Anarkalin lapul, vagy még távolabb, a Fal mögött rejtőzik. Konyhaszagú, rothadó gyümölcsöktől és szeméttől bűzlő, szűk, sötét utcák, sok millió légy, fullasztó hőség és lárma. A nők a fejük búbjától a sarkukig széles lepelbe bugyolálva bandukolnak az utca közepén, és mindenki kitér az útjukból, mint a bélpoklosok elől, mert egyetlen igazhitű sem engedheti meg magának, hogy akár csak véletlenül is hozzáérjen egy idegen nőhöz. Valahol a több százezernyi idegen ember között él magányos fogolyként India legszebb lánya. Közeleg a nyár, olyankor a rekkenő hőség elviselhetetlen Lahorban, Tillottamának pedig oda kell visszatérnie. Dajárám megesküdött, hogy nem vár tovább egy percet sem. Mihelyt kieresztik odújából, a lány keresésére indul és az őszi Onam ünnepet Tillottama már szülőföldjén, a Malabár-partvidéken tölti!

Ha kieresztik! És ha nem? Vagy csak több év múlva engedik szabadon? Miféle őrült indulat vezérelte őt ide, ebbe az őssötétségbe, amely maga a támasz — a tétlen tehetetlenség örvénye, amely ellenáll a természet aktív születésének, a prakritinek? Hát igen, sok évszázadon keresztül volt India átka a vallási keresések, rítusok, életutak mélységes individualizmusa. És ő, a mai India harmincéves, művelt fia ezt az ósdi utat választotta. Ott, az igazi életben, hű barátok, társak vannak. Nem egy szál egyedül, hanem barátokkal összefogva kellett volna kiszabadítani Tillottamát. Anaréndra egymaga felér több emberrel, de ott van még Szésagirirao, a vegyészmérnök, Arvind autószerelő, testi-lelki jó barátai, elsősorban őhozzájuk fordul. Együtt dolgozzák majd ki a tervet. Ó, istenek, messzebb van tőlük, mintha Amerikában volna!

Dajárám egyre nagyobb aggodalommal gondolt a védtelen Tillottamára, aki — akárcsak egy fűszál a bekerítetlen kert szélén — nem tudott elmenekülni a tipró láb elől. Dajárám most már ki akart szabadulni börtönéből. Körmei letöredeztek, úgy kaparta a megszáradt agyagot, hogy meglazíthassa a betolt kőlapot. Érezte, hogy menten megbolondul. Aztán elterült a homorú kőpadlón, és ki tudja, hányadszor próbálta összeszedni minden akaratát, hogy tudtára adja Vitarkánandának esztelen szándékát: el akarja hagyni sötét odúját. Mélyeket és hosszúkat lélegzett, minden szívdobbanásával a gurut szólongatta. Az akarat-összpontosítástól, a gondolatok egyhangú ismétlésétől szédült, furcsa zsibbadás kúszott felfelé a lábán. Aztán elvesztette eszméletét. A körülötte levő sötétség eltűnt, alkonyati szürkületben feküdt és egyre magasabbra emelkedő csengő hangot hallott. Rádöbbent, hogy haldoklik. Tillottama vidám arca hajolt föléje, és ő végtelen együttérzést olvasott ki a lány szomorú szeméből.