5. FEJEZET A szürke kristály

Az orkán csak úgy rázta a trópusi épület vékony falait. Ivernyov, aki olyan gyenge volt, mint egy kisgyerek, szinte maga előtt látta a Himalája viharos szeleit. Emlékezetében egymás után vonultak el a gyönyörű kasmíri tájak, hullámzottak, rezegtek, mint a délibáb, aztán eltűntek, beleolvadtak a szoba világos selyemtapétás falaiba. Sokáig remegett előtte és gyakran visszatért egy vidék, amely bizonyára erősen az emlékezetébe vésődött.

Magasan fent a hegyekben, az erdőhatáron túl egy völgy húzódott, amelyet kövek borítottak, óriási hegygerincek vettek körül. A völgyből oldalt hatalmas vízmosás indult ki, amely meredek volt mint egy tölcsér, és mélyen benyomult a havas vonulat falába. Torkolatánál egy apró falucska húzódott meg: csupán öt házikóból meg egy gondosan ápolt fácskából állt. A hágó tetejéről, ahol Ivernyov állt, a házikók alig látszottak nagyobbaknak, mint a völgy bal oldalán legurult sziklatörmelék. Odafönt vihar tombolt a mérhetetlen magasságban, csillogó havas porfelhőt kavart, amely félig áttetsző gomolyként kúszott lefelé. A ragyogó napfény és a mélykék égbolt visszatükröződött a hatalmas hósávokban, amelyek a kicsorbult sziklák sötét káoszában majdnem a tölcsérszerű vízmosás torkolatáig ereszkedtek le. A völgy feneke, jobbra és balra, amennyire a szem ellátott, egyhangúan szürke volt, amilyen szürke csak a hegy összeszabdalt gyomrából kivetett egyfajta kő lehet. Ez a már szinte ijesztően ható temérdek kőtenger, az óriási sziklafal és a vakítóan kékes hótömeg vette körül a jelentéktelen emberi hajlékokat, amelyek oly törékenyek és szánalmasak voltak, mint egy bajba jutott madárfióka.

Ám a házakban büszke, erős, és magabiztos emberek laktak, akiket mintha maguk ezek a zord hegyek szültek volna. Amikor a lázálomban vergődő Ivernyovnak eszébe jutottak ezek az emberek, leírhatatlanul boldog volt, hogy itt laknak és hogy ilyenek.

A betegsége elmúlt, de még jó néhány napot tehetetlenül ágyban kellett feküdnie. Ronda paratífuszt kapott, mert pillanatnyi gyengeségének és tűrhetetlen szomjúságának engedve, egy ezeréves kút vizéből ivott.

Új barátai nem szállították kórházba, hanem megszervezték nagyszerű orvosi kezelését, felfogadtak melléje két fiatal, de rendkívül szigorú ápolónőt, akiket mindig egy nevetős és ravaszkás kinézésű “ápolófivér” kísért. A mindig verejtékben fürdő, alacsony, kövér orvos naponta meglátogatta a geológust; bűzös füstfelhőt eregető vén autón érkezett, amelyet egy hivatásos autóversenyzőhöz méltó gyakorlattal vezetett.

Minden jól haladt, de Ivernyov ideges volt, haragudott önmagára meg a sorsra emiatt az ostoba betegsége miatt. Már rég Delhiben kellett volna lennie, ahol távirat és levél várja Andrejevtől meg Szugorintól, sőt valószínűleg Girintől is. Nagyon lehetséges, hogy a táviratára küldött, senki mást nem érdeklő feleletekben rejlik az apai titoknak, a gyűrűk és a fekete korona rejtélyének a megfejtése.

Csodálatos, hogy milyen nagyszerű emberek veszik körül! Az olaszok, Rámamurti, az indiai szobrász és gyönyörű felesége elhalasztották delhi utazásukat, hogy megvárják felgyógyulását. Cesarét nagyon furdalta a kíváncsiság, vajon milyen válasz érkezik Oroszországból. De nemcsak a kíváncsiság tartotta vissza. Ha valamiképpen fény derülne a fekete korona titkára, tudná, milyen következményei lehetnek Lea furcsa betegségének. A felbérelt emberrablók legutóbbi támadása arról tanúskodik, hogy az árnyék, amely Fokváros óta kíséri az olaszokat, ide, ebbe a nagy indiai városba is követte őket. A józan ész mindnyájuknak azt diktálta volna, hogy utazzanak el, de ők tétováztak. Lehet, hogy ebben Sandra volt a ludas, aki mély rokonszenvet érzett az orosz geológus iránt.

Ivernyov egyszer egy melankolikus rohamában, amelyet a fáradtság okozott, meg az, hogy semmi hírt nem kapott Tatáról — anyja mindenről írt, csak arról nem, ami mindennél fontosabb volt a fia számára —, elmondta Sandrának, mi okozza a bánatát. Sandra ekkor valami hasonlóságot fedezett fel a saját sorsa és Ivernyov tragédiája között. Andreától már rég kapott levelet, ezért azt gondolta, hogy ugyanúgy nyomtalanul eltűnt, mint Tata. A két boldog pár társaságában Sandra néha sóvárgott bátor lovagja után, és dédelgetni kezdte Ivernyovot. Lehet, hogy a geológus Sandrának köszönheti gyors felgyógyulását — a lány mindennap felkereste és elszórakoztatta.

Sandra ma áthozta neki a Delhiből érkezett táviratot, amely tudatta, hogy odaérkezett Girin doktor. Ivernyov, hogy ne idegesítse anyját, nem értesítette betegségéről, ezért Girin most arra kéri, hogy látogassa meg. Ivernyov a következő táviratot mondta tollba Sandrának: “Betegen fekszem Madrászban, nagyon szeretnék találkozni önnel, hozza magával a nagykövetségről a postámat, repülőjegyét fizetem.” Az utóbbit azért tette hozzá, mert tudta, milyen kevés költőpénzt kapnak a külföldi kongresszusokra utazó tudósok. Az ő keresete sokkalta nagyobb volt. A madrászi látogatás aligha illett bele Girin terveibe — mint a konferenciákra érkező oroszok zömének programjában, az övében is csupán Bombay és Kalkutta szerepelt.

De Ivernyov tévedett: amint véget ért Delhiben a konferencia, Girint éppen Madrászba vitték.

Ivernyov először ült fel az ágyban, és ez az esemény egybeesett Girin megjelenésével. A robusztus orvos még ormótlanabbnak tűnt fel bő fehér ruhájában, amikor belépett; kalapját a kezében tartotta. Kíséretében volt egy alacsony, napbarnított arcú, nagy szemű, fekete hajú fiatal nő, akiről kiderült, hogy a felesége.

Girin a ventillátor elé tartotta arcát; élvezte a felkavart hűs levegőt. Szima mintha a szűk ruha ellenére sem érezte volna a hőséget, mert sima bőre száraz volt. Ugyanez a forróságtűrő képesség lepte meg Ivernyovot Tillottamánál is. Girin fiatal felesége, ha külsőben nem is, de valamiben nagyon emlékeztetett Tillottamára.

Csak úgy záporoztak a kérdések: Moszkvából, a hozzátartozókról és ismerősökről, mindarról, ami semmit se mond egy külföldinek, de nagyon fontos egy olyan ember számára, aki honfitársaival találkozik. Ivernyovnak eszébe jutott valami, mert hirtelen elhallgatott. Girin megértőén bólintott, és elővett a zsebéből egy csomagot. A másik türelmetlenül szakította fel a borítékot, és olvasni kezdett. Girin felállt, és a feleségével együtt elindult a teraszra.

— Bocsásson meg, Ivan Rogyionovics! — Ivernyov amúgy is gyenge hangja még halkabb lett az izgalomtól. — És maga is, Szerafima Jurjevna. De olyan régóta és olyan türelmetlenül várom a híreket, hogy megfeledkeztem a jó modorról.

— Nem számít. Annál is kevésbé, mert valóban érdekes dolgokról van szó benne. Olvassa el, aztán még én is kiegészítem valamivel. Teljesítettem ugyanis a kérését, igaz, jelentéktelen eredménnyel. — Girin becsukta maga mögött a vékony ajtót, majd Szirmával lement a kőlépcsőn az apró kertbe.

— Itt árnyék van, és a tenger felől szél fúj. Nagy meleg ez a mi északi honfitársunk számára, én viszont jól bírom a kánikulát. Hát te, jól viseled? Büszke vagyok rád és irigyellek. Ez igen, ez remek hőszabályozás!

— Az utóbbi évben túl sokat foglalkoztál ezzel a bizonyos hőszabályozással — mondta Szima szemrehányóan —, de csak elméletben.

— Valóban.

Szima megcsókolta Girint: lábujjhegyre állt, és átölelte a férfi nyakát.

— Ezt miért kaptam? — kérdezte Girin, aztán hátrasimította a lány haját; közben hozzáért kicsiny füléhez, amelyet annyira szeretett.

— Miért teszik fel a férfiak állandóan ezt a kérdést? A barlangból feljutottunk a csillagokig, és minden maradt a régiben…

— Nem rossz hagyomány! — nevetett Girin. Odakint hangosan csikordult a kavics, és egy alacsony zöld kocsi fékezett le a kapu előtt.

— Vendégek érkeztek Ivernyovhoz — súgta oda Szima a férfinak, mintha itt bárki is megértené az orosz beszédet.

— I-igen! — mondta szemöldökét összehúzva Girin. — Egy kis baj lesz, ha nem beszél valamelyikük angolul.

— Késő bánat.

— Azt, hogy még egy lépéssel továbbjussak a tudományban, fontosabbnak tartottam, mint az idegen nyelvtudásom tökéletesítését. Nem szándékozom sokat utazgatni külföldön, úgyhogy elegendő az angol tudásom.

A kocsiból sokan szálltak ki. Három nő: két négerbarnára lesült európai és egy nagyon sötét bőrű indiai, aki a fekete szárijában még feketébbnek hatott. Négy férfi: két indiai, két európai: egy-egy öreg egy-egy fiatallal.

— Egész küldöttség jött üdvözölni a felgyógyult geológusunkat — mosolygott fanyarul Girin —, úgy látszik, Ivernyov népszerű ember.

A házigazda és a jövevények régi ismerősök voltak, de a közöttük kialakult közvetlenség egy kissé megbomlott Girin, Szima, és az arányos termetű öregember jelenlétében, aki olyan sűrű szakállt viselt, mint egy szikh, és szokatlanul méltóságteljes volt a magas fehér turbánban. Rámamurti szobrász úgy mutatta be az öreget, mint a guruját: Vitarkánanda professzor, művészettörténész. Ivernyov már hallott valamit arról, milyen szép szerepet játszott a tudós Dajárám életében, így hát egy kissé felemelkedett az ágyában, hogy tiszteletteljesen üdvözölhesse Vitarkánandát. De az öreg, akár egy anya a gyermekét, gyengéden visszakényszerítette az ágyba, majd ujja hegyét többször végighúzta a beteg homlokán és halántékán. Kellemes érzés járta át Ivernyovot, nyugalom szállta meg, és egy pillanatra behunyta szemét.

— Nem szabad kifárasztani! — mondta szemöldökét összehúzva Sandra, akinek magabiztossága és szépsége valósággal lenyűgözte Szimat.

De amikor az indiai szobrász felesége hátravetette válláról a vékony kendőt, mélyen meghajolt a beteg előtt, aztán európai módra feléje nyújtotta meztelen karjait, Szima nem tudta többé levenni róla a tekintetét. A két művész, Dajárám és Cesare pedig az Indiában ritkaságszámba menő és távoli Oroszországból érkezett nőt fürkészte.

Ivernyovon kívül senki sem vette észre, hogy a két tudós nyíltan egymás szemébe nézett, ahogyan csak a nagyon jó barátok vagy a halálos ellenségek tudnak egymásra nézni.

Vitarkánanda, amint megnyugtatta a beteget és visszafordult a jelenlevőkhöz, szembe találta magát az orosz orvos fürkésző pillantásával. Az indiai egy kissé felhúzta a mélytüzű sötét szeme fölött húzódó, megtört ívű, szurokfekete szemöldökét, és kérdőn nézett az orosz orvos hajnali tibeti hóhoz hasonló halványkék szemébe. Néhány percig tartott az észrevétlen párviadal, helyesebben az erőpróba, aztán Vitarkánanda halkan azt kérdezte Girintől:

– Ön is az úton áll?

— Ha ön a tudományt érti az úton, igen, ha a jógát, akkor nem.

A professzor erre széles, ősz bajusza mögé rejtette mosolyát.

— Minden tudós, ha igazi tudós, az igazság rettenthetetlen, elszánt kutatója, a neve a dnyána-jógi, akinek a gondolata, az akarata fegyelmezett.

– Én magam nemigen tudom megállapítani, hogy igazi tudós vagyok-e vagy sem, de ahogy erőmből telik, önző érdek nélkül igyekszem szolgálni a tudományt.

— Ezt látom — felelte Vitarkánanda —, mint például azt is, hogy ez a hölgy — tekintete Szimára siklott —, túljutott a ghéranda szamhitá jó sok lépcsőfokán (a professzor a hatha-jóga tantrabeli elnevezését használta).

— Biztos vagyok benne, hogy a feleségem nem is gondolt erre — mosolyodott el Girin.

— Maguknál Oroszországban, de általában Nyugaton elég sok olyan ember van, aki nem is sejti, hogy ő jógi, pedig eljutott a tökéletesedésnek és a megértésnek ugyanolyan magas fokára.

Lea hangos felkiáltása félbeszakította lassú beszélgetésüket. Sandra lefordította az olasz szózuhatagot.

— Lea azt mondja, hogy régóta szeretett volna látni közelről legalább egyet a csodálatos orosz tornászlányok közül!

— Orosz tornásznő vagyok ugyan, de nem tartozom azok közé a nagyszerű lányok közé, akik Rómában győztek — felelte Szima. — Én csak egy vagyok a sok ezer szovjet élsportoló közül. Ez az igazság — egyáltalán nem szerénykedés.

— Nem számít, nekem akkor is tetszik! — jelentette ki Lea, és belekarolt Szimába. — Nézd csak, Cesare, ugyanolyan kicsi, mint én, talán csak egy picikével magasabb.

— Alig öt centivel!

— Már megszoktam, hogy a férfiak mindent lekicsinyelnek — sóhajtotta Lea —, de meg kell jegyeznem, hogy illetlenség így meresztgetned a szemedet. Eleinte Tamara, most meg erre az orosz lányra. Mindjárt az első találkozáskor! Azt hiszed, hogy neked mindent szabad, mert festőművész vagy? Mi jön még ezután?

— Ezután? — Cesare felállt. — Kimerítettük Tiszlavot. — A nehezen kimondható orosz nevet így ejtette ki az olasz festő. — Mennünk kell. Azt javaslom új orosz barátainknak, hogy jöjjenek velünk. A közelben van egy pompás villa, amelynek gazdag tulajdonosai elutaztak. Kibéreltük mély vizű úszómedencéjével együtt, amely ugrótoronnyal is fel van szerelve. Most már sokkal könnyebben viseljük el a madrászi hőséget!

Szima kérdő pillantást vetett Girinre, aki viszont Ivernyovra nézett. A geológus helyeslőén bólintott.

— A medence égszínkék csempékkel van kirakva, felmelegedett vizét forrásvíz frissíti! Azúrkék frissítő! — csábítgatta őket Cesare. — A professzort is magunkkal visszük.

Dajárám és Tillottama szeme kerekre tágult a rémülettől. De Vitarkánanda egyáltalán nem sértődött meg, hanem kedvesen megmagyarázta, hogy neki, az idősebb nemzedék képviselőjének, már nem való ilyesmi. Cesare sietett bocsánatot kérni a professzortól. Vitarkánanda gyengéden elhárította a bocsánatkérést.

— Szeretnék önnel találkozni, ha már kipihente az utazás fáradalmait, és lesz egy kis szabad ideje — fordult Girinhez.

— Nem vagyok fáradt, de a konferencia már holnap megkezdődik — felelte Girin. — A szombat megfelelne önnek, akkor végződik a konferencia?

— Nagyon jó. Kérem, tiszteljen meg a látogatásával. Megengedi, hogy jelen legyen néhány barátom is? Csak férfiak lesznek. Dajárám majd eljön önért. Barátaim nagyon fognak örülni, hogy egy orosz pszichológus orvossal találkozhatnak. Mi már hallottunk a delhi konferencián elhangzott előadásairól.

— Nagyon köszönöm — mondta Girin halkan —, rossz szónok vagyok, és angolul sem beszélek valami nagyon jól. De rendkívül érdekesnek tartom az ön barátaival való találkozást. Kár, hogy itt-tartózkodásom nagyon rövidre van szabva.

— Miért ne hosszabbíthatná meg?

— Megpróbálom!

— Köszönöm: Még egy kérdés: igaz, hogy Dajárám a fekete koronáról és Nagy Sándor indiai hadjáratáról szóló régi legenda után kutat az ön számára?

— Ez barátomnak, Ivernyov geológusnak a kérése volt. De engem is érdekel a monda kézirata.

— Akkor mi is segítünk felkutatni. Egy négy esztendeje Indiába érkezett japán professzor gyűjti és tanulmányozza a Nagy Sándorról szóló ősi legendákat. Én csak futólag hallottam róla. De megtudhatom pontosan és összehozhatom majd vele.

— Inkább ne.

Vitarkánanda oldalvást nézett rá mindentudó szemével.

– Értem. Nem szeretné felkelteni azok figyelmét, akik… az olasz festőre vadásznak. Rendben van. De nekem mennem kell. — Vitarkánanda felállt, meghajolt és Dajárám kíséretében távozott.

Girin rávette Szimat, hogy menjen fürödni az olaszokkal, ő maga pedig ottmaradt Ivernyovnál. Szima mindjárt tudta, hogy kettesben szeretnének maradni, és elindult Lea meg az öreg olasz férfi társaságában, akinek nyári zubbonya, cserzett arcbőre és bátor tekintete elárulta, hogy tengerész. Alig hagyta el a házat a vidám társaság, a geológus megkérte Girint, hogy segítsen neki felülni. Meglobogtatta kezében az Andrejev jól ismert keze írásával teleírt lapokat, és megerősödött hangon felkiáltott:

— Képzelje ezt a furcsa egybeesést! — Leonyid Kirillovics apám jegyzetei között talált egy rövid feljegyzést arról, hogy a pamíri-afganisztáni expedíciója során ismeretlen szürke kristályokra bukkant egy ősrégi ércbánya meddőhányóin. Én olvastam azt a feljegyzést, de nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Milyen buta voltam!

— Hogy történhetett ez?

— Ez csak néhány futólag odavetett sor. Sem apám, sem senki más nem írta le az új ásványt.

— Nyilván a forradalom kitörése előtt nem volt rá ideje, aztán meg az események elvonták a figyelmét, no meg tudományos munkákat egy időben ritkán közöltek.

— De mégiscsak közöltek. És apám megtehette volna később is.

— A forradalom után már bizonyára nem voltak nála a kövek. Nyilván elkallódhattak. Elvégre az apja nem volt ásványkutató.

— Nem hát. Egyszerű geológus volt, aki érclelőhelyek után kutatott.

— Talán azt hitte, hogy a talált ásvány csakugyan nem is érdekes. És mivel nyakig volt munkával, nem kérte ki az ásványkutatók véleményét — bólogatott Girin.

— Valószínű. De Leonyid Kirillovics még valamit felfedezett: a bejegyzés teljes szövegét idézi, bevallom, elsiklottam fölötte, amikor átnéztem apám magánlevéltárát: “Tegnap voltam Alekszej Kozmicsnál a lakásán (Gogol utca 19.), eladta a köveimet…” Nézze, Andrejev professzor aláhúzta ezeket a szavakat: “Alekszej Kozmics” valószínűleg ékszerész. Ugyanebben a füzetben van még egy mondat: “Beszélni D. U.-val a szürke köveimmel kapcsolatosan.” De a dolog nem is olyan reménytelen, amilyennek látszik. Barátom, Szugorin ásványkutató emlékezetből leírta azoknak a köveknek a külsejét amelyeket elloptak, még mielőtt meghatározták volna eredetüket. Platina foglalatú fülbevaló, amelyet egy lebombázott ház széfjében találtak. A kövek áttetszőek, szürke árnyalatúak, és az ásvány anyagában rengeteg a szétszórt, igen apró, fémesen csillogó fénypont. A csiszolásról ítélve, feltehető, hogy a természetes kristályok oszlopszerű, rövid hasábok voltak.

Ivernyov hangja megremegett az izgalomtól és a gyengeségtől. Girin odalépett hozzá, hogy segítsen visszafeküdnie.

— Mindjárt, mindjárt. Az egésznek az a lényege, hogy ez a leírás pontosan ráillik az olaszok által talált fekete korona szürke köveinek a külsejére. Ezekkel az olaszokkal az imént ismerkedett meg… Csak hát a korona kristályai nagyobbak voltak!

Girin, aki már-már a beteghez hajolt, meglepetésében felegyenesedett.

— Wilfried Deragazi, akit ön is ismer, óriási összeget ajánlott fel az olasznak a koronáért. Aztán hazánkba érkezett, hogy kiderítse, hol találta apám a szürke köveit. És az én… Tatámat ugyanezzel a céllal küldte: a szabadsága alatt nézze át apám naplóit.

— No lám! — Girin csak ennyit mormogott.

— Adjon egy cigarettát, ott van a kis szekrényben!

— Elszédül.

— Adja már!

Ivernyov rágyújtott, de nyomban elfogta a köhögés, aztán vékony ingének ujjával letörölte verítékét. Majd így folytatta:

— Ebből ezt az igen fontos következtetést vonjuk le: először is, a szürke kristályok ősi lelőhelyét csak az apám ismerte, másodszor, ezeknek a köveknek fontos tulajdonságuk van. Akik ismerik ezt a tulajdonságát, nem sajnálják a pénzt, tűvé teszik érte az egész világot. Én még a következőkről tudok… — Ivernyov elmondta Girinnek a korona megtalálásának történetét és Lea betegségét. — Ha felidézzük Nagy Sándor történetét, helyesebben az indiai távozásáról szóló legendát, amelyet Szoltamurad Behojev mesélt el nekünk…

— Szoltamuradot ismerem! Elnézést, mit mondott el?

— A legendában Sándor felteszi a fejére az ősi varázskoronát és elfelejti, hogy miért jött Indiába. Ugyanez történt Leával is! Amikor feltette a fejére a koronát, részlegesen elvesztette emlékezőtehetségét. Egyetért azzal, hogy ez az egybeesés azt bizonyítja: az elsüllyedt flotta Nagy Sándor hajóhada volt, amelyet Nearkhosz kapott a diadokhoszoktól. A legenda szerint Nearkhosz megkapta a varázskoronát is… Elég ennyi? Egy elektronikus gép már rég azt felelte volna: igen!

— A gépnek mindegy, esztelenséggel úgysem vádolják meg, legfeljebb azt mondják: rövidzárlat. De a maga formulájában nem lehet hibát találni. Előfordulnak különféle meglepő dolgok, mint például az ősi Trójában talált nagyszerű optikai lencsék. Én beérem ezzel a hipotézissel. A tudomány csak most jött rá a kristályok szerepére a kvantumelektronikában, de még mindig nincs teljesen tisztában vele. Ismeri a kvantumgenerátorokat: a mézereket és lézereket? A rubin vagy más ásványok kristályai iszonyatos fényerősséget biztosítanak. A Holdat megvilágító kristályok fénye az elektrontömegek összegyűjtése és továbbítása révén messze túljut a naprendszer határain. A lézerek biológiai hatásáról egyelőre semmit sem tudunk. Viszont ősidők óta ismerünk különböző biológiai hatásokat, amelyeket drágaköveknek, ugyancsak kristályoknak tulajdonítanak többségükben. Lehet, hogy az ősi babonákban van némi igazság, és pontos megfigyeléseken alapulnak. Feltehető, hogy a szürke kristályok a napfény hatására bizonyos körülmények között az agy idegsejtjeire ható sugarakat bocsátanak ki. Elhelyezkedésük a koronán olyan, úgy vannak beállítva, hogy a kisugárzás az emlékezetet irányító agyféltekék hátsó részét éri.

— Lea vakító napsütésben állt a koronával a fején!… — kapott észbe Ivernyov. — De hogyan tudhattak ilyen felfedezést tenni az oly távoli múltban?

— Tapasztalati úton, vaktában értek el az emberek nagyon sok mindent. Ezeknek a vívmányoknak egy része aztán feledésbe merült, elveszett a szüntelenül tomboló háborúkban, amelyek — mert gyér volt a lakosság lélekszáma — egész kultúrákat teljesen megsemmisítettek. Úgy látszik, az ilyen veszteségek közé kell sorolni a szürke kristály tulajdonságait is, amelyeket valaki véletlenül másodszor is felfedezett. Szeretném tudni, ki volt az. Hogy mik ezek a tulajdonságok, az már az ásványkutatókra, kristálykutatókra, fizikusokra tartozik, nem rám, orvosra.

— Mintát kel! szerezni. Különben csak találgathatjuk, hogy magának a kristálynak a tulajdonságai ezek, vagy az ezüstös zárványoké. A kristályok folyadék- és gázzárványait régóta tanulmányozzák. Az egyik első kutatójuk Humprey Davy volt. Sósvíz-oldatok a szfaleritben vagy topázban, szerves kőolajféle anyagok zárványa fluoritban, nagy nyomás alatt levő gázok hegyi kristályokban — korszerű és igen precíz analízissel kimutatható, milyen volt a nyomás, a hőmérséklet, az oldatok összetétele a kristályképződés pillanatában sok millió és milliárd évvel ezelőtt.

— Lehet, hogy nem a zárványokban van a lényeg, hanem az oldatok összetételében? — töprengett hangosan Girin.

— Minden lehetséges. El lehet fantáziáin! azon is, hogy holmi különleges, a föld felszínén “kihalt” — technéciumhoz és franciumhoz hasonló elemek adalékanyagokként keveredhettek beléjük. Sőt feltehető, hogy olyan anyag került a szürke kristály összetételébe, amelyet a földkéreg óriási mélységéből hoztak felszínre, ahol a nekünk megszokott elemek egészen mások lesznek, és más tulajdonságokat kapnak. Akárcsak a száz-százhúsz kilométeres mélységből felszínre hozott egyszerű szén, amely az egyik legkeményebb anyag, a gyémánt alakjában kerül hozzánk.

– És ez az anyag más tulajdonságaival együtt felszínre hozta magával az élettel szemben táplált kozmikus ősharagot, amely az anyagmozgás valamennyi alapfolyamatát jellemzi?

– Úgy van, és milyen költői! De hogy ültessük át ezt a poézist a reális tudomány talajába? — mosolyodott el Ivernyov.

— Csak egy módszerrel: hogy Cesare nevű barátja megszerezze a koronát, ha valóban ő rejtette el, mint ahogy azt magának említette. Aztán adja át a tudósoknak és ezzel egyszer s mindenkorra megszabadul a veszélytől, amely közös “barátunk”, Deragazi “jóvoltából” minduntalan leselkedik rá.

— Valóban ez a legegyszerűbb megoldás! És a leghelyesebb. Úgy gondolja, hogy el lehet mondani neki mindent?

— Természetesen! A szál vége az ő kezében van, de nem olyan embernek néztem, aki pénzért mindenre hajlandó. Értelmes ember, tehát belátja, hogy amikor szervezett erő avatkozik a dologba, a magányos embernek félre kell állni és rábízni az ügyet egy másik, nem kevésbé hatalmas szervezetre. Maguknak, geológusoknak pedig nagyon sürgősen gondoskodniuk kell az ókori ércbánya védelméről, ha édesapja feljegyzései alapján megtalálják.

— Kedves Ivan Rogyionovics, ha jól sejtem, az az ércbánya Afganisztánban van!

— Akkor meg írunk egy jelentést és én még ma… nem, nem, ez így nem jó. El tudná küldeni valamelyik munkatársát repülőgépen Delhibe?

— Csak Vologya Tulimov geofizikus jöhet számításba. Ő a másik szovjet geológus itt, Madrászban, senki más nincs. Elutazik, mit lehet tenni!

— Akkor minden rendben van. Írja meg a jelentést, én majd átadom neki. Most pedig egy negyedórát feküdjön nyugodtan, aztán hozzáfoghat az íráshoz. Nem kell hosszan írni, azokat sem a gólya költötte. A másolatát elküldi Leonyid Krillicsnek, hadd mozgassa meg a fantáziáját.

Girin lefektette Ivernyovot és a dolgon tovább morfondírozva kiment a teraszra.

“A kristály az anyag tartós létezési formája, és képződéséhez — az alaktalan anyagoktól eltérően — pótenergiára van szükség. Ez a pótenergia lehetővé teszi, hogy a kristály rendszerezett azsúrozása, kemény sarkai és csiszolt élei révén ellenállhasson a külső hatásoknak. A kristály megsemmisülésekor okvetlenül felszabadul bizonyos energiamennyiség. Ugyanígy az ember pszichikuma is, amelyben nagy energia feszül, nagyszerűen ellenáll mind az igen erős ingereknek, mind a belső konfliktusoknak. A kevésbé szilárd pszichikumú ember pedig könnyen enged a külső nyomásnak, pánikba esik, a társadalmi pszichózis hatása alá kerül — általában ingatag erkölcsileg. Egy kissé gyenge legény, mondaná Szima.”

Szima! Ez a szívmelengető név visszazökkentette Girint a valóságba. Legkésőbb egy óra múlva megpillantja a lány erősen figyelő és ezért csalókán szomorú nagy-nagy szemét.

Загрузка...