A borotva éle

4. FEJEZET A siklók királynője

Szima feje alá rakott kézzel hevert a pamlagon, teljesen elengedte magát és kikapcsolta gondolatait…

Kis idő múlva felemelte karját és megnézte az órát. Rita rövidesen betoppan, hogy segítsen begyakorolni az új kompozíciót, ő meg még át sem öltözött. Ma valahogy nem képes koncentrálni és átgondolni a szerep második, lassú részét. Gondolatai vissza-visszatérnek a legutóbbi találkozásra a moszkvai képzőművészeti kiállításra. Újból, ki tudja hányadszőr már, felidézte emlékezetében ezt a jelenetet: egy csoport látogató a hatalmas faszobor talapzata előtt, szkeptikusan közönyös vagy gunyoros arcok, és köztük ott áll kissé lehajtott fejjel a hiszékeny, de ugyanakkor igen magabiztos, érdekes orvos-műtörténész, Ivan Girin, aki naiv arccal faggatja a hivatásos művészeket. Neve tipikus orosz, egész külseje is, mozdulatai, gondolatai fegyelmezettek, kiszámítottak, modora tartózkodó, hangja mély.

Megismerkedésük egyszerű és elkerülhetetlen volt, mint az is, hogy együtt távoztak, egyszerűen és őszintén beszélgettek mindarról, ami mind a kettejüket érintette és nyugtalanította. Szima először találkozott életében olyan emberrel, aki számára nyitott könyv volt a tudomány. Neki köszönheti, hogy ő, a közepes műveltségű, hétköznapi nő is megismerte mindezt. Neki bizony az edzett, ruganyos és erős test öröme, valljuk be, sokszor többet jelentett minden komoly könyvnél. Szima Girinnek köszönheti, hogy véget ért hétköznapi élete.

Szima gondolatait halk kopogás szakította félbe. Az ajtóban megjelent Rita Andrejeva, a magas, aranyhajú lány, akinek rokonszenves, kisfiús arcát szeplők tarkították.

– Ó, nagy és bölcs kalifa! Én alázatos muzsikusként sietek ide, felséged pedig keleti kényelemben heverész. Azt parancsolod vezírednek, hogy várjon a sorára? Vagy netán Harun al Rasid, kinek Allah nyújtsa hosszúra életét, gyengélkedik?

Szima úgy kacagott, mint egy kisdiák. Aztán felugrott és összecsókolta barátnőjét. Egy nagy naranccsal kedveskedett neki, majd a nyitott szekrényajtó mögé állt, hogy magára vegye sportöltözékét. Rita még csak elsőéves volt a testnevelési főiskolán, amikor összebarátkoztak és kieszelték ezt a félig mókás, félig komoly játékot, amely szinte gyermekkori álmaik folytatása volt. Szima, az arab mesék romantikus lelkületű kalifájának példájára, aki esténként parasztembernek öltözött és nagyvezírjének kíséretében a várost járta, hogy segítsen a bajba jutottakon, a Harun al Rasid nevet választotta. Szereztek egy vastag füzetet, amelybe feljegyezték az eseményeket: a legkülönbözőbb, lényegében igen szerény dolgokat, mert a jó szívén és két erős lábán kívül mi más lehetősége volt a két lánynak?

— Játssz valamit, hadd melegítsek be — mondta Szima és előjött a szekrényajtó mögül.

Rita megtörölte a narancs levétől ragadós ujjait, leült a pianínóhoz és a szobát máris betöltötte az ünnepi gavotte melódiája. Szima hozzáfogott a bemelegítéshez. Közben a tükörben nézte magát, amely teljesen betöltötte a szegényesen bútorozott, tágas szoba falát.

— Beszélgetni azért még lehet veled? — kérdezte Rita. — Volna egy komoly dolog, amely Harun al Rasidhoz illő, de erről majd később. Egyelőre pedig… tudod, mennyire szeretek fecsegni, ahogy a volt férjed megjegyezte.

– Én azonban hallgatok, hogy ne fulladjak ki.

— Rendben van. Most jutott eszembe, amit a nevelőmamádról meséltél. Régen, amikor először látogattalak meg, azon csodálkoztam, hogy lehet egy egyedülálló lánynak ilyen nagy szobája, pianínója meg ekkora tükre. Tőle örökölted, akárcsak az angol nyelvtudásodat és művészetismeretedet?

— Igen, ő nevelt fel és taníttatott. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy művelt legyek, de én nem bírtam sokáig. — Szima perdült egyet, aztán néhány ugrás és egy bukfenc után a pamlagon termett. — Most öt perc pihenő, aztán hozzáfogunk a számhoz. A kottán megjelöltem a kihagyható részeket. Játszottad már az Egle adagióját?

Szima arca most feszült összpontosítást tükrözött. Aztán a tükör elé állt megmerevedett pózban: jobb vállát előrehúzta, leeresztett és megfeszített kezét keresztbe tette.

— Mindjárt azzal az izével… azzal a lassított résszel kezdjem? — kérdezte Rita.

Szima némán bólintott. Rita játszani kezdett, de közben a kottát és barátnőjének a tükörképét figyelte egyszerre.

A szám, Szima ötlete, nem volt könnyű. Az akkordok szabályos ritmusát heves, hirtelen megtorpanásokkal váltakozó mozdulatok tükrözték, amelyek szaggatottaknak hatnának, ha nem tarkítanák egyenletes, szinte már elnyújtott átmenetek. Szima olyan tánckompozíciót akart létrehozni, amely megfelel a mai élet ritmusának és a gyakran, idegesen változó benyomásoknak…

— Játsszam a befejező részt? — kérdezte Rita, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a játékot.

— Igen, igen!

Szima gyors, szinte láthatatlan mozdulatait plasztikus bájjal telített hirtelen megtorpanások tarkították, s e póz mozdulatlanságát a kézhajlítások, fejfordulatok és ujjterpesztések hangsúlyozták, amelyek gyorsak, hevesek voltak és kihívóan zárták a jelenetet. A hirtelen magasba emelt és megmerevedett láb, a fej fölé hajlított kéz csuklójának begörbítése vagy kiegyenesítése egy kissé nevetségesen hatott a tánctornagyakorlat nehéz balettlépései után.

Szima remek alakjának köszönhette, hogy tánca egy élő szobor csiszolt produkciójáról készült filmhez hasonlított. A kifejező pózok ritmikus sorrendben követték egymást, az egész test hihetetlen egyensúlyozás közepette dermedt meg, a gyors befejező kézmozdulatok pedig a tornászlány felszabadultságát és vidámságát tükrözték. Az adagio véget ért.

— Még egyszer a befejező részt! — követelte Szima ziháltan.

— Pihenj!

— Nem! Még nem vagyok fáradt!

Rita pedig egyre csak játszott, míg csak Szima nem kérte, hogy pihenjenek. Rita megfordult a forgószéken és szemét a barátnőjére szegezte.

— Nagyszerű voltál! Piszokul nagyszerű!

— Miért mondod, hogy piszokul? Ez a te baráti elismerésed?

— Ugyan már! Ne tettesd magad, hogy semmit sem értesz! A piszokul azt jelenti, hogy nálad minden összhangban van: az alakod, a mozgásod, az ösztönöd alakítás közben. Mennyit küzd az ember, hogy összhangba hozza mindezt, nálad meg ez kész… Emlékszel arra az osztrák műkorcsolyázónőre, aki az áprilisi bemutató versenyeken szerepelt?

— Persze. Jól emlékszem szabadon választott gyakorlatára, a “modern” táncra. Mit akarsz vele?

— Ugyanolyan fekete, rokonszenves lány, mint te vagy, alakja is szakasztott olyan, mint a tiéd.

— Rita, drága vezírem — Szima leültette barátnőjét és átölelte a vállát —, én viszont magasabb szeretnék lenni, olyan, mint te vagy. Testem ugyanolyan könnyű legyen, mint a Ljuszjáé. Emlékezz csak vissza az ugrásaira! Ugyan, mit képzelsz! Hát Tamara? Csupa báj, olyan, mint egy japán porcelán szobor.

— Lebecsülöd magad! Alakod nagyon nőies, ez a te különlegességed, erősséged. A férfiaknak a lábad előtt kellene heverniük és a karjukban kellene cipelniük téged!

— Szívesen cipelnek is, de hamar leejtenek — nevetett Szima. — Akárcsak Georgij, a volt férjem. Nem kell bemutatnom neked!

— Hát a többiek? Hisz nem ő az egyetlen férfi a világon.

— Persze hogy nem. De mindegyik azt várja az embertől, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Megpróbál a saját ízlése szerint átformálni. De akkor csap be a villám, ha kiderül, hogy erősebb vagy nála! Most kellene aztán kimutatnia a fölényét, de ha hiányzik, megaláz, lealacsonyít a saját szintjére, de ha lehet, még annál is lejjebb.

— Tudom én ezt jól! — bólintott Rita komolyan. — Nos, teszünk fel teavizet? Befejeztük?

— Ha nem vagy még fáradt, vegyük át még egyszer. Kilencig befejezzük, jó?

Rita újra belekezdett Balszisz balettjének adagiójába és egy teljes órán át játszotta, Szima pedig gondosan csiszolta a szabadon választott gyakorlatot. Végül kiszaladt a zuhany alá. Rita ott maradt ülve a pianínó mellett és elgondolkodott.

— Mit szólsz a gyakorlatomhoz? — kérdezte Szima, amikor már a sűrű haját fésülte.

— Nagyon szép. De… — Rita megint elmerengett, mintha a gondolatait rendezgetné —…én azért mégis valami mást keresnék. Hiányzik ebből a kiteljesedés, valamiféle utolsó szárnyalás vakmerő felizzás, olyasvalami, ami lezárhatná ezt a kompozíciót. Mi több, azt mondanám, hogy egy kissé hideg tehozzád. Különben lehet… — Rita elhallgatott.

— Mi lehet? Talán engem látsz hidegnek?

— Néha. Mert ez olyan furcsa: ott, ahol lobognod kellene, nyugodt vagy, olykor meg vad szenvedélyességbe csapsz át.

— Ez nagyon érdekes! Pedig biztosan igazad van — felelte Szima és leült a pamlag szélére. — Nem tudom, miért, de mindig azt gondoltam, hogy az erős, egészséges emberek szerelme szükségképpen könnyed és világos. Nem torzul el és nem silányul el egy szemernyit sem. Ha viszont elmúlik, akkor az “önmarcangolás”, elkeseredés, kétségbeesés nélkül történik. Velem így is történt: könnyebben jutottam túl rajta, mint mások. De nem azért, mert ugráltam örömömben.

— Persze hogy nem azért — helyeselt Rita. — Elég jól ismerlek ahhoz hogy ne tételezzek fel rólad olyasmit, amit egyesek bizonyára gondolnak. Ha neked más az érdeklődési korod, ha leköt a munkád, akkor te biztosan nem az a nő vagy, aki számára csak ez a szerelem létezik.

— Lehet. Mert mindig így történt: fájt, gyötört a bánat, a keserűség, de ugyanakkor már valahol a lelkem mélyén érződött a megkönnyebbülés: lám vége az egésznek, és legalább tisztábban láttam.

– És magányosnak, üresnek érzed magad.

— Igen. A magánytól való félelem bennünk nőkben a legerősebb. Hány szép lány ment feleségül emiatt az útjába kerülő legelső férfihoz, és a mai napig bánja ezt a sietséget. A magány különösen akkor ijesztő, ha öregnek, betegnek képzeljük el magunkat. Ezt a félelmet bizony az anyatejjel szívjuk magunkba, és még abból a régi falusi életből származik, amikor valóban nyomor, keserves élet várt az egyedülálló nőre. De ma már nem. A nő ugyanúgy kenyérkereső, mint a férfi, emberek között van, és mindig akad munka számára öregkorában is. — Szima nyújtózott egyet, miközben gondolatai visszaszálltak a tegnapelőtti eseményekhez, de Rita megrázta a vállát.

— Mi van veled, te kis szerencsétlen? Ó, kalifa, csak nem szerettél bele valami távoli országbeli rabnőbe?

— Nem, csak összebarátkoztunk. Ilyen magas ni, és sokkal idősebb nálam.

— Ez számomra új, Szima! Te hiszel a nő és a férfi barátságában?

— Szeretnék hinni! Néha az az érzésem, hogy mi mai emberek, még nem nőttünk fel odáig. Mindenesetre két nagyszerű férfi is beszélt nekem a barátságról, és mi lett a vége… Az egyik hosszasan fejtegette, hogy mennyire vágyik egy nő-barátra; hogy manapság a kispolgári gondolkodásmód káros befolyása miatt teljesen megszűnt a nő és a férfi között a barátság; hogy milyen nagyszerű lenne barátkozni a szerelem minden kötelező igénye nélkül, mert ő már belefáradt a szerelembe. De semmi sem lett az egészből!

— Talán lett volna, ha csúnyább vagy.

— Nem tudom. De meggyőződésem, hogy a barátság más, mint a szerelem: a barátság kötelező viszonosságot igényel. És egyenlőséget bármi áron. De nem egyformaságot. Érted?

— Persze, és azt hiszem, igazad van, Szima. No de mesélj valamit a kalifa rabnőjéről?

— Azért szeretem az ilyen embereket, mert dolgosak — a szó legteljesebb értelmében!

— Mint az apám és az anyám! — kiáltott fel Rita. — Anya azt mondta, hogy sohasem érez fáradtságot, ha valami érdekes dologról vagy sürgős ügyről van szó.

— Elegem van már az olyan emberekből, akik azt tartják magukról, hogy mindent megtettek a családjukért, az államért, saját magukért. Ezek gyakran naplopók, csak titkolják…

— Aztán mégis hány éves a rabnőd?

— Már nem fiatal, őszintén szólva, sokkal idősebb nálam.

— Nem tudom, nem tudom — csóválta fejét Rita rosszallóan.

— Csalódottnak látszol. Mi nem tetszik?

— Meg mernék esküdni rá, hogy szerelmes vagy, Szima. De én mindig azt hittem, hogy egy igazi, hozzád való férfiba szeretsz bele, aki számára te istennő leszel, aki remeg majd a vágytól és a türelmetlenségtől. Aki csupa fantázia, leleményesség, aki szüntelenül imád és rajong érted. De egy idősebb… Tudom: a tudás, az élettapasztalat, a nagyfokú figyelmesség, rengeteg élmény… De akkor is eltörpül a nagyszerű ifjúi szerelem mellett.

— Megfeledkezel arról, hogy jómagam sem vagyok már oly fiatal, aztán meg… ezeket én már ismerem. És ha tudnád, milyen gyorsan kopik le az újdonság máza, ha nincs meg a kölcsönös megértés. És persze számomra még az is szükséges, hogy mindkettőnknek tág legyen az érdeklődési köre, a férfi pedig méghozzá nagy tudású is legyen.

– Én mást várok. Állandóan rólam ábrándozzon, szüntelenül rajongjon értem, legyen féltékeny, legyen benne bizonyos fokú férfias vadság, hogy egyszerre erezhessem magam istennőnek és alázatos rabnőnek!

— Az ilyesminek rossz vége szokott lenni, Rita! Rég a múlté már a kalózok és a lovagok kora. Életed párja főleg arra ügyel, majd, nehogy többet dolgoztasd, mint amennyit te magad végzel.

— Ne nevess, kalifa, én ezt nagyon is komolyan mondtam. Ha nem sikerül, újfent visszaszerzem a szabadságomat.

— A szabadság csak a legteljesebb magányban lehetséges. Ezt gyakran nem fogják fel az emberek, te sem. Inkább igyunk egy teát. Aztán miféle, a kalifát érdeklő ügyről van szó?

Rita elmesélte azt az esetet, amely izgalomba hozta minden tanítványát a leánykollégiumban. Egy fiatal, törékeny, halvány arcú lány, Nágya beleszeretett egy fiatal, délceg, öntelt “újsütetű” pilótába. Egyiküknek sem volt szobája, ezért Nágya barátnői összébbhúzták magukat és átengedtek egy kis szobát a fiatal párnak a leánykollégiumban arra az időre, amíg nem találnak lakást. Azon az éjszakán, amikor Nágya barátnői a lakodalom után a takarítást végezték, visszataszító jelenetnek voltak a tanúi. Kicsapódott a fiatal pár szobájának ajtaja. A sebtiben felöltözött pilóta a kezében bőröndöt tartva megfordult a küszöbön és ocsmányul elkáromkodta magát. Ifjú felesége, keservesen bőgött és belecsimpaszkodott bősz férjének karjába, de az durván félrelökte, úgyhogy Nágya térdre esett. “Kurva!” — ordított rá a pilóta, aztán kirontott a leánykollégiumból és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek.

A barátnői Nágyához szaladtak, felemelték a földről, az ágyra ültették, paplannal betakarták. Az összefüggéstelen szipogásból annyit sikerült kihámozniuk, hogy Nágya nem volt szűz, de ezt nem merte elárulni szerelmesének. Azt hitte, hogy valamiképpen csak sikerül eltitkolnia azt, ami egy kérészéletű és szerencsétlen szerelem nyoma volt. Ám a pilóta úgy érezte, hogy legszentebb érzéseiben sértették meg, hogy meglopták és becsapták. Semmiféle rimánkodás sem hatott a féltékeny férfira, nem is jelentkezett többé. Nágya pedig súlyos depresszióba esett. Szegény lány napokon át a sarokban gunnyaszt: barátnői visszavették régi szobájukba. Ha nincs otthon senki, Nágya nem gyújt villanyt, semmit nem eszik. Valamit tenni kell, fel kell rázni dermedtségéből.

– Én megpróbáltam, a lányok is, de nem sikerült. Mi volna, ha eljönnél és beszélnél vele? Nágya ezt az egyet hajtogatja: az élete nem ér semmit, saját maga rontotta el, kinek kell az ilyen?

— No de az a pilóta is milyen korlátolt! — háborgott Szima.

— Próbáld másképpen nézni a dolgot, őt így nevelték. A férfiak azt tartják: nagyon fontos, hogy ő legyen az első. Bármelyik regényben ezt olvashatod.

— Nem találsz mást, csak ócska könyveket, amire hivatkozz?

— Miért ócskák? Lapozz bele némelyik szovjet könyvbe-ott is minden főszereplő nagyon érzékeny ebben a vonatkozásban. Isten őrizz, hogy a hősnőnek a múltjában legyen egy férfi, mert akkor elkezdik kínozni, megalázni. Mit vársz te a pilótától? Azt várta, hogy minden úgy legyen, ahogy neki tanították. Az az ostoba Nágya pedig gyáva volt és nem merte neki megmondani!

— A könyvekkel kapcsolatban igazad van. Margarita. De ami a gyávaságot illeti… Mit csináljon? Álljon vigyázzba, és jelentse: tudod, én nem vagyok szűz, ha akarod, szeress, ha nem akarod, ne szeress? Van ebben valami undorító…

— Ugyanakkor semmit sem mondani szintén nem helyes. Mintha bujkálnál az elől, aki szívednek a legkedvesebb a világon — vágott vissza Rita.

— No igen, így sem jó, úgy sem jó. Hát akkor hogyan? — töprengett Szima. — Megvan, eszembe jutott valaki, aki a borotva éléhez hasonló legfinomabb vonalról beszélt, amely két bizonytalan szélsőség között húzódik. Margarita, én felhívom és megbeszélem vele Nágya dolgát.

— Ki az? Jaj, Szerafima, miért van egyszeriben szükséged mások tanácsára? Megbutultál volna?

— Te ne beszélj butaságokat!

— Végül is, ki az az ember? Akadémikus, professzor?

— Nincs ilyen magas rangja. Tudományos munkatárs vagy orvos, nem tudom pontosan.

A geofizikus professzor hevesen ostromolta Andrejevet, hogy közölje vele Girin címét. Andrejev azt hajtogatta, hogy még nem tudja, hol lakik a barátja, aki nemrég érkezett Moszkvába, és hogy a címnyilvántartó sem tud felvilágosítást adni: Girin bizonyára még csak ideiglenesen jelentkezett be. A geofizikus szitkozódásba tört ki.

— Natasa megöl, ha cím nélkül megyek haza. Azt mondja, hogy még soha senki iránt nem érzett ilyen határtalan hálát.

— Girin viszont azt mondaná erre, hogy ez a pszichikum túlterheltségének a következménye. Orvosságot javasolna, hogy megszüntesse ezeket a vad kitöréseket.

— Próbáld csak ezt mondani Natasának, amikor fiúnk már fel tud kelni. Egy rövid gyógyszeres kúra, kétszeri hipnózisos kezelés, és megtörtént a csoda! — kiáltott fel a geofizikus.

– Éppen az a szép, hogy nem történt csoda. Egyszerűen — az orvos józan esze, tudományos felkészültsége tette ezt. De már eszembe is jutott, hogyan tudhatod meg a címét: hívd fel az intézetét, véletlenül emlékszem a nevére. Csak hát megmondom neked, hiába fárasztod magad.

— De hiszen Natasa számára… Nem, nem, hazudok, az én számomra is fontos…

— Verocska, tessék egy óriási bonbon. A munka befejezésének örömére akár össze is csókolózhatnánk… Különben hát nem érdemes, mert a vőlegényed nagyon haragos — mondta elkomorodva Szergej, az egyetemista, Girin segédje. — És most mi következik, Ivan Rogyionovics? A maga kísérlete?

— Igen. Annyi anyagot dolgoztunk fel a professzorunk számára, hogy három hónapig ki sem látszik a munkából. A megállapodásunk értelmében most már használhatom a laboratóriumot… és igénybe vehetem magukat, ha kedvük van hozzá.

— De még mennyire van! Az eidetikára gondolt?

— Eltalálta. Érdekes embereket válogattam össze.

— Tulajdonképpen mi is az? — kérdezte a laboránsnő.

— Néha előfordult rendkívül erős vizuális képzelgés. A gondolati képek oly megdöbbentően élénkek és életszernek, hogy reálisabbaknak hatnak, mint a valóságos élet. Ha egy ilyen ember elé vásznat feszítünk ki, mesélés közben szinte kivetíti a vászonra a gondolati képeket, mintha csak egy ablakon keresztül látna valamit, ami a valóságban történik.

– És ez a létrejött kép változatlan marad az agyában?

— Rendszerint. De az is előfordul, hogy egymásután váltakoznak a képsorok, alkalmasint az elképzelt esemény fejlődésének megfelelően.

— Ez igen! Szeretnék ilyen képességgel rendelkezni.

— Nincs kizárva, hogy magánál is előfordult már. A belső látás egyáltalán nem ritka jelenség, sok gyereknél tapasztalható, akik később elvesztik ezt a képességüket.

— Fogadjunk, Verocska, hogy nálad még sohasem fordult elő — szólt közbe Szergej.

— Honnan gondolod?

— Különben okvetlenül belém szerettél volna.

Girin mosolyogva hallgatta fiatal munkatársainak baráti évődését, de közben az előtte álló kísérleteken töprengett. A vizsgált probléma lényege az, hogy egyes esetekben a gyerekek eidetikus képzelgése több információt tartalmazott, mint amennyit valamennyi — rendelkezésükre álló — módszer segítségével a külvilágból meríthettek. Az idealisták ezt az információ-többletet vagy az anyagtalan pszichikai érzékelések valamiféle világának létezésével magyarázták, ahonnan a kisgyerek lelke állítólag a legszokatlanabb értesüléseket kapja, vagy még inkább — a halál utáni lélekvándorlásról szóló tanításnak megfelelően — az előző élet emlékével. A tudomány természetesen nem fogadhatta el ezt az idealista “magyarázatot”. Ám a misztikum határozott megcáfolásához ki kellett dolgozni az igazi magyarázatot. A kibernetika fejlődésével kezdtek kirajzolódni a gondolkodás és memória sok érthetetlen folyamatának látható anyagi körvonalai. Girin most már hozzáfoghatott a kísérletekhez, jóllehet még csak kereste a módszert és nem érte el azt a céltudatosságot, amely a tudományos vizsgálatokra jellemző, de már számos tényt gyűjtött össze. Olyan felnőtt embereket kellett találnia, akik megőrizték eidetikus képességüket, akik önként alávetik magukat a kísérleteknek és akik le tudnák írni érzékeléseiket. Talált ilyeneket: egy egyetemista lányt egy mérnököt, egy festőművészt meg egy villanyszerelőt. Mindnyájan égtek a vágytól, hogy a tudomány hasznára lehessenek, úgyhogy Girinnek csak időre volt szüksége, helyesebben — szabad laboratóriumra. Most hát itt az alkalom!

— Magát keresik, Ivan Rogyionovics! — kiáltotta neki a laboránsnő a laboratórium túlsó végéből és átadta a kagylót.

Girin nem jött rá rögtön, hogy kié ez a halk hang, és hogy milyen nagy örömet jelent a számára ez a hívás. Beszélgető partnerének hangjából világosan kiérezte az izgalom árnyalatát, ami azt súgta neki, hogy a beszélgetés a hívó fél számára sem volt közömbös, és ettől még jobb kedve kerekedett. Azt felelte, hogy őneki a mai nap a legalkalmasabb, mert holnap megkezdődnek a kísérletek. A lány beleegyezett. Girin egy darabig még ott állt a telefon mellett és azt számolgatta, hogyan is áll az idejével. Itt talált rá az egyetemista, aki az előző munka után maradt feljegyzéseket, diagrammákat, látómezősémákat, a kísérletek jegyzőkönyvének fogalmazványait szedegette össze.

— Holnap elkezdjük, Ivan Rogyionovics?

— Okvetlenül. A szerelőt reggelre rendelem be. Majd felhívom.

— Mit készítsek be? Csak vásznakat, ceruzákat és a szokásos orvosi felszerelést?

— Nem. Vera készítse elő a nagy encefalográfot is. Elektródákat csak a fej hátsó részére rakunk, mégpedig tizenegyet. Gyógyszereket majd én hozok, fecskendőt is, jobban szeretem a sajátomat használni.

— A lyserginsavat tehát nem a szájon át juttatjuk a szervezetbe?

— De a szájon át. Csak hát minden előfordulhat. Milyen jó, hogy szóba került: mindenesetre készítsen be oxigént, palackot és maszkot, nem pedig párnákat.

— Tehát…

— A kísérletet emberen végezzük, így — jóllehet veszélytelen — semmiről sem szabad megfeledkeznünk-felelte türelmetlenül Girin. — A pszichikum néha nagyon furcsa dolgokat művel… No, nekem mennem kell. Maguk is fejezzék be a munkát, pihenjék ki magukat jól. Sétáljanak, menjenek moziba, vigye haza Verocskát vízibuszon. Ritka szép, meleg esténk van. A viszontlátásra.

Amikor az egyetemista és a laboránsnő kettesben maradtak, összenéztek.

— Méghogy ma szép meleg esténk van! Olyan hűvös az idő, hogy felöltő nélkül ki sem lehet lépni — mondta meglepődve az egyetemista.

Verocska mosolya oly sokatmondó volt, hogy Szergej felkiáltott:

— Csak nem a lány hívta fel?

— De igen. Hogy te még milyen buta vagy, Szerjozsa!

— Nem hiszem. Ezt te csak kitaláltad. Hát elcsavarhatja valaki a fejét egy ilyen gondolkozó gépnek, mint Ivan Rogyionovics? A fejemet teszem rá, hogy ez újabb kísérleti alany!

— Ha annyira fölöslegesnek tartod a fejedet, csak tedd rá. Én a te helyedben a kisujjamat sem kockáztatnám.

— Ejha! Aztán milyen… a hangjából ítélve?

— A hangja kellemes, udvarias és nyugodt.

– Én nem ezt kérdeztem. Hány éves — ha már ennyire belelátsz mindenkibe?!

— Hát hogy is mondjam… A hangja eléggé fiatalos. No de elég a locsogásból! Gyerünk, indulás! Teljesítsd a parancsot — vigyél haza vízibuszon.

Girin késő este ért haza.

Sokáig sétált Szimával a Vorobjevszkij műút hársfasorában. Szima a szerencsétlen Nágyáról beszélt. Girin megígérte, hogy mihelyt megtartja előadását a képzőművészeknek, utána megmutatja Szimának a középkor történelmének kevéssé ismert lapjait. Elmennek a könyvtárba és megismerkednek azzal a szörnyeteggel, amely a legnagyobb gyötrelmeket és károkat okozta Európa asszonyainak. A szelíd Nágya boldogságát szétromboló féltékenység és gonoszság gyökerei ide nyúlnak vissza. Girin arra gondolt, hogy ennek az összefüggésnek a megértése bátorságot önt majd Szimába és az ő révén Nágyába is, aki így könnyebben kiheveri szerelmi bánatát.

Girin feltette Szimát a trolira, aztán a lelkét felzaklató emlékein rágódva gyalog indult haza.

A lakásban már rég aludt mindenki. Girin óvatosan levetette felöltőjét, és az asztalhoz ment. A falon színes reprodukció függött. Háttal a sötét éjszakának, erősen megvilágítva egy fehér Pierrette — jelmezes lány ült keresztbe tett lábbal az asztal szélén, és hátradőlve egy rózsát tartott a magasba. A vékony anyagon áttűnt viruló testének vonala. Arcának egy részét félálarc rejtette el… A kurta, habkönnyű szoknyácska alig takarta a keresztbe tett és behajlított lábat…

Girin leakasztotta a falról a reprodukciót, aztán úgy tartotta, hogy az üvege ne csillogjon, és elolvasta a jobb alsó sarkában levő versidézetet:

A fájó emlékek összeszorították Girin szívét, de elhessegette őket, mert eszébe jutott, hogy különösen a régi emlékek nagyon alattomosak…

Aztán sokáig elnézegette Szerebrjakova alkotását, a heverő fölött függő nagy balerinaportrét. A múlt századi romantikus mesék habkönnyű jelmezét viselő lány egy kissé lehajtja fekete hajfürtökkel keretezett arcát; tekintete szomorúan merengő. Girin elkomorult, mert eszébe villant valami, de aztán felderült az arca, az asztalhoz lépett és a mappából előhúzott egy rajzot, és felszögezte a leakasztott Pierrette-kép helyére. A kép, amelynek színei élénkek és tiszták voltak, egy táncosnőt ábrázolt, aki bal lábának ujjhegyén áll, jobb lábát pedig térdben behajlítva, magasra felhúzva tartja. Meztelen karjáról hosszú, vörösbarna színű sál omlik alá. Szeme hosszúkás, arca kerek, a jobb vállához simul. Girint meglepte, hogy ez az arc mennyire hasonlít a Szimáéhoz, és ennek megörült. A táncosnő sötétlila trikónadrágot, feszes zöld blúzt, hátán pedig áttetsző szárnyacskákat viselt. Truhanova a Bukott Angyal szerepében — hirdette a felirat rajta.