A borotva éle

2. FEJEZET Keskeny rés

Girin a zakója hajtókájához nyúlt, mert megszokta, hogy ott a zubbonya zsebe, de aztán észbe kapott, és belső zsebéből elővett egy iratcsomót. Rjabuskin professzor hanyagul átfutotta az igazolásokat és a bizonyítványokat.

— Ezt én mind nagyon jól tudom, de hát miért mondott le önről a Tyimukov-intézet? Igaz, a háború folyamán ön nem sokat fejlődhetett mint tudós.

— Szakterületet változtattam és sebész lettem. Azt hiszem…

— Girin meg akarta magyarázni, mi is a valódi helyzet, de aztán meggondolta magát.

— Persze, persze — ocsúdott fel Rjabuskin —, ez mind hasznos volt az ön számára, jól jött a kísérleteihez, de a doktori disszertációtól még nagyon messze van!

— Nem tartok igényt semmilyen vezető posztra, szívesen leszek akár tudományos segédmunkatárs is.

— Nagyszerű! — kiáltott fel megkönnyebbülten Rjabuskin.

— Akkor hát máris az én laboratóriumomba kerül. A fájdalom problémáját vizsgáljuk a fiziológia aspektusából, ön pedig majd a pszichológia szempontjából tanulmányozza.

Az intézet igazgatóhelyettese magyarázni kezdte a kidolgozás alatt álló probléma lényegét. Girin összevonta szemöldökét, és a professzor monológjában beállott lélegzetvételnyi szünetet kihasználva, így szólt:

— Nem, ez nem felel meg nekem.

Rjabuskin megtorpant, mint a vágta közben megzabolázott ló.

— Engedelmével, megtudhatnám, hogy miért nem?

— Helytelennek tartom a probléma tanulmányozásának módszerét. A fájdalomszérum: fájdalmat előidéző, nem pedig leküzdő szer.

– Értse meg már, hogy csak úgy tudjuk biztosan legyőzni a fájdalmat, ha megismerjük keletkezésének és fokozódásának mechanizmusát! — kiáltott fel ingerülten a professzor.

– Úgy látszik, ön nem tud dialektikusán gondolkodni.

— A dialektika bonyolult dolog — felelte nyugodtan Girin.

— Például lehetséges a következő dialektika is: az a világ, amelyben élünk, még távolról sincs jól berendezve, még erősek benne a minden rendű és rangú gazemberek, s az ön fájdalomszérumát nagyszerűen felhasználhatják rettenetes kínvallatásokhoz. Ami pedig a titkosságot illeti, önnek mint tudományos adminisztrátornak tudnia kell: a tudományos titkok kiszivárgása csak idő kérdése, amely annál rövidebb, minél általánosabb problémán dolgozik ön. Mindez pedig aneszteziológiai sikereink hátterén elég gyatra képet mutat.

— Ostobaságokat beszél itt össze! — robbant ki a professzorból. — Ön szerint tehát egyes dolgokkal egyáltalán nem szabad foglalkozni!

— Vannak dolgok, amelyekkel addig nem foglalkozhatunk, amíg nem lesz jobb a társadalmi berendezkedés az egész bolygónkon — felelte Girin. — A tudósoknak erre is gondolniuk kell. Engem például aggaszt, hogy egyes helyeken túl sokat foglalkoznak az enkefalográfokkal.

— Miért?

— Mert számos amerikai fiziológiai laboratórium erőteljesen tanulmányozza, milyen közvetlen hatása van a villanyáramnak az agy bizonyos szakaszaira. A félelem, a boldogság, a teljes kielégülés érzetét, eufóriát idéznek elő. Egyelőre patkányoknál, macskáknál, de a híd igen keskeny!

– Ön szerint tehát én ártalmas dolgokkal foglalkozom?

— Azt hiszem, igen.

– És ön éppen emiatt nem hajlandó az én laboratóriumomban dolgozni?

— Elsősorban emiatt.

A professzor megpróbálta elfojtani felháborodását és összeszedni a gondolatait.

— Más munka viszont nincs az ön számára az intézetben! Különben, nemhiába figyelmeztettek… — Rjabuskin észbekapott és elhallgatott. Girin azonban megkérdezte:

— Megtudhatnám, mire figyelmeztették? Hogy összeférhetetlen természetű vagyok?

— Természet, ugyan, az semmi! Sokkal rosszabbról van szó!

— Igazán? Akkor hát hadd közöljem önnel, hogy elmegyek akár a pártbizottságig is. Ott majd megtudom, miről van szó.

Rjabuskin arca elborult, aztán kelletlenül bár, de lassacskán felélénkült:

— Van önnek egy kis vétke, mit vétke, nagy bűne. Régebben az orvosi diplomájába került volna az ügy. Egy beteget állítólag rák ellen kezelt, a valóságban pedig érzéstelenítővel megmérgezte, az illetőnek nem is volt rákja, de ön akkora adagot fecskendezett bele, hogy a beteg meghalt. Ártatlanságát ugyan bebizonyította a bizottság előtt, de a rossz híre már megelőzte önt…

— Igen, mert a rossz hírek gyorsan terjednek a csúszómászó emberek jóvoltából — felelte Girin és felállt.

Rjabuskin is felemelkedett, de kerülte a másik tekintetét.

— Az önnek küldött meghívást tekintse semmisnek! — kiáltotta a professzor a távozó után.

— Majd én gondoskodom magamról. Minden jót! Girin az intézet igazgató-helyettesétől egyenesen a minisztériumba sietett.

— Aligha térhetek vissza, ez nem gyerekjáték: elszakítottak a munkámtól, leszereltek, hogy tudományos munkát végezhessek. Bármilyen kinevezést elfogadok, akár vidékre is, ha egyszer nem vagyok alkalmas Moszkva számára — mondta Girin a személyzeti osztály vezetőjének.

— Ki mondta önnek, hogy nem alkalmas? Rjabuskin?

— Nemcsak ő. A Tyimukov-intézetnek nem kellek. No meg Rjabuskinnak sem, miután nem voltam hajlandó a laboratóriumában dolgozni.

— Igen, igen. De ez még nem a legutolsó fórum. Találunk az ön számára rendes helyet. Mindjárt behívom konzultánsunkat, Medvegyev professzort. Talán ismeri is?

— Hallomásból.

– Üdvözlöm, Girin docens — köszönt az apró termetű, fürge járású professzor, akinek külseje sehogy sem vágott össze a nevével.[3]*

— Nem vagyok én docens, sohasem tanítottam, legfeljebb hadikórházban!

— Nem számít, ön akkor is az orvostudományok kandidátusa. No de ne vesztegessük az időt. Ön is, akárcsak én, ideggyógyász, olvastam a pszichológiai tanulmányait. Nyilván, most is ez minden vágya?

— A háború után még inkább. De…

— Most más idők járnak. Nem harminchetet és nem negyvenhetet írunk, hanem hatvannégyet.

— Igen, de még nagyfokú a tehetetlenség! Engem is megelőzött a rossz hírem, ahogy Rjabuskin mondta. Vajon honnan hallotta? Én természetesen beszéltem a tapasztalataimról a munkatársaimnak. Úgy látszik, valamelyik szükségesnek tartotta, hogy megírja önöknek.

– Ön eltúlozza a dolgot! — kiáltott fel egyszerre két beszélgető partnere. — Az embereket ismerni kell.

— Csakhogy a tetteik alapján, nem pedig szóbeszédekből.

— Jól van, értjük mi. De azért csak mondja el nekünk azt az esetet.

Girin nem nagy lelkesedéssel fogott bele a történetbe:

— A háború előtt a Vologdában, a területi kórházban dolgoztam… — Emlékezetében egymás után keltek életre kudarcának összes részletei.

…Konzultációt tartott a kerületben. Hazamenet pedig az országút mentén fekvő faluban töltött egy éjszakát. Éjfél után egy órakor két gyerek keltette fel, akik a szomszéd faluból érkeztek abban a reményben, hogy segítséget kapnak az átutazó vendégektől.

— Apánk nagyon beteg, rossz ránézni! — magyarázta lihegve a lenszőke hajú kislány. Tizenkét éves forma öccse pedig bizalmatlanul, de azért gyermeki reménnyel nézett az álmos Girinre.

A kérdezősködés során kiderült, hogy apjuk arcán az este váratlanul egy piros folt jelent meg, és az egészséges, negyvenéves parasztember oly erős fájdalmat érzett, hogy néha “felordított”. A folt pedig olyan piros lett, mint a parázs és rá sem lehetett nézni…

— Miért nem lehetett ránézni? — kérdezősködött tovább Girin és közben emlékezetében kutatott olyasmik után, amiket a kezelésekről, az üszőkről és az egyéb gennyes megbetegedésekről tudott.

— Siessen már, doktor bácsi, apánk nagyon kínlódik — nógatta a kislány Girint, aki már öltözött, aztán megvizsgálta orvosi táskáját, amelyben az elsősegélyhez szükséges holmikat tartotta.

És ekkor Girinnek eszébe jutott valami — nagyszerű memóriája most sem hagyta cserben.

— Ide figyelj — fogta vissza az ajtó felé induló kislányt —, én tudom, miért nem lehet ránézni a foltra. Csak még azt mondd meg: bűzlik?

– Ó, de még mennyire, az egész gyomrom felkavarodik tőle!

“Tehát noma vagy vízirák, olyan betegség, amellyel egy nem szakorvos életében egyszer, vagy egyáltalán nem találkozik!” — morfondírozott Girin, aki a sötétben botorkálva igyekezett lépést tartani a fürgén lépkedő gyerekekkel.

A noma ritka, gangréna jellegű gyermekbetegség, amely csak igen kivételes esetekben fordul elő felnőtteknél. A gyulladás a száj nyálkahártyáján kezdődik és kisebb élénkpiros színű daganat formájában gyorsan kifelé emelkedik. A daganattá henger alakú nyúlványok ágaznak szerteszét. A nyúlványok mentén az élő szövet felbomlik, sűrű péppé válik, amely elviselhetetlenül bűzlik.

A test beteg része szinte az ember szeme előtt bomlik fel, úgyhogy láthatóvá válnak a csontok. A noma néha szörnyű fájdalommal jár, de néha épp ellenkezőleg — a beteg jóformán alig érez fájdalmat. Girin megpróbálta felidézni emlékezetében a nomás betegek felgyógyulásának eseteit, de ilyenek nem voltak. A borzalmas vízirák csak abban az esetben hagyta életben — de megnyomorítva — az áldozatát, ha gyors sebészi ”beavatkozással kivágták az egész beteg részt és még egy nagy területet körülötte.

De hát mit kezd vele, ha valóban nomában szenved az illető? Abban az időben nem gyakorolta sebészi hivatását, legfeljebb egyszerű tályogokat nyitott meg, töréseket kezelt, szálkákat szedett ki, vagyis egyszerű sebeket kezelt, amelyek minden elsősegélynyújtással foglalkozó orvos praxisában előfordulnak. Táskájának egész orvosi műszerkészlete: műtőkés, érszorító, csipesz és olló.

Egy halálra rémült asszony fogadta a szép tiszta parasztházban. A házigazda az ágyon fetrengett és fojtottan nyögött. Az izzadság átnedvesítette ingét, sőt még a vállára és nyakára terített törülközőt is. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, kócos, nedves haja alatt. Mélyen ülő apró szeme oly örömteli hittel nézett Girinre, hogy az orvos a következő megnyugtató szavakkal igyekezett leplezni zavarát: “No, máris megnézzük”.

A szörnyű bűz, amely megcsapta Girin orrát, olyan förtelmes volt, amilyet még soha az életben nem érzett. Megpróbálta visszafojtani hányingerét, visszatartotta lélegzetét, de mivel az előbbi sietésből még mindig lihegett, nem sokáig bírta lélegzetvétel nélkül és a bűz újra és újra az orrába csapott. Igen, minden úgy volt, ahogy azt elképzelte. A rövid, homályos nyúlványokat eresztő vörös daganat a bal arc alsó részén dudorodott, majdnem az alsó állkapocs sarkában, a legnagyobb nyúlványa pedig elérte már a kulcscsont fölötti kis bemélyedés szélét, keskeny barázdát szántott a bőrön, amelynek alján homályosan fehérlett a csont. Elég volt egy futó pillantást vetni rá, hogy meggyőződjék, komplikált műtét szükséges a noma eltávolításához, amelyet a kerületi sebész biztosan el tudna végezni. De amíg a beteg eljut a kórházba, a daganat alaposan megnövekszik, és akkor már a területi klinika berendezéseire és személyzetére lesz szükség. De hogy jut el a beteg a klinikára?… Girin félbeszakította töprengését, mert észbekapott, hogy nem vesztegetheti idejét haszontalan morfondírozásokkal. Ahhoz, hogy a beteget megmentse, vagy azonnal be kell szállítani a kórházba, vagy… vagy lelassítani a daganat fejlődését. Az azonnali beszállítás lehetetlen, tehát csak egy marad hátra: a daganat lefékezése! De hogyan? Mi lenne, ha átvágna minden szövetet a megtámadott hely körül? De vajon milyen mélyen húzódnak a nyúlványok? És mi a garancia arra, hogy nem nőnek túl a vágásokon?

Girin leült az odakészített székre és elgondolkodott. Az egész család a szoba sarkában állt némán, dermedten. Még a házigazda is abbahagyta a nyögést, és a doktort figyelte.

Az orvos pedig minden lelkierejét összeszedve a helyes megoldást kereste. Az ellenség, amellyel szembetalálta magát, annyira félelmetes, hogy megengedhetetlen a legcsekélyebb pontatlanság is a megoldásban. Nem valami nagy magabiztossággal forró vizet és tiszta lepedőt kért, aztán kinyitotta a táskáját és elővette a fecskendőt a sterilizáló dobozból. És abban a pillanatban, amikor felnyitotta a dobozt, hirtelen belehasított a gondolat. Mi lenne, ha a szövetek felvágása helyett novokaint fecskendezne beléjük? Ha afféle novokain-blokádot alkalmazna? Ha ez noma, bakteriális megbetegedés, akkor a gyulladásnak nem kell okvetlenül az idegszabályozás részvétele nélkül lezajlania! Ha meg így van, akkor a novokain annyira lefékezi a folyamatot, hogy marad idő a beteg műtőbe szállítására. A legrosszabb, hogy nem tudni, milyen mélyek a daganat gyökerei: hiszen a daganat alatt is érzésteleníteni kell a szövetet! Ehhez ugyan sok érzéstelenítőszer szükséges, de nem baj, egy egész doboz van nála.

Girin lassú elbizonytalanodása hirtelen megszűnt. Rövid parancsszavakat kezdett osztogatni. Fogják be a lovat és vágjanak rá. Szaladjanak ki az országúira és állítsák meg az első arra jövő autót: rimánkodjanak, ajánljanak fel pénzt, fenyegetőzzenek, a lényeg az, hogy az autó máris itt legyen, nem pedig akkor, amikor már a gyógyszer hatása véget ér. Magabiztosan fogott hozzá az érzéstelenítéshez, fokozatosan itatta át a szöveteket, mert szem előtt tartotta Szpaszokukockij és Visnyevszkij tanítását. Rövidesen sápadt gyűrű vette körül a daganatot, amely lassan elzsibbadt, érzéketlenné vált. A beteg már nem dobálta magát, mosolygott és tejet kért.

Szerencsésen sikerült minden: megállítani a kocsit az országúton s a beteget gyorsan kiszállítani az útra. Még hajnal előtt beértek a kórházba és a sebész már éppen hozzá akart fogni a műtéthez, de… alig félórával a kórházba érkezése után kollapszus lépett fel a betegnél, úgyhogy meghalt. Girin nem tudta megállapítani, mi is történt tulajdonképpen: allergiás volt-e a beteg a novokainra, vagy az érzéstelenített terület elérte a tizedik ideg rendellenesen húzódó vastag ágát, vagy akkora mennyiségű érzéstelenítő szert fecskendezett a betegbe, hogy az nem bírta ki, jóllehet erős embernek látszott. De az a legfontosabb, hogy a daganat nem fejlődött tovább, sőt annyira lelohadt, hogy a sebész és, a kórház főorvosa nem volt hajlandó igazolni a noma diagnózist! Ebből nagy kellemetlensége támadt: azt mondták, hogy elhibázta a diagnózist és megmérgezte a beteget a túl nagy mennyiségű novokainnal, amelyet ráadásul ügyetlenül fecskendezett be! Girin be tudta ugyan bizonyítani igazát, bemutatta a daganat analízisének eredményét, és megmagyarázta a beavatkozását, de a kétely csak megmaradt, és úgy vonszolódott utána, mint a hírhedt krokodilfarok. Sem az őt vádoló, sem az őt felmentő orvosok még soha nem találkoztak nomával. Az egész vita tehát elméleti jellegű volt.

A két minisztériumi dolgozó figyelmesen végighallgatta elbeszélését, aztán némán összenéztek. Medvegyev a mosolyát leplezve azt kérdezte:

— Hát igaz-e, hogy diákkorában pisztollyal gyógyított valakit?

— Nem pisztollyal, hanem Asztvacaturov segítségével — tiltakozott hevesen Girin. — Lám csak, önök erről is tudnak!

— De hiszen ön ezt soha sem titkolta?!

— Persze, hogy nem. Csak hát ez olyan régen volt!

Senki sem reagált Girin kihívó hangjára. — Igen — mondta rövid hallgatás után a személyzeti főnök. — Ön bizonyára nagy tudású, tehetséges ember, és a kutatóintézeteknek szükségük van önre, de… — és elhallgatott.

— Fejezze be, ha már belekezdett.

— Magától is megérti, vagy majd később rájön. Mi az ön véleménye, professzor?

— Azt javaslom, hogy küldjük abba a fiziológiai laboratóriumba, amelyről beszéltem önnek. Elmenne az összehasonlító látószervi fiziológiával foglalkozó laboratóriumba segédmunkatársnak? — fordult Girinhez.

— El… egyelőre — felelte közömbösen Girin.

— Mit jelent az, hogy “egyelőre”?

— Amíg létre nem hozzák a speciális pszichofiziológiai laboratóriumot, amelynek létjogosultságát bebizonyítom, a létrehozását pedig kiharcolom!

— Hát akkor rendben is volnánk — zárta le a megbeszélést a személyzeti osztály vezetője.

“Balszerencsésen indult a moszkvai pályafutásom — töprengett Girin, miközben a sebtében összevásárolt bútordarabokkal berendezett szobáját nézegette. — Nem sikerült bejutnom abba az intézetbe, amelybe szerettem volna. A pénztelenség miatt képtelen vagyok restauráltatni Anna szobrát és elvitetni a kiállításra. A művészek közölték, hogy kiállítják, ha fedezek minden költséget. Ezért is köszönet.”

Girin másnap elment a geológiai intézetbe, ahol csaknem a fele dolgozott azoknak a geológusoknak, akiknek az ország az érceket és az olajat, a szenet és gyémántokat, a bauxitot és a cementet köszönheti. Girin a sötét, szekrényekkel zsúfolt folyosón haladt s izgatottan olvasta az ajtókon az újságokból ismert neveket, és azon háborgott, milyen szűk ez a harmincas években épült, kiöregedett épület. Andrejev a dolgozószobájának szekrényekkel elkerített átjárójában fogadta. Girin arra gondolt, hogy ez a keskeny rés semmiképpen sem illik egy olyan emberhez, aki egész életét a tágas kazah sztyeppéken, a szibériai tajga végtelen mocsarai közt, az Altáj és a Tien-San magaslatain töltötte. A geológus bizonyára a gondolataiban olvasott, mert elmosolyodott és így szólt:

— Nem vészes, a tajga után jó egy kicsit összezsúfolva ülni. Tudja, fárasztó fél évig nem látni falakat, nehezen koncentrál az ember.

– Ön még mindig a régi — felelte Girin szívélyesen, de komolyan. — Előfordult már önnel olyasmi, amit ön bajnak nevez?

A geológus szélesen elmosolyodott, aztán hirtelen rácsapott az asztalra.

— Baj mindig van! A bajt csak a teljesen ostobák nem ismerik. Vannak olyanok, akik mindennel elégedettek… de nézze meg, mi van nálam! Andrejev kitárta az egyszerű furnérszekrény hosszú ajtaját és kihúzott két, mély testetlen rekeszt.

Félhomályos aljukon felcsillantak a szögletes hegyi kőzetdarabok. Még a laikus Girint is elképesztette a kövek változatossága: hol komor sötétszürke, hol meleg vörös, sárga színük, hol a különféle nagyságú foltosságok társulása.

— Látja, mind tele van! — kiáltott fel Andrejev, és Girin nyomban rájött, hogy a geológus valóban arról beszél, ami a legfájóbb pontja. — Itt is, a folyosón is, és a koszos raktárban is. Pedig ezek mind igen ritka kövek, amelyek csak látszanak egyszerű kőzetnek.

Girin nagy tisztelettel nézegette az állványokat, amelyekben az egyforma rekeszek sorakoztak.

— Csakugyan nincs hol tárolni ezeket? — kérdezte. — Hogy lehet ez?

— Nincs! Valaha, az első ötéves tervek idején, polgárjogot nyert az a nézet, hogy a geológiai kollekciókat nem kell tárolni, túl sok helyet foglalnak el. Rögzítették a térképen a fellelés helyét, bemutatták a mintát, aztán ki vele! A mai napig sem lehet változtatni ezen a begyepesedett maradiságon. Pedig építhetnének egy nagy kőhodályt, néhány fűthető dolgozószobával, és az országnak biztos tárolóhelye lenne! A mai technika mellett ez semmiség, potom összeg és milyen értékeket őriznénk meg!

– Úgy látom, mindenkinek megvan a maga baja, még a tudomány olyan nagyjainak is, mint önök!

— Ilyen az élet! Mit csináljunk?! — A geológus ugyanolyan hirtelen csillapodott le, mint amilyen hamar felpaprikázódott.

Girin hallgatott egy darabig, aztán csendesen, mintha csak magában beszélne, így szólt:

— Irigylem a természetét Mi, pszichológusok ezt jól kiegyensúlyozott személyiségnek nevezzük. Gyors fékezés és máris visszazökken a rendes kerékvágásba.

— Bizonyára hozzászoktam már a legkülönbözőbb bajokhoz — felelte Andrejev és felsóhajtott. — Csak vándorolt volna annyit, mint én a szovjethatalom első éveiben, az első ötéves tervek idején, az akkor még gyengén fejlett közlekedési viszonyok között. Az isten vagy az ördög tudja, hány gyötrő órát és napot töltöttem a posta- és vasútállomásokon, kikötőkben és repülőtereken! Mennyi meggyőzésre, fenyegetőzésre, rimánkodásra volt szükség, hogy idejében elindíthassam expedíciómat, feladjam a rakományt, hazahozzam az embereimet. Ehhez képest a tajgai viszontagságok már semmiségek, ott az ember saját magától, egészségétől, a leleményességétől, erős fizikumától függ. De amikor egy embertől, mégpedig gyakran rossz embertől függünk… — a geológus összevonta szemöldökét — az ördög se tudja, véletlen-e vagy törvényszerűség az, ami történik?

— Látom, elege van már mindenből! — nevetett Girin, de a geológusból kitört a felháborodás.

— Képzeljen el egy hatalmas folyót a tajgában. Sekély kelet-szibériai hó borítja a néptelen partokat, korán beköszönt a fagy, a hó csikorog a lábunk alatt, a folyón köd lebeg, vizén zúgva, összeverődve úszik, a zuhogókon meg száguld a kásás jég, amely bármely pillanatban beállhat, és akkor a tajgából épp hogy kivergődött expedíció két hónapig várhat, amíg szánon folytathatja útját a folyón.

— Miért két hónapig? Hiszen az imént mondta, hogy a folyó minden pillanatban…

— Mert a sekély vizű szakaszon, a zuhogókon sokkal később áll be a jég, amelyen majd elszállítható a rakomány. Más út nincs, ha csak nem a rénszarvasfogatok, de az akkor induló vadászidényben nem áll össze egyhamar egy olyan karaván, amely mindent elszállítana: az embereket, a rakományt, a felszerelést, meg ezeket, ni, a kollekciókat, amelyeket nincs hol tárolni. Ez a helyzet! Mi történik, amikor kiköt a településen az utolsó gőzös? Mindenki tudja, hogy az utolsó, hogy zsúfolásig meg van rakva, az emberek mégis mindenáron fel akarnak jutni a hajóra. A szibériai tajgalakók keménykötésű, erős emberek, azért a kapitány válogatott matrózlegényeket — hathat embert — állít a hajóhíd két oldalára. Hatalmas szál legények, akik valósággal feldühödtek már a minden településen, minden kikötőben rájuk váró rohamoktól. Mi ilyenkor a megoldás?

— Hát van?

— Van! Munkásaim egy része mindig visszamarad a településen, vagy azért, hogy aztán visszamenjen a tajgába, vagy megvárja, míg szánúttá válik a folyó, de addig is eldolgozgat a telepen. Ezek a fiúk meg a helybeli lakosokból verbuvált önkéntesek, akik megkapják a megfelelő porciójukat, pimaszul megrohamozzák a hajóhidat és színlelt verekedést rendeznek a matrózokkal. A verekedés elhúzódik, az egész legénység — élén a kapitánnyal — a segítségükre siet a matrózoknak, a küzdelemben egyre többen vesznek részt, mert erősítés érkezik, beavatkoznak az utasjelöltek is. Végül a felbőszült kapitány parancsot ad az indulásra, amikor pedig a gőzös már elhagyta a települést és kiért a folyó közepére, egyszer csak felfedezik a hajón a mi expedíciónkat.

— Hogyan jutottak fel?

— Hát a verekedés mire való? Amíg a legénység a verekedéssel volt elfoglalva, csónakunk a folyó felőli oldalon hozzásimult a gőzöshöz, pillanatok alatt feldobáljuk rakományunkat a hajóra, elrejtőzünk valahol a kémény vagy a fedélzeti rakomány mögött, a csónak pedig gyorsan eltűnik a hajó közeléből.

– És mit csinál a kapitány, amikor felfedezi önöket?

— Van, illetve azelőtt volt egy íratlan törvény, amelyet szentül megtartottak minden tajgai folyón: ha valakinek egyszer sikerült feljutnia a gőzösre, onnan senki sem kergetheti le. Ez érthető is! Partra dobni embereket valahol a tajga kellős közepén a beálló folyón, annyit jelent, mint halálos veszélynek tenni ki őket. Visszafordulni velük pedig még rosszabb: olyankor minden perc drága, a gőzös bármikor befagyhat, így születnek a törvények, a létszükséglet szüli őket… — a geológus elhallgatott, az órájára pillantott és azt kérdezte: — No de mi ügyben keresett fel?

— Nem nagy dolog: adjon nekem kölcsön háromszáz rubelt, de legalább öt hónapra.

— Nem számít! Van a takarékban pénzem, egyhamar nem lesz rá szükségem. A geológusok ősszel vásárolnak be, amikor visszatértek expedíciós útjukról. Régi szokás. Hogyan is csináljuk? Az lesz a legjobb, ha ma este eljön hozzám. Elteázgatunk, jó erős teát készítek.

Andrejev felesége, Jekatyerina Alekszejevna tökéletes ellentéte volt férjének. A mokány, tömzsi, igen eleven geológus és a bojárnőkhöz hasonlóan testes, nagydarab felesége nagyszerű párt alkotott. Girin szerette könyvekkel telezsúfolt lakásukat, ennek a háznak a kényelmét és nyugalmát, amelyben oly jól lehet dolgozni és pihenni. A kis étkű Girin mindig olyan jóllakottan távozott Andrejevék házából, hogy alig bírt szuszogni…

Ez alkalommal Andrejev semmivel sem tudta megvendégelni Girint: felesége elutazott, egyetemista lánya, Rita pedig a geológus kifejezése szerint “valahol az idegen udvarokban kujtorgott”. De a szurokfekete tea nagyon ízletes volt.

— Nos, halljuk a történetet — szólt szigorúan Andrejev és másodszor töltött az opálosan áttetsző porcelán edényből.

— Egyelőre nincs mit mesélnem — felelte kelletlenül Girin.

— Hogyhogy? — kapta fel a fejét a geológus. — Ha egyszer az én öreg barátom, aki bizonyos eredményeket ért el orvosi praxisában, hirtelen megjelenik Moszkvában, amely se tanyája, se hazája, hozzá még pénzt is kér kölcsön, nem kell sok bölcsesség ahhoz, hogy rájöjjön az ember: komoly fordulat történt a sorsában. Világos, mint a nap, hogy ez a fordulat az elméleti tudomány szférájába való visszatérésével kapcsolatos. És megesküdnék, hogy válása óta még mindig nőtlenül ténfereg — nős ember ugyanis nem szokott hebehurgyán viselkedni. Azzal törődik, hogy jó fizetése, lakása legyen és jók legyenek a kilátásai. Mit tud mondani az új foglalkozásáról? Sikerült megszerveznie… hogy is hívják csak, emlékszik, amit régen akart, a fiziológiai pszichológiát?

— Ilyen jól megjegyezte?! Hiszen tíz esztendővel ezelőtt írtam erről önnek.

Megjegyeztem, mivel érdekelt a dolog, már csak azért is, mert a végzetszerűséget éreztem ki soraiból. És most azért jött fel újra, hogy itt, a fővárosban folytassa a harcot?

— Ezúttal igen! De végzetszerűségről szó sincs. Hogy miért? Még semmit sem tettem, egyelőre inkább csak kudarcok értek, pedig önbizalmam — van!

– Én tudom, hogy miért. Most kezdenek rájönni arra, amit az éles elméjű emberek már régen sejtettek: a tudomány gigászi fellendülésére!

— Igaza van! Nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány törvényei szerint kell építenünk a jövőt, különben… — Girin sokatmondó mozdulatot tett.

— De én azt akartam mondani, hogy nincs haszontalan tudomány, hogy a tudományoknak még nem is olyan régen fennállott megosztottsága teljesen elavult. Ma már a legelőrelátóbb ember sem tudja elhatárolni a fontos kutatást a nem fontostól. Az ön pszichofiziológiája, amelyet ön a háború előtt egyáltalán nem tartott megvalósíthatónak, manapság a biológia és az orvostudomány igen fontos ágává válhat.

— Tökéletesen igaz! Az új élet új szükségleteket teremt, az új gépek új embereket igényelnek, akik uralkodni tudnak érzelemvilágukon. De ezt a lelkivilágot edzeni, erősíteni, fejleszteni kell. Számunkra, materialisták számára azonban természetes, hogy a pszichikum a fiziológián alapszik, abból keletkezik és fejlődik ki, következésképpen elsősorban azoknak a kölcsönös kapcsolatát kell tanulmányozni, márpedig az bonyolultabb és szilárdabb, mint az automatizálás, vagyis a reflexek rendszere. De mi biológusok tehetetlenek voltunk, nem készültünk fel az agy munkájának tanulmányozására. Szinte már misztikus fogalmakat használtunk: ész, akarat, érzelem. Amíg a fizikusok és a matematikusok nem értek el eredményeket, bele sem szagoltunk a kibernetikába. Akkor vált világossá, milyen rendkívül bonyolult építménnyel van dolgunk. De az még mindig nem jutott eszünkbe, hogy létrehozzunk egy pszichofiziológiai intézetet, márpedig jó néhány ilyen tudományos központra volna szükség.

— Elég — emelte fel tréfásan a kezét Andrejev. — Apropó, ez itt az ön tanulmánya? — A geológus felvett az asztalról egy népszerű-tudományos folyóiratot.

— Az enyém — bólintott Girin.

— Milyen igaza volt Leninnek, amikor azt mondta, hogy a fantázia rendkívül értékes tulajdonság! Én egyeseknek a fantázia magisztere címet adományoznám — rázta meg a geológus a folyóiratot.

— Kevés itt a fantázia — vont vállat Girin. — A Természet című folyóiratban elolvastam neves paleontológusunk tanulmányát a dinosaurusokról. Meggyőző módon fejtegette, hogy ezek az óriási gyíkok, a Föld leghatalmasabb állatai, nem azért voltak nagyok, mert fejlett volt a nagy hipofízisük, az a belső kiválasztású mirigy, amely a többi között a növést is serkenti. Ellenkezően, a hipofízis azért volt nagy, hogy serkentse a gyors növekedést és a környezethez való alkalmazkodást. Ez tetszett nekem. Valóban, ha az állat nagy, gyorsabban kell, hogy növekedjen, különben elpusztul, mert olyan feltételek között él, hogy szüksége van a nagy méretekre. És ekkor nyomban a cetek jutottak eszembe. Az óriáscet kölyke nem is napról napra, hanem óráról órára növekszik, száz kilogrammot gyarapszik naponta. Ha pedig ez így van, akkor a cet hipofízisének aránylag nagynak kell lennie. Az elejtett cetekből ki kellene vonni a legfontosabb belső elválasztású mirigy, a hipofízis hormonját.

— Egy kilogramm hormon kinyeréséhez valóban…

— …négyszázezer sertés szükséges? Igen, ez így van. Persze ezt vágáskor nyerik mellékesen a húskombinátokban, de azért csak jó volna egy új, még gazdagabb forrást találni. Erre írtam egy cikket, hogy a cetekből, különösen a fiataljaikból kell kinyerni a hipofízist.

– És ezzel máris létrejön a híd, amely összeköti a paleontológiát, a réges-régen kihalt dinosaurusokat és a mai orvosi ipart!

— Ennek így is kell lenni minden tudományban. Ezeket a hidakat megtaláljuk mindenütt, kár, hogy nem mindig látjuk őket. De már késő van. Én mindig szívesen elbeszélgetek önnel és olyankor megfeledkezem az időről. Még egy pohárkával kérek, aztán továbbállok. Most már van tőkém, holnap pedig hozzáfogok egy kötelességem teljesítéséhez.