A borotva éle

EPILÓGUS

A hűvös szél borzolta víz apró hullámai halkan csobogva futottak ki a homokra. A fenyők versenyt zúgtak a tengerrel, és ez a monoton, ritmikus zúgás altatóan hatott, ugyanakkor pihentette a tudatot, mert a gondolatokat elűzte valahová az idő végtelenjébe, és röpke visszhangokat ébresztett a négy érzék emlékezetében.

Girin észrevette, hogy Szima didereg, felállt hát, hogy elvigye erről a néptelen helyről.

— Menjünk a Szigeteken keresztül — ajánlotta az asszonynak.

Az alacsony, de erős fenyőfák rugalmasan dacoltak a széllel, amely özönével rázta le a leveleket a hajlékony, aranysárga nyírfákról. Távolabb két hatalmas lucfenyő kapuként sötétlett. A mögöttük húzódó tisztás arany és bíbor tengere hidegen csillogott. A fűzek ezüstzöld lombja és sötét törzse a barnás, tiszta víz fölé hajolt, a lombjukat veszített juhar- és kőrisfák narancsszínű leveleikkel borították be a világoskék lucfenyők vastag tűlevélhalmát.

Az ősz szépsége, a zord ég, a szél és az alacsony fellegek — borongóssá tették az emberek hangulatát.

Girin és Szima átmentek egy hídon, és máris a tengerparti sugárúton voltak, szemben az egykori buddhista templommal.

Szima elragadtatva állt meg. Masszív terméskő kerítés övezte a kis kertet, amelyben sárgálló vörösfenyők és lombjukat vesztett tölgyfák magasodtak. A tibeti stílusú, érdes szürke gránitból készült masszív épület ablak- és ajtónyílásait fekete labradorit keretezte. Vörös, fehér, zöld és kék csempecsíkok porcelán körök soraival váltakoztak az oromzat párkányán. Az aranyozott harangok, egy kerék és két antilop a tetőn disszonánsnak hatott a formának és a színeknek ebben a szigorú eleganciájában.

— Nézd csak, Ivan, az épület üres — mondta Szima. — Megkaphatnád laboratóriumnak!

— Ugyan. Túl fényűző kezdet volna. Az efféle szándék a legjobb törekvéseket is meghiúsítja. Esetleg, ha egy nagy létszámú intézetet hoznának létre. De akkor is jó időbe telne. Némelyik tudós azt mondja, adjatok nekem egy épületet meg minél több státuszt — és ezt vagy azt a feladatot gyorsan elvégezzük. A valóságban pedig olyan emberekre van szükség, akik hosszú éveken keresztül készülnek erre a feladatra! De nekem van egy ötletem, amelyet közzé akarok tenni a sajtóban.

– És mi az?

— Még egészen friss! Létrehozni egy intézetet, amely a fizikusok kifejezése szerint őrült ötletek: a valószínűség határát súroló új jóslatok, tudományos ábrándok és be nem bizonyított hipotézisek cseréjével foglalkozik. Itt, ebben az intézetben találkoznának, egymástól kapnák az ihletet a különböző tudományágak képviselői és írók — a tudományok népszerűsítői és fantaszták. Na és persze a fiatalok! De nem azok, akik a szenzációs összecsapásokat és a tartalmatlan vitákat kedvelik, mert ezzel akarnak hódolni a divatnak… Elvtársi segítségnyújtás vagy ésszerű bírálat… egyszóval nem a tudományos ellenfelek megsemmisítése, hanem ihletett közös kutatómunka. Egy ilyen intézetnek, klubnak, központnak — nevezd ahogy akarod! — amelynek célja világos, csak ne tévesszék össze semmi mással, megfelel ez a gyönyörű épület. Én harcolni fogok egy ilyen intézet létrehozásáért, mégpedig legalább olyan hévvel, amilyennel a pszichofiziológiáért küzdők.

— Te már sok nehézséggel megbirkóztál, még az indiai idealistákat is legyőzted. Előttem meg titkolózol? Nem szép dolog!

— Mi ez és ki mondta neked?!

— Msztyiszlav, amikor tegnap meglátogattuk.

— Nagyon rossz szolgálatot tesz nekem. Ha elkiabáljuk a nem is létező győzelmet, elveszítjük a leendő ütközeteket, mert lebecsültük az ellenfél erejét. Én azt tartom sikernek, ha meg tudtam magyarázni, hogy egy mai materialista nem a tunya anyag vulgáris rajongója, aminek a század elején tartottak bennünket, hanem olyan ember, aki megpróbálja megismerni, nem pedig leegyszerűsíteni ezt az igen bonyolult világot. Az indiai dialektikusok megértettek engem, márpedig a megértés a legfontosabb az emberi kapcsolatokban. Különösen most, amikor olyan nagy szükség van a világ népeinek összefogására, hogy kiirtsák a régi ideológiák sötét csökevényeit, a fanatikus dogmatizmust, a nacionalista gőgöt és megsemmisítsék a felhalmozott atomfegyvereket. Szima ráemelté immár mosolygó szemét.

— Ha veted vagyok, hiszek abban, hogy most nem történik semmi rossz. De néha eszembe jut a fasizmus, aztán olvasok a világ reakciósainak makacsságáról és gonosztetteiről, és elfog a félelem.

— Nincs okod a félelemre, drágám. Én hiszek a józan észben, mert ismerem a történelmet és próbálom megérteni az emberek pszichológiáját. Természetesen keskeny és nehéz a kommunista társadalomhoz vezető egyetlen biztos út, amelyet a borotva éléhez hasonlíthatunk. Ez az út alapos lelki önnevelést igényel minden embertől…

— Jó érzés fog el, ha rajtad keresztül nézem a világot. Félek a jövőtől, mint jószerint minden nő. Világosan akarjuk látni a jövőt, és ha ez nem sikerül, elfog bennünket a rettegés. Utána pedig a bánat. Engem is el szokott kapni a szomorúság. Emlékszem, Liza mama halála és még más bajok után egy évvel búskomor lettem; nyáron elutaztam egy Moszkva környéki faluba. Rendszerint éjszaka fogott el a szomorúság. Olyankor kimentem a határba. Mentem szembe a csillagokkal, amelyek a fenyves fekete fala fölött hunyorogtak, és egy régi dalt dúdoltam. Az erdő mögül feljött a holdsarló, és csontok gyanánt fehérlettek a kövek a harmatos réten. Alacsonyan és nesztelenül suhantak tova a madarak, de élesen rikoltoztak, balra fölöttem lassan halványulni kezdett a sápadt hajnalpír. Legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy olyan kevés nagyszerű reményem teljesült. Az érzésekre és az élet szép eseményeire gondolok. És egyre jobban aggasztott a jövő.

Leültem egy kőre, amely még mindig őrizte a nap melegét, belélegeztem a harmatos fű illatát és az út porát.

És ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy mindez az enyém, hogy ez orosz-föld. Hogy tekintetünket a jövőbe szegezve és a múltat visszaálmodva ugyanígy ülhettek más lányok, talán tegnap, talán ötszáz évvel ezelőtt.

Nem tudom megmagyarázni miért, de a hangulatom állandóan változott, és megsejtettem a jövőt. A sötét messzeségbe vezető út és az áthatolhatatlan erdő olyan volt számomra, amin túl titkok várnak rám. Csak el kell indulni, sokáig menni a pirkadattól jobbra és a holdtól balra…

Sok minden megváltozott azóta, eltűnt a meseszerű érzés, de egyvalami megmaradt: várom, hogy feltáruljon a titok, széthúzódjanak a hétköznapi élet falai. Még akkor is, ha nem tudom, hogy mi tárul elém, mihez vezet az egész.

Azóta, hogy te megjelentél, ez a várakozás szilárd meggyőződéssé vált. A falak valóban széthúzódnak, és én már látom a változatos, tágas, gyönyörű világot. Eljutok-e oda, eljutunk-e együtt, nem tudom, de megyünk. És én olyan nagyon szeretlek téged, Ivan!

Girin megszorította Szima karját. A beszélgetésbe teljesen belemerülve észre sem vették, hogy túljutottak az útkanyaron, és most előttük terült el váratlanul Lahta. Kékes színű esti köd lebegett a lapos síkság fölött, a kis tavacskák rózsaszínű tükrök gyanánt csillogtak, és az apró fenyők fölött a felhőablakokban kigyulladt néhány csillag. Szélroham zúgott végig a lapályon, meghajlította a megsötétedett füvet, felkapta Szima haját, és gyengéden végigcirógatta vele Girin arcát. Megszaporázták lépteiket, és ráfordultak a városba vezető útra.