A borotva éle

6. FEJEZET Hullócsillag

Mindnyájan fürödtek, csak Tillottama nem. Mivel felesége volt Dajárámnak, képtelen volt áthágni az ősrégi szabályokat, holott szeretett fürödni a tengerben Dajárámmal vagy az olasz lányokkal, de — férfiak nélkül. A táncosnő letelepedett a napernyő hűs árnyékában, a többiek pedig boldog mosollyal belevetették magukat az égszínkék, hűvös hullámokba. Szima az ugrótorony láttán nem tudott ellenállni a kísértésnek, és egymás után többször is leugrott a toronyról hol fecske módra, hol a levegőben pörögve — az öt kevésbé gyakorlott úszó elismerő kiáltással kísérte. Csak Lea vette fel a versenyt az orosz tornászlánnyal, a torony legmagasabb szintjéről ugrott le a vízbe. Szimán volt a sor: felment az ugrótoronyra, közben újabb mutatványon törte a fejét. Aztán ott állt a ruganyos deszka végén. A többiek a medence túlsó szélénél helyezkedtek el. Cesare le nem vette tekintetét Szimáról, figyelte a fiatalasszony minden mozdulatát, aki lassan himbálódzott a ragyogó napsütésben és olyan volt, mint egy ébenfából faragott vagy világos bronzból öntött szobor. Lea megbökte a festőt.

— Elbűvölő — suttogta Cesare —, ugyanakkor az alakjának vonalai mintha egy kissé durvák volnának.

— Nem igaz! — súgta oda neki Lea.

— Nem jól fejeztem ki magam. Nem durvák, hanem meglepőek és ezért még szebbek, így van! Itt egy meglepő ívhajlat, ott egy bemélyedés…

— A mi Cesarénk már elfelejtette a saját maga szabta alakméreteket — jegyezte meg Sandra.

— Még mit nem! Rég megállapítottam: 34-24-40. Százhatvan centiméteres testmagasság esetében. Ez eredeti méret!

Szima felugrott, hátravetette testét, majd csigavonalat leírva belefúródott a kék vízbe. Sandra Cesaréra kacsintott, Lea pedig csókokat dobált a feléjük úszó Szimának. Cesare Dajárám füléhez hajolt, súgott neki valamit, közben hevesen gesztikulált.

– Összeesküvést szőnek? — kérdezte tréfásan Szima, amikor fellépett a medencét körülvevő sárga kőre, amely áttüzesedett a naptól.

— Egyáltalán nem — felelte Sandra —, azt hiszem, azon vitatkoznak, melyikük készítse el a maga szobrát. Nézze csak, olyanok, mint a ragadozók, amikor megpillantják a prédát.

— Cesare nagyon gyenge szobrász — nevetett Lea —, de kitűnő rajzoló.

— Mondja meg nekik, hogy az én szobrom már ott áll Moszkvában a Tretyakov Képtárban… — Szima elhallgatott, mert tiszteletteljes csodálkozást látott az olasz lányok mozgékony arcán, aztán így folytatta: —…és húsz évvel a születésem előtt készült.

Az olasz nők felnevettek, de Szima komoly arccal folytatta:

— Mindenki azt mondja, hogy én annak mása vagyok, már pedig ha ismétlődik a hasonlóság, az azt jelenti, hogy sok olyan nő van, mint én.

— Ezért csak irigyelni lehet Oroszországot! — kiáltott fel Sandra. — De okvetlenül látnia kell Tillottama szobrát, férje alkotását.

– Úgy látom, a hölgyek kellőképpen felfrissültek és jól kicsicseregték magukat — szólt rájuk Cesare. — Menjünk ebédelni. Kedves Girina, most elmegyünk a férjéért, és maguk is csatlakoznak hozzánk.

Szima elhárította a meghívást, mert még meg kellett látogatnia az India-szerte híres tánciskolát.

Girin a megbeszélt helyen: a halászok emlékműve előtt találkozott Szimával.

— Kedvesem, kimegyünk a tengerre!

— Tele van ronda cápákkal!

— Felfogadjuk kísérőknek a vakmerő Cesarét és Leát. Késekkel vannak felszerelve és búváröltözéket vesznek fel. Egyébként egy kisebbfajta győzelmet arattam: bemutattam a tánciskolában tornánk néhány elemét, és most felkértek, hogy szerepeljek a televízióban.

Girin a karjára kapta feleségét.

— Ivan, ez nem szép dolog! Illetlenség, mindenki minket néz!

— Szó sincs róla, egyetlen lélek sincs a környéken.

— Ez nem méltó egy lovaghoz. Kihasználod, hogy erősebb vagy és feldobsz a levegőbe. Ez a független nő megalázása! Az ember nagyon kicsinek érzi magát… Te kinevetsz, no csak nézz a szemembe! Mintha valami kérkedés csillogna benne.

— Eltaláltad. Emlékszel a képzőművészeknek tartott előadásomra? A szépséggel kapcsolatos elképzelésemre. Kiderült, hogy megegyezik egy ókori indiai bölcsességgel. Hallgasd csak meg, mit mond az apa a fiának:

– “Hozz nekem a kertből a njagrodha gyümölcséből.

— Itt van, uram.

— Törd fel.

— Feltörtem, uram.

— Mit látsz benne?

— Magokat, amelyek oly kicsik, hogy alig láthatók.

— Törj fel egy magot.

— Feltörtem, uram.

— Mit látsz benne?

— Semmit, uram!”

És ekkor így szólt az apa: “Fiam, íme ez a mákszemnyi részecske, amelyet még érzékelni sem vagy képes, az óriási njagrodha lényege. Hidd el, fiam, ebben benne van mindaz, ami a fában van, minden szépsége és nagysága…” Mindez, kis bogaram, még az időszámításunk előtt írt Cshándogja-upanisádban olvasható. Ha én ezt akkor tudom, okvetlenül felemlítem példaképpen, hogy megmutassam, hol rejtőzik az emberben a szépérzék.

A Girin házaspár Ivernyov javaslatára egy kis villát bérelt. A követségről üzenet érkezett, hogy Ivernyov utazzék Delhibe, mihelyt olyan állapotban lesz, hogy bírja a repülőutat. Girin, amikor egy kis szabad ideje akadt, elment a védanta tanulmányozásával foglalkozó társaság tágas könyvtárába.

Esténként meglátogatták Ivernyovot az olaszok és Rámamurti a feleségével. Cesare megkérte Szimat, üljön neki modellt. Két nap múlva Rámamurti is magával hozta a rajztömbjét. A két művész egymással versenyezett abban, hogy ki tudja gyorsabban és pontosabban lerajzolni az orosz lányt. Lea és Sandra, akik egy kicsit féltékenyek voltak emiatt Szimára, szüntelenül Ivernyovot és Girint faggatták a Szovjetunió felől. Calegari kapitány leginkább nagyokat hallgatott, pipázott, időnként pedig megeresztett egy-egy csípős megjegyzést, ami elkeseredett vitákat robbantott ki.

Girin és Szima csak az ötödik napon tudtak időt szakítani arra, hogy elutazzanak a kiállításra, amelyen Rámamurti Apszarasz című szobra volt látható.

A nap többi részében Girin olyan szótlan volt, hogy Szima már nyugtalankodni kezdett. Faggatózására a férje végül feltárta előtte furcsa viselkedésének okát. Eszébe jutott az a másik szobor, amely ugyanilyen egyszerű állványon nyugodott abban a teremben, ahol Szimával megismerkedett. Aztán csendes aggodalommal gondolt azokra a gyönyörű nőkre, akikkel összehozta a sors… Anna — és tragikus élete a régi erkölcsű faluban. Ligyija Ivanova — a ragyogó tehetségű balerina és nagyszerű ember. Sandra — és a félresikerült élete. Végül Tillottama. Kimentették ugyan a gengsztertanyáról, mégis mintha valami veszély fenyegetné. Leának alighanem igaza van. Dajárámnak nem volna szabad ennyire magabiztosnak lenni. Rá kellene eszmélnie már, hogy ő egymaga — nagyon gyenge védelem. Véget kell vetnie a visszavonulásnak, és Delhibe költöznie a jó barátok közé. Az a gondolat, hogy a minden tekintetben tökéletes emberek fölött valami végzetszerűség lebeg, már nagyon régi. A föld különböző pontjain, az indiaiak és a görögök azt tartották, hogy az istenek nem szeretik a tökéletességet; nem értették meg az egyszerű igazságot: a rossz társadalmi rendszer és a jövendő emberiség előhírnökei, az igazán jó emberek közötti ellentmondásokat. Ezért szomorú minden ember, amikor a szépséggel találkozik, ezért igyekeznek az összes nemzedékek és fajok művészei megörökíteni a szépséget az anyagban.

Dajárám már végrehajtotta hőstettét, Apszarasza, az ifjú mennyei nimfa bekerül a világ, az emberiség művészetébe. Az élő Tillottama pedig még nem egy alkotásra ihleti majd az embereket.

Ám a táncosnő teljesen védtelen. Hiszen a törvény csak a bűncselekmény elkövetése után sújt le. Persze, ez nem is lehet másképpen, mégis úgy van berendezve a világ, hogy a támadó mindig fölényben van, akár a tigris a növényevőkkel szemben.

A mi nagy Leninünket a nép hallatlan szeretete, a sok ezer éberen őrködő szem sem tudta megvédeni. India népe nem volt képes megvédeni vezérét, Mahátma Gandhit… talán azért, mert az igazán szerető embernek eszébe sem jut, hogy a gonosztevő ilyesmire vetemedik. De félőrült fanatikusok — akiket pszichológiában jártas emberek irányítanak — meg merik tenni!

Könnyű dolog kezet emelni egy lányra, akinek egyetlen védelme a szépsége; nem nehéz hóhért találni.

Szima miatt például nem kell Girinnek nyugtalankodnia. Szerény, szinte észre sem venni, valójában pedig felveszi a versenyt Tillottamával, és ezt rögtön meglátta az orosz asszonyon a két művész: az indiai szobrász és az olasz festő.

Ivernyov az elutazása előtti napon meghívta magához Girint és Cesarét, hogy megbeszéljék a fekete korona ügyet.

A három férfi bezárkózott Ivernyov dolgozószobájába.

Ivernyov most már részletesen elmondta Cesarénak mindazt, ami Leningrádban és Moszkvában történt Deragazi látogatása előtt és alatt, nem hallgatta el saját egyéni tragédiáját sem. A geológus komor szavai meghatották a festőt, aki bőszen szívta a cigarettáját, és többször is kezet szorított Ivernyovval.

Ezután Girin ismertette a szürke kristályokkal kapcsolatos tényeket és találgatásokat, megmagyarázta, hogy a leningrádi kövek elrablása után már csak a koronába bedolgozott kövek szolgálhatják a tudományt.

— Tegyük fel, hogy az ön feltevései helyesek — szólt az olasz festő, és összehúzta a szemét a füsttől —, vagyis a szürke kristályok hatnak az emlékezetre. Mi értelme van hát akkor hatalmas összegeket költve az egész világon vadászni rájuk? Mi abban a fontos, hogy ha az ember fejéhez érintik a kristályt, elveszti az emlékezőtehetségét?

— A lényegre tapintott rá — felelte Girin. — Ez a dolog lényege. És természetesen — bűnös lényege, ezért cselekednek titokban. Mert ami gonosz, azt mindig titkolják. Az én véleményem szerint a következőkről van szó. A harci és a munkaautomaták létrehozása nagyon sok pénzbe kerül. De kéznél vannak az olcsó, majdhogynem ingyenes és csodálatos biológiai gépek: az emberek. Ám az ember nem automata…

– Értem már, értem — kiáltozta Cesare, és többször is felugrott a helyéről —, abból az emberből, aki elveszti az emlékezőtehetségét, automata válhat!

— Az, aki teljesen elveszti emlékezőtehetségét, semmire sem alkalmas, mert elveszti teljes életképességét is. De ha csak részlegesen veszti el emlékezőképességét…

— Igen, igen! Akárcsak Lea! Istenem, hiszen ez olyan világos, mint a nap! — A festő mindkét karját a magasba lendítette. — Hát ezért vadásznak a koronára. Óriási összegeket hozhatna a konyhájukra!

— A korona önnek is szép summát hozhat, ha hajlandó eladni azt ezeknek a “vadászoknak” — mondta Girin hűvösen —, bár, őszintén szólva, biztosra veszem, hogy Deragazi bandája megtalálja a módját, hogyan szabaduljon meg öntől, mihelyt megmutatja nekik a rejtekhelyet. Én nem akarom rábeszélni semmire sem, de én láttam azt az embert!

Cesare bólogatott, de mielőtt még megszólalhatott volna, az ajtófüggöny mögül belépett a szobába Lea.

— Kedves férfiak, megérkezett a Rámamurti házaspár! Tillottama táncolni fog! Abban a táncosnői kosztümben, amelyben az imént szerepelt a televízióban. Magnót is hoztak. Jöjjenek gyorsan!

— Menjünk — mosolyodott el Girin —, de Pirelli úr, ne siesse el a döntést. Nagy felelősséget jelent az ön számára, és szeretném majd hallani a végső döntését.

Szima Girin elé futott.

— Ivan, mindjárt látni fogjuk Tillottama táncait. Jaj de nagyszerű! — Belekarolt a férfiba és arcát Girin vállához szorította.

Tillottamát nem zavarta a szoba zsúfoltsága. Ellenkezően, a szűk térbe zárt mozdulatai olyan rugalmasak, erőteljesek és gyorsak voltak, amilyenhez foghatót még sohasem láttak nézői. A magnóból áradt az európai fül számára nehezen érthető kettős ütemű dallam, amelybe bele-belehasítottak a húros hangszerek elnyújtott, remegő hangjai.

Szima lélegzet-visszafojtva figyelte az életre kelt apszaraszt, nem sejtve, hogy Tillottama saját tánckompozícióját mutatja be, amelyet Rávi Dász, tamil zeneszerző A lótusz könnyei című nemrég írt szerzeményére rögtönzött. Tillottama meghagyta a kézmozdulatok számos intonációját, amelyek oly lenyűgözőek a klasszikus indiai táncokban, de lemondott néhány ősrégi pózról, amelyeket makacsul ismételnek az ősi hagyományok követői. A félig behajlított, szélesen szétterpesztett lábak jelképezik az ember jelentéktelenségét, kapcsolatát a földdel és lassú felemelkedését az ég felé…

Egy indiai táncosnő részéről ez merész újításnak számított, de európai nézői nem értékelték kellőképpen. Ám a tánc sokkal jobban tetszett nekik a hagyományos indiai koreográfiánál, amelyet itt, Madrászban a templomi devadászik utódai a legmagasabb tökélyig fejlesztettek.

Csak Dajárám figyelte templomi áhítattal szerelmesét, értette meg a táncosnő alkotásának minden jelentését és látta meg benne az eljövendő indiai művészetet…

A trópusi éjszaka hirtelen szakadt le, és feljött a hold. Dajárám eloltotta a villanyt, kitárta a széles ablakot, és Tillottama holdfényben folytatta táncát. A fény oly éles volt, hogy nem lágyította meg, hanem élénkebben emelte ki a táncosnő legkisebb mozdulatát, majdnem fekete karjait és vékony arcvonásait, amelyek olyanok voltak, mintha ébenfából faragták volna ki.

A magnóban felhangzott lágy, szinte gyermeki hangon a Szerelmi dal. Ezzel egyidőben Tillottama teste valósággal hullámzani kezdett, rejtett érzések villóztak benne, meg-megremegett, aztán riadtan megdermedt. A dal véget ért, a csendben élesen kattant a kikapcsolódó magnó. Lea összevissza csókolta Tillottamát, fel sem szárította az elragadtatás könnyeit, amelyek a holdfényben csillogtak. A nála sokkal tartózkodóbb Szima magához vonta a táncosnőt és arcát az arcához szorította, ahogy a távoli Oroszországban szokta, amikor gratulált barátnőinek és tanítványainak sikeres fellépésükhöz vagy sportgyőzelmükhöz.

— Vigyázzon rá, mert óriási érték! — mondta Rámamurtinak Girin.

— Természetesen! — felelte Dajárám olyan büszke és boldog mosollyal, hogy szinte megvilágosodott a szoba.

Rámamurti búcsúzkodni kezdett. A három olasz is felállt. Felajánlották, hogy hazaviszik indiai barátaikat. Ivernyov a beteg jogán csak a verandára ment ki, de Szima és Girin lementek a kertbe és a kapuig kísérték a vendégeket. Az olaszok kocsija egy kissé távolabb állt az utcai lámpa fénykörében; a lámpa körül szúnyograjok keringtek, mint mindig. Távolabb, a másik utcai lámpánál emberek ültek a fák alatt egy padon.

Szima még csókot dobott a távozók után, majd visszament a házba. A járda keskeny volt, úgyhogy Girin a felesége nyomában lépkedett: valamin nagyon elgondolkodott, mert szűkszavúan válaszolt, amikor Szima Tillottamát dicsérte. Az asszony ekkor hátrafordult és oldalvást felnézett a férjére. Ez a tekintet teljesen lefegyverezte Girint.

– Észrevetted, milyen fekete a haja? Éjfekete. Amikor ma este megpillantottam Tillottamát a holdfényben, rájöttem, hogy kicsoda ő tulajdonképpen: az éj királynője a szó legigazibb értelmében.

— Igen, a hajáról nekem is az éjszaka jutott eszembe.

— Azért olyan fekete, mert nincs benne a legcsekélyebb vörhenyesség sem. Kékesfekete, mint a mi cigányaink haja. Szeretném, ha az én hajam is ilyen volna, de egy kissé vöröses, bronzos árnyalattal. Ugyanaz a színárnyalat, amilyenre Sandra festeti a haját.

– Ízlés dolga — ocsúdott fel végre Girin. — Szerintem a hollófekete szín túl sötét, a te hajad feketéjén pedig átüt a fény.

— Te drága Ivan!

— Ami pedig a cigányokat illeti, ők indiai származásúak, helyesebben dravidák. Lehet, hogy ostobán hangzik, de szerintem a kékesfekete haj — amely egyébként számos mongol és dravida eredetű ősi népre jellemző — a nagyon távoli múlt csökevénye. Annak bizonyítéka, hogy valaha fokozódott a nap rövidhullámú kisugárzása, de lehet, hogy fellobbant egy közeli szupernóva csillag, amely a haj és a bőr különleges pigmentképződését okozta…

Ekkor az utcán tompa csattanás hallatszott, olyan, mintha pezsgős üveget dugaszoltak volna ki, aztán egy újabb csattanás következett, majd egy férfi ijedt, dühös és fájdalmas üvöltése hangzott fel. Néhány másodperc múlva kiáltásokkal vegyes pisztolylövések hallatszottak. Girin és Szima a kapu felé rohantak. Ivernyov, aki még gyenge lábon állt, leszaladt a lépcsőn, de elesett és legurult az ösvényre, közben felhorzsolta az arcát, kezét. Az utcáról kiáltozások, meztelen talpak és cipők dobogása hallatszott. Alig telt el három perc azóta, hogy elbúcsúztak barátaiktól…

Amikor Szima és a férje mögött becsukódott a kapu, az öt távozó vendég feléjük fordulva állt és integetett nekik. Elsőnek Tillottama fordult a kocsi felé, ekkor megpillantotta a fa alatt, a pad mellett ácsorgó csoportban a jól ismert arcélt a hosszú orral.

“Ahmed!” — villant át agyán, és összerezzent a már-már elfelejtett gyűlölettől. Ám az arc, amely a múltból merült fel előtte, eltűnt, mert eltakarta két fiatalember kívül hordott bő, tarka ingben.

Tillottama megszorította Dajárám kezét. A férfi ijedten lehajolt feleségéhez, és kérdő pillantást vetett elsápadó arcára.

— Siessünk! — kérte Tillottama.

Lea beszállt a kocsiba, bedugta a gyújtókulcsot és kinyitotta az ajtót, hogy Tillottama beszállhasson.

Ezalatt a kis csoport otthagyta a padot, és ahhoz az utcai lámpához közeledett, amely alatt a kocsi állt. Még mielőtt bárki is felfoghatta volna a történteket, egyikük előkapott az inge alól egy hosszú csövű pisztolyt, amelynek végére bordásfémhüvelyt csavartak. Csattanás hallatszott, valami nekicsapódott a kocsi karosszériájának és eltalálta Tillottama oldalát. Sandra odaugrott, hogy fedezze Tillottamát, hátra tette karját, mint ahogy a kotlós védelmezi a csibéit. Elcsattant a második lövés. A golyó keresztülhatolt Sandra karján és Tillottamába fúródott. A két nőt mintha lekaszálták volna. Egy pillanattal korábban Dajárám vadállati módon felüvöltött, és a lövöldöző emberre vetette magát. A gyilkos egyik cinkosa elgáncsolta. Dajárám a pisztolyos férfi lába elé zuhant az aszfaltra. De még sikerült elkapnia a gyilkos lábát, magára rántotta a támadót, majd maga alá gyűrte, és megpróbálta kicsavarni kezéből a fegyvert. Cesare, aki először megkísérelte felemelni a két sebesült nőt, és csupa vér lett, dühében leütötte a másik banditát, majd Dajárám fölé hajolt. Nem vette észre, hogy a harmadik támadó, egy sötét ruhája miatt eddig észrevétlen idősebb férfi előkapta hosszú, hegyes tőrét. Egy pillanat, és a tőr lecsap az olasz festőre, áthatol a lapockáján egyenesen a szívébe, ám ekkor Lea sietett a segítségére nehéz automata pisztolyával, amelyet Cesare megtámadásának napja óta hordott magánál. A lány habozás nélkül belelőtt a fekete bajszos arcba. A bandita elvágódott, a fejét tompán beleverte a lámpaoszlop kőtalapzatába. A többi bandita hátraugrott. A gyilkos kétségbeesett erőfeszítéssel kitépte magát Dajárám szorításából, és tarkón csapta pisztolya agyával. Rámamurti szétvetette karját, és arccal az aszfaltra zuhant. A gyilkos már ki is siklott alóla, és felemelte fegyverét. Lea újból lőtt, de a keze megremegett, így a gyilkos-hasába fúródott a golyó. Az alak összecsavarodott, és fekete száját szélesre tárva felüvöltött. Lea harmadszor is elsütötte pisztolyát, de a rémülettől, az undortól és a borzadálytól kis híján elvesztette eszméletét. Az üvöltés hörgésbe fulladt, a gyilkos az olasz lány elé zuhant, aki eldobta pisztolyát, és kezét a szája elé kapta, mert leküzdhetetlen hányinger fogta el.

Cesare még mindig birkózott a tarka inges banditával. Tudta, hogy Tillottamához és Sandrához kellene rohannia, de képtelen volt elengedni az ellenfelét. Kíváncsi tömeg csődült össze. A ziháló emberek falként vették körül a csatateret, amelynek közepén a porban Cesare és a bandita hempergett.

— Segítsetek, kapjátok el! — kiáltott rájuk hiányos indiai nyelvtudásával Cesare.

Hosszú orrú, sovány, ragadozó arc bukkant elő a tömeg háta mögül.

— Mit álltok! Üssétek az átkozott angolokat! — üvöltött rájuk az idegen urdu, tamil és hindi nyelven. — Látjátok, bestiális módon meggyilkolták két emberünket!

Az az ember, akit Tillottama Ahmednek nézett (az is volt), jól számított. A tömeg felhördült és rárontott a dermedten álló Leára és a még mindig viaskodó Cesaréra. Ebben a pillanatban kirohant a kapun Girin. Tapasztalt katonaorvosi szemével nyomban felmérte a helyzetet, és az egymásra zuhant nőkhöz rohant. Békésen feküdtek, mint az alvó gyerekek, és ez a nagy nyugalom semmi jót sem ígért. Girin rohanás közben hátrafordult, és oroszul odaszólt Szimának:

— Szaladj vissza Msztyiszlavhoz, és hívd fel a rendőrséget!

Felkapta Sandrát, és nyomban megállapította, hogy a kezét megsebesítő golyó a bordákat súrolta, és csupán sokkot idézett elő; ráfektette a kocsi ülésére, aztán letérdelt Tillottama mellé. A gyönyörű táncosnőnek három perccel ezelőtt még oly élénk ajka elszürkült, kékes árnyalat hervasztotta el barna bőrét. A félig nyitott szájából sötét vér folyt — végig az aszfalton.

Girin nagy tapasztalatra tett szert a katonaságnál, ezért rögtön meg tudta állapítani, hogy a sebesült állapota reménytelen. A következő pillanatban felpattant a földről — éppen a legjobbkor — és egy parancsoló mozdulattal megállította a fenyegetően közeledő tömeget. Elkapta a fiatal bandita karját, és elszakította a festőtől, majd talpra rángatta. A bandita meghunyászkodott és kidülledt szemmel meredt Girinre. Cesare feltápászkodott, zihálva Leához lépett, erősen megrázta, és kiáltott valamit olaszul.

Ahmed előrelépett, Girinre és Leára mutatva, vicsorogva, szemét forgatva, eszelősen elordította magát. Felemelt kezében egy görbe kést szorongatott. Aztán még néhány kés villant meg az összecsődült emberek sötét markában.

Girin átható, ólomsúlyú tekintetét Ahmedre szegezte. A pakisztáni férfi elhallgatott, leeresztette karját, aztán lehunyta szemét. Megfeszült teste elernyedt, a kés csengve az aszfaltra esett.

Girin úgy vélte, hogy az amerikai filmes szolgájának tudnia kell angolul, ezért hangosan ráparancsolt:

— Gyere ide, te gyilkos!

Ahmed elvált a tömegtől, engedelmesen előrelépett, és az emberek, akik eddig a szószólójuknak tartották, és a háta mögött szorongtak, most hátrálni kezdtek.

— Térdre!

Ahmed lerogyott, térdkalácsa hangosan koppant az aszfalton.

Girin egy másodpercet sem vesztegetve visszatért Tillottamához. Biztos sebészkezével kitapintotta a táncosnő bal oldalán, majdnem a hóna alatt sötétlő, golyó ütötte nyílást, amely rézsútosan felfelé húzódott. Girin mindent tudott. A golyó azon a helyen ütötte át az aortát, amely nagyon közel volt a bal hörgőhöz, és azt is széttépte. Tillottama minden vére, amelyet erős szíve hajtott, néhány másodperc alatt elfolyt a száján.

Dajárám Szeretett Szépségének még akkor sem volna semmi reménye a megmenekülésre, ha ebben a pillanatban kéznél volna egy jól felszerelt műtő. Minden elvégeztetett. “India Csillaga” örökre lehunyta szemét.

A tömeg rémületében megdermedt, némelyek térdre estek és azt kiáltozták: “Szent! Szent!” A fiatal bandita hason feküdt főnöke mellett. Ahmed pedig még mindig lehajtott fejjel, kutya módra vicsorogva térdelt az utcai lámpa erős fénykörében, így talált rá a rendőrségi kocsi, amely száguldva tört utat magának a tömegen keresztül.

Nyomasztó némaság uralkodott Ivernyov otthonosan berendezett házában, ahol három órával ezelőtt még A lótusz könnyeinek lágy dallama zsongott.

Girin komoran járkált a szalonban. Az ügyesen bepólyázott Sandra félig ült, félig feküdt a fotelban Szima ruhájában, amely rövid volt neki. Lea egymás után szívta a cigarettákat, és Cesaréra tekintgetett, aki arcát a tenyerébe rejtve, furcsa módon himbálódzott. Ivernyov a műteremben kopogott a táskaírógépén: mielőtt elutazik, át kell adnia a rendőrségnek a vallomását.

— Girin doktor, megnézte Dajárám sebét? — kérdezte Sandra.

— Igen. A koponyája nem tört be. Erős agyrázkódása van.

— Mikor tér magához?

— Már rég magához kellett volna térnie. Amikor elszállították, megkértem az orvosokat, adjanak be neki egy nagy adag altatót. Minél később tér magához, annál jobb neki! Jobban erőre kap.

— Számára az lett volna a legjobb, ha a feleségével együtt ölik meg — kapta fel a fejét Cesare.

— Hát igen! De ha jól tudom, az indiai szokások szerint neki magának kell eltemetni, vagyis elégetni Tillottamát. El kell halasztani a kórházi elhelyezését. Beszéltem telefonon Vitarkánanda professzorral, és most már valahogy nyugodtabb vagyok Dajárámot illetően.

— Istenem, istenem, a mi Tillottamánk halott! — Lea, aki eddig türtőztette magát, most keserves zokogásban tört ki. — Én… én mindig azt hittem, hogy halhatatlan, mert olyan gyönyörű! Milyen vékony szálon függ az ember élete!

Cesare magához vonta Leát, akit még mindig rázott a zokogás. A rátörő ideges kitörés jótékonyan hatott rá.

Girin zsebbe dugta a kezét és kiment a verandára. Megállt, a csillagokat nézte.

Szima belépett a szalonba, maga előtt tolta a zsúrasztalkát, rajta teáskészlettel. Szemével a férjét kereste, majd amikor meglátta, kiment a verandára. Girin széles háta eltakarta az utcai lámpa fényét. A férfi vagy dúdolgatott csendesen, vagy suttogott valamit; Szima már tudta, hogy így szokta vigasztalni magát az élet nehéz helyzeteiben. Az asszony nesztelenül odament hozzá, mert tudta, hogy férjét nem szabad zavarni ilyen pillanatokban. Szima meghallotta a szöveget: férje a Se szó, se beszéd című románcot dúdolta; az asszony megdöbbent a dal jelentésének mélységén, amely ezen a keserű és szomorú éjszakán feltárult előtte. Girin eddig a csillagokat nézte, most lehajtotta fejét. Hangja megremegett, és az utolsó szavak elhaltak ajkán: “Mint sötét éjbe hullott csillag”. Szima ezt már nem bírta tovább, kibuggyantak a könnyei, felzokogott. Aztán férje mellére simult.

– Örök sötétségbe hullott “India Csillaga” — dünnyögte az asszony. — Nem tudtad volna megmenteni, drága Ivan?

— Nem, bogárkám! Másfajta sebesülést igen, de ezt nem! Ne sírj, rögtön eltávozott, szépségének és erejének teljében. Számára ez volt a legjobb! Sokkal rosszabb Dajárám helyzete!

— Nem tudok… nem tudok megbékélni a gondolattal — hüppögött halkan Szima. — Förtelmes, iszonyatos kegyetlenség! Miért történt így, Ivan?

Girin némán simogatta felesége sűrű, borzas haját.

— Menjünk az emberek közé! — mondta végül, és magával vonta Szimat a szalonba.

— Cesare, amint megpillantotta Girint, felállt, és hivatalos arccal odalépett hozzá.

— Doktor, közölnöm kell magával, hogy gondolkodtam a maga és Tiszlav javaslatán. Előkerítem a koronát, és átadom maguknak! Mihelyt délen véget érnek a téli viharok, Calegari kapitánnyal együtt szerzünk hajót, és megcsináljuk a dolgot. A lehető leggyorsabban! Csak én találhatom meg a koronát, és velem is bármikor történhet valami. Az élet oly törékeny.

Girin elgondolkodott.

– Én azt hiszem, hogy nem volna helyes nekünk átadni a koronát. Ősi indiai ereklye, tehát az indiai nép tulajdona. Épp ezért igazságos dolognak tartanám, ha a fekete koronát az indiai kormánynak adná át. A szovjet kormánynak pedig át kellene adnia a korona egyik szürke kristályát. Mert Msztyiszlav apja fedezte fel újra ezeket a köveket, mert tőlünk ellopták őket, és csakis a mi segítségünkkel válik érthetővé a jelentőségük. Továbbá, mert mi a gyűrűs embereknek, a szürke kövek hajkurászóinak titkos mesterkedései ellenére nyilvánosságra hozhatjuk ezeket a kutatásokat. Ez az én véleményem. Menjen át Msztyiszlavhoz, kérdezze meg őt is. Alkalmasint ugyanezt fogja mondani magának.

Cesare hevesen megrázta a feléje nyújtott jobbot. Aztán Girin azt kérdezte tőle:

— Maga szeretne valamit megtudni tőlem, de nem meri megkérdezni. Legyen bátrabb. Elvégre nincs semmilyen komplexusom, ezért kérdezhet bármit tőlem.

— Igaza van l Arról van szó, hogy én láttam, amikor maga… hogy maga azt tehet az emberrel, még az olyan veszélyes kígyóval is, mint Ahmed…

— Más szóval, miért nem parancsoltam rá magára egyszerűen, hogy adja át a koronát?

— Igen, igen!

— Nem beszélve a dolog etikai és erkölcsi oldaláról, a hipnózis nem csoda, és lehetőségei nagyon korlátozottak. Érdekes, hogy sokkal könnyebb felhasználni jóra, mint rosszra. Innen adódik az az ősi hiedelem, hogy a szuggerálás velünk született tehetsége semmivé válik, ha az emberek kárára használják fel.

Cesare kelletlenül búcsúzott el az oroszoktól, akik — úgy érezte — most már hozzátartoznak az életéhez.

Ivernyov az Air India egyik éjszakai járatára kapott jegyet; egészen el volt keseredve, hogy nem láthatja még egyszer utoljára a Himalája csodálatos hófödte csúcsait.

A repülő utasterének félhomályában a motorok egyenletes zúgása közepette, félig lehunyt szemmel azon morfondírozott, hogyan zajlik le majd találkozása édesanyjával. Jevgenyija Szergejevnától levél várta Delhiben. Msztyiszlav már legalább tízedszer simította ki a gyűrött levélpapírt. A hatalmas repülőgép remegett, vitte őt haza, ahhoz a munkához, amely nélkül elképzelhetetlen az élete. De Tata hiányozni fog belőle méghozzá örökre! Rettenetes szó! Csak most fogta fel negatív jelentésének sötét mélységét.

“Kedves fiam — írta édesanyja —, újabb nagy bánat ért. Felkeresett Tata, miután olvasta az Altaj ajándéka című cikket. Tudta, hogy te messze vagy, és csupán azért jött el. Ezt mondta, és én ezek után már nem éreztem magamat annyira bűnösnek amiatt, hogy nem tudtam itt tartani neked. Képtelen voltam rábírni. Néha az az érzésem, hogy Tatának van igaza, néha meg az, hogy neked, aki annyira bízol szerelmed erejében.

Tata bevallott nekem mindent. Úgy lépett a házunkba, mint ellenség, helyesebben, mint egy tolvaj, de megszeretett téged is, engem is…

Tata sírt, mint egy kislány, amikor elmondta ezt nekem, és én tudtam, hogy ez igaz.

Kiszakította magát a bűnözők szorító karmai közül, és sohasem tér vissza ahhoz, ami elmúlt. Ezt a te szerelmednek és az én szeretetemnek köszönheti. De Tata eltűnik örökre hazánk beláthatatlan területén. Mégpedig nem csupán azért, hogy elkerülje a bűnöző banda bosszúját. Az alatt a pár hét alatt, amelyeket nálunk töltött — amikor kedves, szép és tiszta volt, amikor szeretett minket és először döbbent rá, hogy egy nő királynőnek érezheti magát, ha boldog —, mindenről megfeledkezett, rajtad kívül.

A szerencsétlen teremtés rövid boldogsága nem születik újjá. Tata képtelen arra, hogy bocsánatot nyert tolvajként jöjjön vissza a házunkba, hozzád, hozzám, mert ez örökké köztünk állna, így az egyetlen dolog, amit tehetett az, hogy örökre elment. És el is ment, fiam!”

Ivernyov tudta, hogy anyjának igaza van, tehát Tata elveszett az ő számára. Még nem érzett éles fájdalmat vagy bánatot, a kilátástalanság sebe még csak most kezdett sajogni.

Az elmúlt nehéz esztendő alatt átélt “felfordulás” több évvel megöregítette. Volt része a nagy szerelemmel együtt járó boldogságban és fájdalomban. Megismerkedett egy ősi kultúrájú, hatalmas országgal és annak igen változatos négyszázmilliós népével. Találkozott emberekkel, olyan bölcsekkel, mint Girin, olyan szépekkel, mint Tillottama és Szima, olyan újat keresőkkel, mint Dajárám, összeütközésbe került a nemzetközi gengszterek sötét erőivel.

Ivernyov először ébredt tudatára annak, mennyire hasonló a különböző országokban és korokban élő és élt embereknek a szépség, az alkotómunkával telített, nagyszerű és hasznos élet iránti vágya. Ezek a vágyak emberemlékezet óta teljesületlenek maradtak, amíg hazájában el nem kezdődött a harc az új társadalom felépítéséért. Ebben a társadalomban az emberek majd felelősséget éreznek minden tettükért, szavukért, gondolatukért: hasznára van-e az embereknek vagy sem.

— Nem szabad szó szerint értelmezni a borotvaélen való haladásról szóló megállapításomat — mondta búcsúzóul Girin —, ez elsősorban a megoldások, a kutatások, a törvények, az erkölcsök és természetesen az irányválasztás nagyfokú élességére vonatkozik.

A sok tapasztalatot szerzett Ivernyov is azzal tér vissza szülővárosába, Leningrádba, hogy megismert egy egyszerű bölcsességet: a boldogságot nem keresik, mint az aranyat vagy a nyereséget. Azok teremtik meg, akiknek van elég erejük, tudásuk és akik szeretni tudnak.