7. FEJEZET “Ex Siberia semper novi”

— Ideje volna szünetet tartani, Ivan Rogyionovics! — tört ki Verából, amikor azt az utasítást kapta, hogy hozzon új gyógyszeradagot. Ez a kísérletek folytatását jelentette, amelyek immár harmadik hete minden különösebb eredmény nélkül folynak.

“Vannak érdekes tények — gondolta Girin —, de ez még mindig nem az, amit én keresek… Még mindig nem az.” És minél kevesebbet ígértek a kísérletek, annál szenvedélyesebben dolgozott az a három, aki részt vett bennük. Girin a laboratórium mellett, egy kis szobában aludt, és Vera volt az egyetlen ember, aki hivatalos ügyben el-eltávozott. Összegyűlt egy halom jegyzőkönyv: gyorsírásos jegyzet, a kísérleti alanyok elbeszélései vagy furcsa rajzai, amelyeket a hallucináció, a mesterségesen előidézett szkizofrénia pillanataiban készítettek. Mind a ketten — Szergej és Ivan Girin — lefogytak arcban, sápadtak voltak, és a laboránsnő már nem bírta nézni ezt az önsanyargatást.

— Ne nyugtalankodjék, Verocska — felelte kedvesen Girin.

Szergejnek nem lesz semmi baja, én meg edzett vagyok. Túl sokat foglalkozunk azzal, hogy túlterheljük agyunkat. Nem érdemes, mert az agy sokkal többet képes befogadni, mint amennyit adunk neki. Csak tudni kell tanulni, mert hihetetlen mennyiségű tudás fér az agyba. Meg kell tanulni, hogy az egész szervezetet túl lehet és kell is terhelni iszonyatos munkával, de aztán hosszú pihenőket kell tartani, így vagyunk felépítve, ilyenné váltunk a hosszú fejlődés során, és ezzel számolnunk kell.

— No, mit mondtam, Vera — mondta diadalittasan a medikus. — Most megkaptad a választ. Ivan Rogyionovics bebizonyította, hogy mi, civilizált emberek alig vagyunk megterhelve, alig vagyunk elfoglalva. Márpedig a teljes értékű élethez és egészséghez teljesen meg kell terhelni bennünket mind a három vonalon: az agy, az érzések és a test vonalán. Nálunk meg mi van? Hol a testünket terheljük meg, de a fejünk üres, aztán a fejünk van elfoglalva, a testünk meg tétlenkedik. Ha közömbösek leszünk minden iránt, az érzéseink sem fognak nyugtalanítani, osztozni bennünket, nem adnak szárnyakat lelkűnknek, testünknek. Akárcsak te: semmiféle érzést nem táplálsz irántam, azért vagy ilyen… se hideg, se meleg!

— Hát te aztán szépen csillogsz-villogsz! — paprikázódott fel Verocska, és hátat fordított Szergejnek. — Nem, nem értek egyet, magával, Ivan Rogyionovics, akármilyen nagy tekintély is. Sok betegségnek az oka a túlterhelés!

— Attól függ, milyen ez a túlterhelés. Ha kiegyenlítődik a megterhelésnek mind a három vonala, amelyekről Szerjozsa beszélt, nagyfokú pszichológiai fellendülés következik be, amely az egész szervezetet immúnissá teszi nemcsak a fáradtsággal, hanem a betegségekkel szemben is. Vegyük a háborút: a fronton ritkán betegszenek meg az emberek, pedig hát annál rosszabb körülményeket aligha talál az ember. A megterhelés is iszonyatos minden vonalon. A tudósokon, a tervezőkön, a művészeken, amíg tele vannak munkával, a beteg gyermeküket ápoló anyákon nem fog a betegség. Betegségeink nyolcvan százaléka pszichikai eredetű, vagyis összefüggésben áll a pszichikum legyengülésével, és ezt követi a szervezet legfontosabb “biokémiai tengelyeinek” a legyengülése. Az ember, az állatoktól eltérően, a gondolkodás nagyszerű képességével és óriási képzelőerővel rendelkezik. Az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, mint az ember. Ezért náluk minden pszichikai hatás nagyon gyorsan múlik és tűnik el, az embernél pedig sokáig fennmarad, és betegséget okozhat. De ennek van egy másik oldala is: az ember sokkal nagyobb pszichikai erővel rendelkezik — aminek a szervezet az ellenállóképességét és szívósságát köszönheti —, a halállal és a súlyos betegséggel szembeni ellenállása sokkal nagyobb, mint a leghatalmasabb állatoké.

— Nincs erőm magával vitatkozni, Ivan Rogyionovics — adta meg magát a laboránsnő —, de mégis…

— Mégis csak induljon el a gyógyszerközpontba. Én meg máris felhívom a következő áldozatunkat.

Mintegy válaszul Girin szavaira megszólalt a telefon.

— Ivan Rogyionovics, kérik, hogy menjen fel az igazgatóságra — mondta Vera, miután felkapta a kagylót. — Változás nem lesz?

— Nem lesz. Induljon. Én magam felhívom az önként vállalkozót. Ki következik?

— Egy nő. Tatyana Pavlovna Szolovjova — felelte Szergej.

— Mégiscsak tartunk három órás szünetet. Menjen, Szerjozsa, sétáljon egyet. Vagy szaladjon haza. Vagy kísérje el Verocskát. Ma egész este dolgozunk, késő éjszakáig.

Girin, amint végighaladt a keskeny folyosókon és sötét sikátorokon, amelyek az elszigetelt laboratóriumot az intézet főépületétől elválasztották, azon bosszankodott, hogy ilyen váratlanul kirángatták remeteségéből. Bosszankodása nyugtalansággá vált, amikor megindult a fényárban úszó széles lépcsőkön. Mintha hirtelen közszemlére került volna valami, amit eddig féltőn titkolt. Ez a nyugtalanság akkor sem hagyta el, amikor belépett az igazgató dolgozószobájába. A beteges külsejű igazgató kelletlenül állt fel, kezet nyújtott, aztán újra visszaereszkedett a karosszékbe. Mellette egy köpcös kis professzor ült. Girin tudta, hogy az intézet egyik laboratóriumának vezetője. Arcukról lerítt, hogy kellemetlen beszélgetés vár Girinre.

— Maga tudományos segédmunkatársként dolgozik Wolfson professzornál?

— Igen, Wolfson professzornál.

– És mit csinál ott nála?

— A professzor nem hatalmazott fel, hogy akár az intézet vezetőinek is referáljak a munkájáról. A professzor odahaza fejezi be a beszámolójelentését és feltétlenül megadja önnek a kellő felvilágosítást.

– Így hát titkolódzunk!

— Nincs itt semmi titok. Egyszerű szubordináció. És tudományos etika.

— Maga szerint tapintatlanok vagyunk?

Girin némán vállat vont. Az igazgató rosszindulatúan összezárta az ajkát. Ekkor megszólalt a mellette ülő professzor:

— Maga félreértette az igazgatót. Nem a főnöke munkájára kíváncsi, hanem a magáéra…

— Elnézést, de egyelőre nincs saját munkám, én csak Wolfson professzor megbízásait hajtom végre. Az intézet programjában én nem szerepelek.

— Nem szerepel! — bólintott az igazgató. — De mégis végez valamiféle munkát, használja a laboratóriumot és az igazgatóság erről semmit sem tud. Maga ezt helyesnek tartja?

— Szó sincs róla. Én egy pszichofiziológiai kísérletsorozatot végzek a Wolfson professzorral történt megállapodás alapján, most amikor szünetelnek tervbe vett kísérletei. Én feltételeztem, hogy a professzor tájékoztatta önt. A munkámnak semmi köze nincs a tervhez, saját költségemen folytatom, és csak a helyiséget veszem igénybe, meg a medikusok, a tanítványaim önkéntes munkáját.

— Mi a lényegük a kísérleteinek?

— Megkísérlem feltárni az eidetikai képességgel megáldott emberek többletinformációját.

– Értem! Hát éppen ez az, ami igen távol áll a mi tematikánktól. Magának alkalmasint Kascsenkónál kellene dolgoznia. No és hogyan végzi ezt a feltárást?

— Az eidetikus ember LSD-25 adagot kap. Ez derivált anyarozs, d-lyserginsav dietilamid tartaratja. Csökkenti a foszfor kivetését a szervezetből, elfojtja a hipofízis hormonjának hatását. Ezzel megbomlik az igen fontos pituitaris-adrenalinféle pszichikai tengely a szervezet belső váladékképzésében és létrejön a nagyfokú hisztéria vagy szkizofrénia típusú mesterséges pszichózis. Három-négy órára.

– És mire kell ez magának?

— Arra, hogy kettéhasítsam a rendesen kiegyensúlyozott tudatot, különválasszam a gondolkodás tudatos folyamatát a tudat alattitól, és ezzel feltárjam a többletinformációnak a tudat által elnyomott tárolóját. Feltételezésem szerint ott rejlik a távoli nemzedékek emlékezete, amely rendszerint csak az idegtevékenység alacsony fokán tárul fel az embernél, és amely sokkal fejlettebb a komplikált ösztönökkel rendelkező és öntudatlan cselekvésű állatoknál.

— De hiszen ez badarság! Misztika!

— Amit kísérletekkel kell ellenőrizni. Nemrég a kibernetikát is badarságnak tartották. És éppen a kibernetika tette lehetővé először, hogy tudományos elképzelést nyerjünk az agy munkájáról. Ugyanez lesz az emlékezettel is.

— Nem vitatkozom magával. Holott megérdemelné, hogy megcáfoljam magyarázatát.

— Sokszor használjuk a vita szót. “Vitassuk meg, vitás állítás, színdarab, könyv” — ezekkel a kifejezésekkel lépten-nyomon találkozunk. De valahogy elfelejtjük, hogy a szóbeli vita — csupán skolasztika, semmi több. Az egyetlen komoly és reális vita nem a szócsata, hanem a tárgyszerű vita… Én sem akarok vitatkozni, hanem egyszerűen dolgozom.

— A maga munkája veszélyes! — vágta oda az igazgató. Girin meghökkenve meresztette rá a szemét.

— Igen, veszélyes és felelőtlen. Gondolt arra, hogy mi történhet a maga valamelyik “tengeri malacával”? Hogy az intézetünket, engem vonnak felelősségre?!

— Már megbocsásson, de nem értem önt. Kik állapíthatják meg mindenekelőtt a veszélyességét és biztonságát ha nem azok, akik dolgoznak rajta? Ki, ha nem én, az orvos felelek érte elsősorban? Sokkal komolyabban, mint ön, annál is inkább, mert az ön egész felelőssége ebben a dologban inkább csak képzeletbeli.

— Elég. Remélem, megértette, hogy én tisztán akarok látni ebben a dologban. Ki adott engedélyt arra, hogy használja a laboratóriumot a kísérleteihez? Köszönet Cibulszkij professzornak — bólintott az igazgató a mellette ülő férfi felé — nélküle semmiről sem tudnék, aztán egyszer csak lecsapott volna a villám!

Girin vissza akart vágni, de aztán csak legyintett.

— Azt hihetne az ember, hogy ön a tudomány önzetlen bajnoka — szólt közbe ellenségesen Cibulszkij. — Hát akkor ez mi? — rázta azt a papírlapot, amelyet az igazgató asztaláról kapott fel.

— Igen, igen, magyarázatot kérek — szólt közbe az igazgató. — Magánpraxist folytat?

— Ne vallasson engem, mert ez nem tartozik az ön hatáskörébe. De ha megkér rá, szívesen válaszolok: semmiféle magánpraxist nem folytatok. Nem is folytattam azóta, hogy megkaptam az orvosi diplomámat. Természetesen, ha segítséget kértek tőlem, azt soha vissza nem utasítottam.

— Aztán a páciensei elragadtatástól csöpögő leveleket irkálnak az intézetünkbe és bizonygatják, hogy maga milyen nagy ember — jegyezte meg gúnyosan Cibulszkij.

— Nem tudom, honnan veszik ezt! Ne gúnyolódjék, professzor, ez nem növeli a tekintélyét.

— Igazán? Hát a magáét talán növeli az, hogy arra kényszerítette… — Cibulszkij megnevezte a geofizikust- az anyát és az apát, akiknek állítólag megmentette a fiát, hogy írjanak a maga hőstettéről az intézetnek és megadta nekik az intézet címét?

Girin egy pillanat alatt kitalálta, honnan fúj a szél, és az undor kiült az arcára.

— Most már értem. Valóban, mit is mondjak erre? — Girin megakadt, de aztán folytatta: — Miféle ember az, aki így fogja fel egy anya természetes háláját és így értékeli az én részvételemet ebben az ügyben! Kár, hogy még nincsenek olyan gépek, amelyek megtisztítanák az agyakat a szennytől, főleg a tudósokét! Elnézést, de mást nem akar mondani nekem?! Akkor engedelmével távozom.

Girin kilépett az igazgatói szobából és lefelé ballagott a napfényben fürdő lépcsőn.

— Na ennek letörtük a szarvát! — kiáltott fel Cibulszkij, amint becsukódott az ajtó Girin mögött. — Nem marad más hátra neki, mint elmenekülni innen.

— Szó sincs róla — szólalt meg az igazgató elgondolkodva —, távozása egyáltalán nem hasonlított menekülésre, így csak az ártatlan emberek távoznak, én meg valószínűleg melléfogtam. Ön távozhat — mondta az igazgató Cibulszkijnak, akit meghökkentett ez a fordulat.

Girin a végtelen alagsori folyosókon bandukolt és a történteken töprengett. Nyugodt volt. Az élettapasztalat és a pszichológiában való jártassága megtanította, hogy ne vegye túlságosan a szívére, ha összeütközésbe kerül a vaskalapossággal, az aljassággal és a meg nem értéssel. “Azért vannak a Cibulszkijhoz hasonló emberek, hogy a tudós még edzettebb, még elszántabb legyen, a meggyőződése pedig még szilárdabb” — fogalmazta át a régi közmondást. Magától értetődik, hogy segítséget kér a pártszervezettől, hogy meggyőzhesse az igazgatót és továbbra is használhassa a laboratóriumot. A baj az, hogy ő maga nem biztos abban, hogy helyes úton jár-e az eidetikával. Még mindig nem ért el valamicskét is meggyőző eredményeket. Nem számít, ha sikerteleneknek bizonyulnak is ezek az első, kísérletek, úgyis csak kis részét alkotják azoknak a vizsgálatoknak, amelyeknek az elvégzését a közeljövőben tervezi!

Vera és Szergej másfél óra múlva tértek vissza: Girin a villamosmérnök egyik rajza mellett ült elgondolkodva: fekete háttérben fehér virágot ábrázolt, amelyet kék spirál font körül. A fiatalok megsejtették, hogy valami nincs rendjén, mert minden anyag és műszer össze volt csomagolva, még az encefalográf vezetékei is gondosan fel voltak tekerve.

— Történt valami, Ivan Rogyionovics? — kérdezte ijedten Vera.

— Az, amit annyira sürgettek: egy kis munkaszünet.

— Tudjuk — kiáltott fel a laboránsnő —, ez az ő művük… már régóta ferde szemmel nézték a dolgot. Maga tudós és csak egyszerű segédmunkatársként dolgozik náluk, aztán meg kiderül, hogy holmi kísérleteket folytat. Ö, én ismerem őket!

— Nem érdemes ezen keseregni, Verocska — vágott közbe nevetve Girin. — Tudja, hogy…

De a laboránsnő nem hagyta, hogy befejezze a mondatot:

— Ha ma szünetet tartunk, akkor közlöm magával, hogy én épp ezt ígértem!

— Mit és kinek?

— Annak a nőnek. Alighogy maga eltávozott, telefonált. Megkérdezte tőlem, hogy maga nagyon elfoglalt-e, én viszont tudtam, hogy ha magát berendelte az igazgató, megakadályozzák a mai munkát… és azt feleltem, hogy talán nem annyira.

– És aztán?

— Megkért, hogy közöljem magával: ma kilenc óra tizenöt perckor szerepel a televízióban. A kettes csatornán sugározzák a művészi tornát.

— Remek! Egy kis vigasz! Arra az időre a televízió elé kell ülni. Hát akkor szétszéledünk, kutatók?

— Ivan Rogyionovics — kezdte az egyetemista — eljöhetne… hozzánk. A mi Rekordunk nagyszerű készülék.

— Köszönöm, Szerjozsa. A szomszédban van egy Rubin készülék, nem kell messzire mennem. A holnapi viszontlátásra, hűséges asszisztenseim!

A fiatalok, mihelyt egyedül maradtak, rendet csináltak a laboratóriumban. Vera egyszer csak ijedten felkiáltott.

— Mi történt? — rohant oda rémültem a lányhoz Szergej.

— Ostoba vagyok, de még mennyire! Valamit elfelejtettem megkérdezni Ivan Rogyionovicstól. Most már késő!

— Annyi baj legyen! Este felhívod.

— Másról van szó. Úgy szerettem volna látni végre azt a nőt. Elhatároztam, hogy feltétlenül megnézem a tévében. De Ivan Rogyionovics annyira sietett, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy hívják azt a lányt. Sokan szerepelnek majd a műsorban, hogyan ismerem fel? De buta vagyok!

Szergej megkönnyebbülten nevetett fel.

– Éva kíváncsi lánya megérdemli a büntetést. De kegyelmed alábecsüli szerény képességeimet. Fogadok, hogy én nyomban rájövök, melyik az, csak hát akkor nálam kell nézni a tévét. Bevallom, már én is türelmetlen vagyok, Girinünk nagyon érdekes ember, kíváncsi vagyok az ízlésére.

— Csak hencegsz! Biztos vagyok benne, hogy nem jössz rá, melyik az. Nekem talán a női ösztönöm megsúghatja.

— Akkor nem úszod meg és velem jössz. Sétálunk egyet, megebédelünk és leleplezzük a kellemes hang titokzatos tulajdonosát.


Rita és Szima kiszaladtak az utcára és — mintegy parancsszóra — mohón lélegezték be a friss tavaszi levegőt. Kis idő múlva Rita összerezzent és fázósan barátnőjéhez bújt.

— Mindig elfog a reszketés fellépés előtt — panaszkodott. — Te meg olyan nagyszerűen tartod magad, mintha vasból volnál. Aztán még el akarod hitetni velem, hogy izgulsz!

— Persze, hogy izgulok. Nem is lehetne másként. Hiszen arra gondol az ember, hogy ennél most nincs semmi fontosabb a világon, különben milyen sportoló lenne.

— Hát persze, én is így vagyok vele. Csak hát, tudod, ma különösen félek. A szüleim is nézik majd a tévét. Nem is képzeled, milyen szigorú kritikus az apám.

— Azt hiszem, Ivan Rogyionovics is nézi ma a tévét. Ha biztosan tudnám, hogy nézi, könnyebb volna a dolgom. Mert ha rám néz, szívem az örömtől repes, megnyugszik.

Felszálltak a félig üres trolira és behúzódtak egy sarokba. Rita kinézett az ablakon a tavaszi alkonyi kékségben fürdő aszfaltra, Szima pedig az utóbbi napok eseményeit idézte fel emlékezetében. Beszélt Nágyával, elmondta neki, hogy szemtől szembe találkozott a középkori szörnyeteggel, amelyet az emberiség elfelejtett, de nem ítélt el. A fiatalasszony nem osztozott nézeteiben, de talán ő, Szima sem tudta ezt elérni. Ennek ellenére Nágya mintha megszabadult volna a nyomasztó bűntudattól. Lassacskán éledezni kezdett. A gondos barátnőknek sikerült a beteget látszólag meggyógyítani, de a lelkén ütött mély seb még sokáig megmarad…

— De elgondolkodtál! Leszállás!

Szima felugrott barátnője hangjára, de gondolataitól nem tudott megszabadulni egész úton, míg a sportközpont magas kerítése mentén haladtak. Eszébe jutott az a furcsa, szédítő érzés, amely elfogta, amikor ott állt a Boszorkányok kalapácsa előtt, Girin pedig elmondta, hogyan villant fel előtte a gyönyörű Hellasz képe, amelyet a keresztény fanatikusok máglyáinak füstje borított be. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy a tökéletes testi fejlődéssel nem párosul képzettség, akárcsak az erkölccsel tudás, az ember nem tudja megtalálni helyét a világban, és csak a hit marad meg a számára. De mire képes a tudatlan hit! Iszonyatos koholmányokra, gonosztettekre… Igen, ott a könyvtárban, abban a pillanatban nagyon is megvilágosodott előtte minden. És nem felejtette el, szívébe zárta, mint olyasvalamit, ami erőt ad, ami fegyvert ad a kezébe.


A képernyő mélyén a fekete tornatrikós lányok párosával vonultak fel, majd szétváltak és eltűntek a nézők látómezejéből. Szergej és Vera külön-külön megnéztek minden egyes lányt, megpróbálták kitalálni, megtalálni “őt”, aki meghódította főnökük szívét.

— Az az érzésem — suttogta Szergej —, hogy az a magas szőke, karcsú, sudár termetű lány, jobbról a második. Nagyon szép!

— Ezek mind szépek — szólalt meg Vera. A magas, vörhenyes szőke mintha csak a medikus óhajának engedelmeskedne, előrejött.

— Margarita Andrejeva sportmester — jelentette be a vezetőjük. — Rita, mondjon valamit magáról a nézőknek.

A lány röviden és élénken beszámolt sportpályafutásáról, arról, milyen sokat edzett. Aztán következett Rita ragyogó karikaszáma, amely olyan elegáns, szép és pontos volt, hogy Girin örökké vitatkozó segítőtársai némán figyelték minden mozdulatát. Felcsattant a taps a teremben, és Rita eltűnt a képernyőről.

— Nos, igazam volt? — kiáltott fel Szergej hencegve. — Ő az! Irigylem Ivan Rogyionovicsot, nagyszerű az ízlése. Vera makacsul rázta a fejét.

— Szép lány, de nem ő az. Ne felejtsd el, hogy én kétszer is beszéltem vele, te meg csak egyszer. Nem az a hang. Meg aztán valami hiányzik belőle, nem tudom, hogy mi, talán az eredetiség.

— Viszont Ivan Rogyionovics eredetisége két embernek is elég volna. Lehet, hogy ez így helyénvaló?

— Gyakran előfordul, de mégis… — Vera nem fejezte be a mondatot.

A lányok egymás után léptek a kamera elé, és nehéz lett volna eldönteni, melyik hajtotta végre szebben a gyakorlatát, vagy melyik volt szebb termetű, vagyis melyik tetszett leginkább mind a két szempontból.

— I-igen — bátortalanodott el Szergej. — Pechünkre, ma az egész csoport csupa sportmesterből vagy első osztályú versenyzőből áll.

— Szerafima Metalina sportmester szabadgyakorlatokat mutat be — hallatszott a bemondónő hangja.

Fekete hajú, barna arcú lány szaladt ki a terem közepére, s a vezetőjük máris eléje tartotta a mikrofont. A kamera közelebb hozta a lány arcát, amely most betöltötte az egész képernyőt szokatlanul nagy, sötétnek látszó szeme nyíltan tekintett a nézőkre. Kemény kis állat hetykén feltartotta, nyíltszívű mosolya nagyon megnyerő volt.

— Mi itt most mindnyájan arról beszélünk, hogy lettünk tornászok és akaratlanul is az a benyomásuk támadhatna, hogy mi különleges emberek vagyunk.

Vera felugrott a kanapéról.

– Ő az!

— Maradj már, ne zavarj! — legyintett Szergej. — Én még nem vagyok biztos benne.

— Kedves nézőink közül bárki lehet ilyen, kibontakoztathatja a tehetségét: a ritmikában vagy az erőkifejtésben, a hajlékonyságban vagy az egyensúlyozásban. Túl kevés figyelmet fordítunk önmagunkra, a férfiak pedig azt mondják, hogy meg kell szépítenünk az életüket. Elsősorban önmagunkat kell megszépítenünk, ez pedig csak akkor lehetséges, ha sokáig és türelmesen foglalkozunk testneveléssel. A torna, a tánc, a korcsolyázás bármilyen alakot megszépít, az egészség, a rugalmasság, a pontos és gyors mozgás, a büszke, egyenes testtartás sokkal vonzóbb, mint a szép arc egymagában. A munkához, a szórakozáshoz, az életérzéshez ugyanúgy szükséges a sokoldalú testfejlesztés, mint a jó anyasághoz. Képzeljék el, milyen jól érzik magukat a gyerekek erős anyjuk mellett, aki velük együtt játszik, futkározik, úszkál és meg tudja tanítani őket mindenre… Mindenütt, minden országban, ahol az igazi női szépséget értékelték, nem pedig a ruhát, mindig működtek külön iskolák, ahol a lányokat megtanították a szabályos testtartásra, táncra, hajlékonyságra. Mindenütt, ahol utazóink elvoltak ragadtatva a nőktől — Indiában, Indonéziában és más országokban —, ott a nők a fejükön hordják a vizet. Ezt a munkát végzik gyerekkoruk óta és még öregkorukban is megőrzik pompás büszke testtartásukat, az egyszerű ruha pedig a szabad mozgást biztosítja. Ezt akartam önöknek elmondani. Foglalkozzanak már gyerekkorukban tornával és tánccal, legyenek szépek mindnyájan, kivétel nélkül…

A kamera már ismét a termet mutatta. Az általános torna fekete hajú bajnoknője már messze, a terem mélyén állt. Fejével hátravetette a haját. Felhangzottak az Egle adagiójának első akkordjai.

Girin segédei patrónusuk feltételezett kedvesét nézték és percről percre erősödött a meggyőződésük, hogy ez az a lány. Nemcsak azért, mert kifinomultan, művészien uralkodott testének minden egyes izmán, mert mozdulatai fegyelmezettek voltak, Szerafima Metalinában volt valami más: poézis, a test muzikális tökélye, úgy tudta arányosítani, összhangba hozni a mozdulatait, hogy minden villámgyors testhajlása felért az arcmimika kifejező erejével, a beszéd lelkesültségével.

— Hát ráhibázott Ivan Rogyionovics — jelentette ki Szergej lelkesen, amikor Metalina számával véget ért a sportműsor. — Kiválasztotta az összes közül azt a bizonyos… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam.

— A legeredetibbet! — mondta Vera.

— Nem erről van szó! A legeredetibb keveseknek tetszik, talán csak egyvalakinek, hát mondjuk, mint például te nekem. De ez a lány mindenkinek tetszik!

— Ne gúnyolódj, Szergej, én komolyan beszélek. A lány alakja, hogy is mondjam csak, nagyon nőies. Termetre nem magas. Az ilyen ruhában nem tűnik szembe rögtön, felöltözve halványan mutat. Intézetünk férfiai inkább a kifestett, csillogó ruhákat viselő szőkék után bomlanak.

— Rá is fizetnek! — jelentette ki a fiatalember, és át akarta ölelni Verát. — De én bölcs vagyok: te nem vagy szöszi, és csak pulcsit viselsz.


A tévé Andrejevék lakásában is be volt kapcsolva. Egész kompánia ült előtte. A Leningrádból hazatért Jekatyerina Alekszejevna kényelmesen elhelyezkedett a fotelben és hanyag mozdulattal puhítgatta az újabb cigarettát.

— Már megint dohányzol — mondta szemrehányóan a férje, de aztán mégis tüzet adott az asszonynak.

— Nem szabad bántani egy izguló anyát-felelte nyugodtan Jekatyerina Alekszejevna. — Nézd inkább, milyen helyesek ezek a lányok! Hát nem dobogtatják meg a szívedet, Ljonya?

— Nem. A lányok túl szépek, de gondold meg, micsoda dőreség lenne, ha ebben a korban beleszeretnék akár a legszebbikbe. Vagy ha például a mi nagy tudású Girinünk habarodna bele valakibe.

— Tudod, felőled én biztos vagyok, de ami Girint illeti, ő beleszerethetne valamelyikbe. Egyébként Rita homályosan célzott is olyasvalamire, hogy a barátnője és Girin.

— Badarság, Kátya! Neked mindig valami bolondság jut az eszedbe. Te, hál' istennek, nem követsz el ilyesmiket, de szívesen vennéd, ha barátaink fejét elcsavarnák.

— Jól van, jól van. Különben az a fekete hajú, akit meginterjúvoltak, okos dolgokat mondott.

— Nekem is tetszik, hogy a nők kezdenek megszabadulni a felesleges ruháktól — szólalt meg egy éltes, tekintélyes külsejű hölgy, a neves régész. — Képzeljük el, mennyi kelmét tekertek magukra nagyanyáink, de mit nagyanyáink, anyáink! Kár, hogy olyan lassú ez a folyamat, még sok a képmutató ember nálunk, és még nem tanultunk meg örülni a test szépségének.

— Az, hogy a folyamat lassú, természetes — jelentette ki Jekatyerina Alekszejevna és kieresztette száján a füstöt. — Hiszen nem elég megtanulni a szép látását, meg kell szüntetni, hogy illetlennek tartsuk a testet, márpedig ez csak akkor lehetséges, ha megszokjuk, hogy fedetlen.

— Kátya, azt hiszem, ideje volna harapni valamit-szólalt meg a házigazda.

A vendégek felálltak és átmentek az ebédlőbe.

Az előszobában halkan megszólalt a csengő, de senki sem figyelt fel rá. Egy perc múlva a vendégek a házigazda örvendező felkiáltását hallották. Jekatyerina Alekszejevna az új vendégek elé sietett. Ketten voltak: egy nagy darab, hatalmas férfi és egy fiatal, vastag szőke copfos, s izgalomtól kipirult arcú lány.

— Bemutatom Innokentyij Jefimics Szeleznyovot és Irina lányát. Régi barátom, akivel a Tungir folyónál jártunk, vadász, és egy egész vidék ura.

Az egyik vendég, Turiscsev geológus, Andrejev régi bajtársa Szeleznyov elé sietett: medvemancsok ölelték át, amitől csak úgy ropogtak a csontjai. A két geológus máris a régi szép napokat kezdte emlegetni.

Rég volt, amikor kis létszámú, hiányosan felszerelt geológusosztagok járták a messzi tájakat, és minden az osztag tagjainak egészségétől, tudásától és szívósságától függött. Járták a tájgát, a végtelen tőzeges lápvilágot, megmásztak számtalan kialudt vulkánkúpot, kopár hegycsúcsot, kőtörmeléket. Keresztülgázoltak kristálytiszta és jéghideg vizű patakokon. Lélekvesztő csónakokon és rozoga tutajokon úsztak le bömbölő zuhogókon. A tajgai erdőtüzek sűrű füstjén, nyaktörő és felperzselt helyeken, magas zsombékokon, vízzel elárasztott völgyeken, zümmögő rovarfelhőkben törtek előre. Ragadós nyári forróságban és tomboló téli hidegben, nyirkos őszi időben vagy hideg ködben gyalogszerrel, lóháton vagy törékeny rénszarvasszánokon folytatták útjukat…

Egy expedíciós útjukon, a kelet-szibériai Tungir folyónál, Andrejev és Turiscsev összeakadt Innokentyij Szeleznyovval, akivel nem egy expedíciós utat tettek meg a Vityim-fennsík járhatatlan vidékein.

A két Szeleznyov fivér egy tanyán élt a Tungir partján, ahonnan a legközelebbi lakott hely mintegy háromszáz kilométernyire esett s egyetlen úton lehetett csak megközelíteni: a nyugtalan és kanyargós folyón. Vadásztak, halásztak, a bányákkal kötött szerződések alapján áfonyát és havasi hagymát gyűjtöttek, l Marion, az idősebb fivér özvegyember volt, két lányt nevelt fel, Nasztyát és Mását. Innokentyij, az öccse még legényember, egyívású Andrejevvel, ő is velük lakott a nagy parasztházban. A háztartást a húguk, a fiatal özvegy vezette, ő nevelte a két unokahúgát.

Ez a meglepően összetartó család annyira vendégszerető, barátságos és szívélyes volt, hogy Andrejev sohasem kerülte el a házukat és mindig szakított időt arra, hogy meglátogassa Szeleznyovékat.

Szeleznyovék egész életüket a tajgában élték le, a természetben töltötték idejük nagy részét s ezért szép szál, makkegészséges emberek voltak, ami még Szibériában is ritkaságszámba ment. A férfiak komor, de jólelkű emberek, hatalmas termetűek, szívósak és erejük akár a medvéé. A nők erősek, mintha vasból lennének öntve, erejük majdnem felér a férfiakéval, mindig vidámak, fürgék és kacagósak. A tizenhét esztendős Nasztya és a nála egy évvel fiatalabb Mása, nyugodt lélekkel, mintha csak sétálni mennének, indultak messzi tájakra vadászni a tajgába, lőtték a jávorszarvasokat, medvéket és hiúzokat. Jevdokija nénjük hat medvét terített le, Nasztya kettőt. Mása egyet, de ez olyan hatalmas hím volt, hogy lenyúzott bőrére, amelyet szőnyegnek használtak, még a tapasztalt medvevadászok is tisztelettel néztek.

A két Szeleznyov fivér tudni vágyó, művelt ember volt. Jóllehet elhagyatott helyen éltek, nagy könyvtáruk volt, taníttatták a lányokat. Igazi élvezetet jelentett esténként komótosan elbeszélgetni ezekkel a nagyszerű megfigyelőképességű és egészséges humorú emberekkel. Andrejev és Turiscsev expedíciójában évente cserélődtek a fiatal kollektorok, akik sűrűn tették a szépet a Szeleznyov lányoknak, aztán — míg az expedíció véget nem ért, boldogtalan byroni fizimiskával végezték a munkájukat. A két hosszú hajú amazon meghódított mindenkit hihetetlen bátorságával, kimeríthetetlen élet- és jókedvével, azzal hogy a legkülönbözőbb feladatokkal megbirkózott…

Andrejev hűséges társa, Turiscsev már régóta kerülgette Dunya Szeleznyovát, Andrejev tudta, hogy bajtársának családi életében nagy viszályok dúlnak, de minden maradt a régiben egészen mostanáig.

Jevdokija éppen akkor tért vissza Uszty-Tungirból, három nap alatt majdnem kétszáz kilométert gyalogolt. A fiatal asszony hőstette végleg levette lábáról a geológust, de nyomban megkapta a választ, ami Turiscsev teljes vereségét jelentette. Most már az öreg barát járkált byroni fájdalommal az arcán. Ám a geológusok nem kollektorok, nem együtt kutatnak, hanem külön-külön cserkészik be a körzet különböző zugait. Ezért aztán Andrejev nem láthatta, mennyire komoly bajtársának szívfájdalma.

Turiscsev az expedíciós út végén — amikor már a szibériai expressz vakító világítását, nagyszerű melegét és hálókocsijának teljes kényelmét élvezték, ami különösen jólesett a hétnyolc hónapi expedíciós út zord körülményei után — elmondta, hogyan kosarazta ki Jevdokija.

Egyszerűen és bölcsen válaszolt minden érvelésére: “Te tudós vagy és nem élhetsz állandóan a szabadban, én meg nem tudok másként élni és nem is akarok. Sehogy sem jön össze ez a dolog nálunk: ha igent mondok, szenvedni fogok, míg a bánat el nem emészt, teveled is ugyanez történik majd. A tudósnak város nélkül, nekem a tajga nélkül nem élet az élet”.

Turiscsevnek arra a szenvedélyes érvelésére, hogy a magányos nőnek szomorú az élete, a fiatal asszony nyugodt lélekkel azt felelte: nem tudni, hogy megtalálja-e vagy sem a sorsát, de ez a sors őt ide köti.

Andrejevnek eszébe jutottak ezek a negyed évszázados események, és amikor Turiscsev nyugtalan arcára pillantott, úgy érezte, hogy bajtársa újból átél iá történteket. Utoljára 1935-ben találkozott Szeleznyovékkal. Néhány perc múlva kiderült, hogy Nasztya férjhez ment és elutazott, Jevdokija is férjnél van, átköltözött az egyik nyukzsinói lelőhelyre. Innokentyij végigharcolta a háborút, járt Mandzsúriában, 1939-ben megnősült, van egy fia meg egy lánya. Egy vadászszövetkezet elnöke, az Olekma folyó zuhogóinak környékén, Jenyukov közelében lakik. Odaköltözött hozzá bátyja, Illarion Másával és annak férjével. Innokentyij Irina nevű lánya elvégezte a kudukeli bentlakásos iskolát és a vadászattudományi tanfolyamot, apja pedig magával hozta Moszkvába, hogy széjjelnézzen a fővárosban, ahová ő maga is csak most jutott el életében először.

Amíg beszélgettek, Jekatyerina Alekszejevna már megterített Andrejev módra minden jóval, mi szemnek, szájnak ingere.

Andrejev magával szemben ültette le Innokentyijt és a régi idők emlékére teletöltötte poharát vodkával. Ám a hatalmas ember határozottan félretolta a pálinkás poharat.

— Nem is kérdés, milyen ügyben járok itt — és éles pillantást vetett a geológusra, miközben gondosan megnyírt, erősen deresedő szakállát simogatta.

— Majd elmondod — felelte Andrejev. — Bizonyára sok újságot hoztál. Régen a rómaiaknál ez a közmondás járta: “Ex Africa semper aliquid novi”, vagyis “Afrikából mindig érkezik valami új”. Ezt most nyugodtan átfogalmazhatjuk ekképpen: “Ex Siberia semper novi” — Szibériából mindig érkezik új. De lehet, hogy csak egyszerűen látni akartál minket, megmutatni magadat nekünk.

— No ezért aligha vállalkoztam volna erre az útra. A sok munkától nem ér rá az ember.

— Akkor meg térj a tárgyra.

— Tudod, egyelőre még nem áll rá a nyelvem. Meg aztán kínos dolog beszélni róla ennyi ember előtt, fehér asztalnál. Majd, ha túlesünk az evésen, megtudod, miért nem iszom vodkát, bár azelőtt sem voltam nagyon oda érte.

Jekatyerina Alekszejevna félbeszakította a beszélgetést. El is döntötték nyomban, hogy Szeleznyovék náluk, Andrejevéknél szállnak meg. Irinát Rita gondjaira bízzák, aki hamarosan megjön a tornabemutatóról.

Turiscsev annyira megörült a viszontlátásnak, hogy egymásután idézte fel az egykori expedíciós utakat. Szeleznyov komótosan evett, néha felnevetett, máskor meg elszomorodott Turiscsev egy-egy felidézett emlékétől.

A vadász végül rágyújtott és áthajolt az asztalon Andrejevhez.

— Azt hallottam, Leonyid, hogy az egészségeddel van baj. Meghíztál, arcod akár egy bürokratáé.

— A szívem rendetlenkedik. Tudod, nekünk geológusoknak olyan az életünk, hogy hol túl sokat kell járni, hol túl sokat kell ülni — télen. Elszokik az ember a járástól, és minden évben újból hozzá kell szokni. Nos, amíg fiatal voltam, minden rendben volt, de aztán beköszöntött a hanyatlás. Nem jutott eszembe idejében, hogy a formát szigorúan tartani kell.

— De hát hogy bírod ki utazás, tajga, hegyek nélkül? Lehetséges volna?

— Képzeld, lehetséges. Eleinte én is azt hittem, hogy vége mindennek, az egész életemnek. Egy rakás szerencsétlenség lettem.

– És találtál kiutat?

— Találtam. Kiderült, hogy nem is esik messze az előbbitől. Minden töprengésemet, tudásomat, megfigyelésemet, leletemet, amelyek negyven évi munkám során halmozódtak fel, hasznosítottam, az én tudományomban.

Andrejevet annyira elragadta a hév, hogy hangosan beszélt, és nem vette észre rögtön, hogy mindnyájén elhallgattak és őrá figyeltek.

Mivel csodálkozást látott Szeleznyov szemében, folytatta a magyarázatot és a modern történelmi geológia előtt álló beláthatatlan távlatokról beszélt. Ez a terület fel van fegyverkezve a legújabb fizikai és kémiai vívmányokkal, gazdagították a napjaink geológiai folyamatainak megfigyelései, nem is beszélve arról, hogy egyre több ismereteket szereznek valamennyi kontinens geológiai történetéről.

Andrejev beszélt azokról a mérésekről, amelyeket a föld felszínén több száz millió évvel ezelőtt folyt vízáradatok irányával, erejével és hosszával kapcsolatosan végeztek; beszélt arról, hogy felidézték az eltűnt kontinenseken egykor fújó szeleket; hogy megállapították a hihetetlenül régen kiszáradt tengereknek a hőmérsékletét; hogy meghatározták a homokká mállott, a tengerek fenekére került, s idővel üledékes kőzetekké alakult egykori sivatagokra és hegyekre tűző nap kisugárzását. Az idő mindezt belevéste a kőzetekbe, és meg kell fejteni a bevésés rejtjelkulcsát. Sokfajta rejtjelkulcs van, és ahogy fokról fokra fejlődik a tudomány, úgy tudunk egyre többet megfejteni. Életre kel előttünk a Föld és a már-már teljesen elveszettnek látszó élet története, és kezünkbe adja a kulcsot a jövő megértéséhez.

— Most már értem — felelte a némán cigarettázó szibériai férfi. — Hát ami azt illeti, ez is egy út, nehéz és hosszú út, nem rosszabb azoknál, amelyeken fiatalkorunkban jártunk. De ezen nem lehet hebehurgyán előrehaladni, számtalan akadály vár az úton! Érdemes csinálni. Bocsáss meg nekem, Leonyid, majdnem vetkeztem ellened, mert azt hittem, hogy te… izé…

— Eltunyultam, elhülyültem, nyaralót vettem! — kacagott fel Andrejev.

— Hát nem éppen, de majdnem.

— Nem nekem való, mégha maradt is egy kis sütnivalóm! No de menjünk át a dolgozószobámba, ott majd elmondod, mi történt veled.

Andrejev megtudta, hogy a vadásznak közvetlenül a háború után, alighogy felgyógyult sebesüléséből, meglepő látomásai voltak. Ezek a látomások olyannyira tiszták voltak, hogy akár emlékezetből is le tudta volna rajzolni őket, de nagyon szaggatottak, összekuszáltak voltak, olykor többször is megismétlődtek, néha meg ördöngös sebességgel váltogatták egymást. Szeleznyov megijedt, hogy megbolondul, és megpróbálta fürdővel és vodkával kúrálni magát, de ettől a látomások csak még hosszabb ideig tartottak, zavarosakká, félelmetesekké váltak. Szeleznyov elindult messzi vadászatra, majd a daraszuni fürdőben pihent. Hallucinációi lassacskán abbamaradtak és több évig nem fordultak elő.

De egy esztendeje, egy erős megfázás után, hirtelen visszatértek és még erősebbek voltak. A helybeli orvos, Szeleznyov jó barátja csak széttárta karjait. A vadász elutazott Csitába, ahol megpróbálták rábeszélni, hogy feküdjön be az ideggyógyászatra, és minél jobban erőltették, annál jobban félt Szeleznyov. A családi tanács úgy határozott, hogy utazzék Moszkvába, mellesleg azért is, hogy lássa a fővárost és megmutassa Irinának.

— Hát erről van szó — csóválta a fejét a szibériai férfi leverten. — Tudnál talán valamit tanácsolni?

— Tanácsolok is, képzeld el! Ha egy évvel ezelőtt toppansz be hozzám, semmivel sem tudtam volna segíteni rajtad. De most itt lakik régi jó barátom, Ivan Girin doktor.

— Micsoda ősi orosz név!

— Ez igaz! De arról van szó, hogy Girin éppen az ilyen esetekkel foglalkozik, mint a tied. Ha jól értettem, te olyan szerencsés lelet vagy az ő számára, mint ő a te számodra. Holnap felhívjuk. De nicsak, Rita is megjött. Milyennek találod?

Szeleznyov semmit sem válaszolt, csak nézte barátjának csinos lányát.

— Nekem pedig amint megpillantottam Irinát, eszembe jutott Pavel Vasziljev Vers Natalja tiszteletére című költeménye. Emlékszel?

Ahogy lépked, kizöldülnek a fák.

Ahogy lépked, megbolondul minden csalogány,

Ahogy lépked, megtorpannak a fellegek…

— Agyondicséritek, elrontjátok, aztán nézhetek utána — dörmögte Szeleznyov s elégedetten somolygott.

Загрузка...