A borotva éle

1. FEJEZET Anna

Girin lába csúszkált a latyakos hóban. Egész talpával a földre nehezedve, katonásan lépkedett, sárgás lét fröccsentett szét. Két hónap telt el azóta, hogy Moszkvába érkezett, de csak most tudja teljesíteni barátjának kérését. A két hónap zsúfolva volt félreértésekkel, vég nélküli kérdezősködésekkel és instanciázásokkal. “Ki rendelte fel? Miért rendelték fel?” — ezzel fogadták mindenütt. Gyanakvóan méregették, mint valami ügyeskedő törtetőt, aki “vidékről” mindenáron fel akar jutni a fővárosba. Girin nem jött rá rögtön, hogy leszerelése és felrendelése ügyes húzás volt egy játszmában, amelynek lényegét nem értette. Csak annyit tudott meg, hogy jelölésével, mint egy gyaloggal a sakktáblán, lezárták egy olyan valakinek a lépését, akinek az előbbrejutása a tudományos ranglétrán kellemetlenné vált egy ismeretlen személy számára, aki viszont elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy elintézze Girin moszkvai meghívását.

Girin biztosra vette, hogy majd mindenre rájön, de egyelőre az a rossz érzés, hogy csaló és bitorló, megakadályozta abban, hogy istenigazában kiálljon a jogai mellett. “Hagyjuk ezt egyelőre…” Girin elővett zsebéből egy gyűrött levelet, amely — tizenhat évvel ezelőtt a fronton elesett — szobrász barátjának utolsó kívánságát tartalmazta. A kérés teljesítése sokáig váratott magára, de magának Girinnek is sokáig kellett várnia erre, hiszen ő, katonai sebész és egy hadikórház parancsnoka lévén, nem tudott időt szakítani rá.

No de itt is van ez a Dinamó stadionja mögötti utca! Girin még egyszer megnézte a művész által gondosan megrajzolt vázlatot.

A Művészek Házának Maszlovka utcai nagy szürke épülete komornak tűnt. A földszinti műtermekben emberek mozogtak a nagy poros ablakok mögött. Girin belépett a széles kapun, és befordult a lépcsőnél jobbra nyíló folyosóra, amely tele volt zsúfolva szobrok, mellszobrok, fejszobrok gipszöntéseivel, és teljesen formátlan gipszdarabokkal, amelyekből rozsdás vázhuzalok meredeztek ki. Kellemetlen emlékeket idéztek fel Girinben, mert a gipszkötések törmelékeire emlékeztették, amelyekből nagy rakás halmozódott fel hadikórházának udvarán egy sarokban. Girin a sötét folyosón tapogatózva haladt előre, olykor elővette zsebéből az elemlámpáját. Első, második, harmadik ajtó… ez az! Ám az ajtón karikára fűzött lakat függött. A szemközti ajtón kell bekopognia, amelyen beszélgetés hangjai szűrődtek ki.

Egy apró emberke, aki gipsszel teljesen összemaszatolt köpenyt viselt, kérdőn rámosolygott.

— Megmondaná, hol találom Pronyin műtermét? — kérdezte Girin.

A mosoly eltűnt az apró emberke arcáról, beszélgető társa pedig — egy borostás arcú, szemüveges férfi, aki elnyűtt fekete kabátban volt — elkomorodott.

— Pronyin, tudja… — dörmögte mogorván.

— Tudok mindent — szakította félbe Girin. — Meg kell találnom a műtermét.

— Műtermét elfoglalta egy másik szobrász… én — felelte a kabátos férfi.

— Régen?

– Ötvenben. Már tizenegy esztendeje!

— De mi lett Pronyin szobraival?

— Mit tehettünk, kiraktuk őket a folyosóra. Azt gondoltuk, hogy majd elviszi valamelyik rokona, de vagy nincsenek hozzátartozói, vagy ha vannak is, nem érdekli őket.

— Maga is szobrász, és ilyen nyugalommal beszél erről? Hiszen ez barbárság!

— Ugyan, hagyja már, ilyesmi sokszor előfordul az életben. Hová jutnánk, ha mindennel törődnénk? Jómagam, amikor hazatértem, a saját szobraimat ott találtam! — mutatott a szobrász az udvar sarkába, ahol szintén nagy halom szobortörmelék tornyosodott, mint az alkotói küzdelem és a beteljesületlen remények emlékműve.

— Különben — folytatta — Pronyinnak jóformán semmije sem volt, csak egy tucatnyi kisebb vázlata. A háború kitörése előtt egyetlenegy szobron dolgozott…

— Igen, igen, de hol az a szobor? — élénkült fel Girin.

— Itt van.

— Hogyhogy itt?

— Hát hol lenne? Amott a folyosó végében. Épségben megúszta, mert nem adtuk oda tüzelőnek a háború alatt.

— Tüzelőnek? — Még a mindig tartózkodó Girin sem tudta leplezni felháborodását.

— Kinek kell az?! Közülünk egyedül csak Pronyin erőltette az aktot. A háború előtt nagyon rosszul ment neki. No de ma sem… hm, nem dívik a művészetben a meztelenség. Naturalizmus, polgári csökevény…

— Köszönöm, mindent értek. Engedelmükkel megnézem azt a szobrot. Minden jót!

Girin elindult a folyosón s nem törődött a csodálkozó tekintettel, amelyet a két szobrász váltott egymással. Magasba emelte az elemlámpát és nyomban megpillantotta az utolsó ajtón túli válaszfalnál a másfél méter magasságú nagy faszobrot. Ott állt a megcsonkított szobrok jellegtelen limlomjai között fesztelen, leplezetlen pózban, és élő faanyaga élénken kiválta fehéren vakító gipszhalmaz közül. Fája megrepedezett: mély fekete repedések szántották végig a szobor kezét és jobb arcát, végighasították teljes hosszában a bal oldalát és a bal csípőjét, az egész alakot apró hosszanti vonalak borították. Girin a szobor arcára irányította lámpáját. Ez ő, Anna! A távoli múltból, a halottat az élettől elválasztó feneketlen mélységet áthidalva előlépett és újraéledt benne a veszteség emléke. Sűrű sötét por borította a szobor fejét és vállát, mint a bánat ősi jele, és leplezetlen meztelensége oly védtelenné tette itt, ennek a piszkos folyosónak hűvös sarkában, hogy Girin szíve összeszorult, mint azokban a régi tovaszállt években, amikor megesett a szíve az élő és fiatal Anna védtelenségén.

A lámpa eleme hamar kimerült, a fény kialudt, de Girin már megszokta a folyosó sötétségét, és zsebre dugta a lámpát. A penészszagú félhomály elrejtette a környezet szánalmas látványát, a szobor repedéseit és porrétegét, a szobor pedig határozatlan és titokzatos körvonalai révén feléledt. Arca az árnyékok vibráló játékában annak az Annának az arca volt, akit sok évvel ezelőtt pillantott meg először… A következő pillanatban a magas, árkádos ablakú, boltíves szobában állt: tanítómestere, Mednyikov professzor dolgozószobájában, a leningrádi katonaorvosi akadémia egyik épületében…

A tizenkilenc esztendős elsőéves élete első önálló kutatóútjára indult. A professzor, bízva a képességeiben, megkérte, hogy szerezzen mintákat abból az ivóvízből, amelynek fogyasztása okozta — szerinte- a Cachin-Beck-kórt három Volga menti faluban. A titokzatos betegség megtámadta a láb-, főleg a térdízületeket: eltűnt róluk a porc, és a porcrétegtől megfosztott csontfejek járás közben annyira kidörzsölődtek, hogy a csontfelület teljesen lecsiszolódott. Mondani sem kell, hogy az ilyen járás nagyon fájdalmas volt, az ember nehezen mozgott, recsegett-ropogott a térde. A betegség csupán egyetlen körzet három községében fordult elő, a szomszédos falvakban soha nem jelentkeztek még a tünetei sem. Arról már régóta tudtak, hogy a Bajkálon túl, az Urov folyónál fekvő falvak Cachin-Beck-kórral fertőzöttek, de ott e betegséghez a golyva is társult. Akkoriban úgy tartották, hogy a hegyi patakok igen tiszta vizének jódhiánya okozza a golyvát. Mednyikov gyanúja szerint a Cachin-Beck-kórt is az okozza, hogy a vízből vagy a talajból hiányoznak valamilyen vegyi anyagok. Girin feladata az volt, hogy vegyen talaj- és vízmintákat a földekből, a kutakból, a patakokból mind a kórral fertőzött falvakban, mind a teljesen egészséges szomszédos községekben — de okvetlenül. A professzor ezeknek az összehasonlításával akarta megállapítani e ritka elemek valamelyikének a hiányát és magyarázatot kapni erre a furcsa betegségre.

Girin elsőéves hallgató tehát 1933 forró nyarán a nagy orosz folyamon dolgozott. Már elvégezte a munka nagy részét, amikor egy borongós napon át kellett kelnie a Volga magas jobb partjára. Hosszadalmas dolog az átkelés egy ilyen hatalmas folyón, és a komposok hosszú ideig várakoznak, amíg elegendő nép gyűlik össze a révnél. Girin, akit egyenruhája miatt sokan katonának tartottak, vidáman évődött a tűzrőlpattant lányokkal, aztán morsanszki dohányt füstölgetve komolyan eldiskurált az öreg kompossal, míg végre az ütött-kopott komp ellódult a parttól. Csupán két szekeret vitt, így hát nagy volt a szabad hely rajta. Girin a komp tatján maradt a kompos mellett, aki olykor halk parancsokat osztogatott tapasztalt segédjeinek. Három menyecske elgondolkodva köpködte a szotyola héját a Volga sárgás vizébe, a lányok meg a komp orrában csoportosultak és élénken tereferéltek valamiféle bogorodszki fiúkról, akik nyilván sokkal csinosabbak, mint a falubeli legények. Csak egy lány állt külön egymagában és a vizet bámulta. Pózában volt valami feszült elkülönültség, és annak ellenére, hogy alig két-három méternyire állt a barátnőitől, Girin érezte, hogy egy egész szakadék választja el egymástól őket.

A langyos szellő összébb tömörítette a felhőket, a folyó felszíne ónszínű lett, apró, ködszitáláshoz hasonló eső kezdett permetezni. A jobb part összeolvadt az esőfüggönnyel és távolinak látszott. A lányok elhallgattak, és még az erős, komoly menyecskék is abbahagyták a szotyolahéj köpködését.

— Hé, nótát! — kiáltott az öreg kompos.

Az evezősök rázendítettek rekedtes hangon valami nótára, de aztán köhögés fogta el őket, és a második kísérlet után végleg elhallgattak.

— Tegnapelőtt dáridóztunk — kacsintott Girinre egy kék szemű, oldalgombos inget viselő legény — és, tudod, megerőltettük a torkunkat. Nem tudunk most énekelni. Mihail bácsi — fordult az öreghez —, itt utazik a kompon Nyuska Sztoljarova. Hadd énekeljen ő, ingyen átvisszük!

– Én amúgy is mindig ingyen szállítom — felelte a szakállasaz apja miatt. Nyusa!

A főnök hívására megfordult a külön álló lány. Girin megpillantotta sötét szemének simogató tekintetét, szempillájának rebbenését és arányló hajának a kendő alól kibuggyanó néhány göndör fürtjét. A lány kissé széles arcán magasan domborodtak a járomcsontok; nem lehetett szépnek nevezni, de volt benne valami, ami kiemelte a kompon tartózkodó nők közül. A riadt, szinte már zavart figyelem, a pajkosság, a jóság és a keserűség valahogy furcsa módon keveredett a lány arcán, pillanatonként váltogatta egymást. Vonzó, de nyugtalan arc.

– Énekeljek valamit neked, Mihail bácsi? — kérdezte a lány.

A szakállas ember kedvesen bólintott.

Abból, ahogy egyszerre fülelni kezdtek a lányok és felkapták fejüket a macskajajos evezősök, Girin megsejtette, hogy amolyan dalos kedvű lány lehet. Nem tévedett. A lány most a folyó alsó folyása felé fordult, belekapaszkodott a komp korlátjába és mezítelen, nedves lábát a peremgerendára tette. Talán egy percnyi némaság következett, aztán mély és erőteljes hangja — igazi mezzoszoprán hang — végigszállt a folyó szürke, ködös víztükre fölött.

Tragikus erővel, csupa érzéssel telítve zengtek az ősi dal gyermekkorból ismert szavai a nő nehéz sorsáról. Girin, aki maga is szerette a zenét és egyetemi mércével mérve elég jól énekelt, megdermedt. Alighanem most hallotta először ilyen ragyogó előadásban a Kis szilácsot. Szomorú melódiája nagyon illett ehhez a széles folyóra leereszkedő, napfény nélküli, esős estéhez, a szénatörmelékes, ócska kompon ácsorgó, elcsendesült emberek hangulatához, a nyikorgó evezők ütemes csobbanásaihoz.

Nyusa hangja pedig szállt, zengett a Volga fölött:

A dal szomorúsága olyan felháborító volt, hogy Girinnek akaratlanul is ökölbe szorult a keze. A lány elhallgatott, mélyen lehajtotta fejét, a komposok meg egyszerre fújták ki magukból: “Uff!”

— Hát ez tud… — somolygott tétován a kék szemű evezős. — No, Nyusa, énekelj még!

— Hagyd, hadd fújja ki magát, hogy lehetsz ilyen?! — szólt rá a fiúra az öreg kompos. — Danoljanak most mások. — Szeme huncutul villant Girinre. — Itt van például ez a diák, aki orvosnak készül… (Girin észrevette, hogy Nyusa összerezzent és felkapta fejét.) Bizonyára bemutatja nektek, hogy nótáznak a fővárosban.

— Nem vagyok fővárosi, csak leningrádi — javította ki az öreget Girin —, és orvos is csak nagyon soká lesz belőlem.

— Mindegy, annál jobb: az első városba való vagy. — A kompos egyáltalán nem jött zavarba. — Halljuk hát a nótádat, diák!

Girin néhány másodpercig töprengett, mit is énekeljen alkalmi útitársainak. Aztán hirtelen kedve támadt egy komoly dalra, amely jól illene ehhez az esti hangulathoz, de nem tombolna benne oly keserű bánat, mint Nyusa Kis szilácsában. És Girin rázendített Schubert szerenádjára:

Énekelt, de közben a lányt nézte, és észrevette, hogy arca szigorúbbá vált, hajlékony, formás alakja pedig egyre jobban kiegyenesedett, mintha egésztestével inná magába a dal melódiáját.

Soha még nem énekelt ilyen lelkesülten, tiltakozva a sötét, falusi sors ellen, amely csak nemrégiben kezdett az igazi fény felé fordulni.

Egyszerre olyan erő támadt benne, amely diadalittas, parancsoló hívással töltötte meg a szerenád utolsó sorait.

— Hé, szájtátók, mozogjatok, mert még vontatókötélre kell fogni a kompot! — szakította félbe a hallgatást az öreg bosszús, mély hangja. Az evezősök nekibuzdultak az evezésnek, és a komp kievickélt a sodrásból a meredek, vörös part alatti csendes kis öbölbe. Még néhány perc és a háncsköteleket ráakasztották a mederbe vert cölöpökre. Az evezősök lefektették a pallókat, hogy a szekerek le tudjanak jönni a kompról.

— Szépen énekelsz, diák! — kiáltott oda a kék szemű legény Girinnek, mint egy régi ismerősnek. — Párba kéne állítani téged Nyuskával! Gyere el máskor is, ingyen átviszünk, csak énekelj!

Girin rámosolygott a komposra, aztán belecsúsztatott egy tízkopejkást Mihail bácsi kérges markába, aki épp akkor fejezte be a pénz beszedését.

— Sietsz, doktor? — dörmögte az öreg. — Ugye, Nyikolszkojéba mégy?

— Oda, Nyikolszkojéba. Volna ott esetleg ismerőse? — kérdezte Girin.

— Csak nem szállás kéne? És a községi szovjethez akarsz menni?

— Két hétre szeretnék kvártélyt, jó embereknél.

— Nyusa, várj csak! — kiáltott az öreg a nótás kedvű lány után, aki már kiugrott a partra. — Nem vinnéd magaddal a diákot? Utóvégre nagy a házatok és üres!

Hirtelen sötét, forró pír öntötte el a lány arcát.

— Hát én szívesen… talán anyámnak is jó tanáccsal szolgálna a doktor… De maga is tudja, Mihail bácsi, nem láthatunk el vendéget, hiszen oda a gazdaságunk.

Girin hirtelen nagyon szeretett volna megismerkedni ezzel a vonzó és egy kissé talán furcsa lánnyal.

— Nem tesz semmit — szólt közbe — ínyencfalatokra nem vágyom, tejet és kenyeret meg csak tud szerezni? Ha nem zavarom…

— Ne törődjön vele — vidult fel láthatóan a lány. — Ha nem lesz ínyére… legfeljebb átköltözik máshová.

— Látom, megegyeztetek-mondta elégedetten az öreg, mintha csak siettetni akarná az alku megkötését. — Te doktor, ha nem sietős az utad, ülj ide mellém és gyújtsunk rá. Szeretnék kérdezni tőled valamit a tudományról.

— Jól van, gyújtsunk rá… Magát hol találom meg, Nyusa?

— Ha végigmegy ezen az úton, beér a faluba, s mindjárt a legszélső ház. A falu kicsi, két házsor, a bal oldali hosszabb, a jobb oldali rövidebb. Itt mindjárt túl ezen a kis völgyön jobbra egy domb, azon meg egy faragott tornádó kétszobás faház.

— Nézzétek csak, lányok, Nyuska már udvarlót is talált magának! — vihogott egy magas, bordó virágmintás kendőjű lány, aki szintén a kompon utazott. — Már meg is egyeztek! Majd kikapsz az urazovszki fiúdtól, Nyuska! De azt hiszem, a diáknak is kijut belőle!

A lány úgy fordult meg, mintha ostorral csaptak volna végig rajta és szaporán felfelé sietett. Lába csúszkált a felázott sárga agyagban. Többé vissza sem nézett.

— Hogy nem szégyelli magát! — kiáltott rá a csúfolódóra Girin.

— Miért szégyellném? Céda! Vagy tán neked épp ez tetszik?

— Tűnjetek el, kancák! — förmedt rájuk durván az öreg kompos. — Csak gyalázni tudják az embert, de mi miatt?

— Tudjuk azt mi jól! — kiáltották kórusban a lányok és nevetve folytatták útjukat.

Az öreg bosszúsan összehúzta szemöldökét, aztán Girin dobozából mahorkát szórt a tenyerébe.

— Miért csúfolódnak? — kérdezte Girin. — Pedig igencsak takaros leány.

— Ilyen bizony nem minden bokorban terem. Pedig nem könnyű a sorsa. Az egész családját ismerem.

— Talán valami csapás érte? Én rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendben nála.

— Ohó, látom már, diák, hogy megakadt a szemed a Nyusán! Hát igazán csak a vak nem veszi észre. Ellaksz náluk, talán segítsz is rajtuk, esetleg valamilyen orvosi tanáccsal. Jól van, az én ötletem volt, hogy bekvártélyozd magad hozzájuk!

— Hát akkor…

— Ne türelmetlenkedj, szép sorjában elmagyarázok mindent. Tudod. Nyuska apját, egy asztalost, aki a Volga felső folyásának vidékéről származott, befogadta a kislány anyja. A férfi harcolt a német, majd a polgárháborúban, nem egészen pártemberként tért vissza, de azért öntudatosan, és persze az az új rend hangadója lett minden tekintetben. Régi gazdag falu ez, sok volt a kulák, de még több a kulákbérenc, azoknak nem volt ínyükre Pavel, Nyuska apja. Hozzá még hírek keringtek a kollektivizálásról is, így hát kulákzavargás robbant ki… Az öreg kompos elkomorodott, aztán köhögni kezdett az újságpapírba csavart mahorka füstjétől.

— Lázadás? — kérdezte Girin.

— Nem, csak amolyan bandita csetepaté. Éjszakánként belőttek az ablakon, meg bokrokból lestek az emberre… Nos, a többi között leszámoltak Pavellal is. Egy este, amikor Pavel éppen az asszonnyal és Nyuskával vacsorázott, két forgópisztolyos férfi rontott be a házba és ocsmány káromkodás közben lelőtték Pavelt. Kiloccsant az agyveleje. Az asszony, Nyuska anyja elterült, mint aki meghalt, Nyuska pedig, aki akkor még egészen kis lány volt, úgy ugrott nekik, mint a vadmacska. Ekkor az egyik bandita megütötte, szegény sokáig nem tért magához.

— Senki sem hallotta a lövéseket?

— A házuk, majd te is meglátod, a falu szélén áll. No meg ha hallotta volna is valaki, féltette a saját bőrét.

– És aztán mi történt?

— Ezzel vége is a történetnek. Nyusa anyja azóta sem tud lábra állni, nem beszél, csak hörög. Keze-lába teljesen megbénult. Nyuska meg szinte oda van láncolva hozzá, utóvégre nem hagyhatja magára az édesanyját. A házuk takaros, de az egész gazdaságuk tönkrement. Mit is csinálhat egy lányka egyszál egyedül? Csak vergődik, mint a partra vetett hal, napszámoskodik, mos, kis veteményeskertjüket gondozza.

– És a kolhoz?

— Tudod, hogy van az. — A kompos cifrát káromkodott. — Addig csűrték-csavarták a dolgot, míg kisütötték, hogy részegen összeverekedtek, és Pavelt véletlenül lepuffantották. Így van ez minálunk mindig: ha meg akarják kerülni a törvényt, a részegségre fogják a dolgot. Ellátnám én a bajukat ezeknek a részegeknek… — Az öreg köpött egyet. — Egyszóval nem részesültek semmilyen anyagi támogatásban, mert melyik jó ember osztja meg a falat kenyerét másokkal. Meg aztán Nyuska is büszke teremtés, nem mindenkitől fogadja el a segítséget.

Megfeneklett hát szegénynek az élete, és nincs belőle menekvés!

— Aztán miért nevezik cédának?

— Magad is rájössz, ha van egy kis eszed. Különös egy teremtés ez a lány, az ilyen mindig csábítja a magunkfajtát. Minél szebb a róka prémje, annál furfangosabbak a vadászok! A legeslegtapasztaltabb szoknyapecérek rászállnak, mint a darazsak. A lányka meg még fiatal, éretlen, a vére meg tüzes, megrészegíti a forró éjszaka, és már el is bukik, szeretője lesz az illetőnek. Itt már mindenki, aki csak koslatott utána vagy a földön fetrengett előtte, vadállattá vedlett és kimutatta foga fehérjét. A fehércselédek meg addig gyalázzák a lányt, ments meg isten tőle, amíg könyörtelenül sírba nem kergetik! Azok meg, akik irigylik a szépségét meg a bátorságát, annyira gonoszak, hogy egyszerűen nem értem őket, pedig hát ők is fiatalok. Az a fiú pedig, aki Nyusát behálózta, csuda göndör, jóképű legény, de a lelkében kígyó fészkel, kulákbérenc! Nem csak hogy nem vette el a lányt de még csak leplezni sem akarta a gyalázatot. Azt fecsegik a faluban, hogy Nyuskát átjátszotta a komájának, akivel most jár együtt a lány, de én nem hiszem ezt! A fehérnép valósággal megvadult. Most aztán szegény teremtésnek pokol az élete, csak azért, mert hiszékeny, mert jó és szép! Pfuj!

Az öreg annyira felbosszankodott, hogy nem is válaszolt Girin többi kérdésére. A diák kiszórta a kompos markába a mahorkát, amelyet az öreg annyira megkedvelt, vállára vette a bőröndjét és elindult a magas parton rézsűt felfelé haladó felszikkadt úton.

A szakadékok árnyékából kiért egy tágas mezőre. Fölötte az egyenletes felhőtakarón a napnyugta tompa fénye szűrődött át, és vörösre festette a kerékvágások hosszúkás tócsáit meg az apró, bokorszerű tölgyfácskák még mindig nedves lombjait. A nemrég festett, fényes kupolájú, nagy, fehértemplom súlyosan terpeszkedett a domb tetején, amelynek lábánál húzódott a falu. A tágas, magas, fedett tornácos parasztházak, a néhány bádogtetős ház és a kőmagtárak a helybeli gazdák jómódú életéről tanúskodtak, a kék színűre festett nagy szatócsbolt, amelynek kőből épült a földszintje, kevélyen pöffeszkedett a parasztházak között, nem messzire a templomtértől. Girin rögtön megpillantotta Annáék házát, a lány pontosan leírta. Rég nem festették, szürke volt, mint a legtöbb régi faépület, ennek ellenére magán viselte a jó gazda keze nyomát. Faragott ajtó és ablakkeretek, — tokok, ízlésesen cifrázott tornác, rajta erős ajtó, amely nem egyenest a pitvarba nyílt, hanem a ház mentén húzódó nyitott és hosszú verandára: Anna meggyilkolt apja jó és szép munkát végzett. Jóllehet nem sok idő telt el halála óta, a tető már megroggyant, a kapu csáléra állt, a kerítés siralmasan mutatott a rosszul összeillesztett alkalmi deszka- és gerendadarabok miatt. Girin levakarta a sarat a csizmájáról, kopogott, és a következő pillanatban máris hallotta a meztelen talpak sietős dobaját. Abból, hogy milyen szélesre tárult előtte az ajtó és mennyire felragyogott a lány szomorú arca, Girin rögtön rájött, hogy szívesen látott vendég, és nyomban megfogadta magában, hogy segítségére lesz a lánynak, amiben csak tud.

– Épp hogy csak rendbe szedtem magam — mondta egy kissé lihegve Anna, és benyitott egy eléggé tágas szobába, amelynek közeli sarkában széles faagy állt, aztán egy tiszta, festetten asztal és néhány pad.

Az egész jobb oldali falat teleragasztották az “Oroszországi Távirati Iroda Ablakai” című plakátokkal és a polgárháború agitációs plakátjaival, amelyek eltökélt vöröskatonákat, óriási kalapácsot tartó, hatalmas erejű munkásokat, frakkot és csillogó cilindert viselő, nagy hasú burzsujokat, kulákokat, papokat ábrázoltak.

— Csend van itt nálunk — mondta mentegetőzve a lány.

— Nagyszerű, hisz nekem itt dolgoznom kell! — felelte Girin és határozott mozdulattal egy padra tette bőröndjét.

— Jöjjön, megmutatom, mi hol van — szólalt meg Anna még mindig bátortalanul és halkan.

Kimentek a hátsó fertályba, ahol egy nagy, színültig teli agyagmosdót látott Girin.

— Emidé — nyitott ki Anna egy megdagadt ajtót, amely az orosz kemencés, tágas konyhába nyílott. — Itt lakik az anyám, én meg balra, a kemence mögött, a kis szobában.

Girin orrát nyomban megcsapta a fojtó szag. Olyan helyiség szaga ez, amelyben fekvő beteg tartózkodik hosszabb ideje. Belépett és köszönt a még mindig fiatal, rettenetesen sápadt és sovány asszonynak, aki mozdulatlanul támasztotta hátával a párnahalmot a tarka kelmedarabkákból összevarrott takaróval borított ágyon. Az Annáéhoz hasonló, feszülten figyelő okos szeme hosszasan és szigorúan fürkészte Girint. Aztán lassan lágyulni kezdett kemény tekintete.

…Girin háta mögött nyikorogva nyílt az ajtó, és a félhomályos folyosó kissé kivilágosodott. Az előbbi két férfi lépett ki a műteremből. A kabátos szobrász dörmögve megszólalt:

— Vendégünk még mindig itt van. Vizsgálgatja! Tehát szép a szobor!

— Tűnjenek el! — rivallt rájuk Girin, akit rendkívül felbőszített ezek lábatlankodása és saját lobbanékonysága.

Az illető visszakiáltott valami epéset az intelligenciáról meg a jólneveltségről és eltűnt. Megszakadt az emlékek logikus lánca. Girin sietve elhagyta a sötét folyosót és elhatározta, hogy okvetlenül méltó menedéket keres Anna szobrának. Elképzelte még mindig jóformán teljesen üres szobáját, amelyben egy tábori ágy állt, meg a szerény cókmókja hevert, a mennyezetig érő szoborral, és mindjárt jobb kedve kerekedett. Volt még sok ideje addig, amíg meg kell jelennie az intézetben. Girin keresztülvágott az udvaron, megkerülte a Dinamó stadionját, és kijutott a Leningrádi sugarúira. Talált egy megszáradt padot, leült, és mert senki sem zavarta, ismét belemerült távoli ifjúkori emlékeibe…

Mihelyt beköltözött Anna házába, nyomban nekilátott a kutatómunkának, egymás után töltötte meg a hermetikusan záródó palackokat vízzel és földdel, majd gondosan elcsomagolta őket kis méretű dobozokba.

Még arra is maradt ideje, hogy kényelmes, magányos sétákat tegyen a Volga magas partján, meg arra is, hogy egynémely férfimunkát elvégezzen a ház körül. A csáléra álló kapu kiegyenesedett, a hátsó tornác lépcsőin új deszkák friss faanyaga fehérlett. A konyha és a szénapajta fölött mindig beázó tető most már az őszi esőket is kibírta.

Egy éjjel Girin furcsa zajra ébredt. Félálmában arra gondolt, hátha rosszul van a beteg, és hallgatózott.

Ajtó nyikorgóit, aztán két férfi halk morgása hallatszott: egymás szavába vágva fenyegetőztek. Majd újból néma küzdelem, és ekkor Girin meghallotta Anna lihegő, dühös suttogását:

— Eredj, nem akarom… vadállat… Meghallja az anyám, legalább őt kíméld!

— Ugyan, anyád egy fatuskó, csak a szeme él! — dörmögte a szándékosan orrhangon beszélő férfi. — Legfeljebb orról majd…

— Visszaélsz azzal, hogy anyám beteg, te, aljas gazember! Jaj!

Kinyílt Anna kis szobájának ajtaja, aztán becsapódott. Az egyik jövevény a csizmájával pimaszul dobogva eltávozott. Girin tétován ácsorgott, az egyik pillanatban fellángolt benne a düh, hogy szétverjen a gazemberek között, a másikban pedig attól félt, hogy olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze. De amikor elgondolkodott Anna súlyos tragédiáján, szégyellni kezdte habozását. Álmatlanul feküdt az ágyon, és azt sajnálta, hogy jóllehet magas és erős, mégiscsak egy tapasztalatlan kisfiú. Úgy szeretett volna olyan zord és szakállas lenni, mint a kompos. Akkor biztos lenne a dolgában és nem hagyná sorsára a lányt.

Girin csak hajnal felé aludt el, és akkor ébredt fel, amikor a nap már magasan járt a majdnem az ablakánál végződő irtás bokrai fölött. Anna behozta neki a szokásos reggelijét: hideg tejet, tojást, kenyeret. Kendőjét a szemére húzta, és lesütött szempillákkal járt-kelt. A titkos pillantások, Anna arcpírja elárulták, hogy szégyen gyötri. Nem, Anna egyáltalán nem hasonlított boldog szeretőhöz, és Girin elhatározta, hogy akcióba lép.

Egész nap, miközben sorra járta a földeket, kutakat és forrásokat, azon töprengett, hogyan szabadítsa ki Annát ebből a kegyetlen rabszolgasorsból. A kérdés megoldásának kulcsa anyja betegsége: Anna semmilyen körülmények között sem hagyhatta magára béna anyját. Leningrádba hozatni Annát a beteg anyjával együtt, meghaladta egy magányos diák erejét. Tehát mindenekelőtt az asszonyt kell elhelyezni egy rendes kórházba, vagy… meg kell gyógyítani. És ekkor emlékezetében felidézte mindazt, amit csak a pszichés bénulás gyógymódjáról tudott. Eszébe jutott Asztvacaturov professzor kísérlete, amely annak idején lázba hozta egész Leningrádot. A kiváló ideggyógyász főorvos — akinek idegklinikáját a katonaorvosi akadémia hallgatói csak “Dante poklának” nevezték, mert annyi ijesztően megnyomorodott idegsérült beteg zsúfolódott ott össze — egy vidéki asszonyt vett fel, aki gyermeke hirtelen halála után pszichés bénulást szenvedett. Pontosan ugyanúgy bénult meg, mint Anna anyja, vagyis hallott, látott, de nem tudott beszélni és mozogni. Ennek az asszonynak a neves Asztvacaturov volt az utolsó reménye: kezelőorvosainak minden erőfeszítése eredménytelen maradt.

Asztvacaturov egész hétig töprengett, szándékosan kerülte a beteggel való találkozást, míg csak meg nem találta a bátor és eredeti megoldást.

Hosszas és idegfeszítő várakozás után közölték a beteggel, hogy ma személyesen fogadja őt a professzor. Az asszonyt külön szobában helyezték el egy karosszékben, amely szembenézett az ajtóval. A béna asszony magánkívül volt az izgalomtól. A professzor asszisztensei azt mondták, hogy csak várjon nyugodtan, és nézzen az ajtóra, mindjárt belép rajta “maga” Asztvacaturov professzor, és természetesen meggyógyítja. Eltelt egy negyedóra, félóra, a várakozás egyre feszültebbé és gyötrőbbé vált. Végre nagy robajjal kitárult az ajtó, és a hatalmas termetű, nagy égő szemű, jóvágású professzor, aki fehér köpenyében és őszülő fekete fürtjein ülő fehér sapkájában még magasabbnak látszott, berontott a szobába, az asszonyhoz sietett és félelmetesen rárivallt: “Álljon fel!”

A beteg felállt, tett egy lépést és elvágódott… de a bénulás megszűnt. A leningrádi professzor legalább olyan jól idézte elő az azonnali felgyógyulást, mint a bibliai próféta. Ugyanazt a gigászi pszichikai erőt, a csodába vetett, már-már vallásos hitet használta fel.

Valami ehhez hasonlót kellene tenni Anna anyjával is: hiszen a pszichés bénulások csakis az ilyen nagyfokú idegmegrázkódtatással gyógyíthatók meg. De hogyan kényszerítse az immár több éve kilátástalan és kétségbeesett helyzetben levő asszonyt, akit még lánya tragédiája is nyomaszt, hogy higgyen egy diákocskában, mégha az egy “tudós” városból érkezett is? Nem, Asztvacaturov módszere nem alkalmas, de vajon ő, Girin mit tudna helyette kiötleni?

Két nap telt el, egyszer csak Girin (most már nem igyekezett rögtön elaludni, hanem a sötétben feküdt és feszülten hallgatózott az éjszakai csendben) újra kiugrott ágyából, mert meghallotta, hogy valami tolvaj be akar hatolni az udvar felőli ajtón. Makacsul próbálta félrehúzni a fareteszt. Girin máris kínt volt a pitvarban; abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy homályos árnyék Anna szobájának küszöbén termett.

– Állj vagy lövök! — szólt rá Girin halkan, de nyugodtan, összeszorított fogakkal.

— Na, na, mi ütött beléd? — dörmögte az alak, és félénken előrenyújtotta a nyakát.

— Tűnj el, mert lelőlek! — rikkantotta Girin, és felemelte a kezében levő fecskendői.

A sötét figura hanyatt-homlok rohant ki a sötét udvarra. Aztán elesett és feljajdult.

Anna égő gyufával kilépett a szobájából és megpillantotta Girint, aki az izgalomtól még mindig remegve jó erősen visszareteszelte az ajtót. A két-három másodpercnyi fényben Girin annyi hálát olvasott ki riadt, de az elragadtatástól csillogó szeméből, hogy valóban hősnek érezte magát.

— Köszönöm, kedves — mondta hangosan Anna. Girin dörmögött valamit.

— Meg kellene nézni a mamát — folytatta a lány, és intett Girinnek, hogy kövesse.

Átmentek a konyhába, amelyet egy kis mécses világított meg — a beteg miatt egész éjjel égett — és máris a béna asszony tágra nyílt szeme szegeződött rájuk. Egész biztosan tudott mindenről, mert amint megpillantotta a belépőket, tekintetéből eltűnt a gyűlölet, és helyét a diadal foglalta el. Anna megigazgatta a párnákat, közben suttogott valamit anyjának. Girin feleslegesnek érezte magát, köszönt, de rájött, hogy valahogy ostobán, városiasan tette, zavarba esett, és kiment. Amikor megpillantotta az asszony szemét, hirtelen eszébe jutott egy még eléggé homályos gondolat. Most, hogy már az ágyon feküdt és kifelé bámult az apró ablakon a csillagokra, a gondolat még mindig nem szállt ki a fejéből, sőt kezdett alakot ölteni.

Anna anyja nem hitt sem Girin hatalmában, sem a saját felgyógyulásában. De egy másik, hatalmas erejű emóció talán kiválthatta volna a kellő megrázkódtatást, mégpedig a gyűlölet ereje. Gyűlölete azokkal szemben, akik megölték a férjét, oly borzalmasan megnyomorították életét, és még ma is gúnyt űznek lányának fiatalságából és tisztaságából. Igen, ez reális remény volt! És ezt az egyetlen gyógyítási kísérletet a lehető leggondosabban kell megrendezni!

Szürke volt a nap. Girin a magas Volga-parton ment. Célja egy távoli község volt, az utolsó a jobb parton, amelyet még meg kellett vizsgálnia. A szél szomorúan zizegtette az érett zabot, széles hullámokban ringatta a kalászokat. Alig távolodott el Girin fél versztányira a falutól, amikor előtte, a szakadék peremén álló bokrokból két férfialak ugrott ki az útra. Girin szíve a torkában kalapált: közeledett a pillanat, amikor fizetnie kell az éjszakai hőstettéért. Szilárdan eltökélte magában, hogy nem hátrál meg, és komótosan lépkedve közeledett a várakozó alakok felé. Jobbját a zsebébe csúsztatta és megállt. A bárányprémkucsma alól kikandikáló szőke göndör fürtökről Girin felismerte Anna csábítóját, aki valóban jóképű legény volt. Kidülledt világoskék szemének azonban bántóan pimasz volt a tekintete. A másik, aki alacsonyabb és testesebb volt nála — és malacszeme fürgén ide-oda repdesett —, semmivel sem tűnt ki, ha csak az öltözékével nem: elsőosztályú seviotszövetből készült zakója alatt elegáns ing feszült, s hasonló anyagú lovaglónadrágot viselt a csizmájába begyűrve, amelynél különbet a Katonaorvosi Akadémia parancsnoka sem viselt.

A két ellenfél habozott. Gyors mondatokat váltottak egymással, de hogy mit, azt Girin nem hallhatta. Merőn bámulták a diák zsebébe süllyesztett jobbját, és Girin ekkor észbekapott. Ellenfelei biztosra veszik, hogy fegyver van nála. Valóban: katonai egyenruhája, rejtélyes foglalatossága valószínűleg titokzatossá tették, következésképpen veszélyessé a rossz szándékú emberekre nézve. Diák, mégpedig amolyan katonaféle és doktor, a falvakat járja, a kutakat, forrásokat keresi… Girin határozottan előrelépett, s olyan mozdulatot tett, mint aki mindenkit félreseper az útjából. A két legény kelletlenül bár, de visszahúzódott az út szélére. Girin elhaladt előttük, de közben a szeme sarkából figyelte ellenségeit.

— Hé, diák vagy vöröskatona, vagy akármi! — kiáltott utána a göndör hajú szép legény. Girin megállt.

— Ide figyelj — folytatta a fiú színlelt jóindulattal, de fenyegetően —, ne üsd bele az orrod mások dolgába, és ne sündörögj a lány körül. A munkád idegen nekünk, csak átmeneti, fejezd be, aztán — takarodj! Mert különben…

— Mert különben? — Girin egyenesen a szeme közé nézett: elfogta a harci düh, amely csak akkor támad fel a rendes emberben, ha elállatiasodott sötét erőkkel találja magát szemben.

— Elintézünk a magunk módján — mondta vicsorogva az elegáns tömzsi alak — úgy, hogy az idén már aligha fogsz idegen lányok után koslatni!

— Ez az utolsó szavunk — vágott közbe a göndör hajú — ha nem veszed tudomásul, magadra vess. Vagyunk itt sokan, meg aztán sötét az éjszaka, és akkor a pisztolyod sem segít.

Girin komótosan folytatta útját és az iménti találkozáson járt az esze. Még ha volna is pisztolya, akkor is bárhol, bármelyik bokor mögül, kút mellett vagy egyszerűen az országúton megleshetik és leüthetik bármivel, ami a kezük ügyébe akad, és ha nem ölik is meg, úgy elintézhetik, hogy füstbe megy az Anna megmentésével és a saját gyors hazatérésével kapcsolatos minden terve. Érezte, hogy Anna megsegítése életének legközelebbi célja, amelyről semmiféle fenyegetésre sem mondhat le. De ugyanakkor esztelenség lenne nem számolni a nyilvánvaló veszéllyel.

Gondolataiba merülve már két versztányira eltávolodott a falutól, amikor hirtelen visszafordult. Nem minden nehézség nélkül kutatta fel a néhány falusi komszomolista vezetőjét, a gondterhelt, komor fiút, aki nagy buzgón varrogatta a hátszíjpárnát. Rosszalló pillantással hallgatta végig Girint, sodort egy cigarettát, mellre szívta a füstöt, aztán a lába elé köpött.

— Más dolgába ütöd az orrodat — mormolta a fogai közt a komszomolista vezető —, vagy tán belehabarodtál abba a Nyuskába? Hagyd az egészet, mint barátod mondom. Saját maga oka mindennek, csak azt kapta, amit megérdemelt! Neked meg nem érdemes a fejed kockáztatni.

Volt valami keserű íze a fiú válaszának, és Girin, akinek az utóbbi napokban rendkívül kifinomult az érzéke, kiérezte ezt a hangjából. Közelebb húzódott a komszomolistához és halkan kifejtette neki saját véleményét a becsapott lányról.

— Ha egyszer szeretted — szólt váratlanul Girin —, akkor ne fintorogj, mintha szent volnál, hanem komolyan légy a segítségére. Innen ki kell szabadítani, nem szabad hagyni, hogy szétmarcangolják. Azok csúfot űztek vele, te meg, szuka kölyke, csak nézted és örvendeztél.

– Álljunk meg! Erre te nem kényszerítsz engem — fortyant fel a fiú.

— Semmi álljunk meg! Ha gondolkozol, magad is rájössz… Csak egy kicsit gyorsabban gondolkozz.

— Hát nem vagyok ellene… De hát miben lehetnék, illetve lehetnénk a segítségedre? Testőrséget állítsunk melléd? Mit képzelsz? Hárman vagyunk, minket is állandó veszély fenyeget. — , Nem erre gondoltam! El kell játszani egy előadást. Két pisztoly kellene, meg egy nálunk idősebb, megbízható ember… — Girin a komszomolista felé nyújtotta nevezetes mahorkáját, közben elmagyarázta, hogy mihez szükségesek ezek a furcsa előkészületek.

A fiú fülelt s közben egyre szélesebben mosolygott, kimutatta nagy, egyenletes fogsorát.

— Micsoda koponya! — mondta Girin vállára csapva. — Lám csak, nem hiába tanítanak, ruháznak és kosztolnak ott titeket. Megérte… — Hát akkor gyerünk! — A komszomolista szegre akasztotta a hátszíjpárnát, gondosan elrakta az árakat meg a szíjakat, és felcsatolta övét.

Elindultak a falu túlsó végére, ahol egy apró kunyhóba Gavrilov párttag, egykori vöröskatona lakott. Sápadt és sovány volt, még nem jött teljesen rendbe a súlyos betegség után. Szerencsére otthon volt, és megörült, amikor látogatóján katonai egyenruhát látott.

Girin másodszor is előadta tervét. Gavrilov eleinte komoran hallgatta, ellenvetéseket tett, de aztán szélesen elmosolyodott, akárcsak a komszomolista az imént. Csakhogy a mosolya semmi jót nem ígért az erőszakoskodó és tilosban garázdálkodó banditáknak. Végigsimította gyér bajszát, összehúzta szúrós szemét és a komszomolistához fordult:

– Úgy látszik, hogy a jövevény… Ivan… mi is az apai neve?

— Nem kell, fiatal vagyok még!

— Szóval, Vanyuska erősebbnek bizonyult nálad, no meg több a sütnivalója is, mint neked!

— Azért tanult.

— Ne ravaszkodj, Fegyka! Nem tudsz te hazudni, az arcod elárulja. Ha nem jártál volna magad is Anna után, ”hamarabb rájöttél volna, mit kell tenned. De te, lám megvakultál!

— Jól van, Andrej bácsi, hagyja már abba. Ezt már megbeszéltük. Egyszóval, Ivan beavatja a dologba Nyuskát, mi meg holnap betoppanunk hozzájuk.

— Ez rendjén is volna — és Gavrilov hirtelen elbizonytalanodott — de mi lesz, ha az asszony nem bírja ki?

— A mindenit! — kiáltott fel Fjodor. — Akkor mindnyájunkat bíróság elé állítanak. Lám, erre nem is gondoltunk!

— Nem mindenkit, csak engem — vágott vissza határozottan Girin. — Írást adok róla. Írjam meg most?

— Jól van no, majd még meglátjuk. Előbb fogjunk hozzá, aztán jöhet a felelősség.

— Hát akkor hálás köszönet — sóhajtott fel megkönnyebbülten Girin. — Majd kiderül, sikerül-e vagy sem, de a segítséget és a barátságot köszönöm.

— Ugyan már, neked jár köszönet, amiért megokosítottál bennünket. Habár… az a sanda gyanúm, hogy te sem jársz rosszul — meredt Gavrilov az elvörösödő Girinre. — No de hát nincs abban semmi rossz! Ez — mutatott a volt katona a komszomolistára — nem jöhet számításba, Nyuskát elvesztette már.

— Egyáltalán nincs is szükségem rá — mentegetőzött a fiú —, mit kezdenék én most vele!

Girin hazafelé bandukolt és az Annával való beszélgetést gondolta át. Jó volna, ha a lány visszaemlékezne apja gyilkosainak arcára és elfogadná a szerepet a Girin által kiötlött kis jelenetben.

…Anna amint felfogta Girin ötletének értelmét, rettenetes izgalomba jött. Halántékát két tenyere közé szorította, lélegzetvisszafojtva hallgatta a diákot, és sokáig próbált visszaemlékezni apja gyilkosainak az arcára. De nem tudott róluk pontos személyleírást adni: a gazemberek egy ötös lámpa halvány világánál rontottak be szemükbe húzott sapkával, elnyűtt katonai egyenruhában. Ez viszont még jól is jön nekik, mert legalább nem kell kikészíteniük magukat, hiszen semmi kellékük és semmi gyakorlatuk nem volt hozzá. Girin úgy döntött, hogy az egyik “bandita” ő lesz, a másik meg Gavrilov. Majd Gavrilov ordít, mert a beteg asszony már ismerte lakójának hangját. Semmit, még a legkisebb dolgot sem szabad kockáztatni. Girin új reteszeket szerelt az ajtókra és az ablakokra, amelyeket egy ló sem tudott volna berúgni. Anna “barátainak” váratlan betoppanása ugyanis elronthatta volna a dolgot. Amikor már minden elő volt készítve, Girint szörnyű aggodalom fogta el. Jóformán alig aludt az éjszaka, és egész nap nem lelte a helyét, míg csak el nem indult Gavrilovért és Fjodorért. A komszomolista hajlandó volt átadni a pisztolyát, de csak azzal a feltétellel, hogy ő maga is a közelben lesz. Girin rendkívül bősz hangulatban találta Gavrilovot. Fjodornak is lángolt a füle, mint akit a sárga földig lehordtak.

— Nézd csak — fordult Gavrilov Girinhez és megmutatta neki a féltucat tönkrement forgópisztoly-töltényt —, megpróbáltam kiszedni a golyókat. Ki az ördög művelhette, nem tudom, de alaposan beszorultak, semmivel sem lehet kiszedni őket!

— Jó ötlet: nem marad golyó nélkül az ellenség —, mosolyodott el Girin.

— Neked, lehet hogy jó — vakkantotta Gavrilov —, de számomra és Fegyka számára a töltények drágábbak az aranynál…

— Reszeld le a töltényhüvely felét — tanácsolta Girin.

— Hát akkor hogy lőjek? Láng csap ki a dobból!

— Rá se ránts! Még félelmetesebb lesz a hatás. Csak minél távolabb tartsd a szemedtől…

— Hát persze! Okos beszéd… akkor most a tönkrement golyók következnek. Kettő elég lesz?

— Alighanem három kell… Jusson eszedbe: előbb te lősz a levegőbe, amikor beléptünk, aztán én Annára, majd célba veszed az anyját!

— Fura ez az egész! No de rendben van, megígértük, hát megcsináljuk! Máris mehetünk.

Sötétedett, amikor Anna teríteni kezdte az asztalt az anyja ágya előtt; szándékosan késleltette a vacsorázást. Mindig együtt ettek: Anna közelebb húzta az asztalt, felültette a beteget, megetette, aztán maga is evett. Anyja pedig aggódó, gyengéd és szomorú tekintettel követte minden mozdulatát. A lány ma alig tudta leplezni anyja előtt ideges remegését. Megetette a beteget, leült az asztalhoz és a kis lámpát áttette az asztal túlsó végére. Ez volt a jel. Girin csizmájának rúgásától nagy robajjal kivágódott az ajtó. Ocsmányul káromkodva, pisztollyal a kezében két bandita rontott be a konyhába: ingzubbonyuk kigombolva, sapkájuk a szemükbe húzva. Anna felordított és székét hátralökve felugrott. Lövés dörrent, és savanyú lőporfüst szag töltötte meg a konyhát. Anna anyja tátott szájjal, kerekre tágult szemmel meredt Gavrilovra, aki dühösen ráordított:

— Megvagy hát! Legutóbb nem sikerült agyonvernünk Pavel szukáját, most végre eljött a pillanat! Sztyopka (szólt Girinhez), lődd agyon azt a ringyót, én meg ezt intézem el! — ordította Gavrilov, és a beteg szeme közé célzott.

De a halottsápadt asszony nem rá nézett, hanem az ablakhoz ugró lányát figyelte. Elcsattant a második lövés, és Anna a lóca alá zuhant. Gavrilov és Girin vadul felordított. A katonaviselt Gavrilov már megcélozta a beteget, amikor megtörtént az, amire Girin számított. Az anya, aki a világon mindenről megfeledkezett és csak a leterített gyermekét látta, egyszer csak felkiáltott és kiugrott az ágyból.

— Ki-ki-kis-lányom! — hangzott fel üvöltése, amelyet Girin nem felejt el, amíg él.

A beteg asszony leroskadt a padlóra, alaposan beverte a fejét, de aztán — nyilvánvalóan rettenetes erőfeszítés árán — sikerült megkapaszkodnia a lócában, és megpróbált felállni. Girin és Gavrilov egyszerre ugrott hozzá, hogy felsegítse. Az anya összeszedte utolsó erejét, hogy szembeköpje Girint, aztán elvesztette eszméletét. Girin lefektette az ágyba, meghallgatta a pulzusát, a “feltámadt” Anna pedig vízért rohant ki a pitvarba, és beleütközött a kíváncsi és izgatott Fjodorba. A komszomolista berontott a konyhába és magához vette a pisztolyát, amelyet Girin az asztalra hajított.

— No? Mi van? Sikerült? Vagy teljesen megöltétek? — kérdezte Girintől, aki csak a fejét ingatta és megpróbálta eszméletre téríteni a beteget.

Végre a hideg víz, a dörzsölés, a szalmiákszesz megtette a magáét, és Anna anyja felnyitotta szemét. Tébollyal határos zavar tükröződött benne, amikor megpillantotta föléje hajló, élő, sértetlen lányát.

— An-nuska, kis-lá-nyom… — mondta a beteg asszony tompán, homályosan, akadozva és nagy erőfeszítéssel felemelte vékony, helyesebben: csupa csont és bőr karját.

Anna ráborult az ágyra, és egész testét visszafojthatatlan zokogás rázta. Girin hátralépett és körülnézett. Az izzadságban fürdő Gavrilov az arcát törölgette, aztán megigazította magán elnyűtt, de amúgy rendes egyenruháját, amelyet szándékosan zilált meg, hogy bandita külseje legyen.

— Hű, de berezeltem, amikor Marja… dühbe gurult. Azt hittem, teljesen elvesztette az eszét, és hogy mi lesz most? Kockázatos dolog ez, öcsém! Nem is tudom, hogy tudtál belekeverni ebbe. Hisz becsaptál — dörmögte mérgesen Gavrilov, de azért gyengéd helyesléssel nézegetett a diákra.

– Én jobban begazoltam — vallotta be Girin. — Elvégre én agyaltam ki az egészet! Hiszen ez olyan dolog, hogy igen könnyen agyon is lőhettük volna. Egész idő alatt Asztvacaturovot láttam magam előtt, azt a professzort, akiről beszéltem. Legalább úgy hittem benne, mint az a beteg asszony.

— Jól van, látom, szerencsésen végződött a dolog. Én megyek is — És ravasz mosollyal az ágyhoz lépett. — Jó egészséget. Marja! Most aztán állj talpra mielőbb! — mondta Gavrilov, és az elképedéstől megnémult Fjodorral kiment a konyhából.

Girin testében minden idegszál remegett, torkában csomót érzett, amikor az asszony homályos, fura idegenes akcentussal kiejtett szavait hallgatta. Az anya hosszú, gyötrelmes évek után először tudta kifejezni lánya iránti szeretetét, féltését és aggodalmát, mindazt, amit addig a szemével próbált tolmácsolni. A két összeboruló nő szeméből szakadatlanul peregtek a könnyek a megmenekülésnek eme csodálatos órájában. Girin lassan megfordult, és az ajtó felé indult. Anna felugrott, és a rendkívül zavart diák lába elé vetette magát.

— Ugyan már… nem szabad… micsoda butaság… — mormogta akadozva Girin, aztán egy erőteljes mozdulattal felemelte Annát, és eltűnt a szobájában. Aztán csak a zokogását hallotta: “Hálás leszek a sírig… soha nem felejtem el… míg élek…”

Az utóbbi nap szörnyű idegfeszültsége és szívszorongató aggodalmai annyira elgyötörték Girint, hogy elernyedt és elkábult. Gépiesen sodort egy cigarettát és leült az ágyára. Le sem vetkőzött, a csizmáját sem húzta le, Anna anyjának további gyógykezelésén törte a fejét és… napfényes reggel ébredt fel. Csodálkozva nézett körül, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és amikor felkelt nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. Túl van már a legnehezebb és legveszélyesebb dolgon, és győzött. Igazi győzelem, a legnagyobb öröm… Mert a legnagyobb boldogság, ha egy embert, illetve két embert megszabadítunk meg nem érdemelt nehéz sorsától, egy régi bűncselekmény következményeitől! Most már az idő — és nem is olyan hosszú idő — dolga, hogy a bénulásából kigyógyult asszony ép, egészséges emberré váljék.

Ajtaja előtt meztelen lábak óvatos léptei hallatszottak. Úgy látszik, Anna nem először jött ide hallgatózni, mert nem meri felébreszteni.

— Anna! — kiáltott ki Girin, és a lány szélvészként rontott be a szobába, aztán egy pillanatra megdermedt a vakító napfénytől, majd felkiáltott: “Kedvesem!” — és a nyakába ugrott. Girin ösztönösen átölelte a lányt, aki ajkát rátapasztotta a szájára, de aztán elszégyellte magát és kirohant.

Girint, akit nagyon meghökkentett az érzelmeknek ez a viharos kitörése, csak kis idő múlva indult át a konyhába, hogy megnézze Anna anyját. Egy tizenkilenc éves ember, aki ráadásul még szégyenlős is, nem szívesen hallgatja a már-már hódolattal felérő, ujjongó hálakitöréseket. Még nehezebb az ilyesmit elviselni, ha e szavakat megható és szánalmas erőfeszítéssel egy olyan száj mondja ki és olyan nyelv formálja, amely öt évi reménytelen hallgatás után még nehezen engedelmeskedik. De még kínosabb, ha egy bájos lány ül az ember mellett és minden pillantását, szavát úgy lesi, mint égi áldást. Girin nagy nehezen túlesett az elkerülhetetlen találkozáson. Megtudta, hogy a szomszédok körében nagy riadalmat okozott az éjszakai lövöldözés, ordítozás és káromkodás. Senki nem értett semmit, Gavrilov és Fjodor meg hallgatásba burkolózott. Az Annáék házában lezajlott titokzatos események mindenesetre kihatottak az éjszakai látogatásokra is, mert a lábadozó asszony nyugalmát többé senki sem háborgatta.

Girin elindult Korkinóba, abba a távoli faluba, amelyet még nem vizsgált meg, és csak négy nap múlva tért vissza. Ekkor látta, hogy Anna anyja már néhány lépést is tesz a házban, sőt a tornácra is kimerészkedik. Az újság megrázta az egész falut: úgy látszik, Girin valamelyik segítőtársa végül is csak elszólta magát. Még a rosszindulatúak is, akik addig átnéztek a diákon, mint az ablaküvegen, köszönni kezdtek neki. A pimasz legények sem adtak semmi életjelt magukról, de Girinnek már el kellett utaznia.

Anna az utóbbi napokban mintha kerülte volna a diákot egészen addig, amíg egy este Marja asszony be nem hívta lányát és a diákot amolyan családi tanácsra. Az alaposan kiszellőztetett, kitárt ablakú konyha teljesen átalakult. Girin csodálkozva állapította meg, hogy Anna anyja, akit ő már öreg asszonynak tartott, egyáltalán nem is öreg és sokat megőrzött a korábbi, lánya örökölte szépségéből. Az asszony napról napra életerősebb lett és egyre határozottabbá vált további sorsának megszabásában.

— Egyetlen felesleges napot sem akarok itt tölteni ebben az átkozott házban — mondta. — Itt, ahol megölték Ravelt, ahol lányommal együtt kilátástalanul gyötrődtünk majd öt esztendeig, nem, itt nem élek! Bárhol, csak itt nem.

Anna várakozó pillantást vetett Girinre. A diák megismételte a lánynak adott tanácsát: költözzenek a városba és iratkozzon be szakérettségis tanfolyamra. Anyja most már talál munkát a városban, Girin pedig megígérte, hogy keres nekik egy olcsó szobát Leningrádban. A Pavel által oly sok szeretettel felépített ház még jó állapotban van, úgyhogy az érte kapott pénzből futja az első időre, amíg minden rendbe nem jön.

Anna vidáman sürgött-forgott a konyhában. Marja asszony pedig még mindig lassan, de már teljesen érthetően így szólt:

— Jól van, hívd át holnap Objedkovot, aki már régóta abajgat téged azzal, hogy megvenné a házunkat. Én majd gyorsan nyélbe ütöm vele az alkut. Csak egy valamit szeretnék, lányom, hogy Ivan nélkül ne maradjunk itt, magad is tudod, miért! Vele együtt kell elindulnunk a kikötőbe. Bogorodszkojéban ideiglenesen szobát veszünk ki. Ha szüléidnél laknál, fiú, Leningrádban, akkor megkérnélek, hogy vigyél magaddal minket. De így jobb, ha Bogorodszkojéban várunk egy keveset, ott egy ujjal sem nyúl hozzánk senki. Meg aztán én magam is jobban megszokom az új helyzetemet — elképzelheted, nem könnyű a sír széléről visszatérni és újból kezdeni élni?

Ebben is maradtak. Összeszedni és összecsomagolni Sztoljarovék ingóságát már semmiség volt. Anna az utolsó két napon hajnal előtt kelt fel, eltűnt, és csak kora délelőtt jelent meg újra. Girin nem tudta elfojtani magában utálkozó gyanúját és akaratlanul kerülni kezdte a lányt, amíg Anna maga nem hívta, hogy tartson vele. A “hová?” kérdésre csak titokzatosan mosolygott, aztán forró, érdes kezébe szorította Girin kezét és azt súgta neki: “Majd meglátod!”

A diák megrémült: Anna boldog tekintetében az őszinte szerelem csillogott. Holnap lesz az utolsó napjuk a faluban. A megmentő lovag szerepében tetszelgő diák észre sem vette, hogy egyre gyengédebb lett Annához, mert elbűvölte a lány bája. Pedig Leningrádban a vele egykorú, nefelejcs szemű, büszke Nasztya, a biológiai fakultás hallgatója várta. Őszintén szólva egy kissé megfeledkezett róla kalandjai közepette, de most már mindez a múlté és… be kell vallania Annának. Girin tudta, hogy ez után a beszélgetés után minden másképp lesz, ezt viszont nem akarta és ezért halogatta a magyarázkodást. De holnap már biztosan késő lesz!

Még pirkadni sem kezdett, amikor Anna felébresztette Girint. Augusztus volt, és a csillagok rendkívül élénken, fényesen, barátságosan ragyogtak. Teljes hévvel folyt a gabona betakarítása, úgyhogy nappal kihalt volt a falu, csak a gyerekek és az öregek maradtak otthon, de ez az idő még az aratók számára is túl korai volt. A parasztházakban egymás után gyúltak meg a lámpák: a gazdasszonyok most fogtak hozzá az előkészületekhez. Anna és Girin egyetlen emberrel sem találkozott; észrevétlenül értek ki a határba, és elindultak a lesnovói országúton északnak. Nem messze kezdődött a sudár fenyőkből álló liget, amely már rég nem látott fejszét.

Az út letért a mezőről és ösvénnyé keskenyedett. Az erdei gyep és az apró bokrok a bőséges harmattól csillogtak. Anna magasan feltűrte a szoknyáját és szaporán emelgette vizes, csupasz lábát, Girin elnyűtt csizmája pedig cuppogott a vízben. A hűvös harmattól átázott a térde. Girin a némán siető Anna nyomában lépkedett, és az a jóleső érzés töltötte el, hogy a következő pillanatokban biztosan valami nagyszerű dolog vár rá. Keskeny holdsarló függött a közeledő erdő fölött, de fénye halványabb volt, mint a nagy csillagoké és az erdő mögött egyre szélesedő hajnalpíré…

A fenyves a hosszú homokháton terebélyesedett, amelyet valamikor jégár hordott össze. A terep itt száraz volt, fehér moha zizegett a talpuk alatt. Girin jól ismerte ezeket a fenyveseket fű vagy bokor jóformán nincs is bennük, jószágot nem lehet itt legeltetni. Ezek az erdők a gombaidény kivételével teljesen néptelenek. Most, amikor javában folyik az aratás, biztos hogy nem találkoznak egy teremtett lélekkel sem… Komor, szürke köd borította az erdőt, és az ágak között már átragyogott a rézvörös keleti égbolt.

Az erdő véget ért, és ők kiértek a domb tetején húzódó széles tisztásra A szürke homályba boruló térség váratlanul tárult eléjük a sötét erdőből. Friss szél szállt el a tisztás fölött és gyengéden végigsimította a harmattól csillogó magas füvet. A kora hajnali köd gyöngyház színű sávjai lepelként libegtek a harmatos tisztás fölött, és halványodtak, szétnyúltak és bele- vesztek a magas törzsű fenyőerdő szélén kezdődő sűrű fekete sötétségbe…

Csend és titokzatosság lebegett a tisztás fölött, amely némán búcsúzott a haldokló csillagoktól. Mozdulatlanságba dermedt minden, csak a köd folytatta tündérjátékát, és egyre rózsaszínűbb és halványabb lett. Girin érezte, hogyan tágul a mellkasa és szívja magába az éltető levegőt, milyen erősen kalapál a szíve. Anna Girin hangos sóhaját a türelmetlenség jelének vélte. A lány keze megtalálta a fiú kezét, és Girin meghallotta Anna suttogó hangját:

— Ez az, látod?

— Mi ez itt?…

— A szent tisztás. Én már sokszor szaladtam ki ide hajnalban, hogy megmosakodjak a harmatban.

— Hogyan szoktad csinálni?

— Egy öreganyó tanított rá. Nos, levetkőzöl anyaszült meztelenre és hanyatt-homlok keresztül rohansz a tisztáson, aztán meg vissza, majd jobbra, balra, amerre látsz. Eleinte megdermed minden porcikád, még a szíved is, a torkodban érzed dobogni elvégre a harmat hideg, tengernyi, csak úgy omlik rólad. De aztán felmelegedsz, tested lángolva ég, minden fáradtságod elmúlik. Felöltözöl és hazamész, lelked csupa nyugalom, és teljesen megtisztulsz, mintha az égben jártál volna! Ez nem akármilyen hely. Ősi hely, az öregek azt beszélik: ezer évvel ezelőtt itt bálványok álltak, azóta azt mondják, a jószág megbetegszik tőle — hatalmas erő lakozik ebben a gazban.

— Hát te nem félsz, hogy megbetegszel? Hiszen így meg is hűlhetsz?

— Dehogyis betegszek én meg, csak még erősebb leszek.

A lány fürkészően pillantott Girinre.

A sötét árnyékok titokzatossá tették Anna arcát, és az egész lány, amint kihúzott testtel emelkedett ki a hajnalpír hátteréből, fenségesnek tűnt fel Girinnek.

— Akkor már miért nem inkább a folyóban fürdesz? — kérdezte a diák, és igyekezett elvonni a figyelmét a benne egyre jobban elhatalmasodó félelemtől, hogy mindjárt meg kell magyaráznia mindent Annának és… akkor elveszti a lányt.

— Itt minden szenny letisztul az emberről, teljesen újjászületik — felelte halkan Anna —, márpedig nekem tisztának, tisztának kell lennem… — Elhallgatott. Aztán Girinhez lépett, és tágra nyitott szemét a fiú arcára szegezte. A diák nem is tudta, mennyi ideig nézték egymást.

A madarak zengő dalba fogtak az ébredező erdőben, a ferde napsugarak áttűztek a vörös törzsű fenyőfák között, mohahalmok fehérlettek a lehullott borzas tobozok között. A távolban felhangzott az aratók első, még bátortalan és bágyadt éneke. Anna oly sokáig bámult Girinre, hogy a diák már kínosan érezte magát. Nem tudott és nem is akart képmutatóskodni, de félt megbántani a lányt, és megpróbálta tréfával leplezni érzéseit, helyesebben azok hiányát.

– Üljünk le — mutatott a lány egy mohahalomra. — Mondd, én öreg vagyok hozzád vagy romlott?

— Ugyan már, Anna — jött őszintén zavarba Girin — én… tetszel nekem; de…

— Rendben van, egy szót se többet. Te még nagyon fiatal vagy, én meg céda vagyok- mondta keményen és keserűen Anna.

Girin hallgatott, átkozta magát amiatt, hogy nem tudta megmagyarázni a lánynak: egyáltalán nem erről van itt szó. Egyszerűen arról, hogy ő egy másikat szeret, aki várja őt.

Anna feje alá tett kézzel feküdt, és erősen gondolt valamire, miközben az élénk kék égbolton úszó felhőket figyelte. Girin, aki már lemondott arról, hogy felújítsa a beszélgetést, megpróbálta rábeszélni Annát, hogy énekeljen. A lány felült, de még mindig az eget, a magas fenyőfák ringó csúcsait figyelte. Aztán belekezdett egy régi szomorú dalba:

A hangjából kicsendülő jól ismert szomorúság a kompon való találkozást és a Kis szilácsot juttatta Girin eszébe. A diák hallgatta Anna magával ragadó énekét, és saját gondolataiba merült.

Az Annából kitörő kétségbeesett zokogásra ocsúdott fel. Girinnek már nem kellett vigasztalnia, mert a lány hirtelen felugrott megigazította szoknyáját, és mind a ketten némán elindultak hazafelé az erdőszegély mentén húzódó mezei úton. A diák lopva Anna büszke járását figyelte. A még mindig nedves kabátka szorosan rátapadt a testére, és a lány magát kihúzva, magasra tartott fejjel ment, és olyan sudár volt, mint egy fiatal fenyő. Melle teljes pompájában domborodott ki a vékony szövetből, mintha büszke indulattal előre akarna ugrani…

— Hé katona, ne tátsd a szádat, hanem markold meg a Nyuska cicijét! — hangzott fel a harsogó kiáltás a mezőről, ahol egy tagbaszakadt fiú dolgozott.

A gondolataiba merült Girin felrezzent, és megkérdezte Annától, mit óbégat az a fiú.

— Mindenféle sületlenséget — felelte az elpiruló lány, és lesütötte a szemét. Ugyanakkor a vállát is megeresztette, és egy pillanat alatt a régi falu leányává változott, aki szégyelli a szépségét.

…Az átható szirénázás betöltötte az egész fasort, úgyhogy Girint visszazökkentette a valóságba. A mentőautó a Belorusz pályaudvar felé száguldott, hogy megmentse valakinek az életét És máris eltűnt a diák Girin, a forró volgai nyár, a szép hangú és szomorú Anna. A nagy tapasztalatú tudós orvos lassan felállt a padról, és elindult a trolimegállóhoz. Hát bizony nagyszerű emlékezőtehetsége mindent megőrzött a sok évvel ezelőtti volgai történetből. A lány akkor kikísérte őt a hajóállomásra, és azt mondta, olyan tanult ember akar lenni, mint ő. És Anna megtartotta ígéretét. Leningrádban kezdett tanulni, aztán Moszkvába költözött és ha nem is híres, de jó népdalénekesnő lett belőle.

Anna rajongott a festészetért és a szobrászatért, s megismerkedett Girin barátjával. Pronyinnal, aki akkoriban az egyetlen aktszobrász volt. Összemelegedtek, később összeházasodtak A háború előtti utolsó napokban Girin, akit teljesen lefoglalt a kutatómunkája, ritkán fordult meg Moszkvában és valahogy elvesztette Annát a szeme elől. A háború alatt pedig egy nap megtudta közös ismerőseiktől, hogy Anna önkéntesként kiment a frontra, és Moszkva környékén elesett. A háború már a vége felé járt, amikor Girin levelet kapott Pronyintól, aki súlyos sebesüléssel feküdt egy hadikórházban. A régi barátságuk jogán arra kérte őt, hogy kutassa fel és őrizze meg legutolsó művét: a befejezetlen Anna-szobrot. Azt írta, hogy pár nappal felesége elutazása után bezárta a szobrot a műtermébe, mert ő is indult a frontra. Barátja meghalt, és Girin csak most tudja teljesíteni az utolsó kívánságát.

Bármilyen gyorsan repült is el az a nyár, amelyen első önálló kutatómunkáját végezte, mindaz, ami akkor történt, egész életére meghatározta kutató orvosi útját és érdeklődési körét, egész későbbi sokrétű tevékenységét. Bizonyára ezért emlékezik oly élénken annak az esztendőnek minden napjára, amelyek, mint a szilárdan levert cölöpök, megalapozták életfelfogását.

Anna anyjának csodálatos felgyógyulása arról győzte meg, hogy mind az egészséges, mind a beteg emberi szervezetében sokkal fontosabb szerepet játszik a lelkivilág, mint ahogy tanítómesterei hitték. Ebből eredt az a határozott véleménye, hogy az emberi szervezet annyira bonyolult biológiai gépezet, hogy a korábbi orvosi anatómia és fiziológia lényegében alig vázolta fel e hihetetlenül bonyolult szerkezetnek durva körvonalait. Még be sem várta az általa gyűjtött víz- és talajminták elemzésének eredményeit, máris elvetette magában azt a feltevést, hogy a ritka elemek hatása okozza a Cachin-Beck-kórt. Ha ez a hatás létezett is valamilyen formában, akkor csakis közvetve idézhette elő azt a zavaros folyamatot, amelyet a tudomány akkori módszereivel nem tudtak feltárni. Girinnek igaza lett: Mednyikov professzornak az a kísérlete, hogy feltárja a betegség okát, eredménytelennek bizonyult.

Annával való találkozása felhívta figyelmét az emberi test szépségére és felkeltette a vágyát, hogy tudományosan megismerje a szépség törvényeit, legalábbis azét, amelyet az emberi test fejez ki. De még fontosabbá vált számára, hogy megértse azokat a törvényeket, amelyeknek alapján egyrészt az ősi ösztönök, másrészt a társadalmi előítéletek a lelkivilágon megtörve, hatást gyakorolnak a fiziológiára. Mindebből kialakult az a világos elképzelése, hogy a pszichofiziológiára mint komoly tudományra éppen az embernek, a gondolkodó lénynek van szüksége, akinek az orvostudománya addig lényegében nem különbözött az állatorvos-tudománytól.