2. FEJEZET A Bezuprecsnij torpedónaszád

Girin nem törődött fájó ujjával, Szimára várva le-fel járkált az intézet kerítése mentén. Két nappal ezelőtt egy érdes deszkából szálka ment a kezébe, s ő az olyan egészséges ember fölényével viselte a fájdalmat, akinek a sebei “ebcsont beforr” alapon ripsz-ropsz begyógyulnak, de ráfizetett, mert kelés támadta körme alatt. A sebet fel kell nyitni, de bal kézzel körülményes volna felvágni; elhatározta hát, hogy ha befejezik a sétájukat Szimával, bemegy a rendelőintézetbe.

— Nem megy el Andrejevékhez? — kérdezte Szimatol Girin. — Ünnepélyesen búcsúztatják Szeleznyovékat.

— Egyetlenegyszer sem jártam náluk.

— Miért? Hiszen régóta barátkozik Ritával.

— Régóta. Rita nagyszerű lány, és tudom, hogy a szülei is remek emberek. Ennek ellenére… hogy is magyarázzam meg…

— Okvetlenül magyarázza meg. — Girin az órájára pillantott, és Szima felfigyelt a mozdulatára.

– Úgy látom, nem ér rá.

— Dehogyisnem! Ma az egész napom szabad. Két segédem szabadságot vett ki a megerőltető kísérletek után. Nekem most be kell mennem felvágatni a sebet, és aztán… esetleg felmehetnénk hozzám? Már régóta meg szeretném mutatni magának Szerebrjakova Balerináját, amely annyira hasonlít magához.

— Miféle sebet akar felvágatni?

— Az ujjamat — mondta Girin, és előhúzta a zsebéből bepólyált jobb kezét —, vagyis fel kell nyittatnom a kelést az ujjamon.

– Ó, hát magának gyulladása van? Hogy bírja? — Szima gyengéden megsimogatta az orvos kezét.

— Megtanultam elnyomni a fájdalmat, különösen az ilyen jelentéktelent.

— Hogy csinálja?

— Autoszuggesztióval. Indiában háromezer éve ismerik ezt a módszert. Különben őseink is ismertek néhány hasonló “titkot”, amelyek csak azért titkok, mert az ember belső fejlődésétől függnek. Alighanem az ószlávok varázslói és vajákosai is meg tudták ugyanúgy szüntetni a fájdalmat, mint a hipnotizőrök, mégpedig ugyanazzal a módszerrel.

— Hát akkor menjünk a rendelőintézetbe. Én megvárom, aztán hazakísérem.

Girin mindig túlzásnak, jócskán elcsépeltnek tartotta az irodalomban annak a leírását, hogy a hős belenéz szerelmének szemébe, és úgy érzi, menten elszédül. De most, hogy belepillantott Szima elsötétülő nagy-nagy szemébe, világosan érezte, hogy valami változás megy végbe a gondolkodásában, mintha agyában egy zsilip zárná el a gondolatok egyenes áramlását: gondolatai összefüggéstelenül és öntudatlanul száguldoznak, és semmi mást nem érez, csak Szima közelségét. Edzett pszichikuma leküzdötte a zűrzavart, de amikor elmúlt, már nagyon sajnálta.

“…Most, amikor kis híján ötven vagyok, és rendezetlen életem továbbra is zsúfolva van szüntelen és befejezetlen munkákkal, mit adhatok neki, aki — ahogy a kínaiak mondják — nyilván kiitta a fájdalom vörös borát éppúgy, mint a remény fehér borát? De elveszíteni sem akarom! Nála drágább teremtéssel még nem találkoztam életemben. Tehát legyen úgy, ahogy ő akarja!”

— Sajnálja, hogy nincsenek tanítványai, helyesebben, hogy olyan kevesen vannak? — kérdezte részvéttel Szima.

— Hogy jött rá? — csodálkozott Girin. — Ez igaz, de most nem erre gondoltam.

— Tudom! Amikor azt mondta, hogy szabad, volt valami a hangsúlyában. Bár a Nyikitai Kertben kudarcot vallottam, azért mégis boszorkány vagyok, akikre gondolatban poharát emelte, amikor először jött el hozzám teára. Arra gondoltam, hogy magának, aki teljesen a munkájának szenteli az életét, és nagy tudású ember, kell hogy nagy munkatársgárdája legyen, hogy tanítványai legyenek, hogy ne csak esetenként tarthasson előadást, hanem létrehozhasson egy külön pszichofiziológiai vagy pszichikai-biológiai tanfolyamot. Milyen sok hallgatója lenne!

— Hát igen, igaza van, számomra szerencsétlenül alakultak a körülmények. Még nem is olyan régen hallgatnom kellett, és a tudományos kísérletezések helyett gyógyítással kellett foglalkoznom. Ma már könnyebb az életem, már a sajtóban is cikkezni kezdtek a telepátiáról. De még mindig nagy a tehetetlenség, és valószínű, hogy én csak a talajt tudom előkészíteni azok számára, akik majd utánam következnek. Ami azt illeti, a szántóvető dolga szép feladat, ezért nem vagyok elkeseredve. A tudományt ma már nem egyesek, hanem hatalmas kutató kollektívák viszik előbbre, fejlődése éppen ezért nagyon gyors. Látni mindezt, és tudni, hogy az emberi biológia egyes ágait hozzám hasonló magányos egyedek viszik előre… ez természetesen elszomorító!

Szima újra megsimogatta Girin kezét.

A szél a Felkelés terén meglobogtatta Szima vékony köpenyét, összekócolta sűrű, nyírott haját. Két fiatal vágott eléjük, és mintegy vezényszóra — visszanéztek Szimára.

— Nézd mekkora szemek: szakasztott Barbara Kwiatkowska, csak még csinosabb… Hej! — sóhajtott fel egyikük szándékosan hangosan, aztán kihívóan és pimaszul füttyentett egyet…

Girin és Szima megérkeztek a rendelőintézetbe. A lány elkísérte az orvost a műtő ajtajáig, és megérintette a vállát.

Az ügyeletes sebész kiszőkített hajú, magas, karcsú nő volt, aki hosszú, csillogó fülbevalót viselt. Csak egy pillantást vetett Girin ujjara, aztán megkérdezte:

— Felvágjuk?

— Igen — felelte nyugodtan Girin.

Az orvosnő hunyorított, aztán kiadta az utasítást a nővérnek. Annikor minden elő volt készítve, a sebésznő kíméletlenül körültapogatta a kelést; ezzel nagy fájdalmat okozott Girinnek. Az orvos összeráncolta homlokát.

— Semmi az egész. Viselkedjen férfi módra. Bírja ki!

És belevágott a kelésbe, de olyan kegyetlenül, hogy másvalaki Girin helyében biztosan felordít fájdalmában. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy értette a dolgát: a vágás pontos volt, nem mélyebb a kelleténél. A genny és a vér kifolyt, de a sebésznő tovább kaparta a sebet. Arca kipirult, és sűrűn pillantott a páciensére.

— Fáj, de bírja ki… ki kell bírnia! — hajtogatta.

Girin ezt nagyon megunta. Ez az orvosnő szadista. Az ilyen túlzott kegyetlenség igen ritka jelenség az orvosoknál, de azért előfordul, és csak a páciensek isszák meg a levét.

— Elég! — szólt rá az orvosnőre Girin élesen. — Amit el kellett végeznie, elvégezte. Tegyen rá tampont, és kötözze be! Maga hentes, nem sebész!

A szőke sebésznő elsápadt felháborodásában.

— Mit ért maga ehhez, éppolyan nebáncsvirág, mint a legtöbb férfi. Miért jött ide, ha egyszer fél a fájdalomtól? Sértegeti az orvosát, aki meg akarja gyógyítani! Nővérke, kötözze be!

— Csak hogy tudja: én is sebész vagyok, méghozzá katonai. Pályafutásom alatt előfordult már, hogy leminősítettem az efféléket.

— Nem tudom, miről beszél! — A sebésznő hangja remegett. — Mindjárt kész a kötése, és távozhat. Még sok betegem van.

— A váróban nincs senki. Mielőtt felhívnám a feletteseinek a figyelmét a maga társadalmi veszélyességére, tudni akarom…

— Távozzék! — kiáltotta visító hangon a sebésznő, de hirtelen elhallgatott, mert tekintete találkozott a Girinéval, amely valósággal keresztülhatolt rajta. Térde megbicsaklott, úgyhogy megkapaszkodott a műtőasztal sarkában.

— Mikor kezdett örömet szerezni az a szenvedés, amelyet maga okoz? — kérdezte Girin parancsolóan. — Maga ezt nagyon jól tudja, de még saját maga előtt is titkolja.

– Én… én nem tudom.

— Mikor?! — csattant a kérdés, mint az ostor. A sebésznő szipogva lehajtotta a fejét.

— Eleinte fel sem tűnt nekem, de aztán észrevettem… — És ez a dölyfös nő, a nővérke legnagyobb megrökönyödésére, egyszer csak könnyekben tört ki.

Girin megkönnyebbülten felsóhajtott és felállt.

— Ezt örökre vésse az emlékezetébe! Figyelje magát. Hamar elmúlik, ha megfelelően harcol ellene. Egy év múlva ellenőrzésképpen meglátogatom. Az én jelenlétemben fog operálni. Itt a telefonszámom, majd hívjon fel.

— Megteszek mindent… igyekezni fogok…

Szima felállt a várószobában, amikor Girin kilépett a műtőből. Az orvos elnézést kért tőle, amiért megvárakoztatta, és magyarázatképpen hozzátette, hogy egy kicsit el kellett beszélgetnie a sebésszel.

— Kiderült, hogy pszichológiai torzulásban szenved: ez előfordul néha, de orvosnál rendkívül veszélyes, mert az orvos az emberi szenvedések gyógyítója. Az ilyesmit el kell fojtani.

– És maga elfojtotta?

— Bizonyos mértékben. Ritkán alkalmazom a szuggesztiót, de éneikül nem tudnám áttörni a kevélység és hazugság vértjét, amelyet az effajta alakok felőliének…

— Egy Afrikáról szóló könyvben igen mulatságos esetről olvastam. Egy fiatal zebra az itatóhoz lustán cammogó oroszlán orra előtt ugrabugrált, ingerelte a fenevadat. Ez aztán a pimaszság! Amikor egy kisfiú egy rúdon egyensúlyozik a magasban, az pajkosság, de amikor egy gyenge kislányt ütnek, az gonoszság, szadizmus.

— Egyetértek magával — jegyezte meg Girin. — No de hagyjuk az egészet! Taxiba ülünk, mert maga biztosan fáradt.

Girin lakása teljesen az ellentéte volt a Szimáénak. Magas, tiszta, világos, új ház, és benne csupa kislakás. Liften mentek fel a hetedik emeletre. Girin szívélyesen üdvözölte a szomszéd lakónőt, egy takaros asszonyt, akinek az ezüst hajához igen jól illett a fehér blúz, aztán bevezette Szimat a majdnem teljesen üres négyszögletes szobába.

Most Szima nézett körül a lakásban: hogyan él Girin.

Majdnem ugyanaz a helyzet, mint őnála, csak valamivel újabb a berendezés. Kéziratokkal zsúfolt íróasztal. Könyv aránylag kevés volt, pedig Girin szobája úgy élt a képzeletében, hogy tele van szőnyegekkel és könyvespolcokkal.

Az asztal és a dívány fölött nagyméretű reprodukciók függtek. Vékony farkával csapdosva afrikai elefánt haladt méltóságteljesen a szavannán. Egy másik, még nagyobb elefánt kifeszített iszonyatos füleivel, magasba tartott félelmetes agyaraival egyenesen a nézőre ront. Az állat menekül, mert nyomában száguld a szavannái tűz örvénylő lángoszlopa. Egy fekete bivaly áll az összetiport nádasban magányosan, komoran, és orrával a levegőben szaglász… A hallatlan kifejező erővel ábrázolt állatok lekötötték Szima figyelmét, ezért nem vette észre mindjárt a balerina-reprodukciókat.

— Ki ez a festő? — kérdezte, amikor beleült a modern fotelbe, amely kényelmetlen volt, mert támasz nélkül hagyta a fejet.

— Wilhelm Kunért. Ilyen múlékony azoknak a művészeknek a dicsősége, akik nem az embert, hanem a természetet választották témájukul.

— Az én műveletlenségem a hibás, nem a művészet.

— Nem maga az első és nem is az utolsó! Kunert, a neves Afrika-utazó és — festő volt az első, aki megfestette Afrika állatait; művei aztán bekerültek valamennyi tankönyvbe.

— Most már emlékszem.

— Ma már hiábavalónak látszik minden igyekezete. A teleobjektíves fényképező- és filmfelvevőgépek olyan állatfelvételeket produkálnak, amilyenekről Kunert még csak nem is álmodott. Pedig csupán ötven esztendő telt el azóta. Kunert az utolsó képeit a század elején festette, amíg agyon nem lőtte magát.

– Öngyilkos lett?

— Amikor rájött, hogy többé nem utazhat Afrikába, és nem szeretheti gyönyörű fiatal feleségét, az afrikai vadászatokon használt elefántölő puskájával fejbe lőtte magát. Ami biztos az biztos!

— El tudom képzelni, a golyó leszakította a fejét. Hány éves is volt?

— Hetven. Ahhoz elég magas kor, hogy belefáradjon abba a nehéz és megfeszített munkába, amelyet végzett. De ne térjünk el a tárgytól, itt az a bizonyos portré.

Szima alaposan megvizsgálta a Szerebrjakova képéről készült reprodukciót, és percről percre jobban tetszett neki. A fiatal balerina a könyökével valaminek nekitámaszkodva pukedlizott, látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban felegyenesedhet. Szoknyaövvel összehúzott tizennyolcadik századi fehérrel szegélyezett, habkönnyű ruhája félig szabadon hagyta finom vonalú vállát és dús keblét. Meztelen karja úgy tündökölt, mint a fehér strucctollak, fekete haja a gyöngysorokkal díszített turbánja alól nyúlánk nyaka két oldalán omlott le két hosszú sűrű csomóban. Bal vállára hajtotta arcát, és nagy szemével merőn, elmélázva, félénken nézett; nem volt összhangban apró ajkának nyugodt vonalával és az arc egész ódon külsejével — pedig ez annyira jellemezte a Szerebrjakova festette portrékat —, sem egy kissé hosszú, egyenes orrával.

A festőnek jól sikerült visszaadni az ifjú balerina egész lényének átszellemültségét, amely a rendezett, önmegtartóztatott élet, az edzések és sokévi megfeszített munka eredménye volt. A hasonlóság nem tűnt rögtön szembe, már csak azért sem, mert Szima, a tornászlány, aki olyan volt, mintha fémből öntötték volna ki, sokkal erősebb volt a balerinánál.,

— Nagyon szép! — sóhajtott fel Szima szaggatottan. — De hol itt a hasonlóság, és ki ez?

– Én a belső hasonlóságra gondoltam. Nézze csak meg jobban. Ez Ligyija Ivanova leningrádi balerina, a húszas évek legtehetségesebb és legszebb táncosnője, aki egész fiatalon, tragikus körülmények között halt meg.

— Nem hallottam a nevét, pedig egy keveset azért olvastam az orosz balett történetéről.

— Rejtélyes körülmények között halt meg, valószínűleg megölték — felelte kelletlenül Girin, mert hirtelen megijedt attól a gondolattól, hogy a meghalt balerinához hasonlította Szimát —; most pedig megmutatok magának egy másik portrét, amely immár nem belsőleg, hanem külsőleg hasonlít magához.

Szima elgondolkodott. Girin már éppen meg akart szólalni, de a lány megelőzte:

— Engem mindenki másnak lát. Barátnőim szerint mint egyik vízcsepp a másikra, úgy hasonlítok Konyenkov leányt ábrázoló faszobrához, amely a Tretyakov Képtárban látható, és amely a tarkójára teszi a kezét. Azt mondják, ugyanolyan az alakom, csak az én derekam vékonyabb, és a lábam nem…

— Valóban nagyon hasonlít hozzá!

— Hány ilyen portréja van?

— Csak kettő. Ezt Bakszt festette Natasa Truhanováról a Bukott Angyal szerepében — felelte Szima néma kérdésére Girin. — Ez az orosz balerina Isadora Duncan tanítványa volt, és Párizsban, a tízes években aratott nagy sikert. Aztán feleségül ment Ignatyev tábornokhoz, hazajött, és nem olyan régen Moszkvában halt meg.

— Honnan szerzi ezeket a holmikat? — kérdezte Szima.

— Véletlenül bukkantam rá. Amikor megismerkedtem magával, nyomban eszembe jutott Truhanova a Bukott Angyal szerepében. Akkor akasztottam ki a falra.

Girin felállt és azt mondta: megkínálja a lányt teával: meglátjuk, kié a jobb.

Jázminillat töltötte be a szobát, amint Girin behozta a vörös agyagból készült teafőzőt. Vendége csodálkozó pillantására megmagyarázta, hogy ez “luj-csa” nevű kínai virágtea, amelyet egy páciensétől kapott. Szima átvette a csészét és bizalmatlanul nézte a halvány sárgászöld folyadékot. De aztán kiderült, hogy csodálatos ízű: cukor nélkül a luj-csa jól oltja a szomjat és serkentőbb, mint a kávé.

— Egy kissé hasonlít a közép-ázsiai kok-teához, de annál sokkal jobb ízű — mondta Szima. — Elismerem, hogy maga nyert. Sohasem ittam még ilyet, de még az üzletekben sem találkoztam vele.

— Nem árulják. Szívesen magának adom ezt a kis dobozt mint “teatestvéremnek”. Kérem, ne utasítsa vissza.

Szima megköszönte az ajándékot, és óvatosan eltette a tarka dobozt. Ekkor egy halom kottát fedezett fel a polcon.

– Úgy tudom, maga szeret énekelni? Van egy kedvenc dala, amely szomorú és vigasztaló, amelyre életének nehéz pillanataiban szokott rázendíteni az ember.

— Van. Ami vigasztaló, az mindig szomorú.

— Melyik hát az a szomorú-vigasztaló dal?

— Ki fog nevetni, ha megmondom, hogy a Varjag. — És Girin baritonja máris betöltötte az egész szobát. Szima a harsány hangtól összerezzent.

— Milyen furcsa… — suttogta, és elkomolyodott az arca, sőt kissé talán el is komorult.

— Persze furcsa is lehet, amikor olyan sok szép dal van a világon, nekem pedig ez a matrózdal tetszik, amely egy régi háborúban született. Gyermekkoromban kezembe kerültek az egykori Nyiva folyóirat bekötött példányai, amelyek az orosz-japán háborúról szóltak. Mi még mindig csekély jelentőséget tulajdonítunk az első komoly könyvvel való találkozásunknak, pedig sok tekintetben meghatározza a jövőnket. Még ma is bennem él az érdeklődés flottánknak a japán háborúban végrehajtott harci tettei iránt, embereinknek a kilátástalan harcokban tanúsított lenyűgöző hősiessége pedig pszichológiai segítséget jelent nekem a nehéz pillanatokban.

– Én azért mondtam, hogy milyen furcsa, mert engem… engem is bizonyos szálak fűznek az orosz-japán háborúhoz és a flottához. Nagyapám a Bezuprecsnij torpedónaszád hadnagya volt.

— Micsoda? Azé, amelyik egész legénységével elpusztult a cusimai ütközetben, helyesebben az ütközet után?

Szima némán bólintott és elképzelte a magányos torpedónaszádot az ellenséges tűzben, és a parancsnoki híd korlátjának támaszkodó jóképű fiatal hadnagyot. Szima anyja — ennek a hadnagynak a lánya — gyönyörű nő volt, tehát a nagyapjának is jóképűnek kellett lenni. A torpedónaszád makacsul tört keresztül a tűzön, míg el nem süllyedt… Szimának fogalma sem volt, milyen lehet a tengeri csata, de büszke volt nagyapjára, aki ott volt a hős hajó legénysége között. S ez az érzés sokszor segítségére volt a bajban. Szima is ilyen hősi módon szerette volna leélni az életét. Elmesélte Girinnek gyerekkori álmait, és látta, hogy a férfi kissé beesett arcát halvány pír lepi el.

— Bevallom — mondta Girin —, valami hasonlót vártam magától. Képzelje, én is mindig arra vágytam, hogy kifogástalan életet éljek. Fiatalkoromban elkövettem olyasmiket, amik bár nem voltak nagyon rossz cselekedetek, mégis szégyelltem őket. Ami pedig magát illeti, azt hiszem, magának egyszerűbb volt valóra váltani a szándékát, mert ilyennek született.

— Ezt én nem tudom megítélni — felelte Szima — senki sem tudja, milyen voltam kiskoromban. — Rövid felső ajkát elfödte az alsóval, ahogy a megbántott gyerekek szokták.

Szima rövid hallgatás után így folytatta:

— Négyéves koromban árva lettem. A szomszédasszony, egy idegen nyelveket oktató tanárnő vett magához. Ő lett a nevelőanyám. A zene, a könyv, a művészet szeretetét, mindent neki, a második anyámnak köszönhetek. Tanítóm volt a szó legnemesebb értelmében. Úgy nevelt, hogy az életet érdekesnek tartottam, a munka pedig sohasem jelentett nyűgöt számomra. Ritkán beszélek róla: túlságosan is kedves nekem Liza mama emléke… Furcsállottam, amikor némelyek csodálkoznak: hogyhogy egy tornatanárnő, egy sportolónő sokat olvas, sok minden érdekli? Mintha a sport együtt járna a műveletlenséggel, sőt igazolná! Aztán sokat éheztünk a hideg és elnéptelenedett Moszkvában, utána meg fényűző szegénységben éltünk, így nevezte a nevelőanyám az életét, mert megvolt mindene, ami egy művelt ember számára fontos: egy szoba, amelyet úgy rendezett be, mintha önálló lakás volna. Hangszer és sok-sok könyv — hát nem fényűzés ez?

Szima ezután beiratkozott a testnevelési főiskolára: tanárai már a középiskolában felfigyeltek rá. Ma már hatodik éve maga is tanít.

— Egyáltalán nem emlékszik a szüleire?

— Apámra egyáltalán nem. Arra, hogy édesanyám milyen volt, furcsa módon alig emlékszem, viszont még mindig érzem azt a meleg anyai szeretetet, amely átjárja valószínűleg minden kisgyermek egész lényét. Apám mérnök volt, azt hiszem gépészmérnök, édesanyám meg tökéletesen beszélt több nyelvet, és nyelveket tanított, akárcsak Liza néni, innen volt az ismeretségük. Nagymama, édesanyám anyja a Bezuprecsnij torpedónaszádon hősi halált halt hadnagy felesége, sokat utazott a nagyapa után kapott nyugdíjból. Édesanyám kislánykorában járt vele Angliában, Francia-, Olasz- és Görögországban, már elfelejtettem, hogy még hol, merre. Azt mondták, hogy ritka nyelvtehetség volt. Azonkívül költő volt, könyveket szerkesztett. Látja, édesanyámról elég sok mindent tudok, mert Liza mama jól ismerte. De apám teljesen ismeretlen ember előttem, más rokonom pedig nincs.

— Tudja-e, hogy Leningrádban van egy templom, amelynek falain márványtáblák őrzik a hajók nevét és az elesett legénységük névsorát? — kérdezte óvatosan Girin.

— Jártam ott. Ez a Megváltó Krisztus temploma és a Néva egyik csatornájának partján áll. A japán háborúban elesett tengerészek emlékére emelték. Csakis azért utaztam Leningrádba, hogy megnézzem a templomot, de elkéstem, mert már lebontották.

— Kinek állhatott útjában az a kis templom? — csodálkozott Girin. — Hiszen történelmi érték, még akkor is, ha nem olyan régi!

— Bizonyára abban az időszakban történt, amikor az orosz múlt ellen harcoltak.

— De biztos abban, hogy szülei nem élnek?

— Közölték velem, hogy “meghaltak, pedig semmiben sem voltak bűnösök”.

— Mondja, ez volt az oka annak, hogy sohasem járt Ritáéknál?

— Eltalálta. Az volt az érzésem, hogy az emberek vagy sajnálnak, vagy gyanakvóan méregetnek. Nem lettem éppen emberkerülő, de igyekszem a saját csigaházamban tartózkodni.

Girin óvatosan és gyengéden, mint valami kristályt, felemelte és az ajkához szorította Szima kezét. A lány nem húzta el a kezét, de egyenesen az orvos szemébe nézve így szólt:

— Természetesen szeretné hallani a folytatását? Ó, az elkerülhetetlen — folytatta válaszul Girin elhárító mozdulatára — és akkor már jobb előbb, mint később… — A megkezdett mondat elhalt az ajkán, de nyílt tekintetét nem vette le a férfiról. — Tizenkilenc éves koromban feleségül mentem főiskolánk egyik hallgatójához, akit akkor a bátorság megtestesítőjének tartottam. Banális történet: épp a bátorság hiányzott belőle. Egy elkényeztetett kölyök lelke, izmos testben. Csak egy év telt el Liza mama halála óta, és nekem annyira kellett a támasz. Hiszen egy szál egyedül maradtam ezen a világon. Házasságunk már az elején nem volt harmonikus. Amikor pedig kiderült, hogy a származásom esetleg akadályozhatja külföldi kiküldetéseit, Pjotr annyira megijedt, hogy ezt még közölte is velem. Gondolkodás nélkül elköltöztem, és egyúttal megszabadultam azoktól az illúzióktól, amelyeket még gyermekkoromban a férfibátorságról, — becsületről, a lovagiasságról szóló könyvek oltottak belém.

— A pszichológiai statisztika — szólt közbe Girin — pontosan kimutatta, hogy a férfiak az élet nehéz pillanataiban két csoportba oszthatók. Az egyik csoport tagjaiban megnövekszik a jellemszilárdság, a bátorság, a másikban a felelőtlenség, igyekeznek megszabadulni a pszichológiai megterheléstől, a gondoktól, áthárítják a nő vállára, vagy az alkoholban keresnek feledést.

– Én meg úgy gondolom, hogy nálunk egyszerűen el vannak kényeztetve, mert igen sok nő maradt özvegyen a háború után. Az ifjak pedig, akik nem vettek részt a háborúban, ebben követik az idősebbeket — vetette ellene Szima.

– És mi az elkényeztetettség, ha nem a jellemszilárdság hiánya és a felelősség elhárítása? — mosolyodon el Girin.

— Valóban, erre nem is gondoltam. De még nem mondtam el mindent — és Szima kiszabadította kezét Girin meleg ujjai közül. — Aztán volt még egy szerelmem… amely komolynak ígérkezett.

– És?

— Ahogy látja! Régóta és végérvényesen egyedül vagyok! Hogy miért, megmagyarázni bonyolult volna, mert túl diszkrét a dolog. Most pedig…

— Most azt várja, hogy én is elmondjam a magam történetét? Tessék!

És Girin beszélt Szimának a gyermekkoráról, tanulásáról, orvosi munkájáról és első tudományos útkereséséről. A háborúról, arról, hogy milyen gyorsan képezte át magát sebészorvossá. A háború utáni hosszú időszakról, amikor sehogy sem sikerült azzal foglalkoznia, ami a legjobban érdekelte. Rosszul sikerült, gyermektelen házasságáról, amelynek néhány évvel ezelőtt vége szakadt, amikor is elváltak, mert nem látták értelmét a további együttélésnek. Túlságosan is különböztek egymástól, jóllehet ez a különbözőség eleinte összetartotta őket.

— Nagyjából ez minden — fejezte be Girin az elbeszélését —, most pedig Moszkvában lakom. Azért hívtak ide, hogy — természetesen tudtomon kívül —, a tudományos élet számomra ismeretlen főkolomposainak karrierista versengésében gyalogbábuként feláldoznak. Én ezt megsejtettem és még idejében nemet mondtam, ezért aztán elbocsátottak. Elhelyezkedtem egy intézetben, amelynek vajmi kevés köze van az én kutatómunkámhoz. De a vizuális hallucinációk fiziológiájának tanulmányozása laboratóriumot, bonyolult műszereket biztosít a számomra és lehetőséget, hogy szabad időmben a magam útját járjam. Ez az egyik oka az én hírhedt elfoglaltságomnak…

— Többé sohasem fogom kinevetni, bocsásson meg — suttogta bűnbánóan Szima.

— Semmiség!

— Még egy kérdés. Nem tudom, jól értettem-e, hogy maga állandóan halmozta a tudást, nem aprózta el magát mellékes dolgokkal, és ezt elősegítette mindaz, ami első pillantásra kudarcnak látszik?

— Meglepő, hogy milyen pontosan fején tudja találni a szöget a bonyolult kérdésekben. Bizonyára így van. Én ugyanolyan magányos ordas vagyok a tudományban, mint maga az életben.

Szima a megszokott testhelyzetben ült a szék szélén és némán nézte Girint.

— Kérdezhetek valamit, Szima?

— Amit csak akar. Úgy érzem és látom…

— Hogy nem kérdezek semmi tilos dolgot? Nem garantálom. Belső titkaink néha nagyon furcsák. Maga boldog, Szima?

— Nem tudom. Túlságosan sokat játszanak ezzel a szóval, elsikkad az értelme, és néha már üres szólammá válik… Szerintem az igazi boldogság a változás, még akkor is, ha rossz irányba történik — azzal nyomban felvehetjük a harcot, le tudjuk küzdeni.

— Minden boldogságnak okvetlenül van ellenpárja, mint ahogy az eredményé a kudarc, a rendszeré a rendszertelenség. Mi rendszerint a hétköznapi kispolgári mércével mérjük a boldogságot, nem is sejtjük, milyen sokarcú és változékony. No de én a maga konkrét boldogságára vagyok kíváncsi. Most boldog?

— A boldogságot a lányaim jelentik, akik eleinte ügyetlenkék, csúnyácskák, bátortalanok és rossz tartásúak voltak, de napról napra szebbek, magabiztosabbak lesznek. Látná csak, milyen erőt ad nekik, mennyire megváltoztatja a pszichológiájukat annak a tudata, hogy testük szép, engedelmes és könnyed. Ezért választottam ezt a foglalkozást, és nem cserélném fel semmilyen mással, a sok kudarc, keserűség, tudatlanság és gorombaság ellenére sem — hiszen különböző emberekkel van dolgom. Ilyen értelemben boldog vagyok, noha még mindig valami csodálatos találkozásra várok. Néha úgy szeretnék valami nagyot alkotni, ami élet-halál kérdésévé válna, rendkívüli élményt, nagyszerű, felemelő érzést jelentene. Szeretném, illetve szolgálnám ezt a lenyűgöző valamit, és akkor már nem félnék a haláltól sem, hanem fordítva, örömmel halnék meg, pedig hát ugyanakkor testem minden sejtjével szeretem az életet… nem tudom ezt másképp kifejezni!

Girin felállt, elsápadt az izgalomtól. Aztán odahajolt Szimához, tenyérrel felfelé fordítva feléje nyújtotta kezét, de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Szima összerezzent.

— Ivan Rogyionovics, telefonon keresik — hallatszott egy női hang. Valószínűleg az az ősz hajú hölgy volt, akivel megérkezésükkor találkoztak.

Girin bosszús volt, összeráncolta homlokát, de aztán erőt vett magán, és elnézést kérve kiment.

Néhány perc múlva visszatért, és látta, hogy Szima némán nézegeti a belerina portréját. A lány feléje fordult.

— Mennem kell!

– Én csak két óra múlva indulok a betegemhez.

– Én viszont már három óra óta itt vagyok, most pedig fél hét van. Liza néni mindig azt mondta, hogy egy jól nevelt ember látogatása sohasem tarthat tovább három óránál. Túl sokáig üldögéltem itt, tapintatlan vagyok, pedig ez egyáltalán nem szokásom. De megengedi, hogy néha feljöjjek és elnézegessem a balerinát?

— Magának ajándékozom… Különben hadd függjön csak itt, hogy maga minél sűrűbben eljöjjön! — kiáltott fel Girin, és megcsókolta a lány kisujját.

— A hölgyek kezét itt szokás megcsókolni! — Szima a keze fejére mutatott, aztán hirtelen felnevetett, végigszaladt az előszobán, és becsapta maga mögött az ajtót.

Girin a homlokát ráncolta, aztán mosolyogva letelepedett a heverőre, és inkább megijedt, mintsem megörült annak az érzésnek, amelynek ereje elsöpörte az évek folyamán keletkezett pszichológiai gátakat…

Világosan elképzelte magában, amint a lány könnyedén, látszólag ráérősen, de valójában gyorsan lépked az utcán, távolodik a házuktól. A járókelők tekintete közömbösen siklik végig rajta, de furcsa, nem feltűnő, mégis elbűvölő szépsége a következő pillanatban rabul ejti őket…

Szima pedig ezalatt a néptelen utcán haladt, vele szemben pedig két tökrészeg ember közeledett szél lobogtatta egyforma kék köpenyben, barna kalapban. Szándékosan elálltak a lány útját, de Szima gyorsan kitért előlük. Ekkor a jobb oldali férfi kilépett jobbra és kitárta karjait, hogy magához ölelje a lányt. Szima villámgyorsan az ellenkező oldalra ugrott, de ott tárt karokkal a másik részeg várta. Szima megállt, de az első férfi dörmögött valamit, aztán megpróbálta megfogni a prédát. Szima elkapta előrenyújtott karját, maga felé rántotta, ő pedig ugyanakkor félreugrott. A részeg a tehetetlenségi erőnél fogva tett még néhány lépést, Szima pedig nyugodtan folytatta útját. Az ilyen viselkedéshez nem szokott fickó erre trágárul káromkodva és felemelt ököllel Szima után futott. Szima megint megállt. Ezúttal ügyesen hóna alá kapta a támadó huligánt, aztán gáncsot vetett neki és tenyerével nagyot csapott a nyakára. A férfi úgy elvágódott, mint egy zsák, orrát beleverte a járdába, Szima pedig gyors léptekkel továbbsietett. A részeg nagy nehezen feltápászkodott és vérbe borult szemekkel körülvizslatott, majd egy felkapott tégladarabbal a kezében a lány után vetette magát. De nekiment az útjában álló erős idősebb embernek. Meg akarta kerülni, de az nem hagyta. Az odaérkező másik részeget egy jól öltözött fiú szorította vissza. Rövid eszmecsere következett, aztán a két korhely lecsendesült, majd egymást karonfogva folytatták útjukat, többé nem zaklatták a szembejövő nőket.

Girin megfeszítette akaratát, hogy elterelje gondolatait Szimáról… Betegei kétségbeesésükben fordultak hozzá, ahogy az gyakran előfordul, amikor a biztos diagnózis már kimondta az ítéletet a számára ismeretlen ember fölött. Egy idősebb, kényszernyugdíjazott pilóta hívta fel, akit Girin egyszer jótanáccsal látott el, úgyhogy azóta odaadó híve lett. Könyörgött neki, hogy látogassa meg a bajtársát, akinek gyorsan terjedő tüdőrákját a napokban fedezték fel. Meg kellene operálni, de a barátja nem hajlandó alávetni magát a műtétnek, és az ismert okoknál fogva azt állítja, hogy az ő esetében nagyon nehéz felfedezni az egyes áttételeket. Ha már meg kell halnia, épen akar eltávozni ebből a világból, nem pedig műtéttel megnyomorítva. A pilóta rimánkodott Girinnek, hogy látogassa meg a barátját és győzze meg: hányja magát “megbicskázni”, ahogy ő nevezte a sebészi beavatkozást. Girin igent mondott, de a pilóta nyolc körül érte jön, ő meg még nem készült el. A baj az, hogy maga Girin sem volt biztos abban, hogy meg kell győzni az illetőt. Ha az az orvosi vélemény, amelyet telefonon közöltek vele, helyes, márpedig semmi oka arra, hogy kétségbe vonja, akkor nagyon is lehetséges, hogy a műtét csak rövid haladék lesz. Szerencsére a beteg nem érez olyan erős fájdalmakat, amikor az ember bármire hajlandó, csak megszabaduljon tőlük. De ki állíthatja teljes biztonsággal, hogy csakis így zajlik le minden, és hogy a sors nem hagyott esélyt a sebészi beavatkozásnak vagy a kobaltbesugárzásnak? Girin felállt, kiment a konyhába, és a hűtőszekrényből elővette kedvenc joghurtját. Hat óra után csak akkor evett, ha hosszú esti munka várt rá.

A volt pilóta magabiztosan és némán vezette Volgáját. Girin csak nagy nehezen jött rá, hogy valahol a Leningrád! műút környékén járnak.

Az orvos gyakorlott tekintetét semmi sem kerülte el: sem az ajtót nyitó nő merev járása, sem az előszobán keresztülsuhanó magas, vékony fiú ijedt szeme, sem az, hogy a pilóta elűzte arcáról a komorságot, és vidám kiáltással lépett a szobába:

— Tessék, Nyikolaj, elhoztam a csodatevő emberemet!

A kihúzott rekamién fekvő ember kíváncsian felemelte a fejét, és Girin rögtön észrevette, hogy ez az ember nem szorul vigasztalásra, sőt ő maga képes bárkit megvigasztalni. Bármit mondjanak is, a foglalkozás rányomja a bélyegét az arcra. Girin nemegyszer látott hasonló arcokat — amelyeket mintha a sok megpróbáltatás, a felelősségtudat kovácsolt volna energikussá —, elsősorban a veszélyes útvonalakon az úttörő szerepét vállaló tapasztalt pilótáknál, gépkocsivezetőknél, tengerészparancsnokoknál.

A beteg nyugodtan, egy kissé talán gúnyosan fürkészte Girint kifakult kék szemével, aztán könnyed és széles mozdulattal hellyel kínálta a vendégeit.

Girin nem fogadta el a cigarettát, leült a beteg lábához, majd amikor megszólalt, hangján nem érződött semmiféle szakmai mesterkéltség, úgy beszélt, mintha régi meghitt barátja volna a betegnek, akiről kiderült, hogy neves berepülő pilóta volt. Girin nem sokat törődött azzal az áltekintéllyel, amellyel némelyik orvos a gyengeségeit és a hibáit próbálja leplezni a betegei előtt, ráérősen elmondta valamennyi jó előre átgondolt elképzeléseit. Megemlítette az esetleges kudarcot is, de nyomatékkal figyelmeztette a valószínű “esélyre”, amely nem engedi, hogy ostobán és konokul nemet mondjon. A beteg szeméből eltűnt a benne bujkáló irónia, de tekintetét nem vette le az idegen orvosról. Valószínűleg ugyanígy figyelte repülőgépének a műszereit is a veszélyes pillanatokban. Amikor Girin elhallgatott, hangosan felsóhajtott és rágyújtott egy újabb cigarettára.

— Feladta nekem a leckét, pedig én már senkit sem akartam meghallgatni. Olyan ez, mint amikor berepülök egy új gépet: se balra, se jobbra nem térhetek el, csak nyílegyenesen mehetek tovább, mintha egy szál húzódna előttem, amely vékony s egyszer csak elszakad. — A beteg rásandított Girinre.

Az orvos nem mosolygott rá bátorítóan, de nem nézett rá aggódó arccal sem. A furcsa orvos csak ült és közömbösen meredt a szoba távoli sarkába, ahol egy kis méretű zongora állt.

— Szokott zongorázni? — kérdezte mohó kíváncsisággal, váratlanul a beteg. Amikor pedig Girin bólintott, így folytatta: — Nagyon szeretem a zongoramuzsikát, de nincs, aki játsszon. Nekem nem volt időm a tanulásra, a fiamat ugyan taníttatom, de ő, ahelyett, hogy örömet szerezne vele az apjának, úgy irtózik tőle, mint az ördög a tömjénfüsttől!

— Rossz a tanítója, ennyi az egész. A zenét fokozatosan, a tehetségtől és az ízléstől függően kell elsajátítani, de a szülők és a tanárok olykor megfeledkeznek erről. És aztán csak megutáltatják az emberrel a zenét, amely az élet öröme.

— No lám! Én ezt sem tudtam, meg hát honnan is tudhattam volna? Maguk orvosok vagy muzsikusok, már akire tartozik, megírhatnák ezt. Pontosan úgy, ahogy most nekem elmondta. De hát az ördögbe is, ellustultak mind, vagy mi? Az ember ősz fejjel, véletlenül tudja meg, hogy mit kellett volna tennie már csecsemőkorában. Bosszantó! — A beteg elhallgatott, rágyújtott egy újabb cigarettára, majd így folytatta: — Tudja mit, doktor, megkérem, játsszon nekem valamit, okvetlenül valami szomorút. Ha muzsikát hallok, szép, mély és tiszta gondolataim támadnak.

Girin nem tudott nemet mondani és leült a zongorához. Már két hónapja gyakorolja Schubert-Liszt A molnár és a patak című művét. Az áttetszőén szomorú búcsú zenéje valósággal megbabonázta a beteget. Felkönyökölt az ágyon.

Girin is szeretett elmerengeni zene közben, és minél tovább játszott, annál inkább erősödött benne az a gondolat, hogy megmenti ezt az embert. Agya, amelyben cikáztak a gondolatok, lázasan dolgozott, a rák gyógyításának különböző lehetőségeit latolgatta. A rákos daganatok általában annak eredményeképpen keletkeznek, hogy megbomlik az anyagcserének és a sejtfejlődésnek igen bonyolult molekuláris programja. A sejtek új tulajdonságokra tesznek szert, és a szervezet általános rendszerétől független sajátos program szerint szaporodnak.

Következésképpen a szervezet elveszti e sejtképződmények szabályozásának lehetőségét.

De a bonyolult, legmagasabb rendű szervezetek létezésének sok millió éve alatt okvetlenül ki kellett hogy alakuljanak az efféle rendellenességek elleni harcnak ilyen vagy olyan módszerei.

A legvalószínűbb az, hogy úgy kell megváltoztatni a cserefolyamatokat, hogy a változás hatással legyen a rákos sejtekre, megváltoztassa genetikai szerkezetüket, megszakítsa a szervezettől független fejlődési folyamatukat. ” Girin befejezte a zongorázást; a beállott csendben a beteg mély sóhajtása hallatszott.

— De szeretnék még élni — évről évre érdekesebb az élet. Hamarosan megtudjuk, mi történik a Venuson, aztán meg a Marson, majd az ember leszáll a Holdra. A világ egyre tágul, és ilyenkor elmenni… Bosszantó!

— Most pedig eljátszom magának Chopin negyedik balladáját — fordult a beteghez Girin.

Az ismert melódia szigorú ritmikájára rendbe sorakoztak a gondolatok és egymásra rakódtak, mint az épület téglái.

“A pirori módon okoskodva, az életképes szervezeteknek okvetlenül rendelkeznie kell ilyen védőszerekkel, mert a szervezet molekuláris programjának megbomlása megtörténhetett többször az egyed élete folyamán, következésképpen kvardrilliószor a magasabb rendű gerinces állatok fejlődésének története során. Ezt közvetlenül alátámasztják korunk egyik legnagyobb endokrinológusának, az oroszországi születésű, jelenleg Dél-Amerikában élő és a szteroid hormonokon dolgozó Lüpschütznek a legutóbbi megfigyelései. Tanítványai rábukkantak a rákos sejtek fejlődését megszakító valamiféle sejtanyag létezésének a nyomaira. A molekuláris biológia legutóbbi vizsgálatai a sejtfejlődés bizonyos szabályozóinak nyomait mutatták ki. E szabályozókat feltételesen promine-nak és retine-nek nevezték el. A promine elősegíti, a retine pedig fékezi a sejtek fejlődését. A retine alkalmasint kevésbé tartós, mint a promine, és a korral a retine mennyisége csökken. Mindez természetesen csak az első stádiuma a kutatásoknak és az elméleti fejtegetéseknek, de…

Valószínűleg a szervezet csereszabályozásának idegi-hormonális, vagyis idegi-biokémiai rendszerével lehet hatni a daganatok sejtjeire. Ezt bizonyos esetekben alighanem a szervezet maga is el tudja végezni, de rendszerint segíteni kell neki… Hogy mivel, egyelőre még nem tudjuk. Ezért könnyebben el lehet rontani mindent, semmint reális eredményt elérni.

Vegyük a véralvadást gátló anyagokkal végzett legutóbbi kísérleteket. Az azonnali véralvadás halálos veszélyt jelent, ezért a szervezet hatalmas erejű védelemmel rendelkezik. Ha beadjuk a véralvadást serkentőt, erősen megnövekszik a vér alvadását gátló fibrolisin és heparin tartalma. A reakció szinte egy pillanat alatt megy végbe, mégpedig az agyon (tudatalattin) keresztül, és ezzel megmenti a szervezetet. És most kiderült, hogy az alvadást gátlók tartalmának növekedése szuggesztióval is előidézhető.

Valami ehhez hasonló lehet az is, ami elpusztítja a rákos sejteket: lehetnek a szervezetben bizonyos, a genetikai mechanizmusra ható anyagok. És ha így van, akkor megjelenésük a vérkeringésben előidézhető megint csak az idegrendszeren és agyon keresztül szuggesztióval, akárcsak a fibrolisin.” Girin fanyarul elmosolyodott, és lehajtotta a fejét, mert elképzelte, hogy a szkepticizmusnak, a gúnynak és a kuruzslás vádjának micsoda özöne zúdulna rá, ha megpróbálná a legcsekélyebb mértékben is nyilvánosan indokolni ezt a módszert.

Képzelt ellenzőivel vitázva, elsősorban a rák “vírusos elméletének” védelmezőivel, így folytatta elmélkedését:

“Legyen bár vírus, de ősoka akkor is az, hogy megbomlik az anyagcsere és az idegi-kémiai szabályozás.

Különféle vírusokat keresnek és azt hiszik, hogy ha felfedezik őket, megszüntetik a betegség okát. Ez olyan, mintha a tengerészek a vizet és az általa a hajóban okozott kárt tanulmányoznák, ahelyett, hogy a léket keresnék és elzárnák a válaszfalakat. A vírus csak akkor jelenik meg a szervezetben, ha a legyengült védelem beereszti, ha rés keletkezik az idegi-hormonális szabályozó rendszerben. Elsősorban ezt a rést kell keresni, akárcsak a léket, mégpedig főként a magasabb rendű idegműködés központjaiban, amelyek a fertőzés ellen védő válaszfalak lezárását vezérlik.”

“Mindenesetre senki sem kockáztat semmit — folytatta elmélkedését s még jobban hangsúlyozta a ballada gyorsuló ritmusát-, de a beteg megmentésének esélye nagyon csekély. Előre át kell gondolni a szuggesztió sorrendjét, rákényszeríteni a beteget, hogy higgyen és pszichikumának megfeszítésével a segítségemre legyen. Több kezelésre van szükség, egyszeri hipnózissal itt semmire sem megyünk.

Girin abbahagyta a játékot, hangtalanul leeresztette a zongora fedelét és felállt.

— Mindenkit megkérek, hogy menjen ki és jól zárja be az ajtót. Kettesben kell maradnom az ezredessel.

A nyugalmazott pilóta, Girin ismerőse és a beteg felesége, aki eddig némán ült a sarokban és le nem vette bánatos tekintetét a férjéről, meghökkenve pillantott az orvosra. De a parancsoló hang és tekintet engedelmességre késztette őket. Girin megint a beteg mellé telepedett, és röviden elmondta neki elképzelését, majd titoktartást kért tőle,

— Mi mást várhat tőlem, mint a teljes beleegyezésemet? — mondta meglepődve a beteg. — Hiszen amíg maga zongorázott, én már végérvényesen döntöttem.

— Hogy nem hagyja magát operálni? — kérdezte Girin megértően.

— Igen! Vagy a teljes élet, vagy semmi. Punktum!

— Annál kevésbé vesztegessük hát az időt. De ebben az esetben a szabály: mindent vagy semmit!

– Értem én! Mondja doktor, tud maga hipnotizálni? Tanulta vagy a természetéből adódik?

— Ez is, meg az is — mosolygott barátságosan Girin.

— Hát akkor szerencsém van!

— Moszkvában vannak nálam jobb hipnotizőrök is, de én akarom csinálni, mert én tudom, hogy mire van szükség. Más meg esetleg nem érti, miről van szó, vagy nem hiszi el.

A beteg ezredes feléje nyújtotta lesoványodott, de még mindig erős kezét.

— Szeretnék mondani magának valamit, de látom, hogy nem szükséges. — Kék szemériek kissé merev tekintetében fény csillant meg, alkalmasint ritkán érhette meglepetés ezt az edzett katonát. — Tehát afféle műszerek nélküli vakrepülést végzünk?

– Érdekes hasonlat, de pontatlan. Ki kell kapcsolnom a tudatát, hogy befolyásolhassam pszichikumának tudat alatti részét. Ugyanakkor meg kell feszítenie minden akaratát, hogy követni tudjon engem!

— Meglesz, ha mindent megmagyaráz — jelentette ki magabiztosan az ezredes, Girin pedig váratlanul vidáman felnevetett, mert most már hitt a reménytelen kísérlet sikerében.


Az ezredes barátja, a nyugalmazott pilóta, aki mindig elfelejtett lehajolni és ilyenkor az ostoba csöveket szidta, valósággal berontott a laboratóriumba. Girint kereste. Szergej, akit felháborított ez a szentségtörő viselkedés, némán a kamrára mutatott, ahová Girin a kísérleti alannyal együtt bezárkózott. A pilóta dacosan leült egy nyikorgó székre és zajosan sóhajtozva kijelentette, hogy ha kell, akár éjfélig is itt fog ülni, de megvárja a doktort. Vera beadta a derekát, és telefonon felhívta a kamrában Girint. Aztán átadta a kagylót a pilótának.

— Ivan Rogyionovics, el kell jönnie Gyominhoz. Felhívott a felesége és arra kért, hogy azonnal vigyem oda magát, mert történt valami!

Girin elcsüggedt.

— De hogy mi, azt nem mondta?

— Nem. Azt mondta, hogy férje azonnal beszélni akar magával.

— Rendben van! Szálljon be a kocsijába és várjon. Az előszobában maga az ezredes fogadta Girint, és néhány pillanatra magához szorította.

— Tegnap este, miután megvizsgáltak, hazaengedtek a klinikáról. Mindenki gratulált: az első diagnózis téves volt. — Az ezredes arcát széles mosoly ragyogta be. A beteg aztán Girinre kacsintott. — Most aztán nagy lármát csaphat! Vállalom a kísérleti nyúl szerepét!

— Nem csapunk semmilyen lármát! — Girin visszakacsintott, az ezredesre.

— Ezt hogy érti? Miért titkoljuk el azt, ami tudósok ezreinek vágya, ami milliók álma? Akkor majd én…

— Maga semmit sem csinál. Mondtam, hogy mindig fennáll a pontatlan diagnózis lehetősége. Ahhoz, hogy bebizonyítsák a helyességét, fel kellett volna nyitni magát, pedig maga még sokáig akar élni!

— Ne tréfáljon, doktor, ez nagyon komoly dolog!

— Naivság volna engem meggyőzni a rák gyógyításának fontosságáról. De maga, ezredes, semmit sem tud az áltudománynak arról a hatalmas és zavaros hullámáról, amely minden országban magasra csapott. Sok mindenfélét kitaláltak: különleges táplálkozási módszereket, szemgyakorlatokat, hogy ne kelljen öregkorunkban szemüveget viselni, mágneses hullámokat, dianetikát (az embert már anyaméhben elkezdik pszichikailag nevelni), minden rendű és rangú áljógát, különleges masszázst, amellyel helyreigazítják a csontváz holmi nem létező elemeit — hát lehet ezt végigsorolni?! Nem is beszélve a mindenféle gyógyszerekről. Szerencsére sok országban — nemcsak nálunk —, bevezették a gyógyszergyártás állami felügyeletét; ezt még tovább szigorítják a német altatószerrel történt eset után, amikor is sok száz gyermek már az anyaméhben megnyomorodott…

Ne higgye, hogy ezek amolyan “szórványos” esetek, kérészéletű szenzációk, amilyenek nálunk feltűnnek, aztán eltűnnek. Nem, Nyugaton egész áltudományos intézetek működnek, amelyeknek sokmilliós táboruk van, hatalmas pénzekkel rendelkeznek. Amerika áll az első helyen, de a többi ország sem marad el mögötte.

— Azt akarja mondani, hogy mielőtt lépnénk, százszor mérjük fel, mire vállalkozunk?

— Pontosan. És ha nem is titokban, de némán, nehogy vaklármát idézzünk elő a hiszékeny emberek vagy az utolsó szalmaszálba kapaszkodó halálraítéltek körében. Az igazi tudomány sohasem kelt hiú reményeket. Ezért maga is hallgatni fog, én pedig még inkább. A tudomány évről évre tömegesebb szakmává válik, nagy megbecsülésnek örvend, jól fizetik, de egyelőre még nem dolgozta ki annak a módszereit, hogy gyorsan fel lehessen ismerni a naplopókat, a kontárokat és a csalókat, akik tudósoknak álcázzák magukat. Ezért kell most nagyon óvatosnak lenni, és nem szabad hagyni, hogy elszennyeződjön a tudományos kutatások tiszta vize.

Загрузка...