A borotva éle

7. FEJEZET Csillagtűz

Tillottama fél vállal a kertre néző fedett veranda növényekkel befuttatott oszlopának támaszkodott. A villa egy dombon állt, amelynek lejtős oldalait kőkerítés vette körül. Mögötte egy sor hasonló épület húzódott, távolabb gyér erdő borította halmok látszottak, meg a Bombaybe és az óceán felé vezető sima betonútcsillogott. Ide, Lonaula fürdővároska szélére hozta a lányt a forgatás befejezése után Treizis. A govindgarhi falon történt eset- amikor Tillottama egy hirtelen jött ösztönzésnek engedelmeskedve majdnem a tigris mancsai közé ugrott — elgondolkoztatta az amerikai producert. Úgy döntött, hogy pihenteti sztárját, maga is szórakozik és egyúttal elintéz egy-két dolgot Bombayben. Khadzsurahó után nagyon is feltűnt neki, hogy Tillottama megváltozott: szomorúbb, állhatatosabb lett és napról napra távolodott tőle, elhagyta korábbi szokásait, jóllehet közvetlen ellenállást nem fejtett ki. Ez a megvető passzivitás felbőszítette a producert.

Treizis most puha papucsban, nesztelenül kilépett a verandára és lopva fürkészte a lányt, aki mélyen elgondolkodott és semmit sem vett észre maga körül.

Kékesfekete haját nem fonta copfba, hanem európai módra körültekerte a fején; úgy látszott, hogy ezt a hatalmas kontyot alig bírja tartani hosszú, csupasz nyaka.

Treizis nézte Tillottamát és közben összehasonlítgatta új ismerősével, az olasz Sandrával. Majd ingerülten azt kérdezte a lánytól:

— Mi van veled? Beteg vagy? Mire gondolsz állandóan?

Tillottama összerezzent a váratlan hangra. Úgy rémlett, mintha Treizis kérdéseiből együttérzés csendülne ki.

Tillottama letérdelt, könyörgőn összetette tenyerét és lehajtotta a fejét.

— Engedj szabadon, uram! Nem egyszer mondtad, hogy én sokkal több pénzt hoztam neked, mint amennyit az öreg Szohrábnak fizettél értem. Nem bírom tovább, honvágyam van. Amíg szülőföldemen tartózkodom, megkereshetem szülőhelyemet és talán a hozzátartozóimat is. Mi szükséged van egy sötét bőrű táncosnőre? Láttam, hogyan mustrálgatod azt a gyönyörű olasz nőt, ő való hozzád. Engedd, hadd menjek a magam útján, és mindig hálával emlegetem majd a nevedet.

Treizis hallgatott.

A lány felemelte fejét és gúnyos mosolyt pillantott meg a férfi szemében; ez minden szónál többet mondott neki. Tillottama felállt, Treizis elővett egy cigarettát és felkattintotta öngyújtóját.

— Mi az hogy a magad útján? A nyilvánosházba akarsz menni? Nem, nem, te annál sokkal többet érsz — mondta és kajánul felröhögött.

Túl a kertfalon vidám fütyülés hangzott fel.

— Itt vannak az olasz barátaid! Fuss hozzájuk kislány és ne járjon az eszed holmi ostobaságokon. Én valóban nem akarok rosszat neked! Ments ki előttük, mert én máris indulok Bombaybe, és ott is töltöm az éjszakát.

— Tama, Tama! — kiáltotta egy csengő hang.

— Mondtam már, Lea, hogy ne hívd Tamának. Ez a szó ugyanis azt jelenti: “vágy”. Nagyon bizalmaskodó!

— Ne zsörtölődj, Cesare, neked árt a hőség! Ez a lány maga a vágy, és ezt egyetlen igazi férfi sem tagadhatja.

— Nem is, de akkor sem kell úgy kiabálni, hogy az egész utca hallja!

— Nincs itt senki és semmi, csak az üres villák.

— Ne civakodjatok, gyerekek — szólt rájuk komolyan Sandra —, nézzétek, itt jön Tillottama. Cesare mindjárt elkezd hajlongani, mintegy bűvész, és bal szeme sarkából kémlel. Milyen komikusak lesznek a férfiak, ha megjelenik egy szép nő!

– És ami fontos — ezt maguk sem veszik észre — tette hozzá Lea.

— Elég, lányok, fogytán a türelmem! És Cesare azzal a szörnyű angolságával máris üdvözölte Tillottamát. Sandra, mint mindig, most is a segítségére sietett.

— Ma új filmet adnak a moziban. Magyar film, a jó isten tudja, hogy jutott el ide. A mi figyelmünket az keltette fel, hogy a színésznő nagyon hasonlít Leához. Nos, megnézzük a mi Leánkat a moziban?

Tillottama beleegyezett, úgyhogy mind a négyen elindultak a durva szálú fűvel benőtt utcán a városka központja felé. Treizis itt nem tartott Tillottama szökésétől, bízott az olaszokban és néha elengedte velük a lányt. De Tillottama sejtette, hogy a bokrok között és a házak árnyékában kopó lesi minden lépését, és nem is tévedett.

— Ha a filmben csókolózni fogsz, azt nem tűröm el! — jelentette ki Cesare.

— Kíváncsi vagyok, mit tudsz csinálni?!

— Belelövök a vászonba!

— A festékes tubusodból?

Az olaszok felnevettek. Sandra lefordította szavaikat. Tillottama szomorúan elmosolyodott.

— A festékes tubusról jut eszembe — mondta Cesare —, legközelebb ha bemegyek Bombaybe, veszek egy igazi pisztolyt. Dél-afrikai kalandjaink után rossz érzéseim vannak. Mintha körös-körül sötét alakok settenkednének és csak arra lesnének, mikor botlik meg az ember.

Sandra a festőhöz fordult.

— Tudja, Cesare, nekem is úgy rémlik, hogy leskelődnek utánunk. Kezdem kellemetlenül érezni magam ebben a csendes kis városban.

— Mind a ketten nagyon érzékenyek lettetek — nevetett Lea —, Cesare tőkés lett és most attól fél, hogy kirabolják. Hát bizony sokkal jobb volt, amikor nem volt pénzünk. Éti nem gondoltam volna, hogy ennyi pénzt kapunk Calegaritól, és képzeljétek, hogy ez még korántsem az egész összeg!

— Rendben van, én félek a banditáktól, de Sandra? — komorult el Cesare.

— Sandra Treizistől, Tillottama gazdájától fél. Bolondul a démoni férfiakért, gondoljatok a török professzorra Fokvárosban! Mihelyt Treizis ránéz, Sandra máris cigarettáért nyúl, vagy sietve leül.

— Szörnyű a nyelved, Lea — nevetett Sandra —, de ne zavarjátok beszélgetésemet Tillottamával. Ez a lány mindig olyan szomorú. Árnyékként követi valami, mint minket Afrikában, valami, ami végzetszerű. Vagy ez csak azért rémlik így nekem, mert Tillottama olyan gyönyörű!

— A te elméleted szerint, amely úgy szól, hogy a szépség megsemmisül, ha összeütközésbe kerül az élettel — szólt közbe Lea. — De valójában elbújhat melletted, te túl szerény vagy, Sandra. Meggyőződésem, hogy európai ruhában nem mutatna sehogy sem. Mi a véleményed, Cesare?

— 39-22-43 — méret, európai 162-es, vagy amerikai öt láb öt hüvelyk magasság — jelentette ki határozottan Cesare.

— Látod, kicsim!

— Maga nagy jártasságra tett szert a reklámügynökségen, Cesare — mondta ellenségesen Sandra. — Flaiano és a múlt idők szaga érződik ezen!

— Te túl érzékenyen reagálsz mindarra, ami a modellfotózással kapcsolatos, Sandrám! — jegyezte meg Lea. — Nem baj, majd elmúlik. De nem gondoljátok, barátaim, hogy nem szép dolog, ha valakiről — a jelenlétében! — olyan nyelven beszélünk, amelyen az illető nem ért?

— Igazad van, Lea, mint mindig! — Attól fogva Sandra egész este Tillottamát igyekezett szórakoztatni.

A filmet indiai nyelvű feliratokkal vetítették, úgyhogy az olaszok a viszonylag egyszerű pszichológiai cselekményen és a kellemes színészek jó játékán kívül semmit nem értettek belőle. Sandra lopva figyelte Tillottamát. A film felkavarta a lányt, aki nem sok európai filmet látott, és azok is főleg gengszterek meg bátor rendőrök kalandjairól vagy a Nyugat alig ismert múltjából vett történelmi szuperhősökről szóltak. Néhány olyan filmet is látott, amelyekben egy inkognitóban utazó milliomos vagy egy gazdag apa fia beleszeretett egy egyszerű lányba, kiszabadítja a veszélyből, kiragadja a szegénységből, nagyvilági hölgyet, nagy színésznőt vagy csupán jól ápolt feleséget nevelt belőle.

E filmek hősnőit mindig a szerencse pártfogolta. A legelvetemültebb gengszterek karmai között, a keleti háremekben, az ellenség fogságában, a gazemberek hatalmában is mindig sikerült szűznek, tisztának maradniuk, ügyesen megőrizték magukat a hős számára. Ez nyilvánvaló csalás volt, Tillottama túl jól ismerte a való életet.

De a magyar film egy átlagos fiatal pár hétköznapi sorsáról szólt. Ezek az emberek csak önmagukra számítottak, nem láttak semmi vészt a mindennapi munkában, örömüket lelték az egyszerű szórakozásokban és számtalan barátjuk szeretetét élvezték Tillottama mindig ilyen életről ábrándozott, Rámamurti szobrásszal való találkozása óta pedig homályos álmai kezdtek reálissá válni. De a sorsa azt rendelte, hogy tovább játssza a szép tárgy szánalmas szerepét, amelyet megvettek mint élvezeti cikket, és pénzért mutogatnak, ha nem is közvetlenül, mint az éjszakai klubban, hanem a valószerűtlen életet bemutató filmszalagon. Ez teljesen mindegy — ugyanazt a célt szolgálta.

Khadzsurahóba érkezésük első napján egyik templomból a másikba járva pillantotta meg Dajárámot egy párkányon olyan veszélyes helyzetben, hogy szíve hangosan kezdett dobogni az aggodalomtól. A szobrász csak egy ágyékkötőt viselt, és ő elgyönyörködött karcsú lábában, széles vállában, egyenes, büszke testtartásában. Este a Visvanátha-templom csarnokaiban bolyongva újra megpillantotta a férfit egy szuraszundaríszobor előtt. Dajárám imádkozott a szobor szépségéhez, mert mi másnak nevezhető” ez a túláradó, önfeledt elragadtatás? Tillottama akkor zavarában elszaladt, mert úgy érezte: tanúja lett egy nagyon bensőséges pillanatnak. Másnap, amikor összetalálkozott Rámamurtival az oroszlánszobornál, megint ugyanazt az elragadtatást látta a tekintetében. Első találkozásuk felejthetetlen órájában életében először látta magát egy művész szemével, amelyben saját szépsége tükröződött. Magasztos hőstettre tudna ihletni egy férfit — ezt ő maga is érezte, és ezt mondta neki Dajárám is, amikor szerelmet vallott, de nem szavakkal, hanem a szavaiból kicsendülő érzéseivel. Modell tudna lenni olyan szobrokhoz és képekhez, amelyek az ókori műalkotásokhoz hasonlóak, amelyekből sugárzik a szépség és a szerelem ereje: kifejezik alkotójuk hatalmát, vigasztalást nyújtanak az embereknek közös, nehéz életútjukon…

…Tillottama kimondhatatlan szomorúsággal nézte a filmet. A vidám kacagós hősnő fürödni ment szerelmesével. Nagy fehér pöttyös piros fürdőruhája remekül illett szőke hajához és arányló barna bőréhez. Addig ingerkedett kedvesével, amíg az erős karjaiba nem kapta és a levegőbe nem emelte. Gondtalanul nevettek és az égvilágon mindenről megfeledkeztek. “Mennyivel szabadabb az európai nő, mint mi — gondolta Tillottama és le nem vette szemét az elbűvölő, tüzes lányról, aki valóban hasonlított a kis olasz nőhöz, Leához — egész életében gyermekien gondtalanul élhet, és ez nem is csoda. Olyan fürdőruhát visel, amilyenben engem megköveznének, és nagyon is magától értetődőnek tartja a férfiak elragadtatását. De ez az elragadtatás más, mint az itteni, mert ők már megszokták a meztelen női testet, megtanulták, hogy a szépséget lássák benne és ne csak a buja vágyakat gerjesztő egyes részeit nézegessék. Nekem viszont meztelenül kell szerepelnem a filmekben, mint egykor az “ötödikek”: az érinthetetlenek, akiknek nem volt szabad testüket ruhával fedniük és ezzel hasonlóvá válni a legfelsőbb kaszt embereihez. Nekem ki kell tárulkoznom a senkit és semmit sem szerető, semmiben sem hivő mihasznák mocskos, szennyes tekintete előtt”.

Tillottama annyira szerette volna látni Dajárámot, hogy belefájdult a szíve; meg akarta mondani neki: most, hogy érzi a férfi szerelmét, már nem folytathatja eddigi életét. De Dajárám eltűnt: Treizis nyilván elmondott néki rólam mindent — ez a legbiztosabb mód egy férfi kiábrándítására. És a szobrász örökre elment!

Tillottama észre sem vette, hogy véget ért a film, és csak az utolsó pillanatban sikerült elfednie arcát, hogy az emberek ne lássák a könnyeit. Hazafelé menet alig válaszolt olasz barátainak tréfáira. Azok mellette mentek és halkan beszélgettek. A villa kerítésének árnyékából kivált Ahmed sötét alakja. A “testőr” kinyitotta a kertkaput, Tillottama meg sietve elbúcsúzott barátaitól.

Tillottama egyedül és hallgatagon ült az alacsony pamlag szélén a hall “vadászsarkát” díszítő trófeautánzatok alatt. Mellette mahagóni állványon igazi puskák és fegyverek sorakoztak: Treizis tűzfegyver- és késgyűjteményének darabjai. A producer egy ízben lőni tanította a lányt, hogy jobban eljátszhassa szerepét A tugok úrnője című filmben.

Tillottama lassan, elmélázva nyújtotta ki a kezét és kiemelt a fészkéből egy fába ágyazott rövid csövű, súlyos puskát.

Barnított vége és fölötte a karika formájú célgömb úgy meredt az arcába, mint a mozdulatlan szemű mérges kígyó. És akárcsak Govindgarhban, most is enyhe szédülés fogta el a gondolatra, amely keresztülvillant az agyán.

Szívét annyira fájdalmasan szorította össze a bánat, hogy a barnított cső sötét torkolatán kívül semmit sem látott, minden közömbössé vált számára. “Biztosan fájni fog…” — gondolta gyanakodva. De aztán felbátorította a gondolat, hogy csak nagyon rövid ideig fog fájni. És mindörökre véget ér szerencsétlen élete, minden hibájával, bukásával, szégyenével és vágyakozásával az után, ami nem következett és nem is következhet be… Tillottama térdére fektette a puskát, elfordította feszesen csukódó závárzatát. Halk kattanás, és a závárzat hátracsúszott. Alatta, akár egy kobra foga, feltűnt a golyó hegyes feje. Mintha álmában cselekedne, lassan becsúsztatta a patront a csőbe. A závárzat hangosan kattant, mintha figyelmeztetné, hogy kész a kilövéshez. Ám ekkor hirtelen felmerült képzeletében Dajárám alakja, elfogódott, rajongó mosolya. Egyszer csak megszűnt az a furcsa szomorkás dermedtség, amely megbénította, akár a kábítószer, és Tillottama szíve hevesen dobogni kezdett.

“Te vagy, és eljössz! — mondta hangosan. — Ha meg nem, akkor én kereslek meg! Azt se bánom, ha utolér a gyilkosok keze. De én akkor már úton leszek és úgy halok meg, hogy a szabadság szele lobogtatja a hajamat, lábam meg a hajnali harmattól lesz nedves. De nem itt, a ketrecben, megbéklyózva, mint egy fenevad!” Tillottama kiegyenesedett, felkapta fejét, és a magas mennyezet alatt a sötétségbe fúrta tekintetét. Megnyugodott, mintha az eltűnt szobrász valóban megígérte volna neki, hogy visszatér.

Visszafojtott kiáltást hallott és gyorsan megfordult. Jobboldalt, a földszinti folyosó bejáratánál feltűnt az alacsony, kövér Azan, akinek beosztása homályos volt Tillottama előtt. Amolyan bizalmi titkárféle volt. Azan segítségért kiáltott, és a hall ajtajában megjelent Ahmed.

Tillottama felemelte a puskát. Ahmed vicsorogva rohant feléje. Tillottama csak meg akarta ijeszteni, de fogalma sem volt a gyorstüzelő mechanikájáról. Ujja épp hogy hozzáért a ravaszhoz, máris eldördült a lövés. Ahmed a földre zuhant, Azan pedig vadul felüvöltött, és elfedte arcát a kezével. Tillottama — úgy megdöbbent, hogy eldobta a puskát, a sértetlen Ahmed pedig halk káromkodások közepette felkapta; a lány csupán egyetlen szót értett meg: bestia.

— Kifelé! — kiáltott rá parancsolóan a lány a két férfira, és felpattant.

A két falfehér alak egyre hátrálva azzal fenyegetőzött, hogy majd bepanaszolják a gazdánál. Tillottama felkacagott és addig nevetett, míg rá nem jött, hogy nem tudja abbahagyni. Ekkor szája elé kapta fejkendőjének csücskét, és felszaladt a szobájába, ott az ágyra vetette magát és egyszerre sírt, nevetett hisztérikus rohamában, amely életének e szörnyű órája után tört ki rajta.

— Nem volna ideje továbbállni egy házzal? — Lea lustán elterpeszkedett a fotelben a verandán, amely nagyon hasonlított a Treizis-villa tornácához. — Többet már úgysem tudnak tenni.

— Már az is nagy eredmény, hogy ezek a hipnotikus kezelések megnyugtattak, így Sandrával mindent elmondhattunk neked — és nem is ijedtél meg.

— A fekete szakadék is eltűnt — bólintott Lea —, csak olyan, mintha könyvben olvastam volna róla, aztán pedig elképzeltem volna. Úgyhogy magyarázat így sincs rá!

– Üsse kő! Csak már megint a régi volnál, drágám! — A Cesare hangjából kicsendülő gyengéd szeretet meghatotta Leát.

Már csaknem három hónapja vannak Indiában. Először elmentek a ganganagari parapszichológiái intézetbe, ahol a különféle érthetetlen pszichikai jelenségeket tanulmányozzák. De igazgatóját, Bannerdzsí professzort nem találták az intézetben: Oroszországba, Moszkvába utazott, az intézetben pedig csupán két munkatársa tartózkodott. A többi öt ember szabadságra utazott, mert beköszöntött a garmí: a forró évszak. Az olaszok visszatértek Bombaybe, majd onnan kijöttek ide Lonaulába, a Kuvaljánanda, a neves szvámi alapította jógiintézetbe. Itt sem fejtették meg Lea betegségének rejtélyét, de a nyugtató hipnotikus kezelés helyrebillentette a lány lelki egyensúlyát. Cesare most már teljesen biztos volt abban, hogy mindennek a fekete korona az oka, de ez az óvatosan kifejtett feltevése nem talált támogatásra sem a parapszichológusok, sem a lonaulai tudósok körében. A festő szeretett volna beszélni egy egyetemes műveltségű, enciklopédista típusú európai tudóssal, akikből évről évre kevesebb lesz a földön.

— Tudom, mire gondolsz, Cesare! — kiáltott fel Lea. — Ganganagarra, igaz? Cesare bólintott.

— Furcsa kis város a sivatag szélén — jegyezte meg Sandra. — Ott már májusban elviselhetetlen a forróság, aztán meg szeles és poros is.

— Akkor miért furcsa? — kérdezte Cesare hümmögve.

— Mert van valami varázsa. Gyér a lakossága, közel a sivatag, örökké zúg a szél. Ganganagar ettől, jaj hogy is mondjam csak… olyan…

— Időtlen! — vágta rá Lea határozottan.

— Igen, vagyis időn kívüli.

Sandra hozzátette:

— Ilyen kisvárosokban laktak az óindiaiak és Nagy Sándor alattvalói. Bizonyára az elmúlt századokkal való kapcsolatának érzete adja a város furcsaságát. Nálunk Calabriában vagy Apulliában vannak ilyen városok. A tenger fölött magasodó hegyfokon vagy fennsíkon antik templom romjai állnak, alig hat-hét oszlop, amelyeket itt-ott oromfallapok takarnak. A száraz és kemény fű bánatosan susog a szélben, akárcsak ezer évvel ezelőtt…

— Nos, ami az élményeket illeti, egy egész életre valót szereztünk ezen az utazásunkon. De azt hiszem, azt akartuk megbeszélni, hová menjünk innen?

— Gyakorlatias gyámunk és főnökünk, száhib Pirelli nem engedi, hogy érzelegjünk egy kicsit — kacagott fel Lea —, hát akkor térjünk a tárgyra. Én olyan egészséges vagyok, mint… mint egy tigris!

— Mondjuk, talán mint egy nőstény tigrist

— Nem rossz hasonlat! — Lea egy ugrással a veranda korlátján termett.

— Ne bolondozz, Lea — jajdult fel Sandra —, könnyen kizuhanhattál volna a kertbe!

— Semmi bajom nem történik. Mindig híres voltam arról, hogy villámgyors a reakcióm és a koordinációm. Cesarénak igaza van: ragadozó macska vagyok!

– Én soha nem állítottam ezt!

– Ám legyen! De a lényeg az, hogy egészséges vagyok, így hát nem kell többé cipelgetnetek a pszichiáterekhez, még indiaiakhoz sem. Vége! Ideje hát, hogy elpárologjunk ebből az unalmas fürdővárosból.

— Helyes, elutazunk. Én és Sandra nem vesztegettük időnket hiába, különösen Sandra — ő szakértője lett az ősi indiai művészetnek.

— A művészek mindig hajlamosak a túlzásokra — fordult lustán Cesaréhoz Sandra —, igaz, sok érdekes dolgot láttam, olyan sokat, hogy rá kellett döbbennem, mennyire hiányos a mi történelmi műveltségünk. Ázsia nélkül nem érthetjük meg teljesen az emberiség és a művészet történetét.

— A bőröndje dugig van tömve teleírt füzetekkel — mosolyodott el Cesare — és még mindig kevésnek tartja. Még az amazonokról is megfeledkezett, pedig valaki nagyon esküdözött, hogy könyvet ír róluk!

— Neked meg biztosan tele vannak rajzolva az albumaid ugyanazokról a templomokról és múzeumokról, amelyekről Sandra jegyzetei szólnak- állt barátnője pártjára Lea. — Engem odadobtatok prédául az orvosoknak, ti meg…

— Ne panaszkodj, kedvesem, nem sokat vesztettél. De aztán innen hová, merre induljunk? Esetleg Madrászba, Dél-India kulturális központjába?

— Remek! — csapta össze tenyerét örömében Lea. — Onnan pedig tovább megyünk Sántinikétanba, a Tagore Művészeti Egyetemre, ahol a park árnyas fái alatt folyik a tanítás, mint az ókorban. Csak az a baj, hogy ott nagy a hőség.

— Ha eltikkadunk, északra utazunk, ott még nem jártunk. Esetleg Delhibe.

— Tehát akkor össze is állt az útiterv? De vajon mi a véleménye erről Sandrának? Lehet, hogy valami mást javasol? Miért hallgatsz, műtörténésznő?

Sandra félig feküdt a fonott karosszékben és elgondolkodva nézett ki a forróságban fürdő, néptelen utcára. Cesarénak azok a szavai, hogy megfeledkezett az amazonokról, arra ösztönözték, hogy gondolatban sorra vegye indiai benyomásait. Hát igen, szerencsésnek mondhatja magát. Mert ha komolyan akar foglalkozni a nőuralom, a matriarchátus elhalásának történetével, nem hagyhatja ki az ókori Indiát.

Az indiai filozófia fontos vonása, hogy az aktív elemet nőneműnek, a passzívat meg hímneműnek tartja. Sakti — szó szerint energiát jelent — női eredetet, ezt imádták Devi istenanya alakjában, a Kumárí-lányok, vagy a Káli-a gonoszság pusztító női. Sandra számos templomában látta Káli alakját, amint egy oroszlánszerű szörnyeteg hátán száguld a démonok elleni harcba. És nyomában mindannyiszor buzogányukat lóbálva hűséges harcostársai, a jóginők — indiai amazonok vágtattak. Sandra nem is találhatott volna jobb igazolást feltevésének.

A dravidák mélységes bölcsességről tettek tanúbizonyságot, amikor a nőt az élet tüzének tekintették — amely életre kelti, irányítja és alakítja a természet elemi erőit — és anyának, aki megvéd a gonosztól, nevel és megmutatja a széphez, a jóhoz vezető utat. Manapság Kelet vagy Nyugat minden kultúremberének hasonló az elképzelése a nőről.

Több mint háromezer évvel ezelőtt az emberek már olyan érettek voltak, hogy becsülték a test szépségét. Az erős test eszményképe, amelyet kialakítottak, a Földközi-tenger környékéről továbbterjedt egészen az Indus völgyéig. Ilyen volt a krétai, a föníciai, a mohendzso-dárói, az anaui kultúra. Ebben a klímazónában alakultak ki a legjobb életfeltételek. Itt minden más országnál korábban jelennek meg a települések vagy városok a legkényelmesebb házakkal, csatornákkal, fürdőkkel, kádakkal. Nem óriási templomok, piramisok, paloták, nem, hanem társas települések. Akkor, az i. e. utolsó évezredben a kultúremberiség legegészségesebb övezete itt, Indiában kezdődött és még az időszámításunk első tíz évszázadában is fennállt.

Sandra felidézte emlékezetében azt a rengeteg szobrot, amelyeket India népei alkottak.

A legnagyobb benyomást a Púna közelében álló sziklába vájt buddhista Kárle-templom tette rá. Már maga a bazalthegy lejtőjébe mélyen bevájt szentély bejárata is azokat a régmúlt időket idézte fel benne, amikor az emberek a legkezdetlegesebb eszközökkel, könyvek, fényképek és útmutatók nélkül is tudtak gigászi munkákat végezni, mert szépet akartak alkotni. Sandra belépett a föld alatti szentélybe és alaposan szemügyre vett egy szobrot. Az elefánt nyakán ülő nő úgy hasonlított a bejárati szoborhoz, mint egyik vízcsepp a másikhoz. Az állat nyakát átfogta lábaival, amelyeket elrejtettek az elefánt fülei. A nő hátrahajolt, jobb karjával a mögötte ülő férfi nyakát ölelte át, a balt pedig a feje alá tette. Tűnődő mosoly játszott a hanyagul felfelé tartott-arcán, apró ráncok hangsúlyozták a testnek derékban való erős elfordulását: mindezek a pontos részletek életet leheltek a szoborba.

Sandra előtt többé már nem volt kétséges, hogy az ókori szobrászoknak igazi, élő nők álltak modellt. Másképpen nem tudták volna ilyen hitelesen ábrázolni a szerelmet és a lusta elbágyadást…

– Ébredj, barátnőm! Hol jár az eszed? — kiáltott rá Sandrára ismét Lea.

— Nem is olyan messze, csak Kariéban. Cesarénak nincs igaza, csak itt. Indiában kezdtem bízni abban, hogy valóban írok az amazonokról. India ókori művészete számos megnyilvánulását őrzi annak a csodálatos történelmi időszaknak, amelyet érinteni akarok a könyvemben. Már kezdtem reálisan elképzelni azoknak az embereknek az életét és álmait.

– És ezért akarsz itt maradni Lonaulában?

— Istenem, dehogy! De mégis, hová akartok innen menni? Bocsássatok meg, de nem jól hallottam.

— Madrászba. Ismerkedni a dél-indiai kultúrával. Aztán meg Sántinikétanba.

— Indulhatunk! De jó, hogy végeztetek azokkal a parapszichológusokkal vagy minek hívják őket. Most már szabadon válogathatunk a városok között.

— Te már az első percben sem hittél a jógikban.

— Hát higgyek azok után, hogy láttam a hosszú hajú, poros, meztelen testű emberek egyik gyülekezetét. Nem tudok hinni az effajta emberek bölcsességében. Nincs jövőjük. Láttad az indiai gyermekeket? Belenéztél óriási szemükbe, amely annyi érdeklődést és értelmet tükröz, hogy az ember elszégyelli magát, amiért oly kevés időt f ordított tanulásra? Hallatlanul szépek a dravida kislányok, csupa tűz, életvidám valamennyi… Az olyan ország, ahol ilyen gyerekek élnek, okvetlenül nagyszerű eredményekre képes. Itt mi még nem találkoztunk igazán művelt emberekkel és bizonyára nem is fogunk.

— Hát bizony egyelőre nem dicsekedhetünk ismerőseinkkel. Legfeljebb Tillottamával. Igazi indiai értelmiségiekkel nem találkoztunk. Belecsöppentünk a gazdag henyélők vagy üzletemberek világába, akik luxusautóikon érkeznek ide nyaralni.

– Én már meg is gyűlöltem őket! — mondta indulatosan Sandra. — Címeres sznobok és gyűlölik az európaiakat.

— Szerintük a fehér ember bőre olyan, mint a halotté.

— Ebben van némi igazuk, mert itt a fehér bőr puhának és élettelennek látszik.

— De hiszen éppen te panaszkodtál, hogy itt nem mehetsz ki strandra fürdőruhában, mert rád tapad az indiaiak tüzes tekintete, és úgy érzed, mintha meztelen volnál!

— Undorító érzés! Szegény indiai sportolónők, őnekik mekkora bátorság kell a versenyzéshez!

— A leghétköznapibb átlátszó szári semmivel sem különb a te fürdőruhádnál — ellenkezett Lea.

— Különb, mégpedig igen egyszerű oknál fogva: megszokták. Csakis erről van szó, mert ha egy nő mutogatni akarja az alakját, a szári legalább olyan alkalmas erre, mint a bikini.

— Szerintem az indiai nők a szárijukban lepipálnak bennünket. Gondoljunk csak bele: mennyi erőfeszítésünkbe, leleményességünkbe és pénzünkbe kerül minden egyes divatváltás, náluk meg ezer év óta ugyanaz az egyszerű kelmedarab, aztán mégis csinosabbak benne, mint mi a ruháinkban.

— De van egy öltözékünk, amely legalább annyira halhatatlan, mint a szári: a rövid, bő szoknya, húzott blúz, amely szabadon hagyja a vállunkat. Annyival jobb, mint a szári, hogy szabadabban mozog benne a lábunk. Nem tudom, miért ne viselhetnénk mi európai nők ezt az egyet sokféle változatban, ahogy a szárit hordják. Nem kellene kitalálni állandóan új és hülyébbnél hülyébb fazonokat, mert arra megy rá fél életünk és a keresetünk fele. Tetejében hiábavalóan. Egyre több férfi — különösen az amerikaiak — azzal gyanúsítja a nőket, hogy falsest viselnek!

— Hát az meg mi? Sose hallottam róla! — jegyezte meg duzzogva Lea.

— Adj hálát az istennek! Ezek különféle póttestrészek olyan helyeken, ahol a sajátodnak kellene lennie: szivacsos és gumis melltartók, csípőpárnák…

— Halljátok, lányok! — gurult dühbe hirtelen Cesare. — Hagyjátok már a fenébe azokat a rongyokat! Így soha sem jutunk semmire!

— De hiszen már mindent eldöntöttünk! — csodálkozott Lea. — Madrászba megyünk. Adj egy cigarettát. Telefonálnunk kell a szállodába. Aztán feladunk egy táviratot Calegari bácsinak, hogy jöjjön ő is Madrászba.

— Menjünk mind a hárman — állt fel Sandra —, visszafelé pedig benézünk Tillottamához és elbúcsúzunk tőle. Csodálatos lány, az ember nem tudja levenni róla a szemét.

– És nagyon szerencsétlen, ebben biztos vagyok — tette hozzá Lea —, különösen tegnap döbbentem rá erre. Az az érzésem, hogy bezárva tartják, és mihelyt egy lépést tesz, máris feltűnik mellette az a rablópofájú, kék turbános férfi, akinek olyan az orra, mintha fejszével nyestek volna le.

Jóllehet Cesare erélyesen zörgetett, a Treizis-villa kertkapuja nem nyílt ki. Aztán megjelent a tornácon Tillottama és ráparancsolt Ahmedre, hogy eressze be a vendégeket.

Tillottama bevezette őket az emeleti kis szalonba, elnézést kért és kiment. Aztán rövid idő múlva egy tálca édességgel tért vissza.

— A cselédet elengedtem a városba — mondta angolul: a szavakat lágy akcentussal ejtette ki. Aztán ügyesen megterítette az asztalt.

Sandra figyelte a mozdulatait és megpróbálta megfejteni kecsességük titkát. Vajon azért kecsesek, mert pontosak, könnyedek, vagy épp ellenkezőleg, mert gyorsak, szinte már hevesek? Miért tűnik alakja olyan fenségesen légiesnek? Európai ruhában pedig kelmébe csavart szobornak hatna.

Tillottama minden mozdulatát karpereceinek suttogásszerű halk csengése kísérte, ami az indiai nő jelenlétét jelzi, akárcsak a parfümillat, a szoknyasuhogás az európai nőét. Egyébként Tillottamán is érződött enyhe parfümillat.

Lea is a háziasszonyt figyelte, de az ő fejében egészen más gondolatok jártak. Remek az alakja, haja nagyon sűrű és fekete, mint a trópusi éjszaka, lágyak, de határozottak az arcvonásai, szeme pedig akkora, hogy egy másik országban, nem itt, ahol mindenki nagy szemű, nem is tartanák emberinek. Tillottama szépsége túlságosan kifejező, szembetűnő, romantikus és titokzatos, már-már nyugtalanító és gyötrően izgalmas.

Cesare egy európai gitárt látott a földszinti hallban. Megkérte Tillottamát, hogy játszhasson rajta, aztán Leával halkan énekelni kezdték a Cantare, volare dalt. Sandra pedig Tiltottaméval társalgóit, és beszélgetésük egyre bizalmasabbá vált. Sandra elmondott magáról egy-két dolgot. Az olyannyira függetlennek és megközelíthetetlennek látszó európai lány balszerencséje meglepte és felháborította Tillottamát. Ő maga szinte észrevétlenül tárulkozott ki az olasz lány előtt. Sandra mozdulatlanul hallgatta szavait. Végül nagy könnycseppek buggyantak ki a szeméből.

— Istenem, Sandra, mi van magával? — kiáltotta Cesare, és a gitárt félretéve felugrott.

– Ó, semmi! — felelte Sandra és bosszúsan megrázta haját. Aztán zsebkendőt vett elő a táskájából. — Adjon gyorsan egy cigarettát! Elmondhatom a legjobb barátaimnak? — fordult Tillottamához.

Az indiai táncosnő olyan mozdulatot tett a két kezével, ami félig beleegyezés, félig tiltakozás volt. Sandra kipirult-arccal, a felindulástól szinte reszketve, röviden elmondta Tillottama történetét.

— Mondja meg neki, Sandra — szólalt meg a festő —, hogy magunkkal visszük, aztán megkeressük a szobrászt. Én majd beszélek vele, mint kolléga a kollégával… Egyszóval holnap Bombaybe utazunk, és maga is velünk jön!

Sandra lefordította a festő meghívását, sőt még ő is megtoldotta néhány keresetlen szóval. Tillottama szomorúan rázta a fejét.

— Treizis gengszterei okvetlenül elkapnának bennünket. Nem engedhetem meg, hogy kockára tegyék értem az életüket. De a jóakaratukat tiszta szívemből köszönöm mindnyájuknak.

– És mit akar csinálni?

— Megszököm az első adandó alkalommal. És ha elcsípnek, csak engem ölnek meg.

– És ha betoppanna szobrász barátja, az ő segítségét is visszautasítaná? — kiáltott fel Lea.

Tillottama végighallgatta Sandra tolmácsolását, aztán elmosolyodott.

— Ez egészen más dolog!

— Igaza van, ez valóban más dolog — mondta Sandra. Hangos autótülkölés hangzott fel odakint. Tillottama összerezzent.

— Ez ő! Nagyon kérem, egy szót se erről! De azt se árulják el neki, mi a véleményük róla. Viselkedésük megváltozása felkeltené a gyanúját.

– Ó, igen! — nevetett fel gúnyosan Sandra.

Nemsokára hófehér rövidnadrágban, élénkkék ingben Treizis lépett a szobába. Sanda pillantást vetett Tillottamára, és a lány ebből tudta, hogy a producer már tud a puskahistóriáról. Treizis kedvesen köszönt, lehuppant egy fotelbe és kinyújtotta a lábát.

— Nem énekelnének esetleg valamit a fáradt vándornak is? — kérdezte, amint megpillantotta a gitárt. — Nagyon szeretem az olasz dalokat.

Cesare és Lea már éppen nemet akart mondani, de Sandra rájuk parancsolt:

— Fadót!

A producer, aki éppen rá akart gyújtani, meglepetésében leengedte a karját. Sandra előrelépett, kezét a fotel támlájára tette. Lea nem ismert rá a barátnőjére. Eltűnt az elmélázó, magába mélyedő lány és helyette megjelent egy húrként megfeszülő, szemtelenül magabiztos, parancsoló nő, akinek minden mozdulatából sugárzott az érzékiség, és aki királynői közömbösséggel fogadja a körülötte levők elragadtatását. Egy kissé kancsalító, összehúzott, hosszúkás szemével olyan mindentudó, sokat ígérő és megvető pillantást vetett a portugál producerre, hogy Cesare férfiszolidaritásból megsajnálta a gazembert.

Megpendültek a húrok. Sandra énekelni kezdte az Angolában tanult dalt. Cesare megismételte a refrént. Treizis idegesen gyűrögette kezében a cigarettát, ami azt bizonyította, hogy azok is éreznek honvágyat, akik már csak az őseik révén kötődnek a hazához. Tillottama csodálkozva nézett az ellágyult producerre és a csábos olasz nőre, aki vitathatatlanul jó színésznő. Ha ő ilyen tehetséges volna! De inkább olyan szeretne lenni, mint a független Lea, aki most Treizis előtt állt sárga-fehér csíkos sortban és sárga blúzban, s ez az összeállítás jól hangsúlyozta bőrének aranylóan barna színét.

A producer csengetett és italokat hozatott. Szemrehányást tett Tillottamának, amiért ez nem jutott eszébe, hiszen az európaiak szerétig az alkoholt. De a vendégek kereken visszautasították az italt és szedelőzködni kezdtek. Sandra azon törte a fejét, miként beszélhetné rá Tillottamát, hogy mégiscsak fogadja el a segítségüket és írjon nekik Madrászba. Nem is gyanította, hogy a producer ugyanakkor lázasan töprengett azon, hogyan fejleszthetné tovább ismeretségüket. A férfi nem is tudta leplezni örömét, amikor megtudta, hogy Bombaybe utaznak.

– És onnan? — kérdezte sietve.

– Új-Delhibe, onnan pedig Kasmírba — vágta rá Cesare, aki semmi esetre sem akarta elárulni igazi úticéljukat.

— Kérem, legyenek a vendégeim Bombayben, maga is — hajolt meg Sandra előtt Treizis — és elbűvölő barátai is. Kibéreltem egy házat a város legelőkelőbb negyedében, a Malabár-dombon, igaz, ódon épület, de gyönyörű a kertje.

Sandra a többiek nevében udvariasan megköszönte a meghívást, de nem fogadta el; megmagyarázta: már megrendelték a szállodai szobáikat.

— Ha már nem akarnak a vendégeim lenni, legalább azt engedjék meg, hogy meghívjam magukat a vízisíversenyekre. Amerikai, egyiptomi, jugoszláv és német sportolók vesznek részt rajta. Ritka látványosság, érdemes megnézni.

— Hát bizony valóban érdemes! — bólintott Sandra. — Tillottama, akkor hát viszontlátjuk egymást a versenyeken?

— Hogyne… persze! — felelte a lány helyett rövid szünet után a producer. — Tehát megegyeztünk. Holnapután beugróm magukért a szállodába, és együtt megyünk ki a strandra. Csak az a kár, hogy ennyire megrögzött antialkoholisták.

— Ilyen hőségben kockázatos dolog szeszt fogyasztani… a maga korában — szaladt ki Lea száján.

— Kedves kisasszony, én nem sokkal vagyok idősebb magánál — vágott vissza az amerikai.

— Annál rosszabb — korán öregszik! Treizis beharapta az ajkát és elvörösödött. Cesare elköszönt és sietve magával vitte Leát.

Treizis luxusautójának, egy Thunderbirdnek a volánja mellett ült és a bejárati lépcsőn lefelé szaladó olaszoknak integetett. Tekintete megpihent Sandrán. Szája széles mosolyra húzódott, és kivillantak hatalmas fogai, amelyek keskeny fekete bajsza alatt vakító fehérnek látszottak.

Sandra megtorpant.

— Hát Tillottama?

— Ne nyugtalankodjék! Máris érte megyünk, és egyúttal megnézhetik a házat, amelyben lakunk. Holnap estére viszont szívesen látom magukat egy kis házszentelőre.

Elindultak a Mahátma Ghandi utcán, elhajtottak a múzeum és az egyetem mellett, majd kiértek a Flóra szökőkúthoz.

— Mit jelent az, hogy Thunderbird? — kérdezte Lea Sandrától, akit Treizis maga mellé ültetett a kocsiban.

— Villámmadár — egy Ford autótípus.

— Tetszik? — kérdezte a producer Leától, de nem fordult hátra.

— Nem! Gyenge kis vacak! — felelte példátlanul pimaszul Lea.

Cesare kis híján felugrott és rácsodálkozott a lányra.

— Ez a kocsi? — kérdezte leereszkedően Treizis. — Tudna boldogulni egy ilyen masinával?

— Talán — felelte Lea és behunyta pajkosán csillogó szemét.

A kocsi befordult egy széles keresztutcába, amelyet több mellékutca szelt át. Treizis egy kis villa kapuja előtt fékezett. A házat kerítés helyett egyenesre nyírt tüskés bozótokból álló sűrű sövény vette körül. A producer nem szállt ki, hanem türelmetlenül tülkölt néhányat. Az alacsony lépcsőn megjelent Tillottama, akin látszott, hogy örül barátai láttán. Lesietett a kocsihoz. Az olaszok tágra nyitott szemmel bámultak a táncosnőre, mert nem tudták, hogy Treizis ráparancsolt a lányra: olyan elegáns legyen, mint egy hercegnő.

Olyan is volt, mintha egyenesen a Mahábhárata vagy Rámájana valamelyik meséjéből toppant volna eléjük; egy kissé lihegett az izgalomtól. Az aranycsillagokkal hímzett és arannyal szegett élénkpiros száriját szorosan fogta körül egy széles aranyöv, amelynek masszív négyszögletes csatja piros kövekkel volt kirakva. Súlyos, aranyszínű kelmeszalag lógott le a csatról. Két oldalán kettős csillogó gyöngysor keresztezte egymást lazán. A csoli, a blúz, amelyet rendszerint a szári alatt viselnek, szénfekete, keskeny aranycsíkozású selyemből készült. Szabadon hagyott felső karján rubinnal és türkizzel díszített régi széles karpereceket viselt a lány. Még ezeknél is tömörebb karperecek csörögtek vékony csuklóján. Két gyöngysor, aztán arany félhold a mellén, aranygolyócskák hosszú láncon a fülében, fején azsúros diadém, amely élénken elütött fekete hajától. Mindezekről az ékszerekről még az olaszok tapasztalatlan szeme is látta, hogy antik drágaságok. Sandra arra gondolt, hogy Tillottama biztosan a filmben alakított hősnő kosztümjét öltötte magára. A táncosnőt zavarták a rászegeződő tekintetek, ezért az indiai nők megszokott bájos mozdulatával elfedte arcát a fejéről leomló áttetsző, lilás rózsaszín sáljának végével.

— Istenem, hisz ez Sakuntala vagy Szita! — kiáltott fel Sandra.

— Inkább Draupadi — jegyezte meg gúnyosan Treizis, és Tillottama elpirult, aztán leeresztette erősen kifestett szemhéját.

— Valami ocsmányságot mondott? — szólt közbe Lea. — Miért bosszantja állandóan Tillottamát? Treizis meghajolt Lea előtt:

— Megengedi, hogy felajánljam a volánt, kedvesem?

Lea bátorítóan intett a megrémült Cesarénak és magabiztosan átült a vezető helyére.

A Villámmadár simán startolt és gyorsan fokozta a sebességét. A kereszteződésben Lea gyorsított, aztán lassan elfordította a kormányt, és a kocsi egy hüvelyknyire a járdaszegélytől fordult meg. Cesare valósággal szoborrá merevedett.

Treizis cigarettázott, ajkát biggyesztette, de végül kénytelen volt elismerni, hogy Lea nagyszerűen vezet, és rendkívül gyorsak a reflexei. Sandra már régóta csókokat dobált a barátnőjének a visszapillantó tükörbe.

— Most merre? — kérdezte Lea, amikor kiért a Marine Drive-ra.

— Jobbra, a zászlókkal díszített fakapu felé.

Átnyomakodtak a sűrű tömegen a sebtében összeeszkábált falelátókhoz, amelyeken épp akkor helyezkedett el a válogatott közönség. Sok szép nő viselt szárit, kevesen voltak, akik európai ruhákban jelentek meg. Sandra két alaptípust fedezett fel a nők között. Az egyik: magas, fenséges és nyugodt, szembeötlő “keleti” arcvonásokkal, a bőr világos — ezek az északi és a központi tartományok szülöttei. A másik típus: sötét bőrű, nagy szemű, kerek arcú, alacsony termetű, hasonlít a cigányhoz, csupa tűz és vidámság: ezek testesítették meg a dél-indiai dravida szépséget, amely Tillottamában fejeződött ki feltűnően.

Megkezdődött a verseny. A sok ezres tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte a bátor sportolókat.

A száguldó gyorsjáratú motorcsónakok egy vagy két sportolót vontattak nylonkötélen. A sebesség növekedett, aztán egyszer csak nyaktörő mutatványok következtek: ugrás, megfordulás a levegőben és hosszú szökkenések három méter magas emelvényen keresztül. Most egy zöld fürdőruhás, izmos lány ugrott és harminc méter hosszú, lapos ívet írt le a levegőben. Ledobta lábáról az egyik sílécet, jobb lábát beakasztotta a vontatókötél hurkába és fél lábon siklott tovább, mint egy balerina tánc közben. De még ezt is kevésnek tartotta. Siklás közben megfordult, háttal a vontató felé, és széttárt karjával kecsesen egyensúlyozva csókokat dobált az elképedt és ujjongva zúgó közönségnek.

— Elképesztő! — mondta Lea.

— Ha jól tudom, forgó rögzítésű a kötelük — jegyezte meg a festő.

Egy magas férfi, aki olyan izmos volt, mint egy ógörög harcost ábrázoló szobor, lerúgta mind a két sílécet. Úgy hatott, mintha a levegőben repülne: meztelen talpa szinte alig érintette a tenger tajtékosan sistergő felszínét. A látvány olyan lenyűgöző volt, hogy az egész part harsogott a fergeteges kiáltásoktól.

A széles, kétmotoros csónak negyven mérföldes sebességgel suhanva vontatott maga után egy magas, négerbarnára sült sportolót. Vállán málnaszínű trikót viselő apró nő ült. A motorok bömbölő hangjaira tornamutatványokat végeztek, amelyek cirkuszban egyszerű produkciónak számítanának, de vízisízés közben lenyűgöző látványt nyújtottak a kék tengeren vágott vakító fehér tajtéksávban.

Most öt karcsú lány következett, akik egymással harmonizáló fürdőruhákat viseltek. Hol sorba verődtek, hol bonyolult cikcakkbán siklottak, hol pedig egyetlen sílécen állva gyönyörű balettlépéseket lejtettek. Egyikük, egy különösen csinos, sötét hajú lány egész táncszvitet mutatott be harminc mérföldnyi sebességű siklás közben.

A csónak széles kört írt le, és az öt balerina — a síléceket az utolsó pillanatban ügyesen lerúgva — kirepült a partra, aztán a sekély vízben szaladtak végig a part mentén, úgy köszönték meg a fergeteges tapsot.

— Az a táncos sellő nagyon szép! — kiáltott fel Lea.

— Lehet, hogy ő Nancy Hunt, az amerikai bajnok? — mondta félig kérdezve Sandra, aki eléggé tájékozott volt a sportban.

Lea Tillottamára pillantott, aztán sietve olaszra váltva Sandrához fordult:

— Nézd csak, valami baja van!

Tillottama az arca elé kapta sáljának végét, hogy elfedje hamuszínű sápadtságát. Sandra lehajolt a táncosnőhöz, Lea pedig — mintha csak összebeszélt volna a barátnőjével — “technikai” kérdést intézett Treizishez.

Tillottama alig hallgatóan odasúgta Sandrának:

— Odalent a homokon az a két férfi… Látja, amott? A turbános… Rámamurti. Könyörgök, fussanak utána, mondjanak el neki mindent…

Sandra csak egy másodpercig gondolkodott.

— Cesare, odalent látok egy cukorkaárust. Utol tudja érni, míg el nem tűnik a tömegben?

Cesare csodálkozó pillantást vetett a lányra, de Sandra olaszul nyomban megmagyarázta neki, mit kell tennie. A festő máris eliramodott, mint egy jó lovag.

— A lovag! — jegyezte meg gúnyos mosollyal Treizis. — Mit titkolóznak maguk itt Tillottamával?

— A férfiak mindig azzal gyanúsítják a nőket, hogy titkolóznak! Hát nem látja, hogy a maga sztárja rosszul van? Treizis fürkésző pillantást vetett Tillottamára.

— Az lesz a legjobb, ha most hazaviszlek — mondta komoran a lánynak s elengedte remegő kezét, aztán Sandrára tekintett.

— Miattunk ne fájjon a feje — szólt Sandra —, mi még egy kis ideig nézzük a műsort, aztán elsétálunk a Marine Drive-on a pályaudvarig, ott pedig taxiba ülünk. Innen úgyis nehezen vergődik ki az ember. Nagyon köszönjük ezt az élvezetes szórakozást.

— Ne felejtse el: holnap, de okvetlenül!

Treizis Sandra keze fölé hajolt, Lea pedig az ujjával köröket rajzolt a levegőben a férfi enyhén kopaszodó feje búbja fölött.

Sandra titokban megfenyegette barátnőjét.

A két olasz lány éppen csak addig ült a helyén, amíg a producer és Tillottama el nem érte a kijáratot.

— Most pedig gyorsan szaladjunk le! Azt mondtam Cesarénak, hogy a két indiait vezesse tovább a parton a pálmafákhoz, de biztos vagyok benne, hogy a mi kedves Cesarénk sehogy sem boldogul az angol nyelvtudásával.

Valóban: a festő majdnem bajba került emiatt. Amikor zihálva és kiizzadva utolérte a két jó barátot, a hajsza és az izgalom hevében elfelejtette a megfelelő szavakat és csak annyit tudott kinyögni, hogy “wait, wait, there, there…” és a távoli pálmaligetre mutogatott. Rámamurti vállat vont s továbbindult, de ekkor Cesarénak eszébe jutott a megoldás:

— Tillottama, Tillottama, wait!

A hatás leírhatatlan volt. Rámamurti vasmarokkal megragadta az olaszt, de Cesare az angol szózuhatagból nem értett semmit. Csak a pálmafákra mutogatott. Erre a két indiai férfi vonakodás nélkül elindult a jelzett irányba.

— Az istenek és a kegyes Karma küldték magukat hozzám, drága barátaim! — Rámamurti mélyen meghajolt az olaszok előtt.

— Semmiség! De én azt hiszem, hogy a továbbiakban is a segítségükre tudunk lenni. Holnapra mindnyájan hivatalosak vagyunk Treizishez, maguk pedig kihasználhatnák az esélyt arra, hogy besurranjanak a házba — mondta Cesare. — Mi lekötjük a producer figyelmét, maguk meg kilopják Tillottamát a villából.

Sandra fordította a festő szavait és közben egyetértőén bólogatott.

— Olasz barátunknak teljesen igaza van — jegyezte meg nyugodtan Anaréndra. — Készüljünk fel a holnapra és beszéljük meg a dolgot Arvinddal. A tanítómesterem utasította, hogy állandóan a közelben tartózkodjék.

— Maga Sarangupta? — csodálkozott Dajárám.

— Ha szükséges, ő fedezi a visszavonulást. Te még nem ismered erről az oldaláról: fáradhatatlanul harcol a gonoszság és a félelem ellen.

— Rendben van, maga pedig jöjjön el holnap a szállodánkba. De Dajárám nélkül, mert különben az amerikainak hirtelen eszébe jut, és meglátogat minket, aztán nyomban gyanút fog — mondta Sandra. — Majd ott megbeszélünk mindent.

A két indiai elbúcsúzott, az olaszok pedig lassan elindultak a szétszéledő tömeg nyomában és közben élénken tárgyalták újabb kalandjukat, amelybe segíteni akarásuk jóvoltából csöppentek bele.

Sandra, Cesare és Lea elbocsátották a taxit annak a keresztutcának a sarkán, amelyben a Treizis-villa állt, aztán körülnéztek. A gyér lámpákat erősen beárnyékolták a fák, ezért nem vették észre rögtön az integető Dajárámot. A négy indiai férfi egy nagy platánfa lecsüngő ágai alatt rejtőzött. Az olaszokat bemutatták Saranguptának, akinek daliás alakját még a félhomály sem tudja elrejteni. Aztán megismerkedtek a sovány Arvinddal is. A gépkocsiszerelő hanyagul az autónak támaszkodott. Az autó csillogó hűtője kivillant a sötétségből. Négy lámpáját — mindkét oldalon kettő — masszív ezüstös rács védte, a segédfényszórók közvetlenül a föld fölött helyezkedtek el. Magas, függőleges bordák a sárhányók fölött, a lapos motorháztetőn gerinc, a rácsozaton pedig nagy fémbetűkkel ez áll: “Oldsmobile”. A hatalmas kocsi egész külsejéről leordított az a hallatlan pökhendiség, amelytől a hitvány kispolgárt a vélt felsőbbrendűség érzése fogja el.

— Mamma mia, honnan ez a behemót kocsi? — suttogta Lea.

Arvind megmagyarázta, hogy egyszer kihúzott a pácból egy playboyt, egy mihaszna gazdag férfit. Most Arvind kérésére átengedte új kocsiját, amelyet két hónapja kapott Amerikából.

– Öt nap szabadságot vettem ki — folytatta a gépkocsiszerelő —, elviszem magukat egészen Madrászba, és majd Delhin keresztül térek haza. Senki sem keresi magukat sem a vasúton, sem a repülőtereken. Azonkívül ilyen autót nem tartóztat fel a rendőrség az autópályán.

— Tervünk a következő — mondta Anaréndra, aki láthatólag átvette a “hadművelet” parancsnokának szerepét. — Arvind az autónál áll, én és Dajárám belopózunk a házba, a tanítómester pedig a biztonság kedvéért a bejárat előtt sétál. Sandra és Cesare magukra vállalták, hogy lekötik a házigazda figyelmét, magának Leácska pedig az a feladata, ha verekedésre kerül sor, Tillottamát a kocsihoz vezeti!

— Tehát öt ember száll be a kocsiba: Arvind, Anaréndra, Tillottama, Dajárám és Lea?

— Elférünk — szólalt meg az autószerelő — a kocsi ötszemélyes, beleértve a sofőrt is.

— Ez a szörnyeteg? — csodálkozott Lea.

— Ez a kocsi convertible: kinyitható tetejű, mind a két oldalon egy-egy ajtóval. Én felhúztam a tetejét — magyarázta Arvind.

— Teljesen mindegy — szólt közbe Sandra. — Úgy sem indulhatunk el valamennyien, mert gyanús lesz. Én és Cesare itt maradunk. Sajnálatunkat fejezzük ki a házigazdának, és repülőgépre szállunk. Lea eltűnését majd azzal magyarázzuk, hogy rosszul érezte magát és hazament.

A Treizis-villa ablakai hívogatóan világítottak. A krémszínű szmokingban feszítő házigazda mosolyogva üdvözölte vendégeit a hallba vezető lépcsőn.

Két fehér frakkos, markos szolga állt a kertre nyíló lépcsőajtóban.

— Gyalog jöttek? Nem hallottam motorzúgást — kérdezte Treizis és Sandra keze fölé hajolt.

— Véletlenül egy utcával feljebb szálltunk ki a taxiból, de mire észrevettük tévedésünket, a kocsi már sehol sem volt. No de ez az út semmiség: ötperces séta.

— Ebben a cipőben? — Treizis egy pillantást vetett Sandra három hüvelyk magas tűsarkú cipőjére és Lea szandáljára.

— Odahaza, Olaszországban sokat sétáltunk esténként a tengerparton. Az itteni hőség ugyan elbágyaszt, de a régi szokásunk megmaradt.

A producer bérelte ház tágas volt-több szalon is a földszinten. Verandája a buja kertre nézett.

Az olaszok elcsodálkoztak, hogy milyen kevés a vendég. Csak két nő volt, mind a kettő európai ruhában; ellenséges pillantásokkal méregették az olasz lányokat. Hat férfi: valamennyien nyilván jómódú és magabiztos emberek. Egyikük, egy horgas orrú, dülledt szemű, kövér, bajuszos férfi azonnal tenni kezdte a szépet az alacsony Leának, de amikor észrevette, hogy az olasz lány alig beszéli az angolt, áttért a franciára. A pohosról kiderült, hogy kedveli a drágaköveket meg az ékszereket, és nyomban élénk beszélgetésbe merültek. Lea egy mondással rögtön levette lábáról új ismerősét: “Gyöngyöt reggel, északra néző ablaknál válogass.” Ezt a jó tanácsot egy Olaszországban tanuló japán festőművésztől, Minoru Teradától hallotta. Terada egy híres gyöngykereskedő fia volt. Amikor pedig Lea egy Teradától hallott újabb titkot árult el beszélgetőpartnerének, mégpedig azt, hogy a gyöngysor akkor őrzi meg fényét, ha évente kétszer lágy, meleg, szappanos vízben átmossuk és évente hétszer átfűzzük a gyöngysort, de nem ám nylon-, hanem valódi selyemzsinórra, a kövér bombayi vendég elővette noteszát.

Sandra Tillottamát kereste tekintetével, de mert nem találta, megkérdezte a házigazdától, hol van. Treizis gonoszul összehúzta szemöldökét, és azt mondta: Tillottama tegnap óta gyengélkedik, úgyhogy nem jöhet ki üdvözölni a vendégeket. Sandra erre azt mondta, hogy szeretné meglátogatni Tillottamát. Treizis valami utasítást adott a szolgának, aztán az oldalsó szalonon át kivezette Sandrát a kertre nyíló teraszra. Tillottama fekete száriban ment ki oda. Sandra először látta a táncosnőt ebben az öltözékben, és ismét lenyűgözte átszellemült szépsége.

— Néhány percre kettesben hagyom magukat, de ne maradjanak sokáig, mindjárt asztalhoz ülünk.

Sandra sietett közölni a táncosnővel mindazt, amit megtudott Rámamurtitól. Tillottama a szeme láttára megváltozott. Magasra tartotta fejét, rövid felső ajka ideges, merész, gúnyos mosolyra húzódott, úgyhogy kilátszottak a fogai. Ekkor felhangzottak Treizis léptei.

— Megmondom nekik, hogy körülbelül egy óra múlva legyenek a veranda alatt — súgta oda Sandra gyorsan a lánynak —, Lea jön majd ki ide. Ég áldja, a madrászi viszontlátásra!

Tillottama olyan erősen ölelte át az olasz lányt, hogy annak elakadt a lélegzete, aztán európai módra megcsókolta és eltűnt a félrehúzott függöny mögött. Sandra sietve rágyújtott és áthajolt a korláton, hogy meggyőződjön, nincs-e valaki a kértben.

A házigazda kilépett a teraszra.

— Maga itt és egyedül? — Treizis karon fogta Sandrát.

Sandra sokat ígérőén rámosolygott, és hagyta, hogy Treizis asztalhoz vezesse.

Csak pár percre sikerült észrevétlenül Leához közel mennie, hogy figyelmeztesse őt is és Cesarét is. A festőnek a vacsora kellős közepén kedve támadt, hogy lerajzolja szomszédnőjét, egy kis gonosz arcú, hosszú, kígyónyakú nőt, és akkor fedezte fel, hogy aranyceruzáját a szalonban hagyta. Elnézést kért és kiment. Az erős italok felélénkítették a bágyadt társaságot, úgyhogy a vendégek egyre zajosabban viselkedtek. Treizis sokat ivott, és szüntelenül kínálgatta Sandrát. A lány idegeit felajzotta a készülő drámai kifejlet és játéka a producerrel — aki egyre nyomatékosabban adta tanújelét figyelmességének —, az italtól pedig szédült, és a mámor vakmerő tettre sarkallta. A szilaj kacérkodástól csak az tartotta vissza, hogy félt: felborítja barátainak a terveit. Cesare visszajött és alig észrevehetően kacsintott. Lea felállt és kiment.

— Ma nem táncolunk? — kérdezte hangosan Sandra, és Treizis máris szolgálatkészen felpattant helyéről, aztán sután megállt.

– “Cocktail, nevetés, majd csók és azután…” — énekelte Sandra az amerikai dalt. — Azután mi lesz?… — Néhány tánclépést tett a dal ütemére, majd oldalvást szúrós, kihívó tekintettel mérte végig az amerikai producert.

A vendégek tapsoltak. Treizis még jobban elvörösödött és odament Sandrához.

— Kérem, jöjjön át velem egy percre a szalonba. Meg akarok mutatni magának valamit!

Ez egyáltalán nem illett bele a tervükbe — Sandra a szeme sarkából észre is vette Cesare ijedt tekintetét. De Treizis már elkapta a kezét és makacsul húzta maga után az oldalsó szalon felé. Sandra vállat vont és engedelmeskedett. Treizis szorosan becsukta maga mögött az ajtót és a tükör előtt álló cifra faragású toalettszekrényhez vezette Sandrát.

— A barátságunk jeléül… ami már több, mint barátság! — mondta és elővett egy aranyszínű selyemmel bevont ládikót.

Sandra félrehúzta a férfi kezét, de Treizis már kinyitotta a dobozt. Egy arannyal díszített, nagy eper alakú kristály üveg volt benne.

“Eperparfüm — villant át Sandra fején. — A legdrágább, amit ismerek…”

— Köszönöm, de ki nem állhatom az eperillatot még ilyen nemes veretű kivitelben sem. Úgyhogy ezzel az eperparfümmel lepje meg inkább Tillottamát.

Treizis visszatette a ládikót a helyére, majd gúnyosan elhúzta a száját.

— Miért Tillottamát? Nekem most maga kell: aki olyan bűbájos, mint az én távol levő szerelmem. Különben maga rendkívül hasonlít hozzá… — Elhallgatott és fülelt.

Még mielőtt Sandra meggátolhatta volna, máris a teraszon termett. Lea és Tillottama a korlátnál állt.

— Miért vagy itt? Megparancsoltam, hogy odafönt légy! Hallgatózol, leselkedsz utánam?! — Megragadta a lány karját és magához rántotta.

Lea, aki egy szót sem értett az egészből (Treizis urdu nyelven beszélt), a táncosnő védelmére kelt, de a producer durván félrelökte.

— Kérem, ne avatkozzék bele! Tillottama máris felmegy!

— Vegye le rólam a mocskos mancsát, gazember! — mondta Lea jól érthetően angolul.

Treizis elkapta Tillottama derekát, és a másik ajtóhoz vonszolta. A táncosnő pofon ütötte, kitépte magát a kezéből és a terasz korlátjához rohant, de Treizis megint megragadta, erre még nagyobb ütés érte. A felbőszült producer leverte a lábáról Tillottamát, de abban a pillanatban feljajdult attól a rúgástól, amelyet Leától kapott. Aztán félrelökte az olasz lányt és a földre zuhant Tillottama fölé hajolt. Ekkor Dajárám átugrott a terasz korlátján. Gondolkodás nélkül belerúgott Treizis feszülő fenekébe., A producer a terasz sarkába repült és elterült a cementpadlón. Rámamurti felkapta Tillottamát és a korlát felé lépett vele, de Treizis máris felpattant a földről és a farzsebéből a pisztolyát próbálta előrángatni.

“Mindennek befellegzett!” — villant át a dermedten álló Lea agyán.

Dajárám gyorsabban kapta elő Szésagirirao mérnök ajándékát, mint a rúgástól tántorgó, félig részeg producer, aztán megcélozta vele Treizis gyűlöletes arcát és meghúzta a ravaszt. Maró folyadéksugár fröccsent a producer szélesre tágult orrlikaiba, kidülledt szemébe és tátott szájába. Elakadt a lélegzete, kiejtette kezéből a revolvert, az arcához kapott és üvöltve a padlóra zuhant. Köhögött, tüsszögött, csuklott. Ahmed és még egy másik szolga szaladt most ki a teraszra. Dajárám kajánul felkacagott, aztán őket is leterítette és gazdájuk mellé fektette. A szétfröccsenő méregtől Tillottama és Lea is tüsszögni kezdett. Aztán átugrottak a korláton az éppen akkor odaérkező Anaréndra karjai közé. És mind a négyen futásnak eredtek a kerti utacskán.

A kertet őrizhették, mert a bokrok mögül felhangzó éles füttyjelre öt-hat tagbaszakadt kegyetlen arcú pakisztáni hegyilakó vetette magát a menekülők után és a kapunál utol is érte őket.

— Fuss, Dajárám! — kiáltott Anaréndra. — Én utolérlek! A hatha-jóga híve villámgyorsan elhajolt a lesújtó ólomgombos gumibot elől, elkapta ellenfelét, felemelte a levegőbe, mint egy zsákot, és leütötte vele a következő támadót. Aztán a földre vetette magát és kivédte a hátának szánt késszúrást, felugrott és kirúgta támadója kezéből a kést. Ekkor meghallotta tanítómesterének nyugodt hangját:

— Fuss, menekülj, ne késlekedj!

Anaréndra, mint aki megszokta, hogy engedelmeskedjen tanítómesterének, kirohant a kapun. Sarangupta egy villámgyors lábmozdulattal elgáncsolta az Anaréndra után futó férfit, aztán felkészülten várta a többi támadó rohamát. Hallgatag kősziklaként magasodott előttük, és mozdulatlan nyugalma félelemmel töltötte el ellenfeleit. Egyikük, a legbátrabb ekkor félreugrott, előkapta hosszú kését és hátulról akart lesújtani Saranguptára. A többi pedig már szinte pillanatok alatt zajlott le. Később, amikor Treizis faggatta az embereit, azok képtelenek voltak megmagyarázni, mi is történt. Sarangupta a kést szorongató férfi felé ugrott, megbénította a karját, és a támadót úgy hozzávágta a többiekhez, hogy azok elterültek, mintha letaglózták volna őket. Sarangupta nyugodt pillantást vetett az egymás hegyen-hátán hempergő, nyögő, jajgató emberekre, aztán elindult a kapu felé. Egy pillanatra megállt a bejárat előtt Treizis magányosan veszteglő luxuskocsija mellett: a vendégek ugyanis vagy taxival érkeztek, vagy egyelőre elküldték kocsijukat. Sarangupta részvéttel felsóhajtott, kinyitotta a kocsi ajtaját és megragadta a kormánykereket. Iszonyatos hátizmai kidudorodtak, aztán nyögésszerű fémcsikordulás hallatszott. A hatha-jógi a bokrokba hajította a kitépett volánt, aztán ráérősen kiment a kapun, és alakja beleveszett a sötétségbe. Hőstettének egyetlen szemtanúja volt: Cesare, aki kiszaladt a bejárat fölötti loggiára, mert aggódott Lea és indiai barátai miatt. Amikor észrevette a fényszórók homályos fénysugarait a Malabár-domb lejtőjén, megkönnyebbülten felsóhajtott, rágyújtott és visszafordult, hogy megkeresse Sandrát. Honfitársnőjére a mit sem sejtő vendégek gyűrűjében talált rá, akiket az olasz filmcsillagokról szóló viccekkel szórakoztatott.

— Adj egy cigarettát, Cesare! — szólt Sandra és kérdően nézett a férfira.

Cesare feléje nyújtotta cigarettatárcáját és közben felfelé tartotta a hüvelykujját. Sandra szemében vidám fény lobbant fel.

— De hol van a mi kedves házigazdánk? Ekkor rontott be az ebédlőbe Treizis pisztollyal, feldagadt és összemaszatolt képpel. Mögötte puskával Ahmed, a sofőr nyomult be és egy kegyetlen arcú hegyilakó, aki a kertész feladatát látta el. A vendégek rémülten ugrottak fel és feldöntötték a székeket meg a teli poharakat.

— Rablás az én házamban! — ordította a producer. — Gyorsan, gyáva disznók! Gyorsan! Még nem járhatnak messze!… Elnézést kérek, de banditák hatoltak be a házamba. Elmenekültek, de nekem kötelességem… — A mondat végét a vendégek nem hallhatták, mert a következő percben már az utcáról hallatszott be tagolatlan üvöltözése: Treizis felfedezte, hogy hiányzik kocsijának kormánykereke. A kerti őrök különböző hangú mentegetőzéseinek kíséretében káromkodások özöne zúdult be a nyitott ablakon. Lábdobogás, aztán minden elcsendesült.

— Azt hiszem. Cesare — szólalt meg nyugodt hangon, angolul Sandra —, ideje hazamennünk. A házigazda nem ér rá velünk törődni.

A vendégek egymás után hívták telefonon a kocsijukat vagy taxit.

Visszajött Treizis. Lihegett és a telefonhoz sietett.

— Mondja már meg végre, hogy mi történt? — kérdezte tőle Sandra. — Maga kiugrott mellőlem a szalonból, mint egy őrült és eltűnt. Megtámadták? Kicsoda?

Treizis körüljártatta tekintetét a szobán, aztán gonoszul felnevetett.

— Hol a barátnője?

— Apropó, Lea — szólalt meg Cesare és Treizishez lépett. — Beszaladt hozzám könnyes szemekkel és azt mondta, hogy maga megbántotta. Már nem tudtam megakadályozni: hirtelen kiszaladta kapun és beugrott egy taxiba. Magyarázatot kérek!

Treizis fenyegetően vicsorgott, aztán legyintett és a kagylóért nyúlt, de Cesare rátette a kezét.

— Sir, ön megsértette a feleségemet! Magyarázatot követelek, az ördögbe is!

– Ön részeg, Pirelli úr! Hagyjon békén!

— Nem, nem, ön a részeg, Treizis úr! Felháborító! Meghív a saját házába, leissza magát, a feleségemet molesztálja és töltött revolverrel rohangál! Mit jelent mindez.

Treizis annyira dühbe gurult, hogy csak levegő után kapkodott, és néhány percig egy szót sem tudott kinyögni. Persze, móresre taníthatná ezt az olasz jöttmentet, de hát… pillanatnyilag ő van hátrányos helyzetben.

Egy görbe mosolyt erőltetett arcára és így szólt:

— Ezennel bocsánatot kérek a feleségétől és öntől. Felesége egy olyan pillanatban… hm… egy családi jelenet kellős közepén termett mellettem, amiből semmit sem értett, de azért beleavatkozott. Sajnálom, de kénytelen voltam félrelökni! No de elnézést, mert sürgősen fel kell hívnom a rendőrséget. A vendégek kezdtek szétszéledni.

— Azt hiszem, minden remekül ment — mondta a festő Sandrának a taxiban, amikor a szállodájuk felé robogtak.

— Most Madrászba megyünk? — kérdezte Sandra.

— Igen, a tervünknek megfelelően. A jegyek meg vannak rendelve. Én elszaladok értük, maga meg addig csomagoljon össze a szállóban. A gép éjfél után kettőkor indul, aztán el kell tűnnünk, mert a filmes gengszter esetleg megint be akar férkőzni a maga kegyeibe. Minden nagyszerűen megy, kedves Sandra! És olyan kellemes érzés a jóságos varázsló szerepét játszani!

Cesare vidám magabiztossága alaposan megcsappan, ha hallja annak a két embernek a beszélgetését, akik a pénztár közelében álltak, amikor ő a megrendelt jegyeket átvette.

— Igazad volt — mondta a sötét szemüveges férfi a másiknak —, ez ő, az átkozott olasz, aki Fokvárosban faképnél hagyta a főnököt. Felmarkolunk érte ezer dollárt!

— Nem értem, mit teketóriázik vele a főnök? Agyon kell ütni és eltüntetni a nyomokat. Nem érdemes annyit vacakolni vele.

— Nem a mi gondunk! Egyelőre nem kell agyoncsapni, előbb ki kell szedni belőle egy-két dolgot. No de mindegy, ezért fizetnek és kész…

Anaréndra egészen a platánfa és az alatta parkoló gépkocsi közelében érte utol Tillottamát, Leát és Dajárámot. Arvind nyitott ajtókkal, a türelmetlenségtől toporogva várt rájuk. A hatalmas kocsi teljesen zajtalanul iramodon neki. Arvind nem gyújtotta meg a fényszórókat, így a kocsi a sötét utcán suhant tova. Csak a segédfényszórók világítottak egészen föld közelében, homályos fénnyel. Jószerint egyetlen járókelővel sem találkoztak Bombay eme előkelő negyedének utcáin. Arvind gyorsan, de óvatosan hajtott, a legcsekélyebb utcai közlekedési szabálytalanság tönkretehetné a ragyogó “devadászi elrablása” akciót: Anaréndra nevezte így el annak a fűmnek az alapján, amelyben nemrég együtt szerepelt Tillottamával.

A két nő és Dajárám a hátsó puha szattyánbőr ülésen helyezkedett el.

A kocsi elhagyta a Parel és Dadar nevű gyárnegyedeket és kirobogott az autópályára. De a töltésen, amelyen mindkét irányban sűrű autó és fogat áradat hömpölygött, elakadt, jóllehet már későre járt, féltizenegy volt. Végre kikecmeregtek a nyílt pályára, és a sebességmérő zöld mutatója abban a pillanatban mozgásba lendült. A levegő tompán zúgva suhant el az áramvonalas tető fölött. Lea jobb oldalon látta, ahogy megvillan a lonaulai elágazás útjelző táblája.

Az autó egyenletesen ringva és remegve suhant az egyhangú sötétségben a széles autópályán és könnyűszerrel hagyta maga mögött a járműveket. Erős fényszórói kétszáz méternyire megvilágították előttük az utat, de automatikusan csökkent a fényük, mihelyt szembe jött velük egy kocsi.

Tillottama az átélt izgalmaktól még mindig reszketve Leához simult, közben lopva a mellette ülő Dajárámot nézegette. Álomnak, mesének, a régi legendák varázsszőnyegének tetszett a sebesen száguldó autó, amely a hosszú és megalázó fogságból kiragadta és most a sötét éjszakában egyre messzebb repíti az ismeretlen, de mégis csodálatos világba. Ennek biztosítéka Rámamurti, az ő erős karja.

Dajárám kellemesen pihent a robogó kocsiban és nagy-nagy hálával gondolt a technika hatalmára. Milyen könnyen és gyorsan sikerült kiszabadítani Tillottamát csupán három hű barát segítségével! Egy autó és egy vegyszeres pisztoly… ennyi az egész. Megemlítette ezt Anaréndrának, de őhelyette, cigarettára gyújtva. Arvind felelt:

— Történhetett volna fordítva is: a pisztoly magába lövi a golyót, a kocsi meg elvitte volna Tillottama mellől, ahogy egyszer már megtörtént. Nem, nem, a technika vívmányai pozitív és ésszerű tendencia nélkül fabatkát sem érnek, sőt a kobalténál is sokkal rosszabbak!

Lea egyszer csak felnevetett:

— Hogy az a Treizis milyen pofát vágott!

Rámamurti felkacagott, Tillottama is elnevette magát.

A műszerfal közepén világító négyszögletes koncentrikus beosztású számlapon a mutatók hajnali egy órát jeleztek, amikor a hosszú emelkedő után feltűntek Púna fényei. A három tekervényesen egymásba olvadó folyón átívelő három híd és a két vasúti átjáró egyáltalán nem lassította le a kocsi iramát ebben a kihalt éjszakai órában. Dél felől feltűntek a táblahegyek. Most teljesen ismeretlen vidéken jártak. Maguk mögött hagyták az angolok egykori helyőrségi városkájának egy hangú és egyenes utcáit. Egy újabb átjáró következett, és a kocsi orra ismét az éjszakai sötétségbe fúródott, amelyben a fényszórók fényfolyosót vágtak a néptelen országúton. Anaréndra Leához fordult, aki zsémbelt, hogy így akár az egész Indián is átkocsikázhatnának, odahaza mégsem tudna mesélni erről az országról-semmit.

— Itt nincs semmi látnivaló: sem építészeti műemlék, sem történelmi emlékhely. Ha csak nem a város közepén magasodó várfal, a marátha uralom emléke. A várkapuból negyed méter hosszú vasszögek meredeznek, hogy ne törhessék be a harci elefántok. Amott pedig — Anaréndra délkelet felé mutatott — a hegyekben áll a híres-neves Oroszlánvár, nappal ide látszana.

Anaréndra elhallgatott. A levegő és a gumiabroncsok egyre erősödő sivítása zavarta a beszélgetést.

Az óriási, súlyos luxuskocsi valósággal ráült, benyomódott az úttestbe. A sebességmérő mutatója tovább kúszott jobb felé. Amikor már 110 és 120 között rezgeti, bal oldalon a műszerfal fölött kigyulladt egy kis piros lámpa.

Mély búgó hang hallatszott.

— Mi ez? — hajolt oda Lea Anaréndrához, mert Arvind figyelmét nem akarta elvonni a vezetéstől.

— Figyelmeztetés! A maximális sebesség 120 mérföld! — vetette oda szaggatottan Arvind.

Mintha egy puha, de súlyos mancs előrelökte volna őket. A kürt fülsiketítő bőgése belehasított a néma éjszakába; hangját többszörösen is visszaverték a távoli dombok.

A kocsi előtt, ott, ahol a fényszórók sugárkévéje beleveszett a sötétségbe, szürke kísértetként feltűnt egy ökrösfogat, amely épp akkor fordult meg az országút közepén. Arvind csökkentette a sebességet, mégis oly szédületes gyorsasággal kerülte ki a szekeret, hogy az utasok csak ekkor döbbentek rá, milyen sebességgel száguldanak.

— Kérem, csatolják fel a biztonsági övet! — hangzott fel az autószerelő utasítása.

Mindnyájan engedelmesen felcsatolták magukra a széles övet mintha repülőgépen ülnének.

Idegfeszültségük kezdett feloldódni. Álmosító fáradtság nehezítette el testüket.

— Hogy nem fél ilyen gyorsan hajtani?! — gondolkodott hangosan Lea.

— Miért félne? — fordult hátra Anaréndra. — Ha ilyen sebesség közben történik valami, pillanatok alatt, szenvedés és ijedtség nélkül ér véget minden. A tulajdonos sem bánkódik túlságosan, hiszen biztosítva van a kocsija.

— A gyorsjáratú kocsik vigasztaló előnye — jegyezte meg Lea.

Hátradőlt az ülésen, hozzásimult Tillottamához és — egy kissé nyitott szájjal — hamarosan elaludt. Tillottama ekkor Dajárámhoz fordult, és feléje nyújtotta bal kezét, amelyet a szobrász forró, erős keze rögtön megtalált a sötétben. Karjaik összefonódtak. Tillottama úgy érezte: szíve annyira megnagyobbodott a boldogságtól, hogy dobogni is képtelen. Dajárám pedig mélyen lehajolt és sorra csókolgatta az ujjait, s tenyerét. Az idő megállt a száguldó kocsiban. Dajárám és Tillottama észre sem vette az elsuhanó házak, a szembejövő kocsik fényeit, nemtörődtek az alvó kisvárosokkal sem, amelyeken keresztülrobogtak. Szátára. Kolhápur, Belgáon…

Baloldalt, vagyis keleten világosodni kezdett az ég. Arvind egy emelkedő előtt a széles padkán megállította a kocsit. Meghökkentő volt a csend. Az utasok feje zúgott, mozdulataik bizonytalanokká váltak, mintha idegmegrázkódtatás érte volna őket. Lecsatolták magukról az övet és kiszálltak. A beesett arcú Arvind megnyomott egy gombot. A zongorafedélnyi motorháztető felpattant. Az autószerelő megvizsgálta a motort, megnézett minden fontos alkatrészt, aztán megkerülte a kocsit és az eleje alá nézett. Majd felnyitotta a csomagtartót és kiszedte a benzinkannákat. Dajárám és Anaréndra feltöltötte a kiürült üzemanyagtartályt.

— Százszázalékos tartalékot kellett hoznom. A kocsi falja az üzemanyagot, de csak a szuperbenzint, azt pedig Bangalorig nem kapni sehol — magyarázta Arvind az oda érkező Leának.

— Messze van még?

— Bangalor? Háromszázötven mérföldnyire.

– És onnan?

— Még körülbelül kétszázötven mérföldre van Madrász.

— Csak?

— Csak!

— Akkor minek ez a szédületes rohanás? Nézze — érintette meg gyengéden az autószerelő beesett arcát —, teljesen tönkreteszi magát!

— Ugyan, semmiség! Hatalmas távolságot kell megtennünk, hogy mielőbb kikerüljünk a veszélyes zónából, és az még ennek a kocsinak sem könnyű. A repülőterek, pályaudvarok veszélyesek, természetesen az országút is, de csak ha figyelmen kívül hagyjuk Starfire-ünk sebességét.

— Mit mondott? Starfire — “csillagtűz”! Milyen szép neve van! — kiáltott fel Lea.

— Az Oldsmobile legújabb típusa. Háromszázötven lóerős!

– Ó! Soha sem hittem volna! — Lea a piros lakkal bevont, csillogó alumíniumból készült, aránylag kis méretű széles levegőtisztító tányérral ellátott motorra mutatott.

— Sűrítése rendkívül nagyfokú, karburátora négyaknás, fordulatszáma négyezernyolcszáz…

Lea lement az út szélére. A trópusi hajnal rövid volt, úgyhogy már jól szemügyre lehetett venni az óriási Starfire-t. Csillogó acélkék karosszériája beporosodott, akárcsak a kék színű kerekei, amelynek homorú, bordázott tárcsáin háromágú csillag fénylett.

— Ez a hatalmas állat szép, de nem kecses. Túl széles, boltozatos, egyszóval pompás masztodon!

— Beszállás! Máris indulunk! — adta ki a parancsot Anaréndra. — Az evéssel még várnunk kell. Sem Dharvárban, sem Hubliban nem állunk meg. Majd Bangalorban ebédelünk. Ki kell használnunk a kis forgalmú Hubli-Bangalor útszakaszt… — Ugyanezt megismételte angolul Lea számára.

— Nem kellene felváltanom Arvindot, hogy pihenjen? — kérdezte Lea.

Anaréndra élénk arca megmerevedett az erőlködéstől, hogy elfojtsa mosolyát, de ekkor közbeszólt Tillottama és elmondta, milyen remekül vezet Lea.

— Mindjárt én váltom fel Arvindot — jelentette ki Anaréndra —, aztán majd magát kérjük meg. Ha gyakran váltjuk egymást, teljes sebességgel száguldhatunk!

A Starfire előreszökkent. Anaréndrának gyorsak és pontosak voltak a reflexei, és legalább olyan jól vezetett, mint Arvind, de az úton egyre sűrűsödött a kocsi- és a szekérforgalom. Csak nehezen sikerült tartani a hatvan mérföldnyi sebességet. Tegnap este óta észrevehetően megváltozott a táj. Itt-ott fák-bozótosok, lapos tetejű, kőlapokból épült házak tűntek fel. Falvak zöld szigetei, tamarindusz-, mangó- vagy narancsligetekkel, kutakkal. Magas, vékony nők szegényes barna száriban, amelyet a lábuk közt felkötve, buggyos nadrágként viseltek. Száraz forróság nehezedett a vöröses felföldre.

Bangalor előtt Arvind felváltotta Anaréndrát, és a társaság egyórás pihenőt engedélyezett magának ebéd után. Óvatosságból a város északkeleti végén túl húzódó dombok egyik kis ligetében heverésztek, aztán ismét beszálltak a hűvös Starfire-be. A Csittúrig tartó első útszakaszon nem volt nagy a forgalom, ezért Lea vezette a kocsit. Lea hamar elsajátította a négyfokozatú hidraulikus sebességváltó, a gombnyomásos ablaküvegemelő, az ajtózárak és a légkondicionáló kezelését. Arvind éberen figyelte Lea minden mozdulatát. Még egy negyedóra sem telt el, és a levegő már majdnem olyan bömbölően süvített el a kocsi mellett, mint amikor Arvind vezetett. Lea magabiztosan vezette a félelmetes kocsit. Arvind még egy kis ideig figyelte a lányt, aztán eloltotta cigarettáját, nekidőlt az ajtó puha bélésének és behunyta szemét. Lea élvezte a Starfire erejét… Nyolcvan mérföld — nem rossz teljesítmény egy olyan országúton, amely tele van kanyarokkal és nehéz felfogó képességű falusi kocsisok hajtotta fogatokkal. Lea majdnem teljesen kialudta magát és most egyenesen keletnek száguldott, mert Bangalor után arrafelé kanyarodott a szépen megjavított országút.

Immár tizenhat órája folyt a versenyfutás. Arvind és Anaréndra szunyókált a hátuk mögött — fejét a szobrász vállán nyugtatva — Tillottama aludt, Dajárám ébren volt és Tillottama kezét fogta.

Kőtárban Lea eltévedt, és a széles Starfire-ral alig tudott átvergődni a keskeny mellékutcákon. Arvind már éppen a segítségére akart lenni, amikor a kocsi már megint az országúton robogott. Arvind tehát ismét elszunnyadt.

A vidék megint megváltozott. Furcsa kőtömbök váltakoztak tüskés akácfákkal, a távoli barnás hegyoldalakon ültetvények húzódtak: kis, sötét lombú, alacsony fák. Újabb másfél óra telt el, és Lea elhagyta Csittúrt, a városból csak a meredek cserepes háztetőket látta. Az országút most élesen jobbra fordulva egy folyó völgyébe ereszkedett. Messze délen feltűnt a vasútvonal, amely Bangalor után elkanyarodott az országút mellől. Arvind kiegyenesedett az ülésen, körülnézett, rágyújtott és megkérte Leát, hogy állítsa meg a kocsit.

— Pihenő! Az utolsó! Két óra múlva Madrász!

Tillottama néhány tánclépést tett az úton. Óráról órára enyhült hallgatag szomorúsága.

A pihenő után Leát az a megtiszteltetés érte, hogy a vezető melletti ülésen foglalhatott helyet. Arvind most már nem hajlott olyan őrült gyorsasággal, úgyhogy a sebességmérő mutatója 70 körül ingadozott.

— Hogy tetszik a kocsi? — kérdezte Leától.

— Jó masina — felelte Lea bizonytalanul; ez az elragadtatás és a tiltakozás keveréke volt… — Jóllehet igen hálás vagyok ennek a csillagtűznek. — És Lea megsimogatta a műszerfalat. — Ezt a szédületes hajszát aligha bírta volna egy másfajta kocsi!

— Ez igaz!

– Úgy szeretnék magával hosszabban elbeszélgetni, de sajnos nem bírom jól a nyelvet. De majd ha megjön Sandra… mennyi időt töltenek Madrászban?

Az autószerelő az órára pillantott.

– Ötre érkezünk. Egy napot pihenünk, holnap estefelé pedig indulunk vissza. Nem ezen az úton, hanem a part mentén Vidzsajavádáig, onnan Haidarábádba és Solápuron keresztül Púna felé. Komótosan hajtunk, és a harmadik napon Bombayban vagyunk.

– Úgy sajnálom, hogy el kell válnunk, adja meg a bombayi címét — mondta Lea. — Én és Sandra már úgy szerettünk volna megismerni egy indiai munkás-értelmiségit! A legtöbbször ugyanis csak üzletemberek, színészek vagy főleg naplopók kerültek az utunkba!

— A mifajtánkkal aligha találkozik a drága szállodákban! Maguk a legfelsőbb rétegben forgolódnak, mint a szintszabályozó a karburátorban, noha nem is hasonlítanak az angol vagy amerikai gazdagokra, akiket egész India utál.

— A legfelsőbb rétegben? — Lea zavarba jött. — De hiszen két hónappal ezelőtt még olyan szegény voltam, mint a templom egere, és azt sem tudtam, mit hoz a holnap!

— Egyszóval örökölt?

– Úgy is mondhatjuk — felelte lassan Lea, és elképzelte magát mint a névtelen gyémántvadászok örökösnőjét: nekik köszönhetik a térképet és a zsákmányt, amelyet Flaiano kis híján ellopott.

Arvind egy kissé kétkedő pillantást vetett rá, de hallgatott.

Madrász a part menti síkságon terült el. Széles utcáin kéthárom sorban húzódtak a fák, az üzletek kirakatait zöld lombok takarták, mert a házak az úttesttől jó messzire magasodtak…

Megérkeztek ahhoz a szállodához, amelyben a megbeszélés szerint találkozniuk kell a többiekkel. A kocsi még le sem fékezett a bejárat széles lépcsője előtt, amikor az oszlopcsarnokból kiszaladt az utcára Sandra és Cesare.

Arvind lenyomott egy gombot, erre a kocsitető lassan hátrafelé csúszott és eltűnt az ülés mögötti széles résben. A forró levegő megcsapta az immár nyitott kocsiban ülőket. Sandra gyengéden megölelte barátnőjét.

— Mindenkinek megvan a szobája. Tillottama velem lakik. Ne csodálkozzatok, ha a szobátokban vadonatúj bőröndöket találtok, csak néhány könyv van mindegyikben. Cesaréval vásároltuk, elvégre Dajárám és Tillottama poggyász nélkül nem kelthetik a tiszteletreméltó, előkelő utasok benyomását, Anaréndra és Arvind a behemót kocsijukkal pedig mágnások, poggyászuk a csomagtartóban “maradhat”.

Arvind kisegítette utasait a kocsiból, megígérte, hogy nemsokára visszatér, ha a garázsban végeztek a lemosással, ha megvizsgálták és átkenték s kocsit. Ekkor mindnyájan meglepődve pillantottak Tillottamára. A táncosnő mélyen meghajolt Arvind és a kocsi előtt, aztán fejsálja szélével letörölte a motorháztetőről a vastag port és ajkát rányomta csillogó acélkék felületére és mondott valamit, ami dallamos szavaló éneklésnek hangzott.

— Azt mondja — tolmácsolta Dajárám komoly arccal —, hogy gyermekkori emlékei közé tartozik egy kék hintóról szóló mese. Ez a hintő repíti az embereket a félelem és szenvedések poklából a messzi ragyogó világba. A mese valóra vált: itt a hintó, és vajon véletlen-e, hogy éppen kék színű?