3. FEJEZET A fekete korona

Mihelyt a békaemberek hajnalban kiértek a partra, a dombon feltűnt Montuori és integetett nekik. A búvárok futásnak eredtek és néhány perc múlva annál a gödörnél álltak, amelyből a hadnagy négy remek gyémántot emelt ki. Mind az öten három órán keresztül túrták a homokot, szélesítették a gödröt. Az ősi kemény kőzetben húzódó kis vajat kavicsos, durva agyagában gyémánt felhalmozódásra bukkantak. Egyszeriben megfeledkeztek a szomjúságukról, éhségükről és álmosságukról. Csak a végképp elcsigázott emberek terültek el a homokon, és sokáig feküdtek némán. A többiek rövid pihenés után folytatták az ásást, de a felfedezett fészek már kimerült, mindössze egy tucatnyi apró kővel gazdagította a zsákmányt. A tengerészek, akik egész éjjel ástak, lefeküdtek pihenni, a váltás pedig munkába vette az előkészített gödröket. Egyikben is, másikban is találtak szép gyémántokat. A hadnagy és a matróz nem tudott elaludni; rövid idő múlva megint munkához láttak. A hadnagy figyelmesen ásott, mintha sejtette volna, hogy nagyszerű zsákmányra lel. Hirtelen felegyenesedett, megtörölte verejtékező homlokát, rágyújtott, majd halkan megszólalt:

— Signor Flaiano!

A tengerész egy nagy gyémántot tartott eléje a tenyerén, Ivo pedig kapzsin és ujjongva felüvöltött. A gyémánt valóban nagyobb volt, mint valamennyi eddigi, bizonyára többezer fontot ért. A nyolc síkú, egy kissé legömbölyödött szélű kristály mintha az afrikai napsugarak sűrítménye volna. A beállott csendben csak a végsőkig felajzott idegzetű emberek nehéz lélegzése hallatszott.

— Ez a kő csakis önt illeti, signor Flaiano — mondta mosolyogva a hadnagy —, önt, aki az egész vállalkozás feje és a hajó tulajdonosa!

Flaiano belecsúsztatta a követ abba a kis bőrtasakba, amelyben a széf kulcsait hordta és amely mindig a nyakában lógott.

— Ez meg a Sandráé! — hangzott fel Lea kiáltása a gödörből. A lány talált egy másik gyémántot, amely kisebb volt, mint a Flaianóé, de rendkívüli tisztasága fokozta a cseresznyeszem nagyságú kristály vakító fényességét.

— Adja ide! — nyúlt utána Flaiano.

— Ha megengedi, majd én adom át Sandrának.

— Persze, persze — egyezett bele kelletlenül Flaiano. — Még három ilyen nap, mint az a mai, és kivétel nélkül mindnyájan gazdagok vagyunk!

A jelzőágyú dörrenése dübörgött végig a tengeren. Az emberek felugrottak, szívük veszettül kalapált. A hadnagy felszaladt a dombra, s a jachtot figyelte, amelynek parancsnoki hídjáról zászlójelzéseket adtak le.

— A levegőben!… — kiáltotta el magát a hadnagy, miután körülnézett.

A szél távoli motordübörgést hozott feléjük.

— Gyorsan oda! — mutatott a hadnagy a kiszáradt mederre, amelyet sűrű árnyék borított.

A gyenge, kereplő motorzúgás közeledett — erről pontosan fel lehetett ismerni a könnyű és lassú járőröző repülőgépet.

— Elvesztünk, szűzanyám! — suttogta a calabriai matróz.

— Ostobaság! Leszállni nem tud, minket nem lát és egyáltalán: minden figyelmét a jachtra összpontosítja. Mindjárt elkezd körözni, kilő egy vagy két rakétát, a mi kapitányunk meg felvonja a lobogót…

Minden úgy történt, ahogy azt a hadnagy megjósolta. A második rárepülés után a repülőgép dél felé eltávozott.

— Fussunk, gyorsan! — kiáltotta a fedezékéből kiugorva Flaiano.

— Mi még egy kis időre visszamaradunk, főnök úr- felelte a hadnagy —, el kell egyengetni az ásásokat, hátha feltűnik a tevés járőr.

– Én visszaúszom a jachtra — mondta Flaiano —, fel kell készülnünk, tanácskozom a kapitánnyal. Maguk meg temessék be a gödröket. Igaza van a hadnagynak.

Két órai lázas munka után az ásás minden nyomát eltüntették. Az ásókat a vízbe süllyesztették, és a négy könnyűbúvár a fáradtságtól szinte félholtan visszaúszott a hajóra.

A jachton türelmetlen kiáltásokkal fogadták őket. A kapitány úgy határozott, hogy felszedi a horgonyt és néhány mérföldnyire északra távozik. A repülőgép természetesen nem tudta nagyon pontosan meghatározni a jacht helyzetét. Ebben az esetben a horgonyzás helyére érő partmenti járőr sem fedezhet fel semmit az égvilágon. A legfontosabb az, hogy a partraszállásnak még a gyanúja sem merülhet fel.

— Miért nem megyünk el innen végleg? — kérdezte Lea.

— Utolérnének, azt hinnék, hogy menekülünk. — A kapitány vállat vont, mintegy hangsúlyozva, hogy a kérdést ostobának tartja.

— Egyszóval hét mérföld elegendő lesz? — kérdezte a kapitánytól a hadnagy, aki már átöltözött és most a térképet tanulmányozta.

— Elég lesz!

— Hét mérföldnyire északra eléggé széles víz alatti zátonyt jelez a térkép.

— Nagyszerű. Egyébként a jelzésekkel ellátott térképet jól el kell rejteni, Flaiano úr. Hadnagy, maga pedig pihenjen le, mert olyan, mint egy vízbe fulladt, nem pedig mint egy tengerésztiszt!

— Mivel magyarázzuk majd, hogy itt horgonyoztunk? — kérdezte Flaiano.

— Akármivel, például géptöréssel. Mindjárt szétszedjük az egyik hajtóművet!

A hadnagy, aki éppen ki akart lépni a parancsnoki fülkéből, megállt.

— Nem mondhatnánk azt, hogy amatőr víz alatti régészek vagyunk? Elsüllyedt hajókat keresünk. És útban Fokvárosba, itt megálltunk, mert ezen a helyen süllyedt el öt portugál gálya, tengerészektől hallottuk Luandában.

— Andrea, maga igazán zseniális ember, még a hullámverés sem tompította el éles eszét! — kiáltott fel Flaiano.

Az Aquila himbálódzott a hullámokon, láncai csörögtek az éjszaka sötétségében, amikor egy erős fényszóró az őrmatróz szemébe vágott. A matróz a kapitányt hívta. Hangos, angol nyelvű szóváltás következett. A járőrhajó azt követelte, hogy fogadják a felügyelőket szállító csónakot. A kapitány azt válaszolta, hogy a jacht túlságosan közel vesztegel a hullámverések övezetéhez és ő nem felel éjszaka a csónak biztonságáért. Ráérnek, várják meg a reggelt, a jacht úgysem szökik meg.

A járőrhajó válaszul azt követelte, hogy a jacht menjen ki a hullámverések övezetéből és ússzon közelebb hozzájuk. Calegari dühösen azt ordította, hogy virradatig nem mozdul el a helyéről, mivel nem akarja a jachtot veszélynek kitenni. Erre a rendőrség azzal fenyegetőzött, hogy tüzet nyit. A kapitány kijelentette, hogy ő is tüzeléssel válaszol és rádióján “SOS” jeleket ad le: magánkézben lévő, békésen horgonyzó sétahajót kalóztámadás érte.

A szóváltás Calegari kapitány győzelmével ért véget. Az őrhajó közelebb jött és horgonyt vetett. Fényszórója időnként felgyulladt és végigpásztázta a jachtot.

Alighogy megvirradt, a buzgó rendőrök már a jachton voltak. Flaiano, aki egész éjjel le nem hunyta a szemét, mesterien megjátszottá az álmos mágnást, aki egy kukkot sem ért az egészből. Fényűzőén berendezett kajütjében fogadta a főfelügyelőt, sokáig magyarázgatta neki a lehorgonyzás célját és fel volt háborodva az aljas gyanúsítások miatt. A felügyelő megitta kávéját, elszívta a gyűjteményből kiválasztott szivart és közölte, hogy okvetlenül át akarja vizsgálni a hajót. Flaiano felkacagott.

— Felügyelő, maga igazán, rossz diplomata! Azt hiszi, én nem tudom, hogy amíg maga itt a jogokról és kötelességekről magyaráz, öt nyomozója már teljes erejéből igyekszik találni valami gyanúsat! Mihelyt megérkezünk Fokvárosba, tiltakozást jelentek be! Mi köze van az én hajómnak holmi ostoba gyémántokhoz? Próbáljon csak saját maga partra jutni ezen a pokoli hullámverésen keresztül, akkor elismerem, hogy joga van a gyanúsításra.

A rendőrfelügyelőt felbőszítette a jachttulajdonos nyilvánvaló igazsága.

— Ami a partot illeti, hamarosan meglátjuk — vakkantotta.

— Ami viszont az elsüllyedt hajó keresését illeti, ahhoz is engedély kell. Van engedélyük?

— Elég, felügyelő! Azért én is konyítok valamit a nemzetközi törvényekhez! Engedély nélkül nem szabad munkálatokat folytatni, de a keresés egyetlen civilizált országban sem tilos.

— De önök akkor is a három mérföldes sávon belül tartózkodnak, tehát megsértették a határt!

— Nyilván ön is tudja, hogy a kiránduló magánjachtok kedvezményeket élveznek… civilizált országokban.

— Rendben van, majd meglátjuk. Köszönöm a kávét! Most pedig fel kell mennem a fedélzetre.

Odafönt pengtek a gitárok. A calabriaiak hetyke nápolyi kikötői dalokat énekeltek. Az őrhajó két fegyveres matróza, akik a fedélzeten őrködtek, vidáman mosolyogtak, mert nem értették a szöveget.

A főfelügyelő meghallgatta segítőtársainak jelentését, másodszor is végignézte a hajónaplót és a jacht valamennyi dokumentumát, sokáig vizsgálgatta a térképet, amelyen a kapitány már megjelölte a képzeletbeli gályák helyét.

— A tevés őrjárat közeledik, sir! — ordította bele a megafonba az őrtiszt. — Most vettük a HA-151-es rádiótáviratát…

A fedélzeten megjelent Cesare és Lea, látszott rajtuk, hogy jól kialudtak magukat, frissek voltak és hozzáfogtak szerepük eljátszásához. Ellenőrizték a búvárfelszerelést, majd mind a ketten kezdtek beöltözni, most is az önkéntes segítőtársak gyűrűjében, mint mindig. Odament Flaiano és Sandra is, aki ragyogóan festett a fekete-sárga csíkos fürdőruhájában és tűsarkú szandáljában. A felügyelőnek a lélegzete is elakadt, ennek ellenére, nem átallotta megjegyezni:

— Személyes motozás nélkül, sir, nem engedélyezem a leszállást. De a hölgyet nincs aki megmotozza, azért neki itt kell maradnia.

Lea zavart pillantást vetett a főfelügyelőre: gyengén beszélt angolul. A hadnagy lefordította a rendőr szavait. Lea elpirult, aztán kibújt a búváröltözékből és a felügyelő lába elé dobta.

— Fordítsa le neki: vizsgálják át a kopói. Aztán levetem a fürdőruhámat, és azt is odadobom neki. Sandra rámsegíti a búváröltözéket, és meztelenül merülök a víz alá.

Most a felügyelő vörösödött el.

— Miért kell végletekbe esni? Én megvizsgálom a búváröltözéket és az övet. Higgye el, kedves kislány, nekem nagyon kellemetlen, de kénytelen vagyok megakadályozni a holmik levitelét a jachtról.

— Hát akkor csak túrják fel az egész jachtot a fogdmegeivel együtt, de engem hagyjanak békén! És magának nem vagyok kedves kislány! Maga véreb!

A hadnagy — nagyon okosan — nem fordította le Lea indulatos szavait, de a felügyelő kiérezte hangjából a megvetést, és szándékosan lassan vizsgálta át a lány búvárfelszerelését, két segédje pedig gyorsan és ügyesen megmotozta a festőt. Lea tüntetőén hátat fordított a rendőröknek, akik le nem vették róla vizsla szemüket, amíg a nagy oxigénpalackot csatolták a hátára. A horgonyzási helyen a víz mélysége a zátony teljes hosszában harmincöt-ötvenöt méter közt mozgott.

A rendőrök és az őrhajó matrózai kíváncsian figyelték a búvárok lemerülését.

A nap által megvilágított vízben még sokáig látszott a két alak, végül elnyelte őket a sötét mélység.

— Vakmerő gyerekek! — intett a fejével a fennhéjázó felügyelő, aki kezdett emberi ábrázatot ölteni. — A kis najád nagyon mérges teremtés.

— Egyáltalán nem mérges — szólalt meg Sandra remek angolsággal —, csak felháborította a rendőrség zaklatása.

Sandra megvető pillantást vetett a felügyelőre és lement a kajütjébe. A felügyelő összegyűjtötte embereit, egy kis tanácskozást tartott velük, majd türelmetlenül járkálni kezdett a fedélzeten. A hajó átkutatása bonyolult és hosszadalmas dolog, a felületes átvizsgálásnak meg nincs értelme. A hajó feltartóztatásához komoly gyanú szükséges, de a felügyelőnek semmi oka sem volt komoly gyanúra.

A jacht legénysége a társalgóban gyülekezett a tízóraihoz. A rendőröket nem hívták meg, azok komoran ücsörögtek a fedélzeten, a lomha hullámokat nézegették, amelyek alatt, valahol a mélyben a két búvár tartózkodott. A kötéllétra mellett ülő ügyeletes is a tengert fürkészte s úgy tett, mintha észre sem venné a felügyelőt.

Calegari kapitány a pocakját tekintélyesen kidüllesztve, kacsázva felment a parancsnoki hídra. Azelőtt soha sem járt ilyen felfuvalkodott képpel. A nyomában haladó Flaiano és a hadnagy csak nevettek rajta.

Megszólalt az őrhajó kürtje. A felügyelő felszaladt a parancsnoki hídra. A magas, part menti dűnéken feltűntek a jól megtermett tevéken ülő járőrök: a rezgő, forró, száraz levegőben csak homályos, szürke körvonalaik látszottak. Ketten kiváltak a csoportból és lejöttek egészen a homokos vízpartra.

— Mit jeleznek? — kérdezte Flaiano a kapitánytól.

— Nem tudom, ez valami különleges rejtjel. Bizonyára azt, hogy minden rendben, nézze csak a rendőrtisztet.

— A szárazföldi járőr igazolta, hogy nem szálltak partra — mondta hangosan a felügyelő —, nem kutatom át a hajót. De nem engedhetem meg, hogy tovább vesztegeljenek itt külön hatósági engedély nélkül. Az lesz a legjobb, ha folytatják útjukat Fokváros felé és ott a mandátumterület hatóságához fordulnak engedélyért.

A kötélhágcsónál ülő ügyeletes felkiáltott, hogy látja a búvárokat. A tíz méter vastag vízrétegen keresztül jól látszottak a békaemberek szétfolyó, elmosódó körvonalai. Egy szinten lebegtek a vízben, néha a jacht orrához úsztak és belekapaszkodtak a horgonyláncba, amely rézsút futott le a mélybe. Cesarének és Leának még bizonyos ideig a víz alatt kellett tartózkodniuk, hogy a nagy nyomástól a vérbe került nitrogén kiválasztódjon, és ez által elkerüljék a kínzó keszonbetegséget.

— Nézzék csak, kevés a levegőjük. Lea a saját légzőkészülékéből lélegezteti Cesarét!

— Kérek egy légzőkészüléket — parancsolta Flaiano —, és még egy tartalék készüléket. Lemerülök és kicserélem a légzőkészüléküket, hogy ne kelljen a palackokat kicserélni.

Flaiano közvetlenül a fedélzetről ugrott a vízbe, kezében tartva a sisakot, nehogy megsérüljön, amikor a vízbe csapódik.

Flaiano kicserélte Cesare légzőkészüléket. Élénk gesztikulálás következett. Mind a hárman összedugták a fejüket, ütemesen mozgatták hosszú lábuszonyaikat és időnként belekapaszkodtak a láncba. Végül Ivo a fogai közé vette a Cesare övén függő tasakot, karjára akasztotta a másik légzőkészüléket és lassan úszni kezdett a kötélhágcsó felé. Az ügyeletes matróz elkapta a készüléket, Flaiano pedig felment a fedélzetre és gyorsan letépte magáról az álarcot. Egy kissé lihegett, szeme csillogott az izgalomtól. Aztán egy bűvész ügyességével előkapott Cesare tasakjából egy furcsa alakú fekete tárgyat és maga elé tartotta. A körívvé görbített fekete fémtárgyon nem látszott mindjárt, hogy fejdísz: diadém vagy korona.

Az ujjnyi vastag fekete fémből készült keskeny, gyűrű alakú abroncsot vékony, lekerekített, kiszélesített hegyű, kifelé hajlított, kétrészes fekete levélkék díszítették. A három, kissé nagyobb méretű levélkében, amelyek valószínűleg a korona homloklapját jelezték, nagy piros kövek, alkalmasint rubinok csillogtak. A levélkék fölött ugyanabból a fekete fémből készült, befelé görbülő csíkok húzódtak. Elöl, ott, ahol a rubinok csillogtak, a csík felfelé álló fogakban végződött. Mind a két oldalon, azokon a helyeken, amelyek a fejen a halántéknak felelnének meg, arany korongok voltak beledolgozva a csíkokba. Minden egyes korong közepéből laposra csiszolt végű, rövid rudacska alakú, furcsa szürke színű kövek álltak ki. A napon vakítóan csillogtak és elhomályosították a rubinkövek kissé komor ragyogását. Ugyanilyen kövek díszítették a hátsó csíkokat is, amelyeket két ív fogott össze a koronának a fejtetőn áthajló része fölött.

A figyelmes tekintet azt is észrevette, hogy a szürke kristályok különleges ragyogását a fémes, tükrös csillogású és belül szétmorzsálódott, rengeteg igen apró szemcsétől kapta.

— Jupiterre esküszöm — a rendőrfelügyelő elvesztette nyugalmát —, ez valami csodálatos! Bizonyára nagy ritkaság.

— Lehet — mondta a kapitány és sanda pillantást vetett a felügyelőre —, de Flaiano úr még semmit sem magyarázott meg nekünk…

— Hát mit magyarázhatnék én meg, magam sem tudok semmit. Meg kell várnunk a búvárainkat. Már csak húsz perc és itt lesznek.

A fedélzetre lépő Lea és Cesare teste kékesen halvány volt. Esetlen mozdulataik elárulták, hogy igencsak elgémberedtek a hideg tengerfenéken. De miután ittak egy korty bort, és száraz ruhát öltöttek, a magasan delelő napon hamar visszanyerték megszokott egészséges olasz elevenségüket.

Cesare hozott egy papírlapot és erélyes mozdulatokkal felvázolt egy térképet, hogy jobban megérthessék magyarázatát. Közvetlenül a jacht alatt lapos fenék húzódik, amelyet a kézi mélységmérő szerint százöt lábnyi mélységben homok borít. Keleti irányban, a part felé a fenék emelkedik és hatalmas kőtömbök borítják, amelyeket a tenger egy kissé simára csiszolt. Befelé, a tenger felé sziklás gerinc húzódik, amely eléri a nyolcvan lábnyi magasságot, mögötte sötét feneketlen szakadék tátong. A gerinc és a homokos fenék fokozatosan lejt dél felé. Északnak pedig-úgy látták-ugyanolyan keskeny homokos fenéksáv húzódik.

Az első hajók, amelyekre Cesare és Lea rábukkantak, egy halomban hevertek, homok és megkeményedett, sötét iszapkéreg alatt. Csak körvonalaik látszottak a homokban és szabályosságukkal ütöttek el a környezetüktől. A hajók kicsik és alacsonyak voltak, bárkák vagy gályák lehettek, hosszúságuk elérte a tizenöt métert, vagy annál is többet, árbocnak vagy fedélzeti építménynek nyoma sem látszott rajtuk. A hajók egész külsejében volt valami, ami azt súgta, hogy ókori gyártmányok. Róluk Cesarénak rögtön a Földközi-tenger fenekén talált antik hajók jutottak eszébe, Ide, Afrika déli csücskébe aligha juthattak le görög vagy római hajók, így hát Cesare belátta, hogy összehasonlítása sántít.

A homokos sávban mindenütt látszottak hajók: a jacht alatt és távolabb dél felé, hol nehezen kivehető halomban zsúfolódva, hol egyenként szétdobálva. Cesare és Lea szeretett volna találni valamilyen holmit, és keresés közben egyszer csak a Földközi-tengerben oly sűrűn előforduló agyagamforákhoz nagyon hasonlító edényekre bukkantak. Mind a ketten találtak már ilyen ókori edényeket, amikor az Adriai- és a Tirrén-tenger alatt úszkáltak könnyűbúvár-felszerelésben.

Hosszú ideig úszkáltak az elsüllyedt hajók temetője fölött, búvárkésükkel túrták a homokot és a megkeményedett agyagot, de semmi olyasmit sem találtak, ami hozzásegítette volna — őket a hajók hovatartozásának és pusztulásuk időpontjának a megállapításához. A homokpad, amelyen a hajók hevertek, nagyon fokozatosan lejtett dél felé. A búvárok, akiket magával ragadott a felfedezés lázas lelkesedése, csak később vették észre, hogy már negyvenöt méter mélyen járnak. Körülöttük a víz nem volt ugyan hideg, de valahogy élettelen. Nem voltak itt sem korallok, sem tengeri rózsák, még hínár sem borította a kövek durva szemcséjű felületét. Kellemetlen, halottsápadt színárnyalatú, hosszú halak húztak el mellettük gyér rajokban. Magasan a fenék fölött számtalan medúza lebegett, amelyeknek a nagysága a teáscsésze és a nagytányér között váltakozott. A nagy cápáknak itt nem volt semmi keresnivalójuk, úgyhogy ez a víz, amelyben alig van élet, nem rejteget veszélyt az emberre nézve.

A sötétség sűrűsödött a dél felé húzódó világos és homokos fenék fölött. Benne homályosan rajzolódott ki a hajóknak egy másik csoportja. Lea elindult a legszélső hajó felé, abban a reményben, hogy hátha talál valami érdekes holmit. De Cesare megveregette Lea vállát és a mélységmérőre mutatott. Lea könyörgésre fogta a dolgot: kezét a szívére szorította. A festő megadta magát. Úsztak még vagy kétszáz métert, amikor megpillantottak egy kupola alakú kőtömböt, amely valószínűleg ennek a nagy hajónak a törését okozta. Tatjának és orrának homok- és iszapkéreg alatt kirajzolódó körvonalai majdhogynem kétszeresen túlszárnyalták az imént megvizsgált hajók méreteit. A törés helyén az egész középső része eltűnt, megsemmisítette az idő vagy a tenger áramlása. Itt megvolt a reményük, hogy találnak a hajóból kihullott holmikat, amelyeket betemetett a sziklát borító vékony homokréteg. Lea buzgón vájkált késével a homokban, felkavarta az iszapot, de ezzel csak rontotta az amúgy is gyenge látási viszonyokat. A lélegzés egyre nehezebbé vált, az oxigénpalackokban süllyedni kezdett a nyomás. Lea egyszer csak megrándult, a fenékhez lapult és kapálózni kezdett lábuszonyaival. A megrémült Cesare elkapta, mert attól tartott, hogy elfogta a mélységi kábulat. Ez halálosan veszélyes pillanat, amikor a nagy nyomás alatt nitrogénnel dúsított vér elkábítja az agyat, úgyhogy az ember nem képes többé józanul gondolkodni. Egyre könnyebbnek érzi magát, kacagva letépi magáról a sisakos álarcot, vidám delfinként hancúrozik a vízben, és ha nincs mellette egy erős és tapasztalt segítőtárs, elpusztul. Még ennél is rosszabb az oxigénmérgezés, mert görcsöket okoz.

Ám Cesare rémülete pillanatok alatt eloszlott, amikor Lea diadalittasan felmutatta azt a nagy, gyűrű alakú tárgyat, amelyet teljesen belepett a ragadós iszap és a homok. A festő átvette Leától, aztán mind a ketten sietve úszni kezdtek visszafelé, az Aquila horgonyához. Itt, ahol a mélység már csak huszonhét méter volt, mosni, tisztogatni kezdték a leletet. Amint az iszapkéreg alól előcsillantak az élénk fényű kövek — a színüket nem tudták pontosan megállapítani —, mindjárt tudták, hogy értékes leletre bukkantak. A festő tovább tisztogatta a koronát iszappal és a búvártáska puha bőrével. Mire feljebb emelkedhettek a vízben, a furcsa fekete korona már teljesen tiszta volt. Semmiféle lerakódás nem tapadt rá erősen a fém felületére — az aranynak van ilyen tulajdonsága. Nyilván az a fekete fém is az évszázadokon át nem változó nemesfémekhez tartozott.

— Ez a felfedezés sokkal fontosabb a felügyelő úr gyémántjainál — hencegett Cesare. — Most aztán szárnyra kapja a világhír az expedíciónkat.

— Erről jut eszembe, felügyelő úr, hogy a csónakja már rég a hajó oldalánál ring — kapott észbe Flaiano. — A segédjei is várják önt… Remélem, végeztünk egymással?

— Az előbbi üggyel kapcsolatban, igen, de itt az újabb ügy — szólt a kezét felemelve a főfelügyelő —, kénytelen vagyok elkobozni az önök leletét, mivel kétségtelenül nagy az értéke és mindenfajta engedély nélkül a Dél-afrikai Köztársaság területén találták.

Néhány percig csend uralkodott. Aztán Flaiano magához tért és ökölbe szorított kézzel a felügyelőnek ugrott.

— Ez már több a soknál! Eszem ágában sincs átadni magának a koronát. Azonnal takarodjék innen!

Calegari kapitány elkapta főnökének vállát és oly erősen fogta, mintha harapófogóban tartaná, a felügyelő pedig segédjeire kacsintott. Két hatalmas termetű búr rendőr a filmszínész két oldalára állt, a harmadik, egy nagy állú, mélyen ülő világos szemű rendőr pedig kikapta a koronát Flaiano kezéből. A főnök elkomorult, aztán elsápadt a tehetetlen dühtől.

— Nem tehetünk semmit — szólalt meg nyugodt hangon Calegari kapitány —, az erő az ő oldalukon van. De majd Fokvárosban tiltakozást jelentünk be az akciójuk ellen.

— Nem csak az erő, hanem a törvény is — helyesbítette a kapitány szavait a felügyelő. — Leletüket átadom a hatóságoknak, szakértők felbecsülik értékét, és elhelyezik egy széfben. Ha majd megkapják az engedélyt az ásatásokra az önök által talált helyen, visszakapják a koronát. Azután, hogy értékének bizonyos részét befizetik a dél-afrikai köztársaság kormányának. Avagy a kormány úgy látja jónak, hogy kifizeti az önök részét, a koronát pedig megtartja.

– Értettem, megértettem! — sziszegte, haragját nagy nehezen visszafojtva Flaiano. — De most aztán végre nyugton hagy minket?

— Csak abban az esetben, ha többé nem merülnek le, sőt azonnal felszedik a horgonyt. Akkor mehetnek, ahová csak akarnak.

A felügyelő átvette segédjétől a koronát és elindult a kötélhágcsóhoz. Cesare egy intéssel megállította.

— Hadnagy, fordítsa le neki. Arra kérem, hogy Lea egy pillanatra feltehesse fejére a koronát, én pedig lefényképezhessem. Elvégre élete kockáztatásával hozta fel a tengerből!

A felügyelő némi gondolkodás után beleegyezett. Cesare kihozta a kajütjéből egyetlen kincsét, a színes filmmel töltött Nikonját. A felügyelő átadta a koronát Leának. A lány zavarában ügyetlenül helyezte a fejére, aztán jól kihúzta magát. Sandra felvetette vele a tűsarkú szandálját. A felügyelő türelmetlenkedni kezdett.

Végre minden rendben volt. Cesare készített néhány felvételt, de elégedetlen volt a világítással, ezért kiállította Leát a napra, a hajó jobb oldali korlátjához. Lea arcát a fény felé tartotta, a szürke kövek vakítóan csillogtak a fekete fémen. Cesare fényképezőgépe halkan kattant, aztán még egyszer és még egyszer… Cesare éppen az exponálási időt állítgatta, amikor Lea megtántorodott. Sandra figyelmeztetően felkiáltott és a barátnőjéhez ugrott, de Lea a szeméhez kapott az egyik kezével, előredőlt, aztán végigzuhant a padlón, fejét pedig beleverte a mellvéd korlátjába. A fekete korona lepattant a fejéről és egy szempillantás alatt eltűnt az odahömpölygő hullámokban.

A felügyelő visító üvöltése hasított bele a dermedt némaságba. Nekiugrott Cesarénak, de a festő teljes erőből félrelökte és felemelte az eszméletlen Leát.

— Hozzám — üvöltötte a felügyelő —, fogják le mind a kettőt, mert a bolondját járatják velünk! Letartóztatom őket!

— Térjen már észhez, tiszt úr! — hangzott fel Sandra tisztán csengő hangja. — Eddig ön a törvényt képviselte, mi pedig mindenben engedelmeskedtünk magának. Most meg úgy viselkedik, mint… mint egy gestapós. Hát nem látja, hogy baleset történt?! Térjen már észhez, nem szégyelli magát?!

A felügyelő úgy érezte, mintha hideg zuhany érte volna.

— Megnézzük — vakkantotta komoran és intett a segédjeinek, hogy távozzanak. — Mi történt vele?

— Miss Lea Midára gondol?

— Igen, igen, természetesen!

— Lehet, hogy elájult, mert túl mélyre merült le… de lehet, hogy hőgutát kapott, hisz a hideg víz után kiállt a napra. Majd kiderül. De lám, máris kezd magához térni!

Lea tágra nyitotta csodálkozó szemét, felemelte kezét, hogy letörölje vízzel lefröcskölt arcát. Cesare átvitte a fülke árnyékába, ahol a hadnagy már leterített egy matracot, és párnát tett rá. Lea körülnézett, mintha nem ismerné meg a jelenlevőket.

— Cesare, kedvesem — a festő szíve nagyot dobbant, hiszen Lea megismerte —, kik ezek az emberek? Miért vagyunk itt? Történt velem valami?

— Semmi nem történt, drágám! Feküdj csak nyugodtan, ez csak azért van, mert sokáig tartózkodtál a mély vízben! Hajókra bukkantunk…

— Miféle hajókra? Ja, emlékszem, amforákat találtunk Crotone környékén?

Cesare elhűlt és tanácstalanul nézett társaira, akik körülvették.

— Maga is nyugodjon meg, Cesare! Leát levisszük a kajütjébe, kap egy altatót, kialussza magát és rendbe jön. Emeljék fel — fordult Sandra a hadnagyhoz és a mérnökhöz.

A két férfi engedelmesen felemelte Leát.

— Kik ezek? Miért cipelnek engem? — kérdezte Lea, és gyermekién gyenge, vékony hangja fájdalmasan, panaszosán visszhangzóit Cesare szívében.

A felügyelő gyanakvó szemmel kísérte a menetet.

— Korántsem vagyok biztos abban, hogy ezt az egész cirkuszt nem szándékosan játszották el nekünk — kezdte, de a kapitány nem hagyta, hogy befejezze:

— Elég legyen, sir! Máris felszedjük a horgonyt és indulunk Fokvárosba. Nincs kizárva, hogy gyakorlott orvosokra lesz szükség, ezek a mélytengeri lemerülések olykor súlyos következményekkel járnak. A törvény nevében mi kifogása van ellenünk? Vegye úgy, hogy a koronát vagy akármi legyen is az, meg sem találtuk. Mi megtaláltuk, de visszatettük arra a helyre, ahonnan a kormányuk, oltalmazza az Isten, elveszi, ha szükségesnek fogja találni. Minden maradt úgy, ahogy kellemes találkozásunk előtt volt.

— Ne gúnyolódjék, sir! Én vagyok az ostoba, mert hagytam magam becsapni, mint egy kölyök.

— Senki sem akarja önt becsapni! A véletlen műve, felügyelő úr! De fogadjon meg egy jó tanácsot: a hajók felfedezése — szenzáció, amely sok száz riportert csal majd ide, és ha mindegyiknek a tudomására hozzuk, hogy a főfelügyelő viselkedése nem felelt meg teljes mértékben az illemszabályoknak, bocsánat, nem jól értettem a nevét, sir…

— Van Kallen. No de nem szeretnék haraggal elválni. Nem próbálná meg valamelyik búvárjuk felhozni a koronát? Bizonyára a hajó alatt a homokon hever jól látható helyen. Akkor minden rendben lesz közöttünk.

Ebben a pillanatban a társalgó ajtajában megjelent Cesare.

– Én lemerülök! Az én hibám volt és megpróbálom helyrehozni. Ebben a felszerelésben még van elég levegő.

A hadnagy lefordította a festő szavait, a felügyelő arca pedig felragyogott.

— Kedves bátyám — fordult Cesare Calegarihoz, valami okból családias hangon szólítva meg —, azt hiszem, van magának egy kedves kis kövecskéje, tudja, az a kerek, kétszáz kilós… — a festő selypítő déli tájszólásban beszélt.

— Még egy maradt.

— Dobja le a vízbe a sellőknek, de még mielőtt én alá merülnék. Minél több buborékot csináljon. Csak éppen a hajó túlsó oldaláról gurítsa le.

A kapitány szemében huncut fény villant meg. Máris sietett kiadni a parancsot. A legénység minden ráérő tagja segített felhozni a malomkövet a hajóraktárból. Cesare Ivo segédletével lassan piszmogva ellenőrizte a búvárfelszerelést, amíg meg nem hallották a hajó bal oldala felől a hangos csobbanást, amely azt jelentette, hogy kérése teljesült.

— Mit dobtak be a vízbe és miért? — kérdezte nyugtalanul a felügyelő.

— Mi, az elsüllyedt hajók kutatói, ilyen fenékjeleket alkalmazunk, amelyet a legerősebb tengeri áramlás sem tud elsodorni. A következő expedíció pedig könnyen rálel a helyremagyarázta készségesen a kapitány.

Cesare lemerült a vízbe. Szorongó félelem szorította össze a szívét, miközben egyre mélyebbre merült a sötét vízben. Érthetetlen dolog történt Leával, ez nem lehetett a mély lemerülés vagy a túl gyors feljövetel következménye. Cesare mindig nagyon szigorúan ügyelt ezeknek a szabályoknak a megtartására, mert rettegett attól, hogy Leának valami baja esik. Lehet, hogy e rettenetes pillanatig nem gyanította — még akkor sem, amikor Lea elsőnek vágott neki a hullámverésnek —, milyen erős érzelmi szálak fűzik a lányhoz. Kétségbeejtően vakmerő, heves, lobbanékony, hűséges barátnője, az igazság mindenkori bajnoka, egyszer csak olyan tehetetlen és végtelenül szánalmas lett, mint egy kisgyerek: gyenge a hangja és merev, csodálkozó a tekintete.

Cesare ösztönösen érezte, hogy valami összefüggés van a Lea fejére helyezett fekete korona, a lány szokatlan ájulása és emlékezetének elvesztése között. Bizony, Lea elfelejtette, hogy Flaiano jachtján van, nem pedig Olaszországban, így hát a festő elhatározta, hogy okvetlenül megkeresi a koronát, de nem szolgáltatja be, hanem elrejti a fenéken egy biztos helyen. Azért kellett Calegari kapitány malomköve, hogy biztosan ráleljen a rejtekhelyre. Lehet, hogy Lea gyógyításához tanulmányozni kell a koronát. A jobbik eset, ha múzeumán helyezik el, de mi lesz, ha elárverezik? Nem, nem szabad kockáztatni és bízni a jóindulatban meg a humanizmusban. Inkább arra lehet számítani, hogy embertelenül végrehajtják a vagyonvédelmi törvényeket, legyen szó állami, nemzeti tulajdonról vagy magántulajdonról…

A fölötte áramló sötét és vastag vízrétegnél világosabb, halvány-szürkevíz alatti zátony, amelyen a számtalan elsüllyedt hajó hevert, vészjósló helynek tűnt Cesare számára. Lea sorsa, az ismeretlen hajók ki tudja mikori rejtélyes pusztulása, alkalmasint sokszáz szerencsétlen hajóssal egyetemben. Nagyon komor és ellenséges volt ez a homokos síkság.

Cesare a hátára fordult, és úgy úszott tovább: a jachtot kereste. Az áramlás északnak sodorta, visszafordult. A korona ott hevert a homokon.

Cesare magához vette és a part felé úszott, ahol még nem ülepedett le a lezuhant malomkő kavarta iszap. A drótkötél a kő alá szorult, de a fenéktől három méternyi magasságban ott ringott a kis bója.

A festő alaposan megfigyelt mindent, megfeszítette óriási vizuális emlékezetét, miközben egy rejtett helyet keresett.

Jó időbe telt, amíg Cesare egy iszappal eltömött üreget talált abban a lekerekített sziklában, amely olyan volt, mint egy mexikói kalap, és keleti irányban feküdt a malomkőtől. Az üreg a kőben a kalap “tompjának” és “karimájának” találkozásánál volt. Cesare a késével kitisztította az üreget, beletette a koronát és újra betapasztotta a kő alól kibányászott ragadós iszappal. Amikor befejezte a munkát, feljebb emelkedett és néhány percig a fenék fölött lebegett, hogy emlékezetébe vésse a helyet, aztán gyorsan felfelé emelkedett.

A jachton örökkévalóságnak érezték a kényszerű tétlenséget, amíg Cesare “megkísérelte helyrehozni a hibáját”. De amikor a festő végre megjelent a fedélzeten, kiderült, hogy csupán félórát töltött a víz alatt.

Azt a bejelentését, hogy a korona valószínűleg a szikla gerinc mögött esett le és elmerült a mély szakadékban, általános hallgatás fogadta. A felügyelő cigarettázott, ráncolta a homlokát, végül közölte, hogy jegyzőkönyvet vesz fel. Flaiano egyetértett a szándékával, a jegyzőkönyv ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy a jachtot átkutatta a Csontváz-partot ellenőrző rendőrség. A jegyzőkönyvet a felügyelő. Flaiano és az Aquila kapitánya írta alá; az utóbbi arra kérte a rendőrfelügyelőt, hogy a hajónaplóban aláírásával igazolja a hajó feltartóztatását.

Amikor a hívatlan vendégek eltávoztak, a jacht felszedte a horgonyt.

A kalandkeresők, akiket az utóbbi napok eseményei felzaklattak, állandóan a történteket tárgyalták, füstöltek és iszogatással nyugtatgatták túlfeszített idegeiket. Lea, aki egy kissé már erőre kapott, némán üldögélt a kajütjében a fotelben. Időnként kínzó gondolatok torzították el fiatal arcát; ilyenkor Cesare szíve majd megszakadt a sajnálattól. Lea nyilvánvalóan nem értette, hogyan került a Dél-Afrika partjai mentén úszó jachtra. Életének korábbi eseményeit egészen a Nápolyban töltött téli napokig megőrizte az emlékezete. A gyémántokkal kapcsolatos kaland, jóllehet az egész az ő ötlete volt, teljesen eltűnt tudatából. Lea, akit megijesztett saját érthetetlen állapota, depresszióba esett.

Továbbra is gyenge szél fújt, így telt el egy nap, majd a második. Az Aquila már utazósebességgel haladt, és több száz mérföldnyire maga mögött hagyta a Bálna-öblöt. Elhagyták a lüderitzi harántirányt, anélkül, hogy a parthoz közelítettek volna, mely itt, a tiltott övezetben különösen barátságtalan.

Flaiano és a kapitány még egyszer megvizsgálták a gondosan elrejtett gyémántokat, aztán megkezdték az osztozkodást. A kapitány harmincezer fontra értékelte a leletet, ily módon mindegyiküknek körülbelül háromezer font jutott. Flaiano azt szerette volna, ha az öt búvárnak, akik vele együtt mindenkinél többet kockáztattak, nagyobb rész jut. A hadnagy és Cesare Lea nevében visszautasították ezt a javaslatot.

Flaiano mint a jacht tulajdonosa, aki az egész út költségeit viselte, megkapta a hadnagy által talált gyémántot.

A kapitány szerint ez az egyetlen kő legalább tízezer fontot ér. Flaianót nyugtalanítani kezdte a Lea által talált kő. Montuori hadnagy elővette zsebéből a gyémántot és közölte, hogy Lea neki adta át megőrzésre a követ. Amikor a rendőrség rajtaütött a hajón, a hadnagy a gyémántot belecsúsztatta a fedélzeten heverő csónak evezővillájának résébe és boldog volt, amikor látta, hogy a rendőrök a tűző napon a kincs közvetlen közelében téblábolnak.

— Nem szabad a tűzzel játszani — háborgott Flaiano —, hiszen ez kölyöktempó!

— Egyáltalán nem! Higgye el, az ördög sem találta volna meg ott! Két órát bajlódtam, míg kiszedtem a gyémántot, és csak dicsérni tudom magam azért, hogy ilyen rendkívül agyafúrt rejtekhelyet találtam.

— Várjon — mondta halkan Cesare —, idehívom Leát. Andrea, adja ide a követ.

Fogta a gyémántot és odament Leához, aki bágyadtán lapozgatta a kottákat a társalgóban álló pianínón, megfogta a kezét, és a lámpa fényéhez tartotta a csillogó követ.

— Milyen szép — élénkült fel Lea —, ez igazi gyémánt?

— Lea — kiáltott fel kétségbeesetten Cesare —, hiszen te találtad ezt a gyémántot és Sandrának akartad ajándékozni!

Az erős töprengéstől ismét ránc jelent meg a lány homlokán. Úgy összeszorította kezét, hogy megropogtak az ujjai.

— Azt mondod, drágám, hogy oda akartam… de hát én nem emlékszem, nem emlékszem semmire, itt minden idegen nekem… — Könnyek peregtek le napbarnított arcán.

— Cesare, én ezt nem bírom tovább! — szólt közbe váratlanul Sandra. — Ne kínozza!

Cesare homlokon csókolta Leát és odament Sandrához. A keze remegett, amikor feléje nyújtotta a gyémántot.

— Tessék, vegye el. Lea akarta így, elképzelte, hogyan örül majd neki.

— A maga Leája valóságos kincs! Vannak ilyen lányok! Ez pedig — Sandra közömbösen letette a gyémántot az asztalra a többihez —, hadd növelje néhány fonttal mindenkinek a részét.

— Nem néhány fonttal, hanem néhány százzal. — A hadnagy leplezetlen rajongással nézett Sandrára.

– Én akkor is egyenlő részt akarok. Én csak hajószakács vagyok, annak is gyengécske!

— Sandra, ne légy ostoba — mérgelődött Flaiano —, neked pénzre van szükséged.

— Mint mindenkinek.

— Azt tanácsolom, nem, parancsolom — szólalt meg a kapitány —, hogy Fokvárosban senki se kezdjen semmit a gyémántokkal! Mert nyomban lebukunk, és máris kiderül, hogy honnan származnak az Aquila utasainak gyémántjai. El kell halasztani a kövek eladását Ceylonig. Utunk során Colombo a következő nagy kikötő. De még jobb, ha türelmesen kivárjuk, míg visszajutunk Európába.

– Én nem tudok annyit várni! — felelte izgatottan Cesare. — Bárkinek hajlandó vagyok átengedni a részemet, csak most azonnal kapjak pénzt érte. Nekem kezeltetni kell Leát. Talán maga tudna pénzt adni a gyémántjaimra. Igen? — fordult Flaianóhoz.

— Megvehetem őket. Természetesen figyelembe véve, hogy bizonyára túlbecsültük az értéküket, aztán meg az eladás kockázattal jár… egyszóval, adok értük ezer fontot. Nem? Akkor másfelet.

— Rendben van! Adja ide a pénzt, az én részem pedig a magáé.

– Álljunk meg! — kiáltott közbe Calegari kapitány. — Ne siesse el, Cesare. Én kölcsön adom minden pénzemet, amit magammal hoztam, körülbelül négyszáz fontot. Ezenkívül, javaslom, rendezzünk gyűjtést, mindenki annyit adjon, amennyit tud, s az összegyűjtött pénzt Lea gyógykezelésére fordítjuk, elvégre a lekötelezettjei vagyunk.

Amikor a gyémántokat kis kupacokra osztották, a kapitány parancsot adott a gép leállítására és a kormány rögzítésére. Az expedíció valamennyi tagját berendelték a sorsolásra. Ha valaki úgy érzi, hogy megrövidítették, csak a véletlent okolhatja. Calegari átadta Cesarénak a négyszáz fontot és kereken visszautasította a gyémántját mint zálogot. Ezenkívül átadott neki még kétszáz fontot — ezt a többiek adták össze. Bármennyire ellenkezett is a festő, a kapitány nem vette vissza a pénzt. Azt javasolta a konok férfinak, hogy járja körbe a társait és személyesen adja vissza mindegyiknek a pénzét. Cesare, e baráti gesztus után, nem sérthette meg őket, és elfogadta az ajándékot.

A jacht közeledett a Vihar-fokhoz, az időjárás pedig egyre szebb lett. Az ősz még csak most kezdődött — a déli féltekén az április megfelel a mi szeptemberünknek. Lágy szellő lengedezett a fedélzeten. Az Aquila utasait megedzette a hosszú hajóút, így hát szabad idejükben folytatták a napozást, éjszaka pedig a levegőzést.

Lea megszokta állapotát, újra összebarátkozott a többiekkel, akik gyengéd figyelemmel vették körül.

A filmszínész észrevehetően felbátorodott és megint a régi hetyke, időnként nyeglén vidám Ivo Flaiano volt.

Minden félelme elmúlt. Az osztozkodásból neki jutott része lehetővé teszi, hogy eljusson Polinéziába, ahová annyira vágyik; hogy letörlessze adósságainak egy részét és ne forgasson még két évig filmet: ez az idő elegendő ahhoz, hogy elfelejtsék a legutóbbi megbukott filmjeit. És a lapokban újra megjelennek a cikkek arról, hogy a közönség bálványa romantikus világkörüli utazásáról visszatért a filmhez.

Csak Sandra ejtett percenként sebeket elkényeztetett önérzetén. Kezdte kerülni a férfit. Flaianónak nemrég még imponált a lány látszólagos hűvössége és éles esze, ha nem irányult ellene. Az új társaság rossz hatással volt Sandrára. Különösen a hadnagy, aki le nem vette róla a tekintetét. A fiúcska beleszeretett a főnök szeretőjébe, majdnem feleségébe! Flaiano csakis a kapitány határozott követelésére alkalmazta továbbra is a navigációs tisztet. Fokvárosban meg kell szabadulnia a túl nemes szívű tengerésztől. Ami pedig Sandrát illeti, vele is éreztetni kell, hogy erre a szerepre nem kellenek túlságosan művelt és büszke lányok… Pedig kár érte! Sandra csinosabb, mint Sophia Loren, tud viselkedni, nyelveket beszél…

Miközben a jacht tulajdonosa ezeken morfondírozott, le-feljárkált a parancsnoki hídon, és féltékeny tekintettel méregette Sandrát meg Andreát, akik a közelben ültek a heverőn és hallgatagon nézték a fényes holdat.

— A hold varázsa… mennyit beszélnek, dalolnak, írnak róla, hányszor megfestették, mégsem tudja senki, mi a titka — mondta halkan Sandra.

— A japánok például meg vannak győződve arról, hogy a holdnak évszaktól függően más és más a hatása. Ha jól emlékszem, azt tartják, hogy az elmélkedéshez és a szerelemhez a legjobb az augusztusi hold — felelte a hadnagy.

— Milyen furcsa: a szerelem és az elmélkedés. Az ember azt hinné, hogy az egyik kizárja a másikat…

– Én meg úgy gondolom, hogy csakis gondolkodás után születik igazi szerelem — vetette ellen Andrea.

Sandra hosszú, sanda pillantást vetett a férfira, gúnyosan elhúzta a száját és nem felelt. A tengerész rágyújtott, majd így folytatta:

— Azok, akik közel állnak a természethez, biztosan többet tudnak az erejéről, mint mi.

Sandra olyan sokáig hallgatott, hogy a hadnagy előredőlt és úgy nézett az arcába. A nő lusta, mégis erélyes mozdulattal a férfi vállára tette a kezét.

— Valahol azt olvastam, hogy a férfiak minden tudásuk és erejük ellenére sohasem válnak teljesen felnőtté. Ezért a nők rendeltetése az, hogy óvják és irányítsák a férfiakat, megvédjék őket reményeik meghiúsulásától — és az esztelen cselekedetektől.

– Ó, de szeretném, ha valaki éppen a reményeim meghiúsulásától óvna meg! Túl gyakran fordul elő velem…

Andrea elfordította a fejét, de Sandra még le tudta olvasni arcáról a mohó reményt.

– Én képtelen vagyok bárkit is megóvni, mert jómagam is tele vagyok vággyal: arra várok, ami úgysem fog teljesülni.

— De hátha mégis teljesül?

— Kedves Andrea, én nem a diploma kedvéért tanulmányoztam az antik világot, hanem hivatásból. Épp ennek köszönhetem, hogy sok mindent megértek abból, ami ma történik. Sőt ez bizonyos erőt is adott: elősegíti, hogy könyebben vegyem észre azokat a hazugságokat és hibákat, amelyek között élünk. Ezeket nem érthetjük meg, ha nem vetünk egy-egy pillantást a múltba.

– És tulajdonképpen mit értett meg?

— Azt, hogy a minden álmunkat, a vallást, sőt még az igen komoly tudományos kutatást is átható igazi paradicsom eszméje… az az eredendő bűn, amelyet az ember egykor a vallásban és a filozófiában elkövetett és ma is szívósan kapaszkodik bele.

— Esküszöm… nem gondoltam volna, hogy maga ilyen nagy tudású nő. Magát valószínűleg untatják az olyanok, mint mi, akik olyan… keveset tudunk!

— Hülyeség! Én sokat töprengtem épp ezen, sokat is olvastam, ezért tudok valamivel többet. Akkoriban, amikor még minden vágyam az volt, hogy nagynevű régész legyek, csúnya, hosszú lábú, örökké kócos kislány voltam.

Andrea felkacagott, Sandra pedig rápisszegett.

— Hogy lehetett maga valaha is csúnya?! Ezt én nem hiszem el!

Flaiano leszólt a parancsnoki hídról:

— Hadnagy, öt perc múlva át kell vennie a szolgálatot, maga pedig csak fecseg a gyönyörű hölggyel. Egyre több hajóval találkozunk, nyitva kell tartanunk a szemünket! Reggel Fokvárosba érünk!


A kora ősz Dél-Afrikában néha éppolyan kristálytiszta napokkal ajándékozza meg az embert, akárcsak a Földközi-tenger környékén. Az áprilisi reggel a hegyek felé űzte a könnyű ködöt. Az óriási tégla alakú Tábla-hegyet és az Ördög-orom csúcsát lilás pára borította. A tágas öböl — akárcsak Luandában —, itt is félholdként nyomult be a szárazföldbe, és a háttérben terült el az óriási város.

A kapitány magabiztosan kormányozta be a jachtot az öbölbe, nem vette igénybe a révkalauzt, és rövid tárgyalás után a kettes számú utaskikötő legvégében egy szűk kikötőhelyet kapott. A jacht néhány perces manőverezés után, hátramenetben folytatta útját, aztán megállt, és az Aquila vékony kötelei ráfeszültek az óriási óceánjárók számára készült féltonnás kikötőbakokra.

Alighogy véget értek a szokásos formalitások: az orvosi, a vámvizsgálat, az útlevelek és a váltólázoltási bizonyítványok ellenőrzése, a jachton megjelent egy szőke hajú férfi, akinek katonás testtartását civil ruhája sem rejthette el.

— Még mielőtt megkapják a partraszállási engedélyt, szeretnék beszélni a hajó tulajdonosával és kapitányával — jelentette ki, miután közölte, hogy ő a kormány teljhatalmú megbízottja.

Flaiano és a kapitány bekísérték a hívatlan vendéget a társalgóba. A kormánybiztos arra kérte őket, hogy mondják el részletesen az elsüllyedt hajók és a fekete korona megtalálásának történetét.

— Köszönöm — mondta, miután meghallgatta a kapitány rövid és pontos beszámolóját, amelyet a filmszínész indulatos felkiáltásai egészítettek ki —, most már minden világos előttem. Tudják, megkaptuk Van Kálién tiszt jelentését, de nem tudtuk eldönteni, hogy titkosan kezeljük-e a lelet-ügyet, vagy nyilvánosságra hozzuk. A sajtó valamilyen módon már megneszelte, hogy egy olasz jacht búvárai mesés leletre bukkantak, és a riporterek most vadásznak önökre. Ezért akartam találkozni önökkel, még mielőtt az újságírók megrohanják a jachtot. Gondolom, hogy ezek után sokan kérnek majd engedélyt a víz alatti ásatásokra, és nekünk előre kell tudnunk, hogyan reagáljunk rá. Mellesleg, önök igényt tartanak az engedélyre?

— Köszönjük szépen, nem — felelte Flaiano komoran — nekem már elegem van az önök rendőrségéből…

— Aligha lehet panaszuk rá — mosolyodott el diszkréten a hivatalnok — szerencséjük volt, hogy egy tapintatos tiszttel találkoztak, aki megállapította, hogy önök nem szálltak partra, és ezért nem túrta fel az egész hajót a gerincétől az árbocok csúcsáig!

Flaiano hirtelen felállt, ezzel jelezte, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti.

A kötélhágcsón őrködő rendőr a hivatalnokkal együtt eltávozott, és az olaszok még fel sem ocsúdtak, amikor négy riporter, mindegyik a saját fotósával, felhatolt a jachtra. Köztük a “Fokföldi Árgus” című lap munkatársa volt a legtájékozottabb és a legtolakodóbb — teljes mértékben igazolta lapjának nevét. Kivétel nélkül mindenkit lefényképeztek, különösen Leát és Cesarét, és természetesen Sandrát is Flaianóval.

— Elég! — kiáltott rájuk végül Ivo, aki dühösen szaladgált le-fel az alighogy elnéptelenedett fedélzeten. — Az istenért, állítsák Pietrót és Giuliót a kötélhágcsóhoz, és többé senkit se engedjenek a hajóra. Máskülönben az ember még fel sem öltözhet rendesen, hogy kiruccanjon a városba! Cesare, te máris itt akarsz hagyni bennünket? — érdeklődött színlelt együttérzéssel Flaiano.

— Tisztázni kell, hogy végül is mi van Leával! De ha sokáig tart, akkor ti csak nem várhattok ránk — mondta a festő, aki meg volt győződve, hogy Flaiano baráti jóindulatból beszél.

— Sajnos, így van. A kikötői költség nagy, úgyhogy nem szándékszom három-négy napnál tovább itt maradni.

– Én magával megyek, Cesare — szólt a fülke árnyékából előlépve a hadnagy. — Már rég megígértem, hogy a tolmácsa leszek.

— Egy pillanatra, hadnagy. — Flaiano elkomorodott, aztán sietve így folytatta: — Úgy hallottam, hogy maga Fokvárosban meg akar válni a jachttól…

— Ez félreértés. Flaiano úr!

– Én nem tartóztatom. Mindnyájan nagyra értékeljük szolgálatait, maga nélkül nem sikerült volna ilyen jól a hajóutunk. De most aztán Ceylonig és azon túl semmi különleges sem várható, tehát meggyőződésem szerint Calegari kapitány egymaga is elboldogul.

Az öreg kapitány elvörösödött.

— Főnök, én nem tudok meglenni navigációs tiszt és fedélzeti másodtiszt nélkül. Hamarosan kitörnek az őszi viharok…

— A másodtiszt én magam leszek. Különben pedig, ha nem boldogul, Colombóban megválhat az Aquilától. Körülbelül egy hónapot szándékozom ott tölteni, és ezalatt találok embert a maga helyére! De itt nincs joga elhagyni a hajót!

Flaiano sarkon fordult és eltűnt a kajütfolyosón. A felháborodástól elnémult kapitány mozdulatlanul állt és a tulajdonos után nézett. A hadnagy belekarolt.

— Ne izgassa magát, Calegari kapitány. Végül is signore Flaiano a gazda és ő tartja számon a pénzét. Mit lehet még ehhez hozzátenni? Mindig emlékezni fogok erre a hajóútra. És engedje meg, hogy barátságunkat hazánkban is fenntartsuk.

— De hiszen maga még nem megy el! — szólalt meg csengő hangján Sandra.

— Persze, hogy nem. Egy-két napot még a hajón töltök, amíg nem találok helyet a parton.

– És aztán?

— Megvárom a pénz átutalását, amit még ma távirati úton kérek. Jegyet veszek a Johannesburg-Kairó repülőjáratra. Egy kicsit Kairóban időzök, aztán irány haza. Nem teljesült hát a paradicsomi szigetekkel kapcsolatos vágyam. Egyébként maga rombolta szét, de alaposan, amiért csak hálás vagyok magának! Elnézést, Cesare, akaratlanul is feltartottam magát.

Загрузка...