A borotva éle

4 FEJEZET Nagy Sándor hajóhada

Másnap valamennyi fokvárosi lap — különböző nagyságú cikkben, szenzációként tálalva — beszámolt a híres olasz filmszínész jachtjának megérkezéséről és a Dél-Afrika partjainál tett elképesztő felfedezéséről. A legjobban a “Fokföldi Árgus” tett ki magáért:

“Az ismeretlen királyok fekete koronája a gyönyörű búvárnő fejéről visszahull az óceánba — ordította a vastagbetűs szalagcím. — Férje újból lemerül a szörnyű mélységbe, de nem talál semmit… — ezt mondja az eseménynél jelenlévő rendőrfelügyelőnek. De vajon valóban így van-e? Lehet, hogy a korona el van rejtve a tengerfenéken, egy megbízható helyen és csak egy ember: az olasz festőművész ismeri a titkot?…”

“A második interjújában Cesare Pirelli határozottan tagadja ezt, közölve azt a feltevést, hogy a korona valami módon mérgezett volt és rejtélyes betegséget okozott hős feleségének. Okvetlenül megkereste volna a koronát, bár — vallotta be őszintén a festőművész — egy csepp kedve se lett volna átadni a leletet hazánk udvariatlan rendőrségének. Mérvadó körök szerint a kormány külön expedíciót szándékozik szervezni az elsüllyedt hajók felkutatására, de magánszemélyeknek nem ad rá engedélyt…”

Cesare félredobta az újságot és felnevetett.

— Ezt sejtettem. Egyébként, Flaiano, neked egyharmad rész jár abból a kincsből, amit esetleg még találnak.

— Honnan szerzek én arról tudomást?! — hümmögte szkeptikusan Flaiano.

— Figyelemmel kell kísérni a régészek publikációit. Beletelik pár év, amíg kiemelik, tanulmányozzák, publikálják… — Sandra elhallgatott, bár nem fejezte be a mondatot.

A kapitány kajütjéből Calegari lépett ki karonfogva a hadnaggyal.

A hajóhídnál a két tengerész összeölelkezett, és Andrea könnyedén felkapta szürke katonai bőröndjét.

— Még egyszer minden jót, uraim — köszönt el Andrea és szertartásosan meghajolt, aztán hosszú, szomorú pillantást vetett Sandra rá.

A nő feléje nyújtotta mind a két kezét; a hadnagy egymás után megcsókolta őket.

— Mi még találkozunk a városban? — kérdezte Cesare.

— Persze, még egy egész hétig itt leszek. Egyelőre csak a Grand Hotelben kaptam szobát… drága! Hívja a 615-öt. És maguk?

– Én és Lea este költözünk, akkorra szabadul fel egy olcsó szoba egy Victoria Street-i szállóban. Esetleg rendeljek magának is egy szobát?

— Nagyszerű. Igényeim nincsenek. Az meg, hogy közelebb leszek magához és Leához, a lehető legjobb.

A tengerész lendületes léptekkel elindult a nagy kőlapokkal kirakott rakparton.

Távozása után nyomasztó némaság ülte meg a fedélzetet, mintha a többiek mind egymást vádolnák a helytelen lépés miatt. Lényegében így is volt…

Sandra nem is igyekezett eltitkolni nyomott hangulatát, makacsul nézte a tengert és idegesen szívta a cigarettáját. Flaiano egy kissé összehúzott szemmel figyelte.

— Pihenned kell — szólt rá parancsolóan —, estére meg vagyunk híva egy jótékonysági bálra, amelyet odafönt a parkban rendeznek.

Sandra nem felelt.

Cesare és Lea elhagyta a hajót.

Az ódon szálloda alacsony, de tágas szobájában Lea megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Ez már inkább hasonlít otthonhoz. Nem tudom, miért, de az a szűk kajüt az utóbbi időben nyomasztóan hatott rám. Újra szerettem volna szárazföldön lenni, hogy oda mehessek, ahová akarok, hogy virágokra és zenére gondoljak. Hogy ne kelljen gyötrő módon megerőltetnem valami miatt az emlékezőtehetségemet. Fekete szakadékokról álmodtam, amelyeknek a fenekén lángoló virágok termettek…

Cesare gyengéden magához vonta.

— Ez most már mind hamarosan elmúlik. Holnap elmegyünk doktor Sandershez, akinek a jóvoltából majd Van Heppen professzor fogad bennünket. Aztán hamarosan hazaindulunk!

— Egyáltalán nem akaródzik hazamenni. Visszatérek oda, ahol minden ismerős, de a fekete szakadék mégis megmarad. Azt hiszem, itt kell maradni vagy elutazni még valahová — mondta Lea bűntudatosan.

— Meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Akkor majd maradunk vagy elutazunk, ahová akarod, az afrikai vadrezervátumba, vagy elhajózunk Indiába…

— Indiába! Indiába!

Hirtelen vad rémület ült ki Lea arcára.

— Csak arra kérlek, Cesare, hogy bármit mondanak is az orvosok, ne hagyj ott náluk. Nem birok kórházban feküdni. Ismersz már. Belepusztulok!

— Esküszöm, hogy nem hagylak ott!

— Sandra továbbhajózik? Elválunk tőle? Aglauco kapitánytól is?

— Igen, drágám. Holnapután akarnak indulni tovább. Egy fél év múlva találkozunk Rómában. Még meglátogatnak bennünket, ne nyugtalankodj. Egyelőre csomagoljunk ki, te gyorsan tudod otthonossá varázsolni a szobát.

Sandra álmatlanul feküdt a széles ágyon, a nehéz függönyökkel kettéválasztott hálókabinban. A móló fala védte a széltől a jachtot, és bár az ablakok nyitva voltak és a mennyezeten lassan forgott a nagy ventillátor, a sötét, fényezett falak, a vastag szőnyegek csak fokozták a fülledtséget. Amikor a fiatalokkal zsúfolt, csillogó bálból visszatértek ide, a sötét és néma jachtra, Sandra úgy érezte, mintha börtönbe jött volna vissza. Hiányoztak a jó barátok: Cesare és Lea, meg a csillogó szemű lovag, a hadnagy. A kapitány már rég aludt szorosan a parancsnoki fülkéhez tapadó kis kajütjében. Csak a szolgálatban levő komor Pietro volt ébren. Az alvó kikötőben csend honolt, az éjszakai munka zaja valahonnan messziről hallatszott. Sandra csak most eszmélt rá, hogy a hosszú hajóút, a személyes benyomások és a félelmek, a meghitt beszélgetések és a hangos elmélkedések —, mindaz, ami közelebb hozta hozzá fiatal, életerős és újat akaró útitársait, erős hatással volt rá.

Kétszer futottak zátonyra a függetlenségével, önállóságával kapcsolatos álmai és reményei, először akkor, amikor egyetemi kutató akart lenni, másodszor, amikor mint filmszínésznő megbukott. Sandra a keserű tapasztalatokon kívül jó adag cinizmusra is szert tett. De az egészséges lelkű és erős testalkatú emberre jellemző természetes romantikusság mindig felülkerekedett benne és azt az előérzetet plántálta belé, hogy új örömök várnak rá, új fordulat jön az életében, amely ezúttal nem csalóka lesz, hanem igazi. Az utazása során már megszokta a jobb jövő előérzetet, és ennek most egyszerre vége szakadt!

Szétszóródott a derék emberek társasága, úgyhogy a Flaianóval való közelgő utazása most már semmit nem ígért. Ráadásul Flaiano, aki érezte, hogy Sandra eltávolodik tőle, zaklatni kezdte szenvedélyes féltékenységével. Sandra megértette kedvesét, hogy szentesíteni akarja férji jogait, hangsúlyozni szeretné, hogy ő teljesen hozzá tartozik, hozzá, aki sok szép holmival rendelkezik. Ezt a vágyát csakis a féltékenység diktálta.

Flaiano a tulajdonos gyanakvó érzékével ma is megsejtette Sandra szomorúságának okát, alighogy hazatértek a bálból. Jelenetet csinált, fenyegetőzött, szemrehányásokat tett neki.

Sandra mozdulatlanul feküdt, a szégyen és a bánat emésztette, megvetette magát amiatt, hogy szokásához híven lassan határoz, de talán amiatt, hogy képtelen harcolni. A lobbanékony és hirtelen természetű Lea az ő helyében már rég megváltoztatta volna az egész életét, ő meg…

A jachton nem kongatták a félórákat, de Sandra hallotta, hogy a szomszédos hajókon kolompolnak. Már éjfél után két óra van, de az álom kerüli, sőt az idegei annyira túl vannak feszítve, mint valami megpróbáltatás előtt.

Flaiano a szőnyegen nesztelenül lépkedve odament, aztán félrehajtotta a függöny szélét, hogy az éjjeli lámpa tompa rózsaszínű fényében megnézze, alszik-e Sandra… A lány mozdulatlanná dermedt, szempillája sem rezdült. Ivo visszahajtotta a függönyt, kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, aztán füttyentett — furcsán, halkan, mint az éjszakai tolvajok.

Pietro lépett a kajütbe. Kattan az ajtó zárja. Sandra Flaiano gyors suttogását hallotta:

— Most lehet! Szedd elő és hozd ide nekem, csak észrevétlenül Várd ki az alkalmas pillanatot…

— Akár máris mehetek!… Jól elrejtettem őket; beszórtam a kormányoszlop kábelcsövének a szigetelése alá. Senki emberfia…

— Pszt! Akkor máris hozd.

— Egy pillanat. És a signora? Alszik?

— Persze, te bolond!

Újra halkan kattant a zár. Sandra, mivel azt hitte, hogy Flaiano gyémántrészéről van szó. Ivo utolsó szavainál már csupa fül volt.

Óvatosan nyílt az ajtó. A két férfi pusmogni kezdett.

— Ellenőrizze, főnök.

— Hagyjuk, Pietro. Hány darab volt, emlékszel?

— Százötvennyolc. Számolja meg, az egész kupacot elhoztam, számolatlanul. Takaros kis batyu…

— Rendben van, ne fecsegj fölöslegesen! Sandra felébred!

– És ha megtudja, főnök? Persze, hogy megtudja, ha nem most, majd később.

— Van, amivel rá tudok ijeszteni a leányzóra. Engedelmességre kényszerítjük!

Egy kis pihe megrezdült Sandra hosszú nyakán. A nő rendkívül óvatosan felkelt és a függöny meg a fal közti résen kilesett a kivilágított kajütbe. Ivo az íróasztalnál ült, testével félig eltakarta az asztalon szétszórt rengeteg különböző méretű gyémántot és mohón számolgatta a drágaköveket. Sandra visszahúzódott és lefeküdt, de továbbra is feszülten fülelt.

Gyufa sercent, kattant a széf zárja.

— Mi lesz, ha átkutatják a hajót, főnök? — kérdezte bizalmatlanul Pietro.

— Nem fogják: holnapután elhajózunk. De ha mégis, te csak ne menj el sehová; amíg én itt vagyok, el tudjuk rejteni máshová.

Flaiano későn ébredt, aztán Sandrához húzódott, aki feje alá tett kézzel feküdt. Hideg tekintete nem bátortalanította el Flaianót. Ekkor a nő hirtelen felugrott és félrerántotta a függönyt.

Sandra az íróasztal szélére ült és így szólt izgalomtól elfulladó hangon:

— Jó volna, ha magyarázatot adnál, Ivo. Az éjjel én mindent hallottam! Te megloptad a társaidat!

Flaiano egy ugrással Sandra előtt termett, vicsorgott és egy gengszter kegyetlen, de óvatos tekintetével méregette.

— Hallottál… de lehet, hogy leselkedtél is. Akkor tudhatod, mit tartogatok az olyanok számára, mint te vagy, a te számodra. Hallgass, felejts el mindent, és minden marad a régiben. Ellenkező esetben… bezárlak és… — Flaiano lassan közeledni kezdett feléje.

— Késő! Az éjjel már beszéltem a kapitánnyal! Flaiano dühösen felüvöltött, Sandra összeszedte minden akaratát és lassan rágyújtott.

— A kapitány, amíg te aludtál, már mindenről tájékoztatta a csapatot. Azokat kivéve, akiket sietve kiebrudaltál a partra, már valamennyi barátod tudja, hogy elloptál százötvennyolc gyémántot. Ezt azért mondom, nehogy eszedbe jusson bántani engem, vagy nehogy olajra lépj. Csillapodj le és figyelj. Ha egy órán belül nem hívsz össze mindenkit a kajütödbe és nem osztod szét a gyémántokat, indulok a rendőrségre. Bármennyit kapok is bűnrészességért. Egy gyémántrabló bűntársa még hagyján, de egy banditáé nem voltam és nem is leszek.

Sandra az ajtó felé indult. Ivo utolérte és arcul akarta csapni, Sandra kisiklott előle és kiugrott a folyosóra.

Egy negyedóra sem telt bele, Flaiano magához hívatta az egész legénységet, amely szigorú arccal várta a főnök mentegetőzését. Ivo Flaiano átalakult. Kedvesen mosolyogva mesélte el, hogy megtalálta a becsomagolt gyémántokat, és hogy elhatározta, meglepetésben részesít mindenkit, ha végleg elmúlt a veszély. Holnap indulnak, ő pedig az éjjel elő akarta készíteni a meglepetést, de Sandra, aki nem értette a dolgot, hisztérikus jelenetet rendezett és elrontott mindent. Most arra kér mindenkit, jöjjön be a kajütjébe, függönyözzék el az ablakokat, és fogjanak hozzá az általa talált kövek elosztásához.

Flaiano szemérmetlenül kijelentette, hogy ő nagyobb részre tart igényt, mivel ő találta a kincset és természetesen mivel ő a jacht tulajdonosa.

Az emberek csak összenéztek, mint akik nem hisznek a saját fülüknek. De igaznak látszott a dolog, mert Flaiano gondosan becsukta az ajtót, elővette a széfből az egyszerű kis batyut és kiszórt belőle az asztalra másfélszáz jókora borsószem nagyságú gyémántot. Ezek közül tizenhét nagyméretű kő abból a pokoli munkával és kockázattal megszerzett kincsből származott, amely az utolsó pillanatban kicsúszott azoknak az embereknek a kezéből, akik találták, és aztán még tizenöt évig hevert a Csontváz-part menti fehér domb alatt. Sandra nézte a köveket, és az ismeretlen, bátor gyémántkeresőkre gondolt, akiknek reményei szertefoszlottak, a rendőrséggel való összecsapásukra, a lövöldözésekre, a halottaikra és azokra, akik börtönbe kerültek közülük. Undorral gondolt vissza az ellopott gyémántokat számolgató Flaiano kapzsi suttogására, és elhatározta, hogy ettől a pillanattól fogva nem visel többé brilliáns ékszereket.

A filmszínész, bármennyire igyekezett is a történteket tévedésnek beállítani, az incidens szülte bizalmatlanság és a gyanakvás tartósan befészkelte magát a jacht legénységének szívébe; ez a társaság többé már nem az az összetartó, fiatal kompánia volt, amely együtt indult el a kalandok elé. A hosszú kóborlások kedves benyomásait felváltotta a meggazdagodás szánalmas vágya, az irigység és gyanakvás, a félelem, hogy jaj csak el ne lopják a zsákmány ráeső részét, jaj csak be ne csapják, fel ne jelentsék azok, akik úgy érezték, hogy a legcsúnyábban megrövidítették őket.

A kapitány átvette a hadnagy, a Cesare és a Lea részét és a kajütjébe sietett. Flaiano és Sandra kettesben maradtak a kajütben. Sandra gyorsan előhúzta bőröndjét. Kinyitotta a ruhásszekrényt, kivett két könnyű ruhát, a gyapjúkardigánját meg a tarka szoknyáját, aztán becsomagolta még az esőköpenyét és az estélyi cipőjét. Ivo, mint aki révületbe esett, le nem vette róla a szemét: figyelte kezének gyors és pontos mozdulatait, karcsú lábának könnyed lépteit.

A tulajdonos, helyesebben a rabló Flaianóban fellángolt a gyűlölet, amikor érezte, hogy a zsákmány kicsúszik a keze közül. Elveszti bűbájos szeretőjét, és az a gondolat, hogy valaki mást fog szeretni, bizonyára azt az átkozott hadnagyot, elviselhetetlen volt a számára. A színész gonoszságtól eltorzult arca egészen elvörösödött, szaporán és szaggatottan lélegzett. Keze ökölbe szorult. Sandra a háromrészes tükörből figyelte.

— Csak semmi jelenet, Flaiano, legalább utoljára légy nemeslelkű, amilyen a hazug filmjeidben szoktál lenni. Különben pedig megkértem a kapitányt, hogy a mérnökkel együtt álljanak itt a folyosón, amíg ki nem lépek innen.

— Végleg elmégy?

– Örökre, Ivo. Odahaza majd igyekszem intézkedni, hogy ne teljesüljenek a vágyaid. A detektívregényekben az áldozat nem sejtheti és már nem is tudja meggátolni a gengszter szándékait. Előfordul ez az életben is, de nem ebben az esetben. Barátaim mindenről tudomást szereznek, és ha hirtelen eltűnnék, tudni fogják az okát… — Sandra ezután mérsékeltebb hangnemre váltott át: — Csak azt viszem magammal, ami az én tulajdonom. Azt, amit te vásároltál nekem, itthagyom. Még jól jön majd. A karkötő és a karóra a toalettszekrény fiókjában van. Az első osztozkodásból rám eső gyémántokról nem is beszélek — úgysem adnád ide!… — Ivo kárörvendő mosolya igazolta Sandra szavait. — Tartsd meg magadnak az utazási költségek fejében. Vedd úgy, hogy bérbe vettem a jachtodat és vele együtt téged is… Fokvárosig. Ez a legelőnyösebb szerződés, amit életedben kötöttél. Isten veled!

Flaiano hirtelen az ajtó elé ugrott.

— Kedves kapitány — szólt ki hangosan Sandra. Az ajtó — kopogtatás nélkül — kitárult, és Calegari a mérnökkel felkapta Sandra bőröndjét és táskáját. Kattant a zár. Flaiano kiguvadt szemekkel meredt a politúrozott fára, aztán felugrott, megragadta a kilincset, majd lassan elengedte és dühösen rohangálni kezdett a kajütben és ocsmány szavakkal szidta Sandrát. Kiizzadt, aztán belehuppant a fotelba, bekapcsolta a ventillátort és zsebkendőjével törölgetni kezdte arcát. A halk zümmögés és a levegőáramlás lassacskán megnyugtatta, az egymás után elszívott két cigaretta és egy pohár konyak helyreállította elvesztett egyensúlyát.

Flaiano kihúzta az asztalfiókot, elővett egy vastag sárga borítékot és egy ugyanolyan színű papírlapot, aztán rövid gondolkodás után írni kezdett:

“Fokváros rendőrkapitányának… kötelességem figyelmeztetni önt, hogy több más útitársával együtt jachtom fedélzetén tartózkodott Sandra Citti volt filmszínésznő és Andrea Montuori, az olasz hadiflotta egykori hadnagya. Tudomásomra jutott, hogy a két említett személy közvetlenül Fokvárosba érkezésünk után egy kikötői tolvaj- és csempészbandával kapcsolatba lépve, lopott gyémántokat vásárolt titokban. Felkértem az említett személyeket, hogy hagyják el a jachtomat — nem óhajtottam tovább utazni ilyen útitársakkal. Mivel nem rendelkeztem bizonyítékokkal, nem állt módomban azonnal értesíteni önöket; ezt igen sajnálom. Jelen levelemmel megpróbálom helyrehozni hibámat és megnyugtatni lelkiismeretemet. Úgy gondolom, hogy ha alaposan átkutatják Citti és Montuori holmiját, megtalálják a bizonyítékokat: a csempészett gyémántokat, és a két bűnös elnyeri megérdemelt büntetését.”

Flaiano becsukta a feljelentést a széfbe és vidáman fütyörészve felment a fedélzetre. Diadalmas kárörömet érzett. Elképzelte magában, hogyan fogja el a szívós dél-afrikai rendőrség Sandrát és Andreát, és felkacagott. Szép mézes heteket töltenek majd — a börtönben!

Calegari kapitány telefonált Andreának és bevitte Sandrát a városba. Még át sem vágtak az Addarley Streeten, Andrea sugárzó arccal már a járdáról integetett nekik. Hármasban indultak a Victoria Streetre Cesaréhoz és Leához. Félórát kellett ücsörögniük a szálloda halljában, amíg Lea és Cesare vissza nem tért az orvostól. Ezalatt Andrea megismerte az ellopott gyémántok történetét, de az nem tett rá kellő hatást: le nem vette a szemét Sandráról. Össze is rezzent, amikor a kapitány vidáman felkiáltott, mert megpillantotta a belépő Leát és Cesarét:

— Nos, mi újság a doktorkáknál?

— Egyelőre semmi — felelte Cesare —, különben is csak bemutatkozó látogatást tettünk az asszisztensnél. Holnapután, csütörtökön lesz a nagy konzultáció a professzornál.

— Küldjenek nekem Colombóba az Aquila fedélzetére egy kábeltáviratot arról, hogy miként alakulnak a dolgok. Megígérik? Ez az utolsó találkozásunk. Este vizet és üzemanyagot vételezünk, hajnalban pedig elindulunk.

Cesare megesküdött, hogy értesíti, a kapitány pedig hozzá akart fogni, hogy elismételje s Flaianóról szóló történetet. De az óvatos Cesare felvitte őket a szobájukba, gondosan megvizsgálta az ablakokat, a függönyöket, aztán bezárta az ajtót. Ekkor a kapitány teljesen szabad folyást engedett felháborodásának és elmesélte a történteket.

— Nagy isten! Ki hitte volna, hogy Flaiano… hisz én régóta ismerém, még az óriási sikerei előtti időkből. Hogyan tudott lelkileg ilyen mélyre süllyedni?

— Szerintem minden nagy sikert elkerülhetetlenül hanyatlás követ. Csak a lelkileg erős és céltudatos emberek állják meg a sarat, őket az alkotómunka túlságosan leköti ahhoz, hogy a fejükbe szálljon a siker, mint ahogy a jelentéktelen emberrel történni szokott — mondta nyugodtan Sandra, akinek mégis csak fájt szeretőjének bukása, noha Flaiano már régóta készítette elő a talajt szakításukhoz.

— Hagyjuk az elméleteket! — szólalt meg Andrea, aki csak most fogta fel a történtek igazi értelmét. — Én ebben nem látok mást, csak valami primitív aljasságot. Mik a további szándékai, Sandra? — kérdezte aztán.

— Eladom a két gyűrűmet és a gyönyörű smaragd nyakékemet. Futja belőle a Rómáig szóló repülőjegyre.

– És aztán?

— Van egy híres svéd fényképész, Rune Hassner, a “Tio” fotóegyesülés elnöke. Két évvel ezelőtt Rómában — felajánlotta nekem…

— Mi szüksége van most magának erre, Sandra?! — szólt közbe a hadnagy. — A drágaköveiből tíz évig elélhet és utazgathat!

– Á, igaz is! Teljesen megfeledkeztem róluk! Tíz évig aligha, csak ötig: az első zsákmányból rám eső rész ott maradt nála…

— Mi odaadjuk magának a sajátunk egyharmadát, abból, amit maguk hoztak. Hiszen ha maga nincs, sohase látjuk őket. Most aztán milliomosnak érzem magam, enyém az egész világ! — kiáltott fel Cesare.

– Épp ez bizonyítja, hogy maga sohasem lesz milliomos, és fogalma sincs az igazi gazdagságról! Örömmel veszem a baráti segítséget, de barátaim rovására nem akarok előnyökhöz jutni. Régimódi nevelés! Tudomásul veszem, ha valaki veszélynek teszi ki magát értem, megment bajtól, betegségtől, támadástól. De pénzt elfogadni, amikor ezzel esetleg lehetetlenné teszem az illetőnek, hogy valóra váltsa a munkával, a nyugodt élettel, utazásokkal kapcsolatos terveinek legalább a felét, ez annyira távol áll tőlem, hogy szó sem lehet róla! Mindenkinek megvan a maga sorsa, amíg ketten össze nem kötik a sorsukat, mint maga és Lea… Maga most mint festőművész ideális helyzetben van: az alkotó munkának szentelheti magát, méghozzá több éven keresztül, nem törődve semmivel… csak Leával!…

— Cesare, Cesare! — ugrott Lea a festő nyakába. — Hiszen Sandra igazat beszél! Beköszöntött az, amiről a didergő Nápolyban álmodoztunk!

— Beköszöntött, de valahogy nem úgy, ahogy vártam. Az életben bizony mindig minden másképpen van, mint az álmainkban. Újabb izgalmak következnek, váratlan bajok zúdulnak az emberre.

A hadnagy mondani akart valamit, de aztán mégsem szólalt meg. A kapitány megpróbált felállni a fotelból:

— Hát maguk így most együtt egész jó kis kompánia. De nekem mennem kell. Az ördögbe is, olyan nehéz elválni maguktól. Már megszoktam a társaságukat!

Lea és Sandra egy szempillantás alatt foteljának karfáján teremtek és átölelték a kapitányt.

— Becsületszavamra, megható jelenet! — gúnyolódott hunyorítva Cesare. — Én a maga helyében otthagynám a főnököt, ha egyszer ilyen szemét, és ezt elég világosan ki is mutatta!

— Kötelességem maradni! Nem hagyhatom ott — nem Flaianót — az Aquilát. Hagyjanak békét egy percre lányok, csupasz karjuk érintésétől összezavarodnak a gondolataim.

Sandra és Lea visszaültek a pamlagra.

A kapitány pipára gyújtott.

— Néztem magukat és megijedtem Flaianótól. Még elképzelni is nehéz, mit forgat a fejében az ilyen. A gondolatai nem egyenesek, mint a normális emberé. Aztán meg Flaiano ráadásul még féltékeny is. Rég észrevettem, hogy figyelte Sandrát és Andreát. Jól van, ne tagadják! Nekünk is van szemünk. Egyszer csak eszébe jut és közli a rendőrséggel, hogy gyémántjaik vannak. Magukat megmotozzák, talán már a repülőgépen, akkor aztán csempészés vádjával börtönbe vetik magukat Flaiano legnagyobb örömére.

— De hiszen ezzel saját magát is gyanúba keveri. Mi meg leleplezhetjük a bíróságon — ellenkezett a hadnagy.

— Kedvükre leleplezhetik, ha már több ezer mérföldnyire lesz innen, egy másik országban. Bizonyos idő múlva pedig a kedves főnökük eladja a köveket és majd Polinéziában hancúrozik.

— Mamma mia, ahogy Lea szokta mondani! Maga okos ember, kapitány! De hát mit lehet tenni? — Sandra tehetetlenül körülnézett. — Gyémántokat postán nem lehet feladni, elrejteni nincs hol: Cesare és Lea ugyanolyan veszélyben van!

— Bizony. Jómagam is a hadnagyra akartam bízni a köveimet. Félek Flaianótól és hűséges cinkosaitól. Pietrótól és Guliótól. Most látom, hogy nem szabad. Ellenkezően, adják ide nekem mind, ami maguknál van, elrejtem a jachton. Senki sem fogja megtudni, hová, Colombóban pedig már szabad vagyok. Ott nagy ékszerpiac van, de talán inkább Indiába kellene utazni, mert ott még nagyobb biztonságban vagyunk. Ha megbíznak bennem, én megőrzőm őket, de ha akarják, eladom. Ehhez bizony én értek jobban.

— Istenem, micsoda ragyogó terv! — Sandra megcsókolta a kapitányt. — Csak magát ne sodorja veszélybe!

– Óvatos leszek. Most, hogy tudjuk, kivel állunk szemben, már nem olyan félelmetes a dolog. Persze, ha valami történik a jachttal… a tenger az tenger…

— Hát ezt sem előre látni, sem megakadályozni, nem lehet — felelte hidegvérrel Cesare. — Akkor ismét olyanok leszünk, mint voltunk a hajóút előtt, se több, se kevesebb. Nem: szegényebbek leszünk, ha magát elveszítjük.

– És gazdagabbak, mert összebarátkoztunk és sok mindent tanultunk ezen a hajóúton — tette hozzá Sandra.

A kapitány felállt, bő zubbonyának zsebeibe gyömöszölte a köveket tartalmazó csomagocskákat és visszaindult a jachtra. A négy fiatal tovább tárgyalta a megdöbbentő újságot. Miután egy olcsó vendéglőben megebédeltek, Lea hazament, Sandra pedig Cesaréval és a hadnaggyal elindult eladni a smaragdot meg a gyűrűket. Az eladás várakozáson felül sikerült, csupán a nyakékért kétszer annyit kapott, mint amennyit az összes ékszereiért kapni remélt. Valószínűleg igen nagy volt a kő igazi értéke. Sandra nem tudta, hogy az uráli lelőhelyek kimerülése után az ilyen tiszta fényű és igazi zöld színű smaragd ritkaságszámba megy.

Sandra Cesare és Lea szobájában töltötte az éjszakát, reggel pedig kapott egy kis szobát a szálló legfelső emeletén, ablaka a Botanikus kertre és a város parkosított részére nézett, amely a Tábla-hegy szigorúan kocka alakú tömegének lejtőire kapaszkodott fel.

Montuori hadnagy azon a reggelen, amikor az Aquila elhagyta az öblöt, szintén felköltözött a legfelső emeletre.

Van Heppen professzor Lea további kivizsgálását rendelte el. Cesare kitartóan vele ment mindenhová. Sandra és a hadnagy kettesben maradtak. Szüntelenül rótták a gyönyörű város utcáit, ki-kiutaztak a környékére, felkapaszkodtak a Tábla-hegyre.

A fasorok hatalmas tölgyfáit az ősz dere még nem csípte meg, csak a lombjuk sárgult meg egy kissé. Számtalan mókus ugrándozott az ágaikon: gyűjtötték a makkot őszre. A jóformán kezes állatkák nem féltek az emberektől, de dühösen, ellenségesen acsarkodtak a galambokra. A fiatalok voltak a Bantu Színházban, megnéztek egy balettelőadást meg egy “színes” ruritán operettet. Sandra teljesen el volt ragadtatva…

Andrea Fokváros hatalmas “amfiteátrumára” mutatott:

— Ott, legfelelül, ni, parkokban, tágas kertek közepén állnak a gazdagok palotái. Lejjebb, látja, kis villák vannak kis kertekkel, ott azok az alkalmazottak és tisztviselők laknak, akik sokra vitték. Még lejjebb — nagy bérházak: a fehér bőrű középrétegek és a színes bőrű lakosság kis hányadának otthonai. A következő fokozat: poros, szűk sikátorok apró házikókkal a mecsetek körül, ott laknak az indonéziaiak, az indiaiak és más “színes bőrűek”. És egészen lent a tengerparti homokon, ahol állandóan szél kavarja a port meg a szemetet, az afrikaiak negyedei húzódnak. Biztos vagyok benne, hogy ha megszámolnánk, odalent ezerszer többen laknak, mint odafönt — ez a társadalmi berendezkedés kézzelfogható képe. Hát bizony az európai nagyvárosok, legalábbis külsőre, sokkal demokratikusabbak.

– Ó, nem. nem! — tiltakozott szenvedélyesen Sandra. — Az európai városok utcáin őrülten száguldoznak a gépkocsik, és én úgy látom, hogy minden autó a gyalogosok ellensége, a gyalogosok pedig gyűlölik a kocsikat. Ide-oda futkosnak a névtelen és jellegtelen tömegek, a hatalmas házak tele vannak zsúfolva emberekkel, akik alacsony, fülledt szobákban szoronganak, asztalok és gépek fölött görnyedve végzik egyhangú, unalmas munkájukat. Esténként pedig mindenki a szórakozást hajszolja, felhangzik a dübörgő, üvöltő és pattogó ritmusú zene, a mozik vásznán megjelennek a kísértetek, a tévék képernyőjéről pedig csöpög a kék méreg…

– Én is és maga is ezekben az óriási városokban élünk!

…Sandra megváltozott azóta, hogy elmenekült a jachtról. Most ebben az egyszerű, aranysárga villámmintás, világos vörösbarna ruhában, amelynek alja kiszélesedett, fiatal diáklánynak hatott, aki kirepült a szülői házból, hogy bejárjon messzi tájakat.

A divatos frizurát nélkülöző, sűrű haját (Sandra szerint az igazi nő nyomban felismerhető arról, hogy nem hódol a divathóbortnak, hanem csak azt hordja, ami illik neki) hátra és balra fésülve viselte: szabadon hagyta jobb fülét, a másik oldalon meg a bal szemöldökére hulltak az engedetlen fürtök.

Élénkpiros ajkának sarka felfelé ívelt, mint annak az illedelmes kislánynak, aki rejtett mosolyával nem akarja elárulni érzéseit a szigorú felnőtteknek. Egy kissé kiálló, egyenes kulcscsontjára egy nemrég vásárolt olcsó néger nyaklánc simult, amely kiemelte hosszú nyakának arányosságát. Nyaka felvette a versenyt azoknak a fekete bőrű szépségeknek királynői nyakával, akik elismerő tekintettel méregették.

A hadnagy és Sandra gyalog a szállóba érkeztek, majd felmentek a szobájukba. Néhány perc múlva Andrea szobájában megszólalt a telefon. Sandra arra kérte, hogy azonnal menjen be hozzá.

— Andrea, nálam házkutatást tartottak! — fogadta a belépő tengerészt izgatottan Sandra.

A hadnagy körültekintett a szobában.

– Ó, tökéletes munkát végeztek — találta ki Sandra a férfi gondolatát. — Itt vannak a jegyek táskám oldalzsebében: álig észrevehetően, de másképp tették vissza őket. Vagy a fülbevalók a púderdobozban — a fedelét nem úgy zárták le, mint én legutóbb. Aztán… általában mindent feltúrtak és még a csillárt is megvizsgálták: balszerencséjükre a szobalány ritkán törölgeti le és nézze, tiszta folt van az üveg szélén.

— A madonnára, magának a titkos szolgálatnál kellene dolgozni!

— Hagyja a tréfát, Andrea, ez komoly dolog!

— Egyáltalán nem. A bölcs Calegari apó megmentett bennünket a szörnyű kellemetlenségtől. Jöjjön át hozzám és adja kölcsön a megfigyelőképességét.

A hadnagy feltevése beigazolódott. Jegyzetfüzete, amely az asztal középső fiókjának mélyén hevert, egy kissé előbbre került, maga a fiók sem volt teljesen visszacsúsztatva a helyére, ez pedig elképzelhetetlen egy tengerésztől.

— Megriadtak valamitől — mondta a fejét csóválva a hadnagy. — Alighanem egy kissé korábban jöttünk haza. Vannak itt nekem holmi feljegyzéseim a megtett útról, meg a kiadások számadatai, valószínűleg le akarták másolni vagy fényképezni. Csak hadd dolgozzanak, ismerjék meg a magánköltségvetésemet, nincs benne semmi érdekes.

– És Cesare meg Lea? — kapott észbe Sandra. — Menjünk le hozzájuk, már vissza kellett térniük. Ha csak minket kutattak át, akkor igaza van a kapitánynak, hogy ez Flaiano műve!

A festőt a fotelban ülve találták. Lea pedig a fürdőszobában pancsolt és énekelt. Cesare bágyadt álmossága egy szempillantás alatt elszállt, mihelyt a házkutatásról értesült. Felpattant, mint az elengedett rugó, és néhány perc alatt át vizsgálta a bőröndöket, az asztalt, a szekrényt és benézett a szoba rejtett zugaiba.

— Vaklárma — mondta megnyugodva —, az én vizuális emlékezetem aligha rosszabb, mint a Sandráé, de én a házkutatás legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel. Nem, Flaiano csak maguknak tett “baráti szolgálatot”.

— Cesare barátom, adja ide nekem a malomkő koordinátáit tartalmazó papírt. Én most már tiszta vagyok a rendőrség szemében, engem többé nem zaklatnak. Maga pedig egyszerűen még nem került sorra.

— Aligha. Jól tudják, hogy a maguknál rendezett házkutatással lelepleződtek és felhívták magukra figyelmünket. Mindannyiunknál egyszerre kellett volna végezniük házkutatást. Vagy bolondoknak tartanak bennünket?

— Biztosan igaza van. Csak én és Sandra kerültünk gyanúba. Ennek ellenére adja ide azt a papírt, nálam lesz és magammal viszem, hiszen én és Sandra hamarabb utazunk el, mint maguk.

— Ki tudja? — A festő arca egyszeriben komorrá, gondterheltté vált. — Valami nem stimmel az itteni orvosokkal. Tanácstalanok… én látom… — a festő elhallgatott.

Lea sárga fürdőköpenyben kilépett a fürdőszobából. Sugárzott róla az egészség, semmi sem árulta el betegségét. Csak a figyelmes, tapasztalt tekintet vette észre a szeme mélyén ülő furcsa — félig rémült, félig feszült, sötét — kifejezést. Ez bizonyos mértékig arról tanúskodott, hogy megbomlott az egészséges test és a normális lelkivilág nagyszerű összhangja. Valami megzavarta a tudat és az emlékezet szövevényes munkáját. Vajon kigyógyítható-e? Helyrebillenthető-e a korábbi egyensúly, amelyet egészséges ember nem is érzékel? Avagy talán mindörökre eltűnt a korábbi, félelmet nem ismerő, lobbanékony Lea és most tudatzavarban szenved, amelyről oly rémülten beszélt?

— Adj egy cigarettát Cesare — szólalt meg Lea, miután megcsókolta Sandrát —, átvettem a helyi szokást. Itt mindenki összecsókolózik, köszönéskor, búcsúzáskor, az utcán és a színházban, még a férfiakkal is. Ó, nem, csak pusztán udvariasságból! — Ti csak most érkeztetek? Együtt ebédelünk?

— Nem, mi már ebédeltünk és máris megyünk továbbfelelte Sandra. Hallgatólagos megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy nem említik Leának a rendőrügynökök behatolását a szobáikba.

Cesare, aki az esti lapokat nézegette, hirtelen csodálkozva felkiáltott:

— Megint a hajóinkról írnak! Nézzétek, a második oldalon. “Botsma, a stellenbosehi egyetem professzora, a neves történész, az ókor kiváló ismerője azt állítja, hogy az olasz búvárok által Délnyugat-Afrika partjainál felfedezett hajók Nagy Sándor elpusztult flottájához tartoznak!”

— Hát ez meg miféle kitalálás? — ámuldozott a hadnagy.

— A, nem, ez komoly. És meg kell adni, hogy a professzor, bárki is ő, nem alaptalanul beszél. Hallgassák csak:

“A történészek rég megállapították, hogy nem sokkal Nagy Sándor halála előtt, az ő parancsára, 800 hajóból álló hatalmas flottát építettek. Több tízezer fiatal férfit és nőt, iparost és földművest jelöltek ki az Indiában meghódított új területeken létesítendő görög gyarmatok számára. A hajóhad parancsnoka Nearkhosz, az egyik diadokhosz. Nagy Sándor leghívebb fegyvertársa volt, aki már ki is futott hajóhadával rendeltetési helyére. Ez alatt Nagy Sándor hirtelen beszüntette sikeres indiai hadjáratát (már átkelt az Induson), visszatért új fővárosába, Babilonba, egy ideig betegeskedett, aztán meghalt. Amikor a diadokhoszok felosztották egymás között az országokat, Nearkhosz a flottát kapta valamennyi emberrel és katonával, azzal, hogy az általa meghódított területek az ő saját birodalmát alkossák.

A tudósok véleménye eltér a Nagy Sándor hajóhadának sorsát illetően. Nagy tekintélyű szakemberek szerint a flotta a levantei partoknál vesztegelt, majd miután Nearkhosz eltávozott onnan, hogy megjelenjen a hadvezér betegágyánál és részt vegyen a diadokhoszok osztozkodásán, a hajóhad szétszéledt a Földközi-tengeren. Mások, akikhez jómagam is csatlakozom, úgy vélik, hogy az India leigázására szánt flotta nem épülhetett a Földközi-tengeren, hanem a Vörös-tenger Akabai-öblében készülhetett, és hogy a későbbi elbeszélések erősen eltúlozták az olyan számadatokat, mint: 800 hajó és százötvenezer ember. Én a hajók számát mintegy 300-ra becsülöm, és szerintem a Nearkhosz parancsnoksága alatt álló hajóhad végighaladt a Vörös-tengeren és befutott a Perzsa-öbölbe, amikor a flotta-parancsnok megkapta a Nagy Sándor súlyos betegségéről szóló hírt. Az osztozkodás után Nearkhosz továbbvezette hajóhadát, de nem Indiába, hanem meg akarta kerülni Líbiát (Afrikát) és nyugat felől bejutni a Földközi-tengerbe, miután leigázta azokat az igen gazdag területeket, amelyek délnyugatra feküdtek Herkules oszlopaitól, s amelyeket annak idején a karthágói Hannó fedezett fel hajózása során.

Harold Gladwin történész feltevése szerint Nearkhosz eljutott Indiába, majd Indonéziába s elérte Dél-Amerika partjait, az új földek gyarmatosítására kijelölt emberek pedig lerakták az inka és maja kultúra alapjait. Ez a feltevés teljesen valószínűtlen. Nem is beszélve arról, hogy az említett kultúráknak semmi közük sincs a hellén kultúrához, amelyet Nagy Sándor mindenhol meghonosított Ázsiában, s a hajóút idejének egyszerű kiszámítása azt mutatja, hogy a fahajók nem bírtak volna olyan sokáig úszni a trópusi tengereken, mert ott a védtelen fát gyorsan elpusztítják a hajóférgek. Sokkal valószínűbb, hogy Nagy Sándor, helyesebben Nearkhosz hajóhada megkerülte Afrikát és Délnyugat-Afrika partjainál nyomtalanul eltűnt: ezt teljes mértékben igazolja az, hogy semmiféle történelmi értesülés nincs a hajóhad és Nearkhosz sorsáról. A kisebb hellén hajók a viharok elől rendszerint a partokhoz menekültek. A teljesen nyílt Csontváz-parton nem találhattak menedéket, úgyhogy az egész flotta az utolsó hajóig elpusztult, a megmenekült emberek pedig elkerülhetetlenül a halálukat lelték a víztelen part menti sivatagban.”

Cesare elolvasta az egész cikket, társai közben feszült figyelemmel hallgatták.

— Ez az ember tud! — fejezte be elismerően a festő. — Nemhiába csodálkoztam, hogy milyen ismerősök nekem ezek a hajók. És az amforák is…

— Miket beszélsz, Cesare?! — döbbent meg Lea. — Mintha egyedül te fedezted volna fel azokat a hajókat! Egyáltalán nagyon érdekes!

— Van itt még egy kis cikk — ocsúdott fel Cesare. — Egy másik szakember, ezúttal Caina geológus, a johannesburgi Witwaterand Egyetem tanára a történészt támogatja. Megcáfolja a fő ellenvetést: hogyan maradhattak meg a hajók több mint kétezer évig a hullámveréses övezetben. A geológus azt állítja, hogy a hajók sokkal nagyobb mélységbe süllyedtek le, oda, ahová nem jutottak el a hullámok. De a tengerparti Namib-sivatag általános megemelkedésével a flotta pusztulásának színhelye is feljebb került, úgyhogy a búvárok hozzáférhetnek, ez pedig nem is olyan rég történt. Az egész tengerparton a korábbi mélyvizekben váratlanul keletkezett zátonyok húzódnak.

— Ez így is van! — tört ki Andreából. — Emlékszik, Cesare, maga említette, milyen furcsán élettelenek a víz alatti sziklák ott, ahol a hajók hevernek.

— Milyen különös: akár az összeesküvők — mondta sértődötten elkomorodva Lea. — Mintha jártak volna valahol, én előlem pedig titkolják. Cesare nem tudom, miért — rejtegeti előlem az újságokat, már észrevettem. Mi ez, titok vagy meglepetés?

— Meglepetés, drágám! Eh, mindez üres és felesleges szócséplés! Megyek, megfürdöm, aztán megebédelek. Sandrának és Andreának indulnia kell a hangversenyre.