A borotva éle

2. FEJEZET A chiastolit-köves gyűrű

— Tehát, Msztyiszlav, ha leutazol India déli részébe, ne feledkezz meg a csarnokitokról. Ha szerencsénk van, tudományunk szép ajándékkal kedveskedhet indiai barátainknak. Bebizonyítjuk, hogy a satpurai tábla csarnokit vonulatai Dél-Afrikában és Indiában azonosak, tehát lehet, hogy ez gyémántövezetek felfedezéséhez vezet. Úgy vélem, hogy az igen régi indiai tömbök általános alámosása nem volt olyan mély, mint Afrikában. Ez egy. Továbbá: az indiai törés gyémánttermő mezőinek övezetei vagy a dús növényzetű területeken feküsznek, vagy széles bazalttakaró borítja őket a dekkáni fennsík sivár vidékein. Készíts prognózisokat, mérlegelj, azonkívül pedig segíts mindenben. Mint a leningrádi Ásványtani Főiskola növendéke kitűnő ásványtani szakképesítést szereztél, már pedig ez az egész gyakorlat alapja.

Ivernyov hallgatta, időnként feljegyzett valamit szürke, vászonkötésű terepfüzetébe. Andrejev professzor befejezte az utasítást, hátradőlt a karosszékében, és elgondolkozott. Ivernyov rágyújtott, az egész falat betöltő hatalmas, kínai szőnyeg mintáit nézegette, aztán megkérdezte:

— Min töpreng, Leonyid Kirillovics?

— Elszomorodtam. Valamikor, amikor még olyan fiatal voltam, mint te, az járt a fejemben, beköszönt-e egyszer az az idő, amikor majd nem utazhatok expedícióval?

— Csakugyan nem tud utazni?

— Tudnék, de sohasem megyek, hogy ne erőltessem meg magam. Segédeim, a főgeológustól a kalauzokig, mindig azt mondogatták: “Magával akár a világ végére, akár a pokolba is elmennénk.” Miért? Soha senkinek nem húztam el a mézes madzagot a szája előtt, nem vagyok mestere sem a rábeszélésnek, sem a hízelgésnek, szigorú követelményeket támasztottam. Azért, mert mindig azt tartottam, hogy a vezető ne csak a fejét használja, ez kevés. A vezető az, aki a nehéz percekben mindenben élen jár. Elsőnek a vezető dugja vállát a besüppedt gépkocsi alá, a vezető vág elsőnek át a jeges vízen, a vezető csónakja indul elsőnek le a zuhogón; azért vezető, mert az esze, bátorsága, ereje, egészsége révén az élen járhat. Ha pedig ezek nem teszik ezt lehetővé, nem szabad belevágni.

— Nem tudok egyetérteni önnel, Leonyid Kirillovics! Ha jó a kollektíva, ha a közös munka vágya fűti…

— Aztán meddig tarthat ez a buzgalom, ha nincs, aki vezessen? Nem ha egyszer a szív elromlott, nem tudok többé lovakat kötélen vonszolni a szakadékon át, tutajt hajtani, erdőt irtani Nem megy! Régebben úgy gondoltam, hogy egyszer csak összeesek és meghalok a jégáron, a tajgában vagy a sivatagban Nem tudom, miért, de legszívesebben a sivatagot választottam volna, hogy a társaim sírdombot emelhessenek fölém kőből, amely tájékozódási pontul szolgálna a hozzám hasonló földkutatók számára. Ismered Marina Cvetajevának az arabs lóról szóló versét? A legenda szerint ez a ló, ha már többé nem tud futni, menet közben átharapja erét és elpusztul, elvérzik…

— No de kedves Leonyid Kirillovics, mi van magával?

— Hát nem látod? Szörnyen szeretnék Indiába utazni, de tudom, hogy nem bírnám az ottani hőséget és hazaküldenének mint hasznavehetetlen bálát.

— Micsoda kifejezéseket használ! Bála… málha… bárka! — kacagott fel Ivernyov.

Leonyid Kirillovics rosszalló pillantást vetett a tanítványara, aztán meggondolta magát és elmosolyodott.

– Így van ez már évszázadok óta. Magam is ilyen voltam fiatal koromban, én sem hittem, hogy meghalhatok. Nem gondoltam volna, hogy sajnálni fogom az elszalasztott lehetőségeket, tudva azt, hogy többé nem térnek vissza. De ha mégis visszatérnek, már nem lesz hozzájuk erőm.

– Én még sohasem sajnáltam azt, amit elszalasztottam.

— Természetes. Mert előtted áll még a végtelen út! Ez a fiatalság. De majd ha eljön az idő, és rádöbbensz, hogy már sohasem lesz többé semmi más…

— Ezt én képtelen vagyok megérteni.

– És még hosszú ideig nem fogod megérteni. No jól van, üsse kő az elszalasztott lehetőségeket. Ha azok nincsenek, vannak halaszthatatlan tennivalóink! Mellesleg, nincs az édesapád személyi iratai között valamiféle útmutatás az ókon közép-ázsiai vagy központi-ázsiai ércbányákról?

— Hogyan, hát önt is érdekli?

— Mi van veled? Nincsenek rendben az idegeid? Átestél a vizsgálatokon? Vigyázz, nehogy megzavarja a fejedet ez a kiküldetés, elvégre felelősségteljes munkáról van szó. Emlékszem, összekevertél valamit az én érkezésemmel kapcsolatban, badarságokat motyogtál a telefonba.

— Ehhez semmi köze az idegeimnek! Arról van szó, hogy ön már a második ember, aki édesapám személyes archívuma iránt érdeklődik.

Most a professzor kapta fel a fejét.

— Tulajdonképpen nem engem érdekel, az ördögnek kellenek az ókori ércbányák, nem nekem, az ilyesmi az érckutatók meg a régészek dolga. De megjelent itt egy külföldi régész, félig német, félig török, az ankarai régészeti intézettől. Egyebek között nálam is járt, valahonnan megtudta, hogy én Makszimilian Fjodorovics tanítványa voltam. Úgy emlékszem, hogy édesapád ismertetett valahol Afganisztán és Irán határán fekvő háromezeréves ércbányákat. Egyszóval ez a Wilfried Deragazi professzor…

— Hogy mondta?

— Wilfried Deragazi. Jól hangzó név, nem egy könnyen felejti el az ember. A professzor mesélt nekem a dravida kultúráról, amely négyezer évvel ezelőtt Indiából átterjedt Nyugat-Kínába és szovjet Közép-Ázsiába. Létezik egy Anau kultúra, mely nevét egy Ashabad környéki faluról kapta, és amely valami oknál fogva rendkívül jelentős, de állítólag nálunk nincs kellőképpen feltárva, panaszolta a török vendég. Ez a kultúra a híd szerepét tölti be India és Kréta között. Krétát pedig Észak-Afrikával köti össze. Ismertetőjeleit felfedezték a Szaharában. Találtak csodálatos szépségű kis szobrocskákat, rajzokat, kerámiákat. Az intézet szeretne korszerű tudományos módszereket alkalmazni a széttelepülések hosszú kapcsolatainak és útjainak nyomon követésére: az ékszerekben és egyéb tárgyakban előforduló fémek és ásványok színképelemző izotópos elemzését. Minden egyes mintadarabból csupán egy gramm szükséges. A professzor tehát megpróbálja azokon a helyeken összegyűjteni őket, ahol feltehetőleg lezajlottak az ókori kapcsolatok. Érdekes és értelmes dolog!

– Érdekesnek érdekes — jegyezte meg Ivernyov, közben nagyokat szívott a cigarettájából — de Tata… a menyasszonyom, aki nemrég faképnél hagyott, valami oknál fogva nagyon érdeklődött apám személyes archívuma iránt.

— Micsoda?! Milyen célból? És tulajdonképpen ki ez a lány?

— Apám egyik tajgai kísérőjének, egy bizonyos Pavel Csernihnek a lánya.

— Biztos, hogy volt egy ilyen kísérője?

— Nem tudom. Eszembe se jutott, hogy utánanézzek. Meg aztán hová is fordultam volna?

— Megpróbáljuk. Bár… miért is ne lett volna?

— Azt akarja ezzel mondani, hogy Tata… esetleg egyáltalán nem Csernih?

— Hogy tételezhetnék én fel ilyesmit? Az már a te dolgod, hogy tisztázd a kérdést. Aztán mi érdekelte a te Tatádat?

— Egyszerűen apám személye, útvonalai, apró részletek, amelyekből összeállna az én apámnak és az ő apjának az arculata.

— Hm… És rég… hm… otthagyott?

— Néhány napja. Éppen Moszkvában voltam, úgyhogy édesanyám táviratozta meg.

— Ki tudja, lehet, hogy véletlen összeesés? Ez a legvalószínűbb. No, menjünk teázni, hallod: Jekatyerina Alekszejevna csörömpöl a csészékkel.

Ivernyov csak ült tovább és feszülten gondolkodott. Andrejev felállt és a vállára tette a kezét.

— Gyerünk!

Ivernyov felállt, aztán egy mozdulattal megállította a professzort.

— Kihez hasonlít az a külföldi régész?

— Jóvágású, eléggé fiatal. Van benne valami démonikus, olyan, mint egy filmhős. Egyszóval, érdekes ember. Nálunk vacsorázott és mindenkit levett a lábáról. Rita elvitte a Nagy Színházba egy balettelőadásra és nagyon büszke a lovagjára. Azt mondta, hogy a lányok majd felfalták a szemükkel ezt a Deragazit.

— Milyen nyelven beszél?

— Velünk mind a három nálunk elfogadott nyelven: angolul, franciául, németül. Egy kicsit oroszul is tud. Azt mondta, hogy még több más nyelven is beszél.

— Szerencsés ember!

— Te is kettőt tanultál meg, mégpedig sokkal jobban, mint én. Képtelen vagyok rá. — A professzor elgondolkodott, majd hozzátette: — És hogy öltözködik ez a török! Még nekem is feltűnt érdekes köves gyűrűje. Hát bizony csak egy geológus tudja értékelni a képzelőerőt. Képzeld el, chiastolit-kristály, amely keresztbe van vágva fő optikai tengelyén, úgyhogy a fényben…

— Szürke keresztet alkot!

— Hát persze. Úristen, olyan fehér vagy, mint a fal! Mi van veled? Ülj le!

Ivernyov türelmetlenül toppantott.

— Leonyid Kirillovics, hogy lehet az? Tata… állandóan ugyanilyen gyűrűt viselt az ujján!

— Hohó!… — Andrejev arca mindjárt megkeményedett, ráadásul kivett egy cigarettát Ivernyov tárcájából. Rágyújtott, elgondolkodott, aztán belelapozott a noteszába és felvette a kagylót. — Egybeesés vagy sem, tisztázzuk. Sok minden megeshet!… Andrejev geológus professzor vagyok, tanácsot szeretnék kérni fontos ügyben — folytatta most már a kagylóba. — Nem, inkább küldjenek ki valakit hozzám a lakásomra vagy az intézetbe. Én mondom, jobb így, helyén van még a fejem! Rendben van, kapcsoljon át egy nagyobb sarzsihoz. Vigyázzon, magát terheli majd a felelősség! Úgy bizony!

Ivernyov hallgatta a szaggatott, egyoldalú beszélgetést és fejében vészterhes gondolatok kavarogtak: “Tata, Tata! Csak nem?… Altaj ajándéka… Miért?”

— Ezredes elvtárs — folytatta Leonyid Kirillovics és röviden beszámolt az illetőnek Deragaziról és Tatáról. — Igen, még itt van, tudományos kiküldetésben érkezett. Persze, lehet tiszta véletlen is. — Leonyid Kirillovics megkönnyebbülten, halkan felnevetett. — A tanítványom? Igen, itt van. Most a lakásomon. Egy óra múlva itt lesz? Nagyszerű, éppen jókor érkezik a teázáshoz.

A professzor visszatette a kagylót, és tanítványára szegezte tekintetét:

— Tudod, Msztyiszlav, nekünk kell rájönnünk, miért kellenek őnekik az édesapádról szóló adatok és mik is ezek az adatok. Különben ki más jöhetne rá? Milyen jól hangzik a kémregényekben: a bölcs detektív leül, töri a fejét és rájön az indítékra. Csakhogy az ellenség ereje éppen abban rejlik, hogy ő már az elején tud mindent, nekünk meg törnünk kell a fejünket. Ha egyáltalán létezik ellenség, és nem egy véletlen egybeesésen alapuló kitalálás az egész elejétől végig.

— Két egybeesésről van szó — szólalt meg Ivernyov halkan, és közben a homlokát ráncolta, mintha fájna valamije.

— Hogyhogy?

— Az első: két ember érdeklődik apám nem publikált és nem is expedíciós, hanem személyes naplói iránt. A második: mind a ketten teljesen egyforma gyűrűt viselnek, amilyet mi még soha nem láttunk.

— No nézd csak! Valóban! Egyszóval azt hiszed, hogy a te Tatád…

– Én semmit nem hiszek és nem is akarok hinni! — kiáltott fel élesen Ivernyov.

— Pedig ki kell gondolni valamit — felelte sóhajtva Andrejev. — Halálosan utálom az ilyen dolgokat. Az embernek mindjárt eszébe jut, hogy a föld kérgén, a sivatagokon, a erdőkön és hegyeken kívül mindenféle aljasság burjánzik titokban és a föld alatt. Úgy érzi az ember, hogy egy olyan pallón jár, amely mocsáron húzódik keresztül, lába alatt pedig nyüzsög valami.

— Eltúlozza a dolgot, Leonyid Kirillovics. — A keserű ráncok elárulták Ivernyov belső viaskodását.

– Á, itt van Katuska! — üdvözölte a kelleténél hangosabban éppen belépő feleségét.

— Már megint cigarettáztál? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Hát az esküdözéseid meg a fogadkozásaid?

— Tudod, Katuska, egy kicsit felidegesítettem magam India miatt. Ez a fiú utazik — intett Ivernyov felé.

— No és aztán? Msztyiszlav Indiába, Finogenov Afrikába utazik, holnap meg egy harmadik tanítványod Afganisztánba vagy Irakba indul. Ezek szerint ki se veszed a szádból a cigarettát?

— Nem, nem, csak most vétkezek, többé nem fordul elő! Hogy állsz a teával? Mindjárt itt lesz egy távol-keleti geológus.

— Kicsoda?

— Nem ismered. Üzemi geológus.

— Azokat egyáltalán nem ismerem. Szerintem unalmas népség.

— Előfordul. Ritácska merre van?

— Elment a színházba a törököddel. Ö is meghívta Ritát. Nekem ez nem tetszik, ez a férfi körüldöngicséli, mint méhek a virágot. Rita meg, tudod, lobbanékony lány, esztelen, akár az apja!

— Köszönöm! — Andrejev mélyen meghajolt. — No de utóvégre is… persze…

— Nem fejeznéd ki magadat világosabban?

— Később. Egy kicsit várunk a teával. Az üzemi geológus bármely pillanatban itt lehet.

A “távol-keleti geológus” távozása után Ivernyov és Andrejev még elbeszélgettek a dolgozószobában, de csak nem sütöttek ki semmi okosat.

— Itt maradsz nálunk éjszakára! — A geológus felállt. — Szellőztess ki alaposan, telefüstöltük a szobát. Gyere, hozzuk be az ágyat.

— Nem tudok én elaludni, Leonyid Kirillovics!

— Igyekezz! Egyébként te tudod. Nekem viszont ki kell aludnom magam, reggel fontos értekezletem van. Egyszóval megegyeztünk. Meghívom Deragazit, amíg még itt vagy, a “geológus” meg bekukkant hozzánk. Csak aztán ha megpillantod a gyűrűt, el ne áruld magad, mert elijesztjük. Rita meg csak forgolódjon körülötte, hátha Deragazi őelőtte is megpendíti ezt a témát.

— Nem félti Ritát?

— Nagyon őszinte kislány. Beszélek vele, jobban hallgat rám, mint az anyjára! Vállalnunk kell egy kis kockázatot.

“Ez — a vaslépcső, már a látása is örömet jelent. És ez az est pedig a legnagyobb és legszebb örömöm” — morfondírozott Girin, miközben felfelé lépkedett Szima lakásához.

A lány fekete pulóverben és széles szürke szoknyában fogadta. Girin a munkájáról, a sportról kérdezősködött. Szima hirtelen bőbeszédű lett és mindent elmondott neki “Harun-al Rasid kalifáról” és annak “nagyvezíréről”. Girin Szima egyszerű elbeszéléséből saját igazságának rendkívül naiv és buzgó keresését érezte kicsendülni. A lány vele szemben ült egy kissé zavartan, kihúzott derékkal, összekulcsolt kézzel a térdén és tágra nyitott óriási szürke szemét Girinre szegezte, mint aki várja az elismerést. A férfiban torokszorító, szinte elviselhetetlen gyöngédség ébredt a lány iránt.

— Amikor magát hallgatom, szeretnék a kalifa hű testőre lenni — mondta Girin váratlanul.

Szima hirtelen elpirult, felugrott és végigment a szobán.

— Még soha sem láttam magát nadrágban — mondta Girin, hogy más témára váltson. — Nem szokott nadrágot viselni?

— Nemigen.

— Miért?

— Nem illik az alakomhoz, a pulóver sem nagyon — a lány még jobban elpirult. — A teakészítés a háziasszony teendője — mondta szokásához híven félig kérdő, félig kijelentő hangon és kiment.

Girin átült a pianínóhoz, ujjai lassan végigfutottak a billentyűkön. Hideg és sima érintésük ismerős volt számára, és enyhe szomorúsággal töltötte el, mint egy távoli és elveszett emlék. Mint a tavaszi nyírfa csengő cseppjei, úgy hullottak az életét végigkísérő kedvenc dalának hangjai. Szima beviharzott és rátelepedett a pianínó fekete oldalához simuló fotel karfájára.

— Ivan Rogyionovics — suttogta —, játssza még, szeretem ezt a dalt.

Girin engedelmesen folytatta a játékot. Szima úgy ült, mint egy szobor, aztán eszébe jutott a teafőző.

A Mesél az őszi éj című japán dal, amelyet Girin csak kétszer hallott a rádióban, bevésődött emlékezetébe, mint minden, ami nagyon tetszett neki. Mindkét pedált lenyomva igyekezett kicsalogatni a kotóhoz és szemiszenhez hasonló csengő és elnyújtott hangokat. Fel-felröppentek, mint bús alkonyi madarak, a hallgatag tavak sötét vize fölött siklottak és belevesztek a végtelen éjszakába. Ez a kép rajzolódott ki Girin képzeletében a dal és a szabályos, lassú kíséret hangjaira. Girin halkan dúdolta a dalt, ezért nem vette észre, hogy Szima újra megjelent.

— Az az érzésem, hogy régóta ismerem és szeretem ezt a dalt — mondta a lány elgondolkodva. — Talán azért, mert a női bánat csendül ki belőle.

— Miért éppen női? Szerintem a férfi bánat is beleillik.

— Nem, ez női — jelentette ki határozottan Szima. — Mert a gyermekszületésre gondolok. Mi pszichológiailag sokkal nagyobb felelősséget érzünk az életért, mint a férfiak. Ez a felelősségérzet egész életre szól, nem szűnik meg, csak fokozódik a szerelem által, és a százszorosára növekszik a gyermek megszületésével. De nem, én nem egészen…

— De igen! Úgy látszik, maga ugyanúgy gondolkozik, mint én, márpedig én jó pár éve…

Rita robbant be szélvészként a szobába, az izgalomtól annyira kipirultán, hogy még a szeplői is teljesen eltűntek. Olyan bűbájos volt kisfiús mosolyával, hogy Girin akaratlanul is elgyönyörködött benne.

Rita észrevette ezt, és zavarba jött.

– Édes Szimácska, nagy kalifám, mentsd meg a te vezíredet! Mert elpusztul!

— Mi történt? — aggodalmaskodott a barátnője. Rita zavart pillantást vetett Girinre, aztán kétségbeesetten megrázta fejét.

— Elmondok mindent! Ivan Rogyionovics a mi emberünk, ő megérti, azóta pedig, hogy ti… — Rita még jobban elpirult, aztán hirtelen kibökte: — Szima, én szerelmes vagyok!

— De miért ez a tragikus hang? Én csak azt tudom mondani: no végre, és kapsz tőlem egy csókot.

— Jaj, kalifám, minden olyan fonákul sült el! Az illető külföldi, és egyáltalán nem tetszik nekem!

— Térj észre, Margarita! Miket hordasz itt össze?! Beleszerettél és nem tetszik? Mikor történt?

— Most a napokban, és azóta szinte elnyomás alatt érzem magam. Ha együtt vagyunk, csak rám néz, és én máris a hatalmában vagyok. Az az érzésem, hogy ha rám parancsolna, macskaként kúsznék eléje és a lábához dörgölődznék. Borzalmas, ez még sohasem történt meg velem. És a lényeg, hogy még nem tudom, beleszerettem-e, de már nem is találok benne örömet. Most már tudom, mi az, amit azelőtt érzelgésnek tartottam. Szívesen elfelejteném az egészet, de félek tőle, félek, hogy valami hibát követek el, egy helytelen mozdulatot csinálok, vagy helytelen szót mondok, ó kedvesen mosolyog, de a szeme, amelyből, ha rám szegeződik, mintha gonoszság sugározna, figyel, figyel!

— Ez nem jó, lányom. Nem értem. Ki az illető?

— Nem árulom el! Szédülök, így ni! — Rita veszettül forogni kezdett a tükör előtt, aztán megállt, lecsillapodott és leült a pianínó forgószékére.

Szima és Girin némán figyelték. Rita komótosan rátette ujjait a billentyűzetre, aztán végigfuttatta őket a billentyűkön, és egyszer csak játszani kezdett egy zaklató, de szép melódiát, amelyet Girin még soha sem hallott. Kérdő pillantást vetett Szimára.

Rita énekelt:

— A sofőr dala egy brazil filmből — súgta oda Szima Girinnek.

Rita tovább énekelt egy nőről, aki a sofőr mellett ül, arról, hogy kanyart kanyar követ, de a távoli cél még mindig nem látszik. Rita elhallgatott, lehorgasztotta a fejét, és Girin úgy látta, hogy az imént még csillogó szemét könnyek fátyolozzák el.

— Jól van, most aztán mindent tudunk, de halljuk a többit. Ki az a férfi? — kérdezte Szima.

Az, hogy Szima gondolkodás nélkül többes számot használt egyes szám első személy helyett, örömmel töltötte el Girin szívét.

— Ankarai régész professzor, a neve Wilfried Deragazi.

— Várj csak egy pillanatra. Ankarai? Török? És mit keres itt? Tudományos kiküldetésben van?

— Igen, igen! Apámhoz jött. Megismerkedtünk, kétszer voltam vele színházban. Aztán sétáltunk, aztán csak úgy autókáztunk, sétakocsikáztunk Moszkvában, aztán azt akarta, hogy üljünk be egy vendéglőbe, de én nem mentem, aztán nálunk vacsorázott.

— Ennyi az egész?

— No és, mi kellene még?

— Mondott neked valamit? Megkérte a kezedet? Csókolóztatok?

— Azt mondta, amit ilyenkor mondani szoktak: nagyon tetszem neki, szerinte minden orosz lány szép, de én vagyok köztük a legszebb, és hogy milyen vidám, kisportolt vagyok, ezt mondta, kisportolt vagyok, és hogy boldog az az utazó, kutató, akinek én leszek a párja. Aztán megcsókolt és… és még egyszer megcsókolt és még egyszer…

Rita kezébe temette kipirult arcát.

— Néhányszor csókolóztatok, úgy — faggatta Szima buzgón — és sétáltatok, és beszélgettetek, aztán milyen nyelven?

— Franciául.

Rita könyörgő pillantást vetett barátnőjére, aztán elfogta Girin sötét, erősen figyelő tekintetét, amely mintha feszült gondolatainak keskeny sugarát lövellte volna feléje. A lány hirtelen összerezzent, megperdült a forgószéken és szembefordult az orvossal.

— Nézzen rám még egyszer így — kérte Rita —, mert máris nyugodtabbnak érzem magam.

— Azt hiszem, kezdem érteni, hogy miről van szó — jelentette ki Girin.

— Miről? — kiáltott fel egyszerre Rita és Szima.

— Egyelőre nem árulhatom el, mert különben súlyos következményei lehetnek. Mondja, nem ismertetne össze a maga régészével?

Rita bólintott.

— Még el kell mennem vele a Barátság Házába, megígérte, hogy megmutatja nekem egyik ismerősének fényképkiállítását.

— Ez lesz a legjobb. Közölje velünk az időpontot, aztán én és Szima majd “véletlenül” összetalálkozunk magukkal. De egy mukkot sem rólam, főleg azt el ne árulja neki, hogy pszichológus vagyok. Aztán próbáljon nem nézni a szemébe, amikor magához beszél. Nézzen a vállára, kényszerítse magát. Ha mérges lesz, felemeli a hangját, ne törődjön vele.

Wilfried Deragazi fesztelenül ült a Barátság Háza egyik szalonjának kényelmes foteljében. Mint igen jól nevelt ember, csak titokban méregette beszélgető partnereit, de mély, sötét szemében gúnyos szikra bujkált.

Rita mintha tűkön ült volna, hol pír öntötte el az arcát, hol elsápadt. Deragazi Girinnel jóformán nem is törődött, az egyiptomi cigaretta kékes füstjén keresztül Szimat mustrálta, aki a megbeszélt találkozó első percétől kezdve teljesen lekötötte a figyelmét. Szima lassan és túl lágyan ejtett angol szavakkal egyik kérdést a másik után tette fel. Girin, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, észrevette, hogy még Szima is, aki jóllehet lelkileg sokkal erősebb volt, mint Rita, lassacskán a régész vonzó személyének hatása alá került.

“Rajta!” — határozta el magát Girin és összeszedte minden idegi erejét a közelgő párviadalhoz. Most már tudta, kivel van dolga, de ez nem könnyítette meg a feladatát.

— Mondja, tisztelt professzor — fordult Girin Deragazihoz, kiválasztva azt a pillanatot, amikor a régész Szimának egy kérdésére válaszolt, és tűnődő tekintetét a lány keresztbe tett bokáira szegezte — mióta dívik a régészeti intézetben… — itt Girin szándékosan szünetet tartott, majd közönyös tekintetét a stukkós mennyezetre szegezte és így fejezte be a mondatot: — a hipnózis korszerű módszereinek a tanítása? Avagy ez személyes adottságtól függ?

Szimat és Ritát, akiket meglepett Girin kérdése, megdöbbentette a hatás. Deragazi kiegyenesedett a fotelban, letette cigarettáját és egy szempillantás alatt elvesztette hanyag eleganciáját. Állkapcsát összeszorította, orrlikai kitágultak, és egész testével előredőlt. Girin moccanás nélkül állta tekintetét. Szima elhűlt, amikor megpillantott egy teljesen új, számára ismeretlen férfit, akiből sugárzott az erő, aki parancsoló, majdhogynem diadalmas volt.

– Ön nem felelt nekem! — mondta szigorúan és tagoltan Girin.

— Tessék? — kérdezte élesen Deragazi. — Nem értettem, mit mondott.

– Ön nagyon is jól értett mindent! Miért csinálja ezt? Hogy meghódítsa a nőket? Csak ezért? — A szaggatott angol szavak úgy pattogtak, mint a korbácsütések.

— Nem! Nem! Nem! — ezt egy Girin számára ismeretlen nyelven mondta a régész, de azért az orvos megértette.

— Mi a célja?! — tette fel a kérdést még élesebben Girin. — Beszéljen!

Deragazi halálsápadt lett. A régész Girinre meredt és lassan lélegezte be a levegőt kitágult orrlikain. Ellenfele nyugodtan ült, de megkeményedett nyakizmai és megfeszült vállai, amelyek mintha emeléshez készülődnének, elárulták erőfeszítését.

Szima és Rita szinte még a bőrükön is érezték az előttük zajló küzdelem feszültségét. Szokatlan dermedtség bénította meg őket, mintha valami borzalmas dolog menne végbe a szemük előtt. Szima ijedten vette észre, hogy milyen mély és erős ráncok barázdálják Girin homlokát. Érezte, hogy barátja valaminek a határán van, de hogy mi az, nem tudta. Legszívesebben vadul felordított volna, de valami rejtélyes erő visszafojtotta kiáltását. Rita behunyta a szemét és egyre lejjebb horgasztotta a fejét.

Halk, gonosz nyögés szűrődött át Deragazi összeszorított fogain. Visszatért arcának színe, lélegzése észrevétlenné vált. Bársonyos szempillái leereszkedtek, teste elernyedt. A régész hátradőlt a fotelban, de Girin az előbbi megmerevedett pózban maradt.

— A cél? — ismételte meg a kérdést.

Szívélyes, de ugyanakkor kegyetlen mosoly terült szét Deragazi szép vonalú ajka körül.

— A hatalom! Az az öröm, hogy hatalmamban van az ember… a nő, aki más módon nem hódol be. Hogy olyan legyen, mint a hajlékony fűszál, én meg a szabad és hatalmas erejű szél. Ha úgy akarom, a földre zuhan, ha úgy akarom, félrerúgom a cipőm orrával, ha úgy akarom, hason csúszik elém és a kezemet csókolja…

Girin arca görcsbe rándult az undortól. De csak egy pillanatra. Tekintetét nem vette le Deragaziról, hanem — mint a szuronyt — belemélyesztette ellenfelének elernyedt testébe.

— Aztán? A tudomány, tudom! A nők, ezt is tudom! De honnan származik az önök világának főszereplője, a pénz? Honnan? Beszéljen! De őszintén! Üljön kényelmesebben, cigarettázzon, ön igen megbízható ember társaságában van.

Wilfried Deragazi elmosolyodott, és mintha visszatért volna korábbi fölényessége. Lapos, tükörfényes tárcájából elővett egy újabb kékes színű cigarettát, de ezúttal senkit nem kínált meg a jelenlevők közül. És beszélni kezdett azzal a szemtelen nyíltsággal, amely a sikeres üzletemberekre jellemző, amikor az általuk kevésbé tehetségesnek és szerencsésnek tartott ismerőseik körében tartózkodnak.

— A háború után nagyon megváltozott a világ. Ezt az emberek zöme még nem értette meg. Nem látják, hogy az élet hanyatt-homlok rohan, vágtat, mint a betöretlen vádló. Azért hisznek még az olyan játékokban, mint a vallás, erkölcs, kötelesség, csodákra várnak és titokban mindenfajta fétis előtt hajlonganak. A csodabogarak naivul azt hiszik, hogy nehéz óráikban komolyan gondoskodik róluk az államuk, aztán szegényen és magukra hagyatva halnak meg.

— Elnézést — szólt közbe tüntető udvariassággal Girin —, nem egészen értem ezt az előszót.

— Mindjárt megvilágosodik minden. A tudomány sikerei tanúsítják, hogy a tudomány az egyetlen reális erő az emberiség sorsában. A tudósok azonban szervezetlenek és naivak. A hatalom a politikusok kezében van, akik hozzá nem értően kormányoznak és ezért hibát hibára, ostobaságot ostobaságra halmoznak. Az egész világon bonyolódik az élet és kivétel nélkül valamennyi láncszem szilárdságát követeli sürgetően, ezt pedig a politikusok képtelenek elérni. Az eredmény: a társadalmi rend szüntelenül repedezik. Az emberek az ügyetlen és elavult politikai kormányzás védtelen áldozatai lesznek. A politikusok megpróbálják megszilárdítani a hatalmat, szervezik a kiváltságosok folyamatos ranglétráját, amely nagyon emlékeztet a gengszterbandák hierarchiájára, s egyre szűkítik befelé köreiket és egyre nagyobb kiváltságokat biztosítanak a legfelső szinten lévő oligarchák számára. A példakép — a hitleri Reich — a politikai banditák tipikus zsarnoksága, amely igen erős, és amely a terror, a kínvallatások és a halál acélhálójával kötötte gúzsba az egész német népet. De a banditák beleütköztek a nagy politikába és tudatlanságuknál fogva a katonai erőn meg a tömegmészárláson kívül nem jutott egyéb az eszükbe. Természetes, hogy hamarabb pusztultak el, mint abban az esetben, ha ésszel cselekszenek.

— Nem látom, mi köze van önnek ahhoz, amit itt kinyilatkoztatott. Ez a nyilatkozat nem tartalmaz semmi újat és egy megveszekedett individualista gondolkodásmódjára jellemző.

— Nagyszerű kifejezés! Megveszekedett individualista! Most éppen azokról lesz szó. Mit tegyen egy okos ember, aki az értelmen kívül nem hisz semmiben és aki látja, hogy mindenfajta politika elavult, a tudományos irányítás pedig elérhetetlenebb az emberek számára, mint a Mars? A Marsra bizonyára önök, oroszok hamarabb jutnak el, de egy igazán értelmes ember fütyül arra, hogy kik érnek oda… Az ember a lakosság lélekszámának növekedésével egyre többet veszít egyéni értékéből. Egyre nehezebb lesz felfelé verekednie magát a következetes hierarchia akadályain és szűrőin keresztül, bármiben fejeződik is ki az. Az igazság csupán egy nagyon keskeny ösvényen létezik, azon, amelyen a hétköznapi embernek haladnia kell. Körös-körül törvénytelenség és bármely bűnöző magabiztosabbnak és erősebbnek érzi magát. Kapiskálja már?

— Nagyon jól értem! Folytassa, kérem.

— Egyszóval, mit tegyen az az ember, akinek van elég esze és egyéb képessége ahhoz, hogy fent legyen, de aki kénytelen örökre az oligarchia elnyomása alatt maradni? Csak egyet: szervezkedni és kiépíteni a saját bandáját, politika, fétisek, a butaságba vetett hit nélkül.

— Vagyis csupán ahhoz, hogy elegendő pénzt szerezzen?

— Pontosan! De a pénzszerzés veszélyes, ha megszegjük a vagyonvédelmi törvényeket. Gyakran lebukással végződik, mivel a technikai hibák elkerülhetetlenek.

— Hát akkor?

— Azt kell elérni, hogy kifizessék önnek ezt a pénzt — Deragazi a kifizessék szót hangsúlyozta — bizonyos szolgálatokért. A szolgálatok lehetnek mindenfélék — egészen a különféle bűncselekményekig. Az ilyen bűncselekménynek nincs motívuma, következésképpen gyakorlatilag megfejthetetlen. Igen, igen, nincs indoka. A hozzánk hasonló gengszterek cselekedeteit nem irányítják politikai motívumok, ők nem hajtanak végre ostoba kémfeladatokat, amelyek sokba kerülnek, általában pedig jelentéktelen eredményekkel járnak; a politikusokat csak a bárgyúságuk akadályozza abban, hogy ezt megértsék. Én az amerikai hírszerző hivatal helyén, amely dollármilliárdokat költ arra, hogy kifürkéssze az önök tudományának és technikájának titkait, átadnám ezeket a milliárdokat az amerikai tudósoknak és biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb hatást érnének el. No de ez nem akar az én tapasztalt kollégám kioktatása lenni.

Szima újra észrevette azt a görcsös rángást, amely végigfutott Girin arcának jobb felén.

— Folytatom — szólalt meg Deragazi mintha mi sem történt volna, és rágyújtott egy újabb cigarettára. — Az egymással szoros kapcsolatban álló gengszterbandák hálózata behatol a társadalom épületének minden részébe. El kell távolítani az útból egy lábatlankodó embert? Nagyszerű. Befizetik az összeget, elhangzik a parancs, aztán elcsattan az ütés a halántékon, egy szúrás a kurarés szilánkkal, vagy egyszerűen egy éppen arra száguldó gépkocsi alá lökik az illetőt és kész. A munkát olyan ember végzi el, aki egyáltalán nem tudja, hogy kicsoda, micsoda az illető és hogy miért… El kell lopni valamit? Honnan? Kérem! Nem tolvajra bízzák, hanem olyan emberre, akit becsületesnek tartanak. Meg kell szerezni egy szép lányt, no persze, nem világhírű filmcsillagot, nehogy hatalmas botrány törjön ki. Elkapják a leányzót, kitanítják, hogyan kell illedelmesen viselkedni a hetedhét országon túli bordélyban, aztán a kezesbáránykát átadják a megrendelőnek. A lényeg az ár! Márpedig, biztosíthatom önt, jól fizetnek, meg aztán valóban miért krajcároskodna az, aki vagy milliókhoz jut, vagy magas pozíciójánál fogva rendelkezik milliókkal. Önnek fogalma sincs, hány olyan ember van a világon, aki mindenre hajlandó kemény valutában kapott potom összegért: több millió! S ezek a milliók óriási erőt képviselnek, ha ügyesen és óvatosan irányítják őket! Tehát az okos és agilis embereknek bandákba való szervezése az egyetlen biztos lehetőség arra, hogy tűrhetően megéljenek ebben a mi nagy hanyatlásnak indult világunkban. Egyetért velem?

Girin kérdéssel felelt:

– És ön kétségkívül az egyik főkolompos?

– Ó, nem! Én csak a tehetségemért és tudásomért jól megfizetett ügynök vagyok. Különben elveszteném a tudományos tevékenység lehetőségét, amely nélkül pedig az élet számomra érdektelen, bármilyen színvonalon. Inkább legyen a színvonal alacsonyabb, viszont több legyen a szabadságom, nem igaz?

— Milyen megbízással érkezett hozzánk?

Deragazi összerándult, elsápadt és elhajította a cigarettáját. Lassan, szinte álmosan, kezdte kiegyenesíteni a hátát és közben előredőlt.

— Tudhatná, hogy ezt soha… senki nem teheti… ezért a kérdésért halál jár!

— Ostobaság! — mondta hangosan, majdnem kiabálva Girin. — Beszéljen!

A régész csinos arca szörnyen eltorzult. Torkából félig sóhaj, félig nyögés tört fel.

— Itt… semmiség, megtudni… megszerezni… köveket… ércbánya… honnan bányászta az önök geológusa… régen…

— Sikerült?

— Csak a kövek. Több semmi!

— Minek a kövek? Milyenek?

— Nem tudom! Honnan tudjam? Ők tudják, minek!

— Kik?

— Azok, akik fizetnek! Honnan tudjam? — Deragazi melléből kétségbeesett üvöltés tört fel. A professzor váratlanul behunyta a szemét és úgy zuhant végig eszméletlenül a padlón, mint egy zsák.

Szima és Rita rémülten ugrottak fel és gyámoltalanul néztek Girinre. Az orvos hátradőlt a pamlagon, karját leengedte. Néhány másodperc múlva felállt, úgy mozgott, mint egy lassított filmen, felemelte a régészt és visszahelyezte a foteljába. Deragazi behunyt szemmel engedelmesen leült és nem reagált arra, hogy a póz, amelyben eddig volt, megváltozott. — Most majd meglátja, Rita, milyen érzéseket táplált maga iránt valójában! Figyelje az arcát!

— Jaj, ne, Ivan Rogyionovics, borzalmas!

— Muszáj, Rita-felelte az orvos lágyan, de határozottan —, csak így szabadul fel a hatása alól. — Girin Deragazihoz fordult.

— Hall engem, Deragazi professzor? — harsant fel újra Girin fémesen csengő hangja.

— Hallom — felelte a régész, de még mindig nem nyitotta fel a szemét.

– Ön most Ritára gondol, Ritára, a rokonszenves lányra, aki kísérője és idegenvezetője volt Moszkvában. Sőt több is, mint csupán kísérője.

A régész szeme lassan felnyílt, de nem látott senkit és semmit maga körül, tekintete a semmibe meredt. S ekkor Deragazi ocsmányul kacsintott, arcát érzéki grimasz torzította el, vicsorgott, csettintgetett a nyelvével, aztán arcátlanul, hangosan felkacagott, és fel-felhorkant, mint egy csődör.

— Kísérő! Ha-ha-ha!… Ha nem kényszerülök óvatosságra az önök veszélyes országában, én ezt a kísérőmet…!

— Hallgasson! — parancsolt rá fenyegetően Girin. — Elég! Most nyomban fogja a kabátját. zsebébe teszi a cigarettatárcáját és távozik. A kaputól balra fordul és amint tíz lépést tett a járdán, felébred, és elfelejti a történteket. Hall engem, elfelejt mindent, ami történt! Nem járt itt, és semmire nem emlékszik!

— Hallom! — felelte engedelmesen Deragazi. — Nem jártam itt, és semmire nem emlékszem.

– Álljon fel! — parancsolta Girin. — Ami Ritát és Szimat illeti, felejtse el őket! Önt egyáltalán nem érdeklik. Semmi érdeklődés, semmi vonzalom irántuk!

— Semmi érdeklődés, semmi vonzalom irántuk — ismételte gépiesen Deragazi.

— Menjen!

A professzor felállt, zsebébe süllyesztette cigarettatárcáját, karjára vette kabátját és szó nélkül kiment. A szalon ajtaja becsapódott mögötte.

A teremben csak a csípős parfüm és a dohány édeskés illata érződött.

— Most innék egy csészével a teájából, Szima — mondta tompán Girin.

Szima először látta ilyen idegesen remegni ezt a hatalmas kezet, amely eddig mindig nyugodt és kemény volt.

– Üljenek le, minden befejeződött… örökre! — mondta fáradtan Girin. — Maguk persze most magyarázatot várnak tőlem?

— Hát persze, különben megőrülök! — mondta Rita és egész teste remegett.

— Mi túlságosan kevés jelentőséget tulajdonítunk a hipnotizáló képességnek. Vannak emberek, akik ezzel születnek. És ha nem eléggé erős ez a képességük, kidolgoznak számos fogást, azért, hogy hatalmuk alá kényszerítsenek másokat. Ismertem egy tudós asszonyt, laboratóriumot vezetett, vonzó, de feslett nő volt, aki ügyesen felhasználta a hipnózist a legkülönbözőbb célokra. Vannak férfiak, akik arra specializálták magukat, hogy hipnózissal hódítsák meg a nőket. Rendszerint az állítólagos gondolatolvasás fogását alkalmazzák, hogy kiválasszák azt az alanyt, aki a legjobban aláveti magát a hipnózisnak.

— Hogyan történik ez az állítólagos gondolatolvasás? — ugrott fel a helyéről Rita. — Ezt azért kérdem, mert Deragazi kártyákkal mutatta be nekünk a gondolatolvasást.

— Azt mondta, hogy érintsenek meg egy kártyát, aztán megmondta, hogy melyik volt az? — kérdezte Girin.

— Pontosan. Bekötöttük a szemét és háttal ültettük le.

— De ő mindig megkérdezte, hogy ki az, aki a kártyát megérintette? És nem mindig sikerült?

— Mintha maga is jelen lett volna!

— Hát ez nagyon egyszerű. Deragazi azt szuggerálta, hogy meg kell érinteni mondjuk a pikk ászt, aztán megnevezte ezt a kártyát. Ugyanilyen bűvésztrükköt mutatnak be színes ceruzákkal, virágokkal, akármivel. Emlékszem, Wolf Messing egyik fellépésekor azt kérte, hogy érintsék meg egy karton sakktábla megszámozott mezőinek valamelyikét, és amikor egy önként jelentkező néző megérintette, Messing azt mondta, hogy fordítsák meg a táblát. A másik oldalon ott volt a hatvannégyes szám, annak a mezőnek a száma, amelyet megérintettek. Nagyon tanulságos eset.

— Valóban olyan sokan vannak ezek a félelmetes emberek?

— A nagyon tehetségesek rendkívül ritkák. De általában mit jelent az erős egyéniség? Az az ember, aki összpontosítani tudja lelki erejét és befolyásolja vele az embereket. A pszichikai erők felfokozásának pillanatában még a félénk ember is képes engedelmességre bírni másokat, ha dühös. A bátor ember maga után vonja a gyávákat: minden jelenség egyforma természetű, hol gyengébben, hol erőteljesebben kifejezésre juttatva. Ezért van reális alapja a fekete mágiának is: a gonosz ember erős egyéniségének hatalma. Ha ráadásul még hipnotizálni is tudott az illető, teljes mértékben megtestesítette az ördögöt a tudatlanság és a babona korszakaiban.

Például nagy kár, hogy nem tanulmányozták Raszputyin egyéniségét. Nem valószínű, hogy ez a műveletlen ember az egész cári udvart hatalmában tudja tartani, ha nincs rendkívüli hipnotizáló képessége. Vannak adataim, amelyek szerint Raszputyin a moszkvai hipnotizőr-iskolába járt — a régi időkben működött egy ilyen iskola.

— A papának elmondhatom ezt az egész dolgot? — kérdezte Rita félénken.

— Okvetlenül mondja el! Én magam is beszélek vele. Később. Most pedig mindnyájunknak pihenésre van szüksége. Főleg nekem. Engedjék meg, hogy ne kísérjem haza magukat!

— Hát a tea? — kérdezte Szima.

— Majd legközelebb. A viszontlátásra.

Szima és Rita a metró arbati állomásához indultak.

— Ha tudnád, mennyire megkönnyebbültem, és milyen világos lett minden! — kiáltott fel Rita. — Mintha lidércnyomásból ébredtem volna fel. Legszívesebben énekelnék — és széttárt karokkal máris forogni kezdett. — “Ha én találtalak ki, légy olyan, amilyennek én akarlak!” — zendített rá csengő hangján, hátravetett fejjel, Edit Piechát utánozva.

— Térj észre, Rita! — szólt rá szigorúan a fegyelmezett Szima.

– Épp arról van szó, hogy végre észre tértem. Jaj de csodálatos! — Rita átölelte barátnőjét, hevesen megcsókolta mind a két arcát. — Mondta már neked valaki, hogy bársonyos az arcocskád, akár egy csecsemőé? Senki? Tudtam, ostobák ezek a mamlaszok. Mindennap meggyőződök róla!

— De hát kicsodák?

— A férfiak, a fiúk, a srácok, általában az erős és egy kissé elvadult nem…

A metróállomásnál Rita vidáman elbúcsúzott a barátnőjétől.

— Eljössz hozzánk a héten? — jutott eszébe már a bejárat előtt.

— Miért ilyen sürgős? — csodálkozott Szima.

— Szombaton Ivan Rogyionovics befejezi a kísérleteket vendégünkkel, egy Szeleznyov nevű szibériai vadásszal. Lánya, Irina Szeleznyova könyörgött nekem, hogy mindenáron hozzalak magammal. És egyáltalán, végre egyszer már elnézhetsz hozzám. Egyszóval, eljössz, ezúttal nem bújsz ki alóla, nem fog sikerülni. Aztán vigyázz, mert ráveszem Ivan Rogyionovicsot, hogy csinálja veled azt, amit Deragazival művelt!

Rita oly gyorsan siklott be az ajtón, hogy egy fiatalember, aki előtte akarta belépni, ijedten hátrahőkölt.

Szima lassan, gyalog elindult hazafelé, az esze pedig egész úton az imént történt hihetetlen eseményen járt.

Amióta megismerkedett Girinnel, kezdett hinni az emberek szokatlan képességeiben. Észrevett, megfigyelt sok mindent, ami mellett azelőtt elment. De ez a mai rejtélyes viadal megdöbbentette. Szima tisztában volt ázzál, hogy mind Girin, mind Deragazi rendkívüli ember. Velük született képességük, nagyfokú, csiszolt, tudatos gyakorlatuk van.

Szimának eszébe jutott Girin nyugodt, gunyoros arca és néhány mondata: “Mégsem szabad ennek (vagyis a hipnotizáló képességnek) túl nagy jelentőséget tulajdonítani a társadalmi életben, mert a hipnotizáló képesség ritkaság. Az ilyen tudatos vagy öntudatlan jelenségek nem lehetnek tömeges jellegűek. Mert az emberek ezrei azonnal megpróbálnák felelőtlenségüket hipnózissal mentegetni, amelynek állítólag a hatása alatt álltak”.

— Istenem, istenem — mondta homlokát ráncolva Ivernyova, mintha erős fájdalma volna —, ezt aztán nem gondoltam volna. Vajon miért figyeltek fel ránk egyszerre Tata gazdái? Mi van nálunk, amit nem ismer a tudomány, amit nem tudnak Oroszországban? Apádnak soha sem voltak titkos ügyei, sem régen, a cári időkben, sem amikor a szovjethatalomnak dolgozott. Mit találhatott Makszimilian, amit aztán sírba vitt magával? Húsz év telt el a halála óta és csaknem negyven az ázsiai expedíció óta. Ezalatt az idő alatt számtalan geológus járt az ő útvonalain és tett új felfedezéseket.

— Teljesen igazad van, anyám! Az az érzésem, hogy valami sötét ügybe keverik apám emlékét.

— Beszéltél erről Leonyid Kirilloviccsal?

— Egész idő alatt ezen törtük a fejünket. Átvizsgáltuk apa minden helyszíni anyagát. Akárhogy is, de riadót fújtunk, és ők ezt nyilván tudják.

— Honnan tudod?

— Deragazi csak három órát töltött Leningrádban és mialatt én őt hajkurásztam, Stockholmba repült. A szál megszakadt, pedig én tőle magától szerettem volna hallani, mit akar tőlünk. Felajánlottam volna neki a segítségemet cserébe azért, hogy hírt adjon Tatáról. Ezt tanácsolták nekem.

— Mit akarsz még tudni, kisfiam? Én legszívesebben azt hallanám, hogy beleszeretett valakibe, és hogy velünk szemben tanúsított viselkedése nem volt csupa színlelés.

– Én meg nem vagyok ebben olyan biztos!

— Annál rosszabb, ha az ember a bájosságára, kétségtelen előnyeire és sokoldalú tudására gondol és közben tudja, hogy mindez csak egy sötét ügyben hozzánk küldött ügynök nagyfokú rutinja. A mi kis szegény, de tiszta lakásunkba behatolt, becsúszott… ó-ó!

Ivernyov letérdelt a karosszék elé és anyja lesoványodott kezét csókolgatta, simogatta.

— Tudod, mama, arra gondoltam… Moszkvában van egy kiváló pszichológus orvos, aki megállapította, hogy Deragazi professzor hipnotizőr és kis híján elcsábította Andrejevék Rita lányát. Csak azt nem tudom, mi célból. Ezeknek a kettős életet élő embereknek mindig lehet valami furcsa szándékuk, még olyankor is, amikor nyoma sem látszik.

– És te azt hiszed, hogy Tata?… — rezzent össze Ivernyova.

— Nem tudom, nem tudom… De Moszkvában sokat beszéltek nekem azokról a módszerekről, amelyekkel az embert rá lehet bírni arra, hogy eladja lelkét az ördögnek. Különösen egy lány, egy fiatal nő. Seregnyi aljas módszer van, amellyel megszégyeníthető, megalázható, megfélemlíthető valaki, aztán sötét dolgokat is rá lehet bízni. És az idő múltával annál jobban belegabalyodik a hálóba az áldozat és már azt hiszi, nincs számára-kiút.

— De hiszen manapság már sokkal bölcsebbek a törvények! Hátakkor mitől kell félni?

— Komplikált, átgondolt a rendszerük.

— Van már valami terved arra vonatkozóan, hogy hol keresd Tatát?

— Van egy. És te most megerősítettél engem ebben a szándékomban. Az újságban, a Pravdában vagy a Vecsernyij Leningrádban meg akarok jelentetni egy elbeszélést Altaj ajándéka címmel. Abban leírnám Tatát és a tudtára adnám, hogy én… hogy mi nem hisszük, hogy elveszett ember, és nem akarunk bosszút állni. Ellenkezőleg, visszavárjuk, segítünk neki visszatérni a tisztességes életbe. És ha olyan, amilyennek gondolom, ha jól láttam bele a szívébe, nem lehet elvetemedett bűnöző. Megérti a dolgot és eljön, mi pedig… a barátaink majd segítenek megvédeni. Ha még itt van. Mert sokat olvas!

— Tetszik nekem a terved, de…

— Nem hiszed, hogy meg tudom írni úgy azt az elbeszélést, hogy az újság elfogadja? Nem sokra tartod a tulajdon fiadat! Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, csak megköpöm a markom és máris író leszek. Nem, felkeresek egy neves írót, akinek nagy a fantáziája, nagy vonalakban elmesélem neki a dolgot és megkérem, írja meg nekem. Ha jó ember, márpedig egy jó író nem lehet rossz ember, elfogad szerzőtársnak. Ahhoz, hogy Tata az elbeszélésből kiolvassa a hozzá szóló üzenetet, az én nevemnek is a cím fölött kell szerepelni.

— Hát próbáld meg, áldásom rá. Csakhogy te elutazol egy évre, és mi lesz, ha Tata?… Habár én nem igen hiszem, hogy itt tartózkodik!

— Elvégre te itt maradsz, anya. Aztán itt van még Szoltamurad és Gleb is.

— No és még valami. Holnap át akarod nézni a Geológiai Intézet archívumát. Megnézted már apád személyes iratait? Te a fia vagy, szintén geológus, esetleg megvalósíthatnád reményeit, álmait?

Ivernyov elvörösödött, lehorgasztotta a fejét és nem felelt anyjának. Az asszony elnézően vállat vont.

— Hát, lehet, hogy így a helyes. A fiatalok meg sem kísérlik megérteni az idősebbeket, nem tudják megragadni eltávozott “őseik” — így neveztek minket — életének fennmaradt töredékeiből a legfontosabb gondolatokat, vágyakat, reményeket és örömöket. Csak súlyos megrázkódtatások után kezdtek érdeklődni életünk iránt, akkor világosodik meg az elmétek. És akkor már egészen más színben látjátok anyátokat vagy apátokat, és rájöttök, hogy egyáltalán nem ismertétek őket. Ha jó emberek voltak, régi élményeik erős támaszt jelentenek számotokra… a te apád jó ember volt, Msztyiszlav!

Késő éjszaka volt, és Msztyiszlav még mindig az íróasztalnál ült és Makszimilian Fjodorovics Ivernyov nagy halom régi jegyzetfüzete, notesze mellett görnyedt.

Préselt betűkkel díszített, elnyűtt lenvászon kötésű, forradalom előtti szintezőfüzetek, a harmincas évekből származó, rossz bőrutánzatú fekete tábori naplók, amelyeknek lapjai összeragadtak. A közép-ázsiai expedíciós utakat megjárt, megbámult füzetek, amelyeknek lapjai között még maradt egy kevés finom löszpor. Sietve papírra vetett feljegyzéseket tartalmazó lapok, bemaszatolva verítékcseppekkel és a szétnyomott apró legyek vérével, amelynek még ki sem fakult a nyoma; ezek bejárták a hőségtől párolgó távol-keleti tajgát, ahol csak úgy rajzanak a szúnyog- és rovarfelhők.

Ez nem az elvégzett kutatómunka dokumentációja volt, amelyet minden geológusnak le kell adnia letisztázott állapotban a külön irattárban, ahonnan még véletlenül sem veszhet el. Néhány piszkozat, főleg rövid feljegyzés, amelyeket a vándorló kutató saját maga számára készített.

Ezek elsősorban az időpontok kiszámításával, az élelem, a málha, a közlekedési eszközök, az útvonaltervezés kiadásaival, elszámolásaival kapcsolatos feljegyzések.

A kalauzaikkal: a vidéket jól ismerő helybeliekkel folytatott beszélgetésekről egyes fontos benyomásokról, hallott dalokról vagy legendákról készített feljegyzések. Néha egyszerűen egy-egy szomorú sor a kudarcról, aggódásról, hogy nem teljesítik a kitűzött célt, a hozzátartozóktól való hosszú távollétről. És mindez rosszul olvasható, sietősen odavetett rövid, szaggatott, néha befejezetlen mondatokban.

Ivernyov megpróbált kihalászni valami szokatlant, egy megjegyzést valamilyen furcsa felfedezésről, amely még sok év múltán is annyira érdekelte a külföldieket, hogy nem sajnálták rá a nagy-nagy összeget.

De rövidesen megfeledkezett mindenről, mert magával ragadta egy régi geológus egyre világosabban kirajzolódó munkája, amelyet csak ő érezhetett át teljesen, ő, aki maga is geológus lett. Nagyon kevés fénykép volt köztük: időtől megsárgult kontaktmásolatok. A fiatal geológusnak fogalma sem lehetett arról, mennyi munkába került egy-egy felvétel elkészítése, milyen nehéz terhet jelentett a felszerelés által amúgy is lehúzott vállnak az otromba készülék, a tucatnyi tartalék kazettával és üveglemezzel. Milyen nehéz vele dolgozni a kemény szibériai fagyban, vagy a lemezek gyenge fényérzékenysége miatt jó felvételt kapni borús időben, esetleg gyorsan sikló csónakból. Ivernyovnak mindez eszébe sem jutott, és azt gondolta, hogy a fényképezés még egyáltalán nem terjedt el és a vándorkutatók inkább vázlatokra és nagyszerű vizuális emlékezetükre hagyatkoztak.

Ennek ellenére a fényképek felidézték emlékezetében azokat a helyeket, ahol maga is megfordult, és már kezdte jobban megérteni az apja útjai során felmerült nehézségeket, gyötrő aggodalmakat. Sok mindent már el sem tudott képzelni a század második felében élő geológus: sem a tüzérségi málhásnyereg láncos tartalék kampóját, sem azt, milyen veszélyes a Léna-vidéki csónakban lesiklani a zuhogón, sem az ulimagda, a nanáj csónak előnyeit a széles és szeles Amuron, az omorocskák, a gold nyírfakéreg kenuk gyors megjavításának fogásait, a lépésmérő és lépésszámláló készülékek kezelését. Milyen patkót kell viselnie a lónak, ha sivatagi útra, és milyet, ha mocsaras útra indul, hogyan kell bebugyolálni a tevének a pokoli hőségben megrepedezett talpát. Sok minden feleslegessé vált a légi fényképezés, a helikopterek, a gumicsónakok, a motorcsónakok, a gépkocsiba szerelhető adóvevők megjelenésével…

Ivernyov szerény bátorságot örökölt azoktól, akik több ezer kilométeres útra, nehezen megközelíthető vidékekre indultak orvos, rádió nélkül, és nem várhattak segítséget komoly baj, betegség, sérülés esetén. Első ízben érezte át azt a nagy felelősséget, amely a régi expedíciók vezetőit eltöltötte, akiknek mindent figyelembe kellett venniük, megtalálni a kiutat bármilyen helyzetből, mert az ő vállukat nyomta a felelősség azokért az emberekért, akik rábízták az életüket és akiknek igen gyakran fogalmuk sem volt az expedícióra leselkedő valamennyi veszélyről: És a legmeglepőbb, hogy jelentéktelen volt a tragikus balesetek száma. Tapasztaltak és bölcsek voltak a távoli utat bejárt geológiai hajók kapitányai!

Az akkori ósdi módszerek, a tökéletlen felszerelés, a lassú iram ellenére az apát és a fiút ugyanaz a törekvés fűzte össze, hogy nehéz munkával felkutassák, feltárják a természet titkait. Ez a munka nem hat az emberre nyomasztóan, nem tragikus és erőltetett, ahogy azt a mai filmek, könyvek vagy festmények ábrázolják, hanem lelkes örömet, a győzelem és a kielégített tudásszomj boldogságát jelenti. Természetesen, ahogy az az élet minden területén előfordul, mindezt át meg átszövik a csalódások, bánkódások és izgalmak, különösen amikor egy nehezen leküzdött hegygerincről kiderül, hogy semmit nem ígér, érdektelen. De ezek a szomorú napok, a fáradtság és az akadályok sem tudták meggátolni a szenvedélyes kutatást, kétségessé tenni a választott út helyességét.

Ivernyov óvatosan becsukta a tábori naplót, rágyújtott és felnézett apjának a falon függő arcképére. A fáradt, de jóságos arc határozottan és derűsen nézett rá.

Csak olyan ember nézhet így, aki mögött nagyszerű életút áll. De ez nemcsak a több ezer kilométeres expedíciós útvonalakat jelenti, hanem a megpróbáltatások és a tökéletesedés útját egy olyan embernél, aki csupán egy valamitől fél: hogy ne csináljon olyasmit, ami az emberek kárára van.

“Megértettelek, apám!” — gondolta magában Msztyiszlav. — De vajon mit akarhatnak tőled? Bocsáss meg, de jobban kellene ismernem a kutatásaidat, főleg azokat, amelyeket nem sikerült befejezned.”

Msztyiszlav az órájára pillantott. Már nem maradt ideje alvásra.

Kilopakodott a konyhába, hogy kávét főzzön.

“Kétszázkilences Leningrád-Moszkva járat. Kérjük az utasokat, hogy kezdjék meg a beszállást” — hangzottak fel a közömbös szavak, amelyek határvonalat jelentettek Ivernyov eddigi élete és a messzi Indiába rá váró új benyomások között. Msztyiszlav anyjának sápadt arcára pillantott. Jevgenyija Szergejevna, mint mindig, most is mosollyal próbálta leplezni szomorúságát, amelyet az elválás gondolata keltett benne. Fejét egy pillanatra fia vállára hajtotta.

— Msztyiszlav! Msztyiszlav! — hangzott fel éles torokhangon a kiáltás és Ivernyov előtt termett a lihegő, verejtékben fürdő Szoltamurad. — Csakhogy sikerült még elcsípnem téged, a taxisnak köszönhetem, remek sofőr!

— Mi történt? — kérdezte izgatottan a geológus. — Hiszen mi már otthon elbúcsúztunk egymástól?!

— Hát persze! De tudod, ahogy hazamegyek, a feleségem azt mondja, képzeld, az történt — a csecsen férfi alig tudta kinyögni a szavakat az izgalomtól és az iménti futástól.

— Nem értek semmit, beszélj már! — kiáltott rá türelmetlenül Ivernyov.

— A feleségem látta Tatát! A rakparton ment és lenézett a lépcsőkre, hát mit lát: egy nő ül ott háttal felé és teljesen olyan, mint Tata. A feleségem meg van győződve róla, hogy Tata volt és hazaszaladt, hogy elújságolja nekem.

– És nem szólította meg?

— Képzeld, az ostobája, nem!

Ivernyov tehetetlenül körülnézett. Anyja nyugodt hangon azt kérdezte:

— Elbeszélésed benne lesz az újságban?

— Igen, benne lesz, az író biztosra ígérte.

— Hát ha Tata felkeres, nem eresztem el többé. Menj, fiam, s dolgozz nyugodtan.

“Msztyiszlav Ivernyov a kétszázkilences járat utasa, azonnal szálljon be a gépbe! Msztyiszlav Ivernyov szálljon be a gépbe!” — bömbölte a hangszóró.

Moszkvában Ivernyovnak arra sem maradt ideje, hogy felhívja Andrejevet: félórája volt a delhi járatra való átszállásra. Öt óra múlva pedig már a magasból gyönyörködött a Himalája grandiózus panorámájában. Odalent az óriás hegycsúcsok tömege húzódott több sorosan, mint kozmikus hullámok, és a földkéreg jó részét foglalta el két nagy ország határán. Ivernyov megpróbálta elképzelni, milyen is lehet az élet odalent az óriás havasok között.